MUNKÁSOK ÉNEKE

A bányákban ki görnyed?

Ki túr? Ki ás? Ki szánt?

Ki sző? Ki szab? Ki épít?

Ki fűt kohót, kazánt?

S míg éhség gyötri őt magát,

Ki az, ki enni másnak ad?

A munka rabszolgája!

A rongyos dolgozó!

Ki izzad nappal-éjjel,

Mert kell a kis kenyér?

Ki halmoz kincset másnak,

Annak, ki csak henyél?

S hazájában még sincs helye,

bár ő az ország tengelye

a munka rabszolgája!

A rongyos dolgozó!

Évezredek óta zsarnok

Ki nyom százfélekép?

Kit küldtek háborúba,

Hogy ott vérét vegyék?

Ó nép, ne tespedj hát tunyán!

Tudd meg, hogy megcsaltak csúnyán!

Ó ébredj már fel, munkás!

Állj talpra dolgozó!

Erőd szedd össze, s gyűlj már

Vörös zászlónk köré!

Harcolva törj előre

A szebb jövő felé!

Lökd félre az elnyomóidat,

Világbékéhez verj hidat!

Fel, küzdelemre munkás!

Fel, harcra dolgozó!

Hatalmas vagy, mihelyt te

Társaiddal összefogsz!

Ha egyesülve harcolsz,

Azonnal győzni fogsz!

Előre hát! Előre most,

Hogy ellenséged széttaposd!

Fegyvert a kézbe munkás!

Csatára dolgozó!

ISTENPESTIS

„Ha isten létezne, meg kellene őt semmisíteni!”

Az összes elmebetegség közül, amivel az ember „sötét vágyaiban” szisztematikusan megfertőzte az agyát, az istenpestis a legvisszataszítóbb.

Minthogy mindennek története van, így ennek a járványnak is megvan a magáé. Kár, hogy ennek a történelmi folyamatoknak semmi köze sincs ahhoz az – általában historizmusból gyakran következő – fejlődéshez, melynek során az ostobaságból valami értelmes dolog jön létre. Az öreg Zeusz és alteregója Jupiter, még aránylag rendes, vidám, azt is mondhatnánk, hogy viszonylag felvilágosult fickók voltak az istenségek családfáján megjelenő legifjabb hármasiker-ivadékokhoz képest, amelyek közelebbről megnézve brutalitásban és kegyetlenségben bízvást vetekszenek Sade márkival.

A nyugdíjazott és leváltott istenekkel tulajdonképpen nem is perlekedni, hiszen már semmiféle kárt nem okozhatnak. De a még posztjukon álló égi üzérkedőket és a menny pokoli terroristáit kíméletlen kritika alá vetjük, mígnem megszégyenülten harcképtelenné nem válnak.

A keresztényeknek hármas istenségük van, míg elődeik a zsidók megelégedtek egy egyszerűvel. Egyébként mindkét nemzettség igen vidám társaságot alkot. „A régi és új testamentum” képezi számukra minden bölcsesség forrását, így aztán kénytelen-kelletlen vagyunk elolvasni ezeket a „szentírásokat”, hogy átláthassuk és nevethessünk rajtuk.

Ha ezeknek az istenségeknek csak a „történetét” ragadjuk is ki, már az elegendő az egész tökéletes jellemzéséhez. Röviden a következőről volna szó:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Előtte ugyanis az általános semmiben ücsörgött, ami persze rendkívül józan gondolkodásra vall; mármint hogy isten létére ott unatkozott. És mivel egy isten számára csekélység világokat elővarázsolni a semmiből - amint egy bűvész tojásokat és ezüsttallérokat ráz ki az ingujjából -, úgy „teremtette” meg ő is „eget és a földet”. Később helyükre tette a „Napot, a Holdat és a csillagokat” is. Bizonyos eretnekek, akiket csillagászoknak hívnak már rég megállapították, hogy a Föld nem az univerzum középpontja, még csak soha nem is lehetett az, de még csak nem is létezett azelőtt, hogy a Nap, amely körül forog, létrejött volna. Ezek az emberek rámutattak arra, hogy abszolút ostobaság a Napról, Holdról és a csillagokról, valamint ezekkel szemben a Földről úgy beszélni, mintha ez utóbbi az előzőekhez képest valami egészen speciális, felsőbbrendű dolog lenne. Rég beleverték az összes iskolás fejébe, hogy a Nap is csak egy csillag, és a Föld a Nap kísérője illetve a Hold a Föld úgynevezett kísérője; valamint azt, hogy a Föld a világmindenségben közel sem játszik kiemelkedő szerepet. Éppen ellenkezőleg, mindössze egy napfényben lebegő porszemcse.

De miért is érdekelne egy istent az asztronómia? Ő azt teszi amit akar; fütyül a tudományra és logikára. Ezért aztán a Föld megteremése után először a világosságot hozta létre és csak utána a Napot. Manapság, már egy hottentotta is tudja, hogy a Nap nélkül nem lenne a földön fény; de az Isten – nos, hát ő nem is hottentotta.

No de nézzük csak tovább! A „teremtés” eddig egész sikeresnek mondható, de még nem volt valódi „élet ebben a kis porfészekben”. A Teremtő szórakozni is akart. Ezért aztán létrehozta az embert. De érdekes módon eközben eltért az előzőleg alkalmazott gyakorlattól. Ahelyett, hogy ezt a „teremtményt” egy egyszerű „Legyen!” felkiáltással hozta volna létre, rendkívül sokat teketóriázott.  Egy egészen prózai agyaggombócot vett a kezébe, „saját képére” megformázott belőle egy férfialakot és „lelket lehelt belé”. De mivel az Isten mindentudó, jóságos, igazságos – egyszóval maga a szeretetreméltóság – így eszébe jutott, hogy ez az Ádám, így nevezte el gyártmányát, egyedül módfelett unatkozni fog. (Talán még emlékezett saját unalmas létére a semmi közepén.) Így aztán csinált egy kedves, bájos kis Évát. Időközben rájött, hogy az agyaggombócok megmunkálása igencsak tisztátalan dolog egy isten számára, ezért újabb gyártási módszerhez folyamodott. Kivette Ádám egyik bordáját és ezt – a gyorsaság nem boszorkányság, főleg nem egy isten számára – egy helyes ki fehérnéppé változtatta. Hogy később a kivett bordát pótolta-e, vagy az operáció után Ádámnak féloldalas emberként kellett-e mászkálnia, arról már nem szól a fáma.

A modern természettudomány megállapította, hogy az állatok és növények több millió év során fejlődtek ki az egyszerű protoplazmakezdeményből ily sokféle alakzatban. Továbbá azt is megállapította, hogy az ember nem több, mint ennek a fejlődésnek a legtökéletesebb produktuma, és hogy nemrég még a szó legszorosabb értelmében véve is nagyon állatias külsővel rendelkezett, sőt még beszélni sem volt képes. Ezenkívül azt is megállapította, hogy az ember – és minden más feltételezés kizárható – alacsonyabb rendű állatfajoktól származik. A természettudomány Istent az emberi tákolmány megteremtésével való hencegése miatt teljesen együgyű Háry Jánosként kezeli. De mit számít mindez? Isten nem tűri a tréfát. Mindegy neki, hogy történetei tudományosan hangzanak-e avagy bárgyú fecsegésként értékelhető – megparancsolja, hogy az emberek higgyenek benn, mert ha nem, akkor elviszi őket az ördög (aki a konkurenciát képviseli) és ez utóbbi rendkívül kellemetlen dolog. A pokolban ugyanis nemcsak, hogy állandó sírás, fogaknak csikorgatása zavarja a nyugalmat, hanem örök tűz is ég, egy fáradhatatlan féreg mardossa a lelkünket és minden iszonyúan bűzlik a szuroktól és kéntől. Ennek van kitéve a szerencsétlen lélek. Földi léte végén elhagyott húsát masszává főzik; rég kihullott fogai vacognak; üvölt, pedig se torka, se tüdeje; orr hiányában is érzi a rettenetes bűzt – és ráadásul mindezt az örökkévalóságig. Micsoda pokoli történet!

Isten tulajdonképpen – ahogy ő maga is nyíltan bevallja saját szerzeményű krónikájában, a Bibliában – módfelett szeszélyes és bosszúálló típus; a zsarnokság mintapéldánya. Alighogy megteremtette Ádámot és Évát, mindjárt egyértelmű volt számára, hogy ezt az egész bagázst igazgatni kell; ezért kiadott egy büntetőtörvénykönyvet. Ez pedig kategorikusan kimondja: „Nem ehettek a tudás fájáról!” Azóta sem élt a földön olyan koronás vagy koronázatlan zsarnoki fő, aki ne adta volna ki a népnek ugyanezt a parancsot.

Ádám és Éva azonban megszegte ezt a tilalmat. Ezért kiutasították őket a paradicsomból és életfogytiglan tartó illetve minden utánuk következő nemzedékre átruházandó kemény munkára ítéltettek. Évát ezenkívül megfosztották „alapvető polgári jogaitól” azzal, hogy Ádám cselédjévé deklarálták, akinek mindenben engedelmeskednie kellett. Továbbra sem kerültek ki azonban az isteni hatósági felügyelet alól. És csakugyan, Isten példát szolgáltat minden földi zsarnoknak, akik magukénak tulajdonítják Isten földi helytartójának szerepét és hozzá hasonlóan – folytatva művét – ugyancsak képtelenek arra, hogy bármit is tegyenek a világ siralomvölgyé változtatásán kívül.

Az Isten emberek ellen irányuló szigora mégsem használt semmit. Minél inkább sokasodtak, annál gyalázatosabban viselkedtek. És hogy milyen gyorsan ment végbe ez a szaporodás, azt már Káin és Ábel történetében is megfigyelhettük. Amikor utóbbit agyonverte bátyja, Káin elment „egy idegen országba” és ott magához vett egy nőt. Hogy ez „az idegen ország” az ott található nőkkel honnan került elő, azt drága istenünk elfelejtette lejegyezni, ami persze nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi dolga volt akkoriban.

Végül betelt a pohár! Isten elhatározta, hogy az egész emberiséget kiírtja, méghozzá a víz segítségével. Csak néhány embert mentett ki, hogy még egyszer megpróbálkozzon velük: de szerencsétlenségére – minden bölcsességétől eltekintve – megint melléfogott, mert Noé, a megmentettek főnöke, hamarosan egy iszákos disznóvá vált, akinek a fiai egymással „malackodtak”. Mi jót is várhatunk egy ilyen züllött családtól? Az emberiség újra benépesítette a földet, és lassanként megint elszaporodtak azok az „akasztófavirágok”, és „bűnös lelkek”, akikről az ismer Mecklenburgi Daloskönyv oly sok gonosz dolgot énekel meg.

Isten majd megpukkadt a mennyei haragtól, hogy egyetlen példaszerű helyi fenyítése – mint például egész városok szurok és kén általi kiirtása – sem ért egy fabatkát sem. Így aztán elhatározta, hogy az egész csőcseléket gyökerestül írtja ki, amikor is egy igazán különös esemény újra megenyhítette. Különben már az egész emberiségnek rég vége lenne.

Egy napon ugyanis feltűnt egy bizonyos „Szentlélek”. Úgy érkezett, mint a „messziről jött vándor”, senki sem tudja, hogy honnan. A Biblia írója (vagyis Isten) csak annyit volt hajlandó közölni, hogy ez maga a Szentlélek. Eddig ugyanis átmenetileg mindössze egy kettős istenséggel volt dolgunk. Ennek a szentléleknek az jutott az eszébe, hogy egy hím galamb képében ismeretséget köt egy Mária nevű, kétes hírű nőszeméllyel. Szíve választottja egy édes órán „árnyékba borította” és láss csodát, a leány egy fiúcskát szült, miközben, ahogy az Isten a Bibliában nyomatékosan hangsúlyozza, a szüzességben semmiféle kár sem keletkezett. Az imént említett isten Atyának hívatta magát, ugyanakkor biztosított mindenkit afelől, hogy nem csak a „Szentlélekkel”, de magával az isten fiával is azonos. Gondoljunk csak bele! Az apa volt a saját fia, a fiú a saját apja és ketten együtt még Szentlélekként is szerepeltek. Így nézett ki a „szentháromság”.

No, te szegény emberi agy, kitartás, mert ami most következik, az még egy lovat is taccsra tenne! Tudjuk, hogy isteni Atyánk elhatározta, hogy az egész emberi csőcseléknek jól ellátja a baját. Isten fia viszont nagyon sajnálkozott efelett. Végül is Ő (akit eddig az Atya néven ismertünk), magára vette az emberek összes bűnét és hogy apja (aki ugyanakkor a Fiú is) dühét csillapítsa, hagyta, hogy a megváltásra váró csőcselék halálra gyötörje – persze mindezek után épen és egészségesen szállt föl a mennybe. A Fiúnak (aki egyben az Atya) eme önfeláldozása olyan pokoli örömet szerzett az Atyának (aki maga a Fiú is), hogy rögtön általános amnesztiát hirdetett ki, melynek egy része ma is érvényben van.

Ez volt a „Szentírás” történeti része. Az egész badarság láthatóan olyan körítéssel van tálalva, hogy azok akiket már kellőképpen elbutítottak megemésztéséhez, fogékonyak legyenek minden őrültségre.

Ehhez tartozik mindenekelőtt az ember halál utáni megjutalmazása illetve büntetése is. Már rég bebizonyították tudományosan, hogy nem létezik testen kívüli lét, hogy az amit a vallás svindlerei „léleknek” neveznek, nem más, mint a gondolkodásra szolgáló szervünk: az agyunk, amely eleven érzékszerveink segítségével ingereket vesz fel és ezek alapján működik; éppen ezért a halál beálltának pillanatában ez a jelenség is elmúlik. De miért is törődnek az emberi értelem halálos ellenségei a tudományos kutatás eredményeivel? Hát csak azért, hogy ne engedjék beszivárogni ezeket a nép közé. Így aztán az emberi „lélek” örök életéről prédikálnak. És jaj annak a „túlvilági léleknek”, amely – még „evilági testben” – nem tartotta be pontosan az „isteni” parancsolatokat! Isten földi helytartói ugyanis figyelmeztetnek arra, hogy a „mindenkinél jogosabb, igazságosabb, könyörületesebb, irgalmasabb, ecetéra Isten állandóan szaglászik utánunk és a legutolsó csirkefogó sorsát is figyelemmel kíséri; az emberek minden egyes ballépését feljegyzi az egész világot nyilvántartó kartotékába. Egyébként is eléggé fura szerzet. Megkívánja ugyanis, hogy minden újszülött gyermeket hideg vízzel locsoljanak le (kereszteljenek meg) az ő tiszteletére – habár a gyerek ettől könnyen náthás is lehet – pokoli örömet szerez neki az, amikor számtalan birka-hívő litániákat béget hozzá akól-templomaiban, vagy amikor híveinek legbuzgóbb tagjai szüntelenül ájtatos macskazenét nyivákolnak és minden lehető, illetve lehetetlen dolgot kunyerálnak (imádkozva) tőle; véres háborúkba keveredik és hagyja, hogy a győztesek „hadistenként” imádják és tömjénezzék, mégis rettentően felbőszül azon, ha valaki kételkedik a létében vagy ha egy katolikus ünnepnapon húst eszik illetve nem tisztul meg „bűneitől” rendszeres gyónás alkalmával. Azon is feldühödik, ha egy protestáns nem veti meg a katolikusok által melegen ajánlott szent csontokat, szent lepleket és Madonna-képeket vagy ha nem savanyú ábrázattal, szemforgatva, görnyedt háttal és imára kulcsolt kézzel jár-kel a világban. Ha egy ember bűnös lélekkel hal meg, úgy a „kegyes Isten” olyan büntetést szab ki rá, amelyhez képest bármely megvesszőzés és korbácsütés, bármely börtön, száműzetés vagy a vérpad kínszenvedései és bármely földi zsarnok által kieszelt kínzás is valóságos érzéki gyönyörnek tűnhet. Ennek az „Istennek” vadállati kegyetlensége minden olyat felülmúl, amely a söpredékek földjén valaha is megtörtént, illetve megtörténhet.

Fegyházát a poklot már ismerjük, hóhéra az Ördög, ítéletei „életfogytiglan” szólnak. Legfeljebb kevésbé súlyos esetekben kegyelmez meg a deli8kvensnek, feltéve, ha az illető jó katolikusként hal meg. Az ilyen esetekben irányozza elő a „tisztítótüzet”, amely kb. annyiban különbözik a „pokoltól”, mint Poroszországban a börtön, a fegyháztól: csak viszonylag rövid ideig ott tartózkodók vehetik igénybe, no és valamivel lazább a fegyelem. Mindazonáltal itt is, ott is csak égeti a tűz az ember talpát. Az úgynevezett „halálos bűnöket” sosem tisztítótűzzel bünteti, hanem csakis a pokolba való száműzetéssel. Ilyen például az „istenkáromlás”, melyet mindegy, hogy szóban avagy gondolatban követnek-e el. Ez annyit jelent, hogy Isten ebben a vonatkozásban nemcsak hogy a sajtó- és szólásszabadságot nem tűri, de a még kimondatlan gondolatok is sértik. Ezzel a ripacs viselkedéssel már önmagában is túltesz bármely valaha élt despotán, legyen az a legalávalóbb is. De ami büntetéseinek módját és időtartamát illeti, az még az előzőeket is túlszárnyalja. Ez az isten tehát a lehető legborzalmasabb szörnyeteg, amit emberi agy csak elképzelni képes.

Viselkedése annál is inkább gyalázatosabb, mivel azt állítja magáról, hogy az egész világot és magának az emberiségnek is egész magatartását az ő „isteni gondviselése” irányítja. Így hát olyan cselekedetekért gyötri az embereket, amelyeknek ő maga az okozója! Mily kedvesek szívünknek mindenidők földi zsarnokai, ezzel a szörnyeteggel szemben!

De ha istennek úgy tetszik, hogy az embereknek – persze saját fogalmai szerint – szép élete és halála legyen, hát akkor jön csak az igazi kínszenvedés. Az ígért mennyország ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, még istentelenebb hely, mint maga a pokol. Ott az embereknek nincs semmiféle szükséglete, mert mindig elégedett, anélkül, hogy előzőleg kielégítés iránt bármiféle igénye is felmerült volna. De mivel az igények fölmerülése és a dolgok megszerzése nélkül nem létezhet élvezet, így a mennyországban való élet igencsak élvezetmentes. Az ember belesüllyed az Isten örökké tartó szemlélésébe, mindig ama bizonyos hárfák zengik ugyanazt a dallamot, állandóan csak „az új dalt, szép dalt” énekelgetik, még ha nem is a „részeges tengerészről” szólót, de hát ez sem szórakoztatóbb. Az unalom legfelsőbb fokát élheti át. Akkor már inkább a magánzárka!

Nem csoda, hogy azok akik elég gazdagok és hatalmasok ahhoz, hogy a földi paradicsomot élvezhessék, Heine szavai után nevetve így kiáltanak: „A mennyországot meghagyjuk az angyaloknak és a verebeknek.”

És mégis a gazdagok és hatalmasok azok, akik ezt az egész isteni gyengeelméjűséget és vallási mámort létrehozták és támogatják. Ez ugyanis határozottan az ő ügyüket szolgálja.

Igen, hiszen mind az uralkodó, mind a kizsákmányolt osztályok életében igen meghatározó jelentőségű az, hogy a népet vallási butításnak vetik-e alá avagy sem. A vallási őrületen áll vagy bukik a hatalom. Az ember minél inkább kötődik a valláshoz, annál nagyobb a hite. Minél nagyobb a hite, annál kevesebb a tudása. Minél kevesebb a tudása, annál jámborabb. Minél jámborabb, annál könnyebben lehet uralkodni felette! Ez a gondolatmenet mindig is közkeletű volt minden kor és ország zsarnokai körében, ez6ért léptek mindig szövetségre a csuhásokkal. Az emberiség ellenségeinek e két fajtája között alkalmanként adódó viták csak a hatalomért folyó „családi” perpatvarnak számítanak. Minden csuhás tudja, hogy máris leszerepelt, mihelyt a „felső tízezer” megvonja tőle támogatását. Egyetlen gazdag és hatalmas előtt sem titok, hogy az embert csak úgy lehet szolgaságban tartani és kizsákmányolni, ha bármely egyház fekete mágusai elegendő rabszolgalelkületet tudnak plántálni a néptömegek szívébe, a földet „siralomvölggyé” tudják változtatni számukra; beléjük tudják nevelni azt az „isteni” parancsolatot, hogy „Vesd alá magad a felsőbb hatalomnak!” és be tudják etetni őket azzal az állítólagos extra kolbásszal, amit a halál után következő ismeretlen fellegvárában sütögetnek.

Windhorst, a fő-fő jezsuita, a német Reichstag egyik gyűlésén a harc hevében elég egyértelműen bevallotta, hogy hogyan gondolkodnak erről a világ szélhámosai és gazemberei.

„Ha a nép hite összeomlik”- mondta – „akkor nem lesz képes többé elviselni a nyomort és fel fog lázadni.” Ez a kijelentés elég egyértelmű volt és minden munkásnak el kellett volna gondolkodnia rajta, meg kellett volna hökkennie, ha – hát igen! – ha nem lettek volna annyian oly mértékben vallási korlátok közé szorítva, hogy már nem voltak képesek nyitott fülekkel meghallani és felfogni egészen egyszerű dolgokat.

A papok, vagyis a despotizmus fekete csendőrei, egyébként nem mindig fáradoznak túlzottan azon, hogy a vallásos magatartást háttérbe szorulását föltartóztassák, pedig tudvalevően ők maguk is majd megszakadnak a röhögéstől, ha arra gondolnak, hogy mennyi ostobaságot prédikálnak össze jó fizetség fejében.

Az emberi agy elfuserálói évezredeken át tartották fenn rémuralmukat, amely nélkül a vallási tébolynak már rég vége szakadt volna. Akasztófa és kardél, tömlöc és láncok, méreg és tőr, orvgyilkosság és bírósági végzés – ezek voltak az eszközök annak a tébolynak az életbenntartásához, amely az emberi történelem egyik örök szégyenfoltja marad. Százezrek pörkölődtek meg lassanként „Isten nevében” a máglyák lángjai között, csak mert bűzösnek találták a bibliai szemétdombot.

Emberek millióit kényszeríttették arra, hogy hosszas háborúkban egymást csépeljék, egész földeket pusztítsanak ki és miután mindenkit lemészároltak és mindent felégettek, pestist hozzanak az emberiségre és mindezt csak azért, hogy ezzel életben tartsák a vallást. A legrafináltabb kínzásokat a csuhások és cinkosaik eszelték ki, amikor elkerülhetetlenné vált, hogy a földi gonoszságaikkal megrémítsék és újra a vallásosság mezejére tereljék azokat, akik nem féltek többé Isten haragjától.

Bűnözőknek nevezik azokat, akik mások karját vagy lábát megcsonkítják. Hogyan tituláljuk akkor azokat az embereket, akik mások agyát pusztítják és ha ez nem sikerülne, akkor egész testük minden porcikáját teszik tönkre válogatott kegyetlenséggel!?

Az ugyan igaz, hogy ezek a senkiháziak ma már nem képesek a hagyományos úton űzni rablóiparukat, még akkor sem, ha istenkáromlási perek és ehhez hasonlók még mindig akadnak. Éppen ezért egyre többet próbálkoznak azzal, hogy alattomos módon családokat, nőket és gyerekeket befolyásoljanak pl. az iskolai tanításban való visszaéléssel. Álszenteskedésük semmit sem veszített fényéből, sőt még vakítóbbá vált. Még magát a sajtót is igen nagy százalékban hatalmukba kerítették, amikor rájöttek, hogy nem képesek a könyvnyomtatást mint olyat kiirtani a világból.

„Ahová csuhás lép, ott tíz éven át többé fű nem terem” mondja egy régi közmondás. Ez más szavakkal ennyit jelent: az olyan ember gondolkodása, aki egyszer a csuhások karmai került, sokáig nem lesz termékeny újra. Agyi gépezete elakad és vallási nyüvek, illetve isteni férgek tekeregnek fejében agytekervények helyett. Egy kergekórban szenvedő birkához válik hasonlatossá.

Ezeket a szerencsétleneket életcéljuktól fosztották meg és ami még borzasztóbb, a tudomány és a felvilágosultság, a forradalom és szabadság ellenségeinek csatlósaivá váltak. Ahol új láncokat kell kovácsolni az emberek számára, ők máris ott teremnek, hogy bárgyú tudatlanságukban megszállottként lássanak hozzá a piszkos munkához. És ha gátat kell vetni a fejlődésnek – akkor ezek a hottentották szükség esetén tömegesen vetik magukat a haladás útjába. Ha valaki ezért arra szánja el magát, hogy kikúrálja ezt az emberiséget, úgy nem csak hogy az érintettekkel tesz jót, de egy olyan rákfenét is kiirthat, amelytől az egész nép szenved és amelyet végül is mindenképp teljes egészében kell megsemmisíteni, már amennyiben a világot végül az ember által lakható hellyé akarja tenni, s nem pedig meghagyni az istenek és ördögök játszóterének, akik gyalázatos módon bánnak az emberekkel.

Tehát űzzük ki a vallást a fejekből és le a papokkal! Ez utóbbiak azt szokták hangsúlyozni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ám legyen! Használjuk fel most ezt az elvet ellenük! Célunk az emberiség megszabadítása mindenféle rabszolgaságtól, a társadalmi szolgaság igájából, valamint a politikai zsarnokság bilincseitől és nem kevésbé, mindenekelőtt a vallási sötétség átkától.

Ezen nemes cél érdekében minden egyes eszközt jogosnak kell tekintenie annak, aki valódi emberbarátnak tartja magát és minden kínálkozó alkalommal élnie is kell vele. Az összes hitetlen elhanyagolja kötelességét, ha a nap minden percében nem követ el minden tőle telhetőt a vallás aláásása érdekében. Azok aki megszabadultak az istenhit igájából, de mégsem harcolnak – ahol és amikor csak lehetőségük van rá – a csuhások ellen, saját ügyük árulóivá válnak. Tehát harcoljunk a fekete csőcselék ellen! Lázítsunk a tévútra vezetők ellen és világosítsuk fel a tévútra vezetetteket! Állítsuk hát szolgálatukba a gúny tárgyait, a tudomány fáklyáiként!

De mindenekelőtt ne tűrjük csendben, hogy a mozgalmon belül isteni szólamokat zengedezzen vagy a vallásosságról fecsegjen. A társadalmi forradalomtáborában – és minden ami ezen kívül áll, az reakciós – éppúgy nincs helye isteni ostobaságoknak, mint ahogy a monarchikus agitációnak vagy a magántulajdon megszépítéséről szóló meséknek sincs

Jól jegyezzük meg: minél „rendesebb” embereknek tűnnek azok, akik az egész vallási zöldséget bele akarják keverni a munkások törekvéseibe; minél jobb hírnévnek örvendenek, annál veszélyesebbek. Aki az isteni szélhámosságot bármely formában is prédikálja, az csak egy bárgyú alak vagy egy gazember lehet. Egyik fajta sem alkalmas az ügy előbbre viteléhez, mivel az ügy csak úgy érheti el célját, ha teljes egészében a tudományos felvilágosultság magaslatán áll és védelmezői „tisztességes magatartásának” örvend. Az opportunista politika nem nevezhető egyszerűen rossznak, az már bűntett. Ha a munkások eltűrik, hogy bármely csuhás beavatkozzon ügyeikbe, akkor nemcsak hogy hagyják magukat áltatni és becsapni, de el is adják magukat és árulóvá válnak.

Amennyire magától értetődő az, hogy a proletariátus fő harca a kapitalizmus ellen folyik és így az erőszakgépezet, az állam elpusztítását kell céloznia, éppoly egyértelmű, hogy ebben a harcban az egyházat sem szabad figyelmen kívül hagyni. A vallást szisztematikusan a nép körein belül kell aláásni, ha azt akarjuk, hogy végre tudatára eszméljen, mert e nélkül nem lehet a szabadságot kivívni. A butáknak és elbutítottaknak, már amennyiben még észre téríthetőek, fel kell tenni a következő kérdéseket:

Ha isten azt akarja, hogy ismerjék, szeressék őt és féljenek tőle, miért nem mutatja meg magát? Ha olyannyira jóságos, mint ahogy azt a csuhások állítják, miért kell félni tőle? Ha úgyis mindent tud, akkor miért terheljük csip-csup magánügyeinkkel és imáinkkal? Ha mindenütt jelen van, akkor minek neki templomot építeni? Ha igazságos, akkor miért gondolják az emberek, hogy meg fogja őket büntetni azokért a gyengeségekért, amiket ő maga teremtett? Ha az emberek csak Isten akaratából tesznek jót, akkor mi oka lenne rá, hogy megjutalmazza őket ezen tettekért. Ha mindenható, akkor hogyan engedheti meg, hogy káromolják őt? Ha viszont mindez értelmünkkel fel nem fogható, akkor minek foglalkozunk vele egyáltalán? Ha tudomásunknak kellene lenni arról, hogy Isten létezik akkor minek lődörög egyedül a sötétben? stb. Az ilyen kérdések hallatán a hívő ember csak bámul majd mint Bálám szamara.

Minden gondolkodó embernek el kell ismernie, hogy még sohasem sikerült semmiféle bizonyítékot szolgáltatni Isten létezésére. Ezenkívül a legkisebb mértékben sincs szükség arra, hogy Isten létezzen. Amennyire már most ismerjük a természeti sajátosságokat és törvényeket, aszerint Isten léte ezen kívül, illetve belül teljességgel céltalan, fölösleges és ezért abszolút tarthatatlan. „Erkölcsileg” pedig még annyi értelme sincs.

Van egy nagy birodalom, amelyet egy olyan uralkodó kormányoz, akinek módszerei teljesen összezavarják alattvalói szellemét. Azt akarja, hogy ismerjék, szeressék, tiszteljék és minden arra megy ki, hogy a róla alkotott képet összezavarja. A hatalmába kerített népeknek csak elképzelései lehetnek láthatatlan lényének jelleméről és törvényeiről, miniszterei közlései alapján; viszont ez utóbbiak is bevallják, hogy ők maguk sem tudnak fogalmat alkotni mesterük kilétéről, hogy akarata kifürkészhetetlen, szándékai és tulajdonságai megfejthetetlenek; így aztán még saját szolgái sem tudják maguk közt eldönteni, hogy mi is legyen azokkal a parancsolatokkal, amiket ők Isten hangjaként közvetítenek. Birodalmának minden egyes tartományában másként hirdetik ezeket a parancsolatokat; egymást ócsárolják és az egyik csalással és az isteni parancsok meghamisításával vádolja a másikat. Az ediktumok és parancsolatok amelyeket hirdetniük kell, homályosak; olyan talányok, amelyeket az alattvalók – akik okulására szánták – nem képesek megérteni és megfejteni. A rejtőzködő uralkodó törvényei magyarázatra szorulnak és azok, amelyek pedig elmagyaráznak, sohasem egységesek; minden amit rejtőzködő életmódot élő fejedelmükről mesélnek, ellentmondások halma. Soha nem mondanak egy szót sem, aminek hazug voltát ne lehetne azonnal felfedni. Istent rendkívül jónak mondják, mégsem volt még egyetlen olyan ember sem a Földön, aki ne panaszkodott volna határozatai miatt. Végtelenül bölcsnek mondják, mégis egész birodalmában minden a józan ész és értelem ellen szól. Dicsőítik igazságosságát, mégis rendszerint alattvalóinak legjobbjait részesíti a legkevesebb jóban. Azt mondják, hogy mindent lát, mindenütt jelenvalósága mégsem segít rajtunk. Ő, mint a rend barátja, pedig államában minden a feje tetején áll, teljes a zűrzavar. Mindent a maga akaratából tesz, az események mégis ritkán felelnek  meg terveinek. Mindent előre lát, mégsem tudja, mi fog következni. Nem hagyja büntetlenül, hogy őt magát megsértsék, mégis eltűri, hogy mindenki mást bántalmazzanak. Csodáljuk tudását, művei tökéletességét, művei mégis tökéletlenek és rövid életűek. Teremt, pusztít és megjavítja azt, amit csinált, anélkül, hogy művével elégedett lenne. Minden vállalkozásával csak hírnevét próbálja biztosítani, de célját, hogy mindenütt jó hírnévnek örvendjen, sohasem éri el. Ő állandóan alattvalóinak jólétén fáradozik, azok többnyire pedig még a legszükségesebbeket is nélkülözik. Rendszerint azok a legkevésbé elégedettek sorsukkal, akiket Isten a leginkább kegyeibe fogadott; szinte mind állandóan lázadozik egy olyan úr ellen, akinek jóságát tisztelik és csodálják, akinek bölcsességét dicsőítik és akinek parancsait szentesítik, de soha nem tartják be.

Ez a birodalom a világ; ez az uralkodó Isten; szolgái a papok; az alattvalók az emberek – szép kis kupleráj!

A keresztények istene különleges, mint ezt láttuk olyan isten, aki ígéreteket tesz – hogy aztán megszegje őket; egy isten, aki pestist és betegségeket hoz az emberekre azért, hogy jobbá tegye őket. Egy isten aki az embereket saját képére teremtette és mégsem ő a gonoszság forrása; egy isten aki látta, hogy amit teremtett az jó, de rögtön észre is vette, hogy rossz; egy isten aki előre tudta, hogy az emberek enni fognak a tiltott gyümölcsből, mégis ezért átkozta el az egész emberiséget. Egy isten aki olyan gyenge, hogy még az ördög is túljárhat az eszén, oly kegyetlen, hogy egyetlen földi zsarnok sem hasonlítható hozzá – ez a zsidó-keresztény mitológia istene.

Ő egy mindentudó kontár, aki az embereket tökéletesre teremtette, de nem tudta tökéletességüket megtartani; ő aki az ördögöt létrehozta, de nem volt képes uralkodni felette; ő a Mindenható, aki több millió ártatlant ítélt el néhányak hibái miatt: aki egy-két emberen kívül mindenkit kiirtott az Özönvíz által és egy új nemzedéket teremtett, amely egy cseppet sem lett jobb az előzőnél; ő aki Mennyországot teremtett a balgáknak, akik hisznek az Evangéliumban, és Poklot a bölcseknek, akik elvetik azt. Ő egy isteni sarlatán, aki magán a Szentlelken keresztül mutatkozott meg; aki önmagát küldte közvetítőnek önmaga és mások között. Akit ellenségei megvetvén és kigúnyolván egy keresztre szegeztek fel, mintha egy csűrkapuban függő denevér lenne; aki hagyta magát eltemetni, majd föltámadt halottaiból, meglátogatta a Poklot, majd életre kelve szállt fel a Mennybe és már ezerkilencszáz éve a saját jobbján üldögél, hogy majd a Feltámadáskor ítélkezzék élők és holtak felett, akkor amikor már nem lesznek élők. Ő egy iszonyatos zsarnok, akinek története vérrel íródott, mert ez a történet a borzalmak vallása.

Félre hát a keresztény mitológiával; félre a véres hit prédikátorai által kieszelt istennel! Ezek az apostolok a fontos semmi nélkül, amivel mindent magyaráznak, nem fognak többé bőségben dúskálni, alázatot prédikálni és pompában élni; nem fognak többé jámborságot prédikálni és gőgösen járni-kelni, hanem a felvilágosodás eljöttével a feledés tátongó mélyébe zuhannak majd. Félre hát a kegyetlen Szentháromsággal – a gyilkos Atyával, a természetellenes Fiúval és a buja Lélekkel! Félre a leleplezett agyrémekkel, amelyek nevében az embereket nyomorult rabszolgává aljasították és a hazugság mindenható erejével a földi szenvedésekből

mennyei örömöket kovácsoltak. Félre azokkal, akik szent rögeszméjükkel megátkozták a szabadságot és boldogságot!

Isten mindössze a rafinált szélhámosok által kitalált kísértet, amely segítségével az embereket mindezidáig félelemben tartották és elnyomták. De az álomkép hamar szertefoszlik, mihelyt tárgyilagos vizsgálatnak vetjük alá; és a becsapott tömegek feldühödnek, mert nem akarnak többé ezekre a madárijesztőkre figyelni, sőt költői csavarral élve ezt vetik szemükre: „Átkozott légy bálványisten, kihez a téli fagyban és éhségben imádkoztunk! Hiába reméltünk és vártunk; rászedtél és bolonddá tettél.”

Remélhetőleg a nép már nem hagyja magát sokáig rászedni és bolonddá tenni, egy nap majd tűzbe dobja a kereszteket, szenteket és szentségtartókat, és a kelyheket majd hasznos edényekként használják, a templomokból koncerttermeket, színházakat vagy gyűléstermeket varázsolnak. Hogyha erre nem alkalmasak, akkor gabonaraktáraknak, illetve egyéb raktáraknak használják fel őket. A papokkal és apácákkal hasznos munkákat végeztetnek; csak egy valami marad fölfoghatatlan: hogy lehet az, hogy mindezidáig, még ez nem következett be. Röviden és velősen ez az egyetlen járható út, amit természetesen majd csak az elkövetkező társadalmi fejlődés viharában válik járhatóvá, vagy ha majd a nép, a papok cinkosaikkal együtt – fejedelmekkel, junkerekkel, bürokratákkal és tőkésekkel – fölszámolja, no és persze az államot, az egész társadalmat – az egyházzal egyetemben – vasvillára hányja.

A GYÁRBAN

Vér-verítékes az arcunk,

Naphosszat küzdjük a harcunk

S száraz kenyér a bérünk.

Tengődő lét a mi éltünk.

Reggeltől éjszakába,

Mi küzdünk a rabigába.

Nem vagyunk gép, hanem élünk,

Érezzetek hát, mivélünk!

Mert baj lesz, ha megáll a gép,

S mi mind kezet fogunk, ha baj van,

Elmerül az úri nép,

A rázúduló szörnyű bajban.

Odakint napfényes nyár van

És ti úsztok a napsugárban.

De minket a gyár levegője,

Kerget korán temetőbe.

Íme a gépük megállott.
Nézd, milyen daccal áll ott!

Mindent elszámol ma végre,

A jogainkat kérve.

TULAJDONBESTIA

„Semmisítsük meg gyűlölettel, a gyűlölet műveit!

Pusztítsuk el brutális erőszakkal, a brutális erőszak védőbástyáit!”

Az ember a legvérengzőbb ragadozó mind között. Ez a manapság oly sokat hangoztatott kijelentés, csak feltételesen igaz. Nem az ember, mint olyan ragadozó, hanem csakis a gazdasággal való összefüggésben számít annak. Minél gazdagabb az ember, annál mohóbban vágyik még nagyobb vagyonra. Ezt a szörnyeteget, amelyet nyugodtan nevezhetünk tulajdonfenevadnak és amely jelenleg a világot uralja, amely boldogtalanná teszi az emberiséget és amelynek az úgynevezett „civilizáció” fejlődésével kegyetlensége és fojtogató ereje egyre nő, fogjuk a következőkben leleplezni és kiirtását javasolni.

Nézzünk csak körül! Minden úgynevezett „civilizált” országban 100 emberből 95 többé vagy kevésbé nincstelen, míg 5 pöffeszkedő pénzeszsák.

Felesleges lenne minden mellékutat megemlíteni, amelyen ez utóbbiak vagyonukhoz jutottak. Az a körülmény, hogy az ő birtokukban van minden, miközben a többiek léte puszta vegetálás, már önmagában kétségtelenül bizonyítja azt, hogy ezen kevesek a sokak kárára gazdagodtak meg.

Ez a rablóbanda hol közvetlenül brutális ököljoggal, hol csalással és hazugsággal vette birtokába a földet és a rajta fellelhető összes javakat. Az öröklés és a többszöri kézről-kézre adás hagyománya „ősi, tiszteletreméltó” arculatot kölcsönzött ennek a rablásnak és elfedte valódi jellegét. Így a tulajdonfenevadat máig sem ismerték fel, sőt babonás félelemmel tisztelik.

És mindazok pedig, akik nem tartoznak a fent leírtak közé, ezek áldozatává váltak. A nincstelenek (szegények) ivadékai világrajöttükkor már nem találnak egy darabka szabad földet sem. Nincs olyan dolog, aminek még ne lenne „gazdája”. Munka nélkül azonban semmi sem lesz csak úgy; de a munkához ma már nem elegendő a képesség és az akarat, hanem kellenek szerszámok, nyersanyagok és élelmiszer is. A szegény ezért kényszerűségből azokhoz fordul, akik mindezen dolgokban bővelkednek.

És láss csodát! A gazdagok engedélyt adnak neki a további létezéshez. Ehhez azonban el kell adnia erejét és ügyességét. A gazdagok pedig rögtön a szegény ördög életmentőjévé nyilvánítják magukat, hiszen a munka igájába hajtva arra kényszerítik, hogy minden fizikai és szellemi erejét megfeszítve a végsőkig olyan újabb és újabb javakat termeljen, amelyhez ő maga egy ujjal sem nyúlhat. Korgó gyomra nem hagy időt arra, hogy elgondolkodjék azon, milyen igazságtalan üzletet is kötött.

És mivel milliók vannak hozzá hasonló helyzetben, így az a veszély is fenyegeti, hogy amíg ő gondolkodik, addig mások elfoglalják a helyét, és akkor megint ott van, ahol a part szakad. Feje fölött félelmetes suhogással csattog az éhség ostora. Az életben maradás érdekében énjét önként minden nap és minden órában el kell adnia a tulajdonfenevadnak.

Borzasztó idők voltak azok, amikor az uralkodó osztály rabszolgákra vadászott és akiket a keze közé kaparintott, azokat láncra verve erőszakkal munkára kényszeríttette. Szörnyű volt az a világ, amelyben a keresztény-germán rablók végigfosztogatva az országokat, a népek lába alól kihúzva a talajt, robotra kényszeríttették őket. De a gyalázat csúcsát mégis a mai „rend” jelenti: hiszen az emberiség több mint kilenctizedét fosztotta meg létfeltételeitől, túlélését a maradék egytizedtől tette függővé és önmaga eladására kárhoztatta. Ugyanakkor ezt a viszonyt mégis oly módon el tudja fátyolozni, hogy a modern idők jobbágyai – a bérrabszolgák – csak részben képesek felismerni jogfosztottságukat és szolgaságukat, és hajlamosak arra, hogy sorsukért a szerencsétlen véletlent okolják.

Ennek a borzasztó állapotnak örökké való fenntartása az „előkelő” világ egyetlen célja. A gazdagok egymás között sem mindig egységesek sőt, ahol csak lehet – egymással konkurálva – mindenféle üzleti trükkökkel, spekulációs fogásokkal próbálják egymást rászedni. De a proletariátussal szemben mégis mindig zárt ellenséges egységként lépnek fel.

Politikai ideáljuk ebből következően – minden liberális szólamot félretéve – egy lehetőség szerint erős és ütőképes rendőrállam.

Ha a szegény koldul, mert épp nem tudja magát eladni a kizsákmányolóknak vagy mert a tulajdonfenevad máris munkaképtelenné tette, akkor a jóllakott burzsoá csavargónak nevezi és rendőrért kiált; ütlegeket követel és fegyházba záratja a szegény ördögöt, aki nem akar éhen halni az élelmiszerhalmok árnyékában.

Amikor a munkanélküli az oly sokat dicsért önsegély eszközéhez nyúl, csak azt teszi kicsiben, amit a gazdagok nap mint nap büntetlenül megtehetnek azaz lop, de azért, életben maradhasson. A burzsoázia „erkölcsi” felháborodásának hangot adva szigorú arckifejezéssel kiszolgáltatja őt az állam börtönének, hogy ott még hatékonyabban (olcsóbban) kizsákmányolhassa.

A munkások összefognak, hogy közösen magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és ehhez hasonlókat csikarjanak ki a pénzeszsákoktól, akkor azok máris jajveszékelni kezdenek, hogy ez összeesküvés, amit azonnal meg kell akadályozni. Ha a proletárok politikailag szerveződnek, a burzsoázia az isteni világrend elleni vétekről papol, amit rendkívüli intézkedésekkel azonnal meg kell torolni.

S ha végül a nép lázadásra gondol, akkor a világon mindenütt felharsan a gazdag hiénák dühödt üvöltése. Vérszomjuk csillapíthatatlan.

A szegények élete a gazdagok szemében, amúgy sem ér semmit. A hajótulajdonos az egész legénység életét kockára teszi, ha arról van szó, hogy a félig korhadt lélekvesztőjéért magas biztosítási jutalékot csalhat ki. A rossz szellőzés, a túl mély fejtés, a hiányos dúcolás, stb. évente több ezer bányász halálát okozzák. Ugyanakkor növelik a hasznot és ezek után a bányatulajdonost a többi nem érdekli. A gyárak egyetlen kiskirálya sem foglalkozik azzal, hogy hány munkását darálják le a gépek, mérgezik meg a különféle vegyszerek vagy hogy hányan fulladnak meg lassanként a szennyezett levegőtől. A lényeg a profit.

A nők olcsóbbak mint a férfiak, ezért minden tőkés vámpír különös előszeretettel él asszonyi véren. Ráadásul női munkaerő olcsó szeretőként is szolgál. A gyerekhús a legolcsóbb, ezért nem csoda, hogy a modern társadalom kannibáljai állandóan ifjú áldozatokra fenik a fogukat. Nem kérdés, hogy mi történik ezek után szegény kicsinyekkel: lezüllenek és megnyomorodnak! Még zsenge fiatal korában ezrek süllyednek el akár örökre is a bányák síri sötétjében, addig a részvények emelkednek. Elég!

Mivel a burzsoázia – hála tőkéjének – minden új találmányt, csak ő vesz igénybe. Minden újabb gép ahelyett, hogy mindenki számára munkaidő csökkentést és életszínvonal emelkedést eredményezne, az egyiknek elbocsátást, a másiknak bércsökkentést és az egész proletariátust tekintve pedig erősödő elnyomást jelent. Ha azonban a termékek gyarapodását a néptömegek növekvő elszegényedése kíséri, akkor a fogyasztásnak csökkennie kell. Krízisek lépnek fel és akadozik a rendszer működése. A kevesek kezén felhalmozódó vagyon, a tömegek számára éhezést és járványokat jelent. Kézenfekvő, hogy milyen visszás mi több, tébolyult ez az állapot. A pénzeszsákok pedig csak a vállukat vonogatják. Persze csak addig, amíg nyakukba egy erős hurkot nem kötnek, az majd véget vet a vállvonogatásnak.

A munkást nem csak mint termelőt kopasztja meg az uralkodó osztály a legválasztékosabb módon, hanem mint fogyasztót is. Szegényes jövedelmét számtalan parazita próbálja a lehető leggyorsabban újra megkaparintani. Ha az áruk már mindenféle tőzsdén és nagykereskedelmi raktáron keresztülvándoroltak és felszámolták a különböző felárakat (alkuszok és spekulánsok nyereségét, a vámot és jövedéki adókat), akkor végre eljutnak a kiskereskedőkhöz, akiknek vevői szinte kizárólag proletárok. A nagytőkések kb. 10-20% hasznot szereznek ebből az áruforgalomból, míg a kiskereskedő a 100%-ra hajt. Ezen cél eléréséhez, mindenféle trükköt használ különösen az árhamisítás legszégyenletesebb módszerét alkalmazza. Ezen csalók rokonai a borpancsolók, pálinkakotyvasztók és egyéb méregkeverők, amelyek minden nagyvárosban és ipari negyedben megtalálhatók. Ezen kívül a háztulajdonosok is szüntelenül azon törik a fejüket, hogyan keseríthetnék meg a proletárok életét. A lakások egyre rosszabb állapotban vannak, a bérleti díjjak egyre magasabbak, a szerződések pedig egyre aljasabbak. Egyre több munkást zsúfolnak össze szűk hátsóépületekben, padlásokon és poloskákkal teli, dohos pincelyukakban. A börtöncellák gyakran tízszer jobb állapotban vannak, mint ezek.

Ha a munkásnak nincs állása, akkor spekulánsok egész hordája áll lesben, hogy lecsaphassanak rá és végleg tönkretegyék. Zálogkölcsönzők és hozzájuk hasonló gazemberek hiteleznek kis összeget óriási kamatra, a szegények legutolsó holmiijaikért. A szerződéseket rendszerint úgy fogalmazzák, hogy szinte betarthatatlanok legyenek, az elzálogosított holmi elvész és a proletár még egy fokkal lejjebb csúszik. Ezek a vérszopók persze rövid időn belül, óriási vagyonra tesznek szert. A legtöbb élősködő, még a koldust is igen jövedelmező figurának tartja. A mocskos menhelyek és nyomortanyák tulajdonosainak is a proletár fáradságosan megszerzett fillérjeire fáj a foga. Még maguk a tolvajok sem mentesülhetnek a tőkés kizsákmányolás alól. Ők azoknak a rafinált orgazdáknak és menedékhelyet adók rabszolgái, akik bagatell összegekért veszik át a rabolt értékeket. Azokat a szegény lányokat pedig, akiket a mai gyalázatos gazdaság kényszeríttet rá, hogy a prostitúcióra, a bordélytulajdonosok és hasonló szégyenletes teremtmények fosztanak ki, undorító módon.

Így megy a szegények sora, a bölcsőtől a sírig. Mindegy, hogy termel vagy fogyaszt, létezik vagy éppen hogy csak vegetál: mindenütt farkaséhes vámpírok serege veszi körül, akik a vére minden cseppjét magukénak követelik. Másrészről, a gazdagok sohasem hagynak fel a kizsákmányolással, még ha nem is képesek kapzsi szomjukat eloltani. Ha egy milliójuk van, akkor tíz milliót akarnak, ha száz milliója, akkor egy milliárd után sóvárog, stb. A kapzsisághoz mindig az uralkodni vágyás társul.

A tulajdon, nem csak az állandó gyarapodás eszköze, hanem a politikai hatalomé is. A mai tőkés rendszerben a megvásárolhatóság, szinte általános „bűn”. Rendszerint csak az a lényeg, hogy megállapítsák a megfelelő árat, azok megvásárlására akik alkalmasak beszéddel vagy hallgatással, írással, erőszakkal vagy bármi más eszközzel a tulajdonfenevadat szolgálni. Aranyba foglalt parancsolatainál fogva ő a valódi, mindenható istenség.

Európában és Amerikában több mint 500 000 csuhást tartanak azért, hogy (mint az „Istenpestisben” is olvasható) a néptömegeket megfosszák józan, emberi értelmüktől. Mindemellett számos „misszionárius” jár házról-házra, hogy ostobaságokkal traktáljanak és egyéb „szellemi garázdaságot” kövessenek el ellenünk. Az iskolákban mindent elkövetnek azért, hogy még azt a kis jót is, amit az olvasás, írás, számolás megtanítása magában rejthetne, tárgytalanná tegyék. Az általuk történelemnek nevezett maszlag olyan önhittséget szül, amely minden népet megfertőz és nem enged nekik felismerni, hogy elnyomóik már rég összeesküdtek ellenük és hogy alapjában véve az egész eddigi politika célja csakis, az uralkodók hatalmának megszilárdítása és a szegények gazdagok általi kizsákmányolásának biztosítása.

A továbbiakban a napi sajtók szennylapkreációi, számos irodalmi történelemhamisító, az ezer felé ágazó gyűlési és egyesületi élet izgága politizálói, az örökké mosolygó arcú parlamenti szószátyárok, akik állandóan ígéretekkel az ajkukon, de árulással a szívükben szónokolnak, és száz más többé vagy kevésbé hitvány politikus gondoskodik a lojalitás és a „rend” bóvlijával való befogásról. Különösen a szociális kérdés elködösítésében vesznek részt rablólovagok egész századai. A közgazdaságtan professzorai, a burzsoázia testőrszerepét játsszák azáltal, hogy az aranyborjút az élet alapjaként éltetik, és a munkás irhájának kicserzését az emberiség számára hasznos, „tudományosan alátámasztott” jótékonyságként mutatják be. ezen sarlatánok egy része mindemellett társadalmi reformokat javasol, azaz más szóval olyan eljárásokat, amelyek során a prémet úgy kell kimosni, hogy ne legyen nedves. Ezen kívül a munkásokat még mindenféle takarékossági és képzési receptekkel is felültetik.

Míg a tőkés rablóbandák ily módon az orránál vezetik a népet, addig a másik oldalon egyre hatékonyabban szélesítik ki tulajdonképpeni erőszakgépezetüket: egyre több hivatalt hoznak létre. Ezek élére Európában az egykori gazemberek (az úgynevezett nemesek) utódai kerültek, Amerikában pedig a legügyesebb állásvadászok és a legdörzsöltebb csalók, amelyek tulajdonképpeni célja, a proletariátus tekintélyelven alapuló gúzsba kötése és amelyek ezzel a céllal, még magasabb szintű sikkasztással és hamisítással való kellemes foglalatosságot is összeegyeztetik. Katonák, csendőrök, rendőrök, spionok, smasszerek, vámőrök, adószedők, végrehajtók, stb. egész seregét dirigálják. A törvényszolgák ezen utóbbi fajtái szinte mind, a nincstelen nép soraiból származnak és csak ritkán kapnak több fizetést, mint a proletárok. Mégis nagy buzgón játsszák a besúgó szerepét, szolgálnak és hallgatóznak, ők az állam körmei és fogai. Az államé, amely nem más, mint olyan csalók és kizsákmányolók hordájának politikai szervezete, akik ezen hatalmi és zsarnoki elnyomórendszer nélkül egyetlen napot sem élne meg, hogy el ne söpörné a kiszipolyozott és kifosztott nép felháborodása és jogos dühe.

A legtöbb régebb óta fennálló államban ez a rendszer külső formájában is élesen körvonalazódott. Az egész állami fegyelmi apparátus monarchikus vezetésben koncentrálódott, amely reprezentánsai, „Isten kegyeltjei”, ugyanakkor minden gazság netovábbjai. Bennük testesül meg az uralkodó osztály minden vétke, s bűne egészen a legszörnyűbbekig. Kedvenc időtöltésük a tömegmészárlás (háború); ha lopnak (márpedig ezt gyakran megteszik), akkor rögtön egész országokat, a milliókból százakat, sőt ezreket vesznek el. A nagyméretű gyújtogatás csak rémtetteik megvilágítására szolgál. Az a kényszerképzetük, hogy az emberiség semmi másra se jó, mint hogy szembeköpjék. Legfeljebb arra veszik a fáradságot, hogy országaik legszebb lányait és asszonyait állati vágyaiknak kiszolgáltassák. A többieknek joguk van „alattvalóként felfordulni”.

Ez a közvetlen sarc a koronás rablógyilkosoknak Európa szerte évi 200 millió márkát jövedelmez. Gyermeke a militarizmus, eltekintve a belőle fakadó anyagi és vérveszteségektől, évente további 4000 millió márkába kerül és ugyanekkora az az összeg, amelyet a 80 000 milliós állami adósságok kamata tesz ki és amelyet ezek a gazemberek viszonylag rövid idő alatt teremtettek. Ugyanígy a monarchizmus Európában évi 8200 millió márkába kerül, azaz több mint 10 millió munkás, vagyis 50 millió ember kenyéradójának a bére!

Amerikában a monarchisták helyét a monopolisták töltik be. És ha az Egyesült Államok állítólagos „szabad” köztársaságának monopolizmusa csak olyan mértékben is fejlődik tovább, mint az elmúlt huszonöt évben, akkor már csak a levegő és a napfény úszhatja meg a monopolizálódást. Az USA-ban 500 millió földterület, ami kb. hatszorosa Nagy-Britannia és Írország területének, mindössze egy emberöltő alatt került részben a vasúttársaságok, részben a nagybirtokosok (az európai arisztokrácia leszármazottai) kezére. Néhány évtized alatt Vanderbilt egyedül 200 millió dollárt vágott zsebre. Rablótársainak néhány tucatja mindent megtesz azért, hogy behozza őt. San Franciscót mindössze harminc évvel ezelőtt alapították és mára már 85 milliomos él ott! A hatalmas nagyszerű országban, melyben a „köztársaság” eddig alig száz évet élt meg, már egyetlen eddig felfedezett szén-, olaj-, és nemesfémlelőhely sincs a nép kezében, hanem mind egy maréknyi rámenős kalandor és rafinált gazember tulajdonába került.

Ezen tőzsdekirályok, vasúttulajdonosok, szénbárók és iparmágnások befolyásával szemben a „nép szuverenitása” csak üres szólam. Ezek a fickók zsebre vágták az egész Egyesült Államokat és ami az úgynevezett „szabad” törvénykezést és szavazati jogot illeti, hát az csak puszta maskarádé.

Ha már az élő fával ez történik, mit várhatunk a korhadt gerendától? Ha az ifjú amerikai „köztársaság” ily rövid idő alatt tőkés eszközeivel képes volt eltékozolni kimeríthetetlen természeti kincseit, akkor miért csodálkozunk azon, hogy hasonló okokból kifolyólag milyen következmények áldozata lett az elaggott, berozsdásodott Európa?!

Tényleg úgy tűnik, mintha az amerikai „köztársaságnak” átmenetileg semmi más kultúrtörténeti küldetése nem lett volna, mint hogy az Atlanti-óceánon innen és túl élőknek durva tényekkel bebizonyítsák, hogy mily undorító szörnyeteg a tulajdonfenevad és hogy sem a föld adottságai, sem az ország mérete, de még a politikai és társadalmi formák sem képesek befolyásolni ennek a ragadozónak az alattomosságát. Még akkor sem, ha annál veszélyesebbnek mutatkozik, minél kisebb szükségét érzi természet adta individuális kapzsiságának. A dolgozó emberiség ebből levonhatja azt a következtetést, miszerint ezt a szörnyeteget sem megszelídíteni, sem veszélytelenné, sem pedig közhasznúvá tenni nem lehet. Csakis egyetlen ellenszere létezik: könyörtelenül, irgalmatlanul és maradéktalanul el kell pusztítani!

Békés megoldásban senki se reménykedjen; a proletariátus legfeljebb gúny és nevetség tárgyává válhat akkor, ha gyermeteg módon petíciókkal, szavazatokkal és jámborságával akarja halálos ellenségét tiszteletben tartani.

Néhányan azt állítják, hogy a nép felvilágosodása változást hoz majd. Önmagában véve ez a megoldás is csak üres frázis marad, mert az egész nép felvilágosodása csak akkor lehetséges, ha a jelenlegi akadályokat elhárítjuk. Ez pedig nem történhet meg anélkül, hogy a mai rendszert teljesen egészében meg kell semmisíteni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ez irányba nem történhet illetve nem kell történnie valaminek. Nem! Aki a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát felismeri, az köteles felemelnie hangját annak érdekében, hogy a nép figyelmét felhívja erre. De óvakodnia kell attól, hogy célját tudálékos értekezések útján érje el. Hagyjuk meg ezt a tudomány tiszteletreméltó férfiúinak, akik ily módon az úgynevezett „művelt világ” nevében eltávolítják a humanitás sminkjét a ragadozó undorító pofájáról. Az a nyelv, amelyet a proletariátusnak meg kell értenie, egyszerűnek és erőteljesnek kell lennie.

Akik így tesznek, azokat örökké az uralkodók csürhéje mint lázadókat fogja gyűlölni és üldözni. Ebből láthatjuk, hogy az egyedül lehetséges és gyakorlati felvilágosításnak lázító jellegűnek kell lennie. Lázítsunk tehát!

Mutassuk meg a népnek, hogyan szedik rá a tőkések a munkásokat, hogyan próbálják meg a pártok, a sajtó és a csuhások megfosztani a proletárokat értelmüktől, hogyan állítják pellengérre őket nyomorúságos bér fejében, hogyan gyötrik őket halálra – míg végül el nem veszítik türelmüket. És akkor fel fognak lázadni és elpusztítják ellenségeiket.

A proletariátus forradalma, a szegények gazdagok elleni háborúja az egyetlen út, amely a felszabaduláshoz vezet.

Egyesek azonban kételkednek abban, hogy a forradalmak csak úgy maguktól robbannak ki. Ez így is van, de fel lehet rá készülni úgy, hogy a nép figyelmét felhívjuk a küszöbön álló eseményekre és hangsúlyozzuk a felkészülés fontosságát.

A kapitalista fejlődés – állítják a teoretikusok – a mindenkori kispolgárság kiirtása felé halad és mielőtt még létrejönnének a társadalmi forradalom előfeltételei, eléri a csúcspontját és továbblépése lehetetlenné válik. Általános nagyipari termelés és a vidéki nagyüzemi termelés csak akkor lesz lehetséges, ha a társadalom kommunista alapokon szerveződik meg és ha – ami ez utóbbi esetben magától értetődik – a technika fejlődésével a munkaidő rövidülése és a fogyasztás növekedése is lépést tart.

Ez könnyen megérthető:hiszen a nagyüzemben tízszer, illetve sok esetben százszor annyit termelnek, mint amennyit az illető munkások egyenértékű áruból elfogyasztanak. Ez idáig a fölösleg azért nem tűnt fel, mert az úgynevezett „nyereség” legnagyobb része újbóli tőkebefektetésre került és mert a fejlettebb ipari államok áruk tömegeit exportálták a kevésbé fejlett országokba. De most hirtelen elakadt ez a folyamat. Az iparosodás mindenütt óriási előrelépéseket eredményezett, mivel együtt jár a folyamatos export és import és ezért egyre kevésbé kifizetődőek az újabb és újabb tőkebefektetések, sőt az ilyen körülmények között szinte lehetetlennek tűnnek. Ennek a tarthatatlan helyzetnek köszönhetően irtózatos méretű világgazdasági válság veszi majd kezdetét.

Így hát minden megérett a kommunizmusra. Mindössze ellenségeit, a tőkéseket és segítőtársaikat kell megsemmisíteni. A küszöbön álló válság bekövetkeztekor a nép készen fog állni a harcra. És akkor majd az lesz a döntő, hogy meg van-e a megfelelően képzett forradalmi mag és hogy rendelkezik-e azokkal az eszközökkel, amelyekkel kikristályosíthatja maga körül a munkanélküliségtől és nyomortól elgyötört néptömegeket, hogy erőszakosan célba vegyék a fennálló rend szétzúzását.

Munkálkodjunk tehát mindannyian a forradalomért, addig míg nem késő! A nép vérszívói és zsarnokai fölött aratott győzelem nem maradhat el!

ÉLJEN A KOMMÜN!

Ezen kiáltás alatt esett meg 1871. március 18-án az a nagy tett, amely már mindörökké feledhetetlen marad. Hiába kérdezzük azon hősök nevét, akik akkor megakadályozták a nép lefegyverzését, a katonákat fellázították és a győzelmet kivívták. Ismeretlen férfiak, névtelen asszonyok és utcagyerekek, a komoly pillanat ösztönzésére, a forradalom, áradatává váltak, pár perc alatt szabaddá tették Párizst és olyan lelkesedést ébresztettek, mely messze-messze Franciaország határain túl is érezhető volt és még ma is újra meg újra fellángol, akárhányszor felharsan a kiáltás: Éljen a Kommün!

Névtelenek! Igen, ti vagytok a történelem igazi hősei. Nem tudunk olyan könyvekről vagy újságokról, amelyeket ti írtatok, nem olvastuk beszédeiteket, amelyeket ti tartottatok; de lelki szemeinkkel mégis oly élőnek látunk titeket – odaadásotokat, nemes szenvedélyeteket, halhatatlanságotok teljes dicsőségében.

Látjuk hatalmas ellenállhatatlan tömegeteket a vad csatákban, dühös, izzó szemeiteket, erős ökleiteket. Halljuk zúgó harci dalaitokat, lelkes harci kiáltásaitokat és látjuk újra nemes ajkakkal, amikor panasz nélkül dicsőségben haltok meg, mikor ellenségeitektől vereséget szenvedten, egy magasabb ideálért.

Már százszor is becsaptak titeket, s megfosztottak a harc jutalmától, mégis újra meg újra a harc mezejére léptek, nyughatatlanul törve előre – mindig csak előre.

Az ókor rabszolgalázadásaitól, a középkor parasztháborúin át, az1792-es, 1830-as, ’48-as és ’70-es proletárfelkelésekig egyetlen vörös szál húzódik. Ez az a harc amit folytattatok, amelyet nem adtatok föl és amelynek addig nem lesz vége,  amíg teljes nem lesz a győzelem.

A nagynevű férfiak és nők csak olyan csillagok, amelyek szikraként feltűnnek a politika egén, majd lehanyatlanak az”Ex”-ek éjszakájába. De ti nem tűntök el. Olyanok vagytok mint a főnixmadár, amely tűzhalált hal, hogy hamujából újjászülethessen. Mindezen okokból tudjuk, hogy nem hiába reménykedve bízunk a jövőben.

Vive la Commune! Ez a jelszó, 1871. március 18-án képes volt megfordítani a katonák fegyvereit. A világ munkásai lélegzetvisszafojtva figyelték Párizs névtelenjeit, mikor felhangzott e kiáltás. A világ szegényei és nyomorultjai tudták mit jelent ez.

Vive la Commune! Ez a kiáltás több lázadót felébresztett a világon, mint bármely más propaganda. Akkor sem utoljára hangzott föl, mikor májusban az utolsó vörös zászlót is bevonták a barikádokról. A tárgyalóteremben, Satory-n, Új-Kaledóniában, száműzetésben újra és újra felhangzott: Vive la Commune! Ma már az egész világ ezt harsogja.

És aki figyeli a társadalom leple alatti forrongást, az látja, ahogy a névtelenek újabb csapásra készülnek: Moszkvától San Franciscóig, az hallhatja a dühös kiáltásokat: Revanche pour la Commune! Vive la Revolution sociale!

„Ki csinálta március 18-át? - kérdezte az Internacionálé főtanácsa a Kommünről szóló kiadványában. A nép! –jött a válasz.”

Talán március 18-a csak a nép személye volt, egy nagyszerű capriccio? Szükséges dolog volt.

A kommün itt, a szemünk előtt jött létre. – Bonaparte fejvesztve rohan a háborúba, a csapdába. A párizsi proletariátus tiltakozik, testvérien nyújtja kezét a Rajnán túlra. A tiltakozás hangja elhal a fehéringesek és a hivatalos Franciaország őrült „Berlinbe” üvöltése mellett. Az események villámgyorsan követik egymást. A nemzetnek nincs ideje összegyűlni. Augusztus 9-én az első súlyos vereség közzététele után, Párizs köztársaságot követel. A kamara baloldali szárnya hangzatos beszédekkel próbálja csillapítani a közhangulatot. Egyetlen fuvallat és a császárság újra a porba hullik, ahonnan felemelkedett. Augusztus 14-én Blanqui barátai meg akarják gyújtani a kanócot, de a kísérlet nem sikerül. A nép még hisz a baloldaliak fecsegésének és így közömbös marad és a forradalom reményét magára hagyja.

Sedán! Most már betelt a pohár, - forrni kezd az üst! A baloldali urak mindent megtesznek azért, hogy a robbanást megakadályozzák. Semmi sem segít. A császárság a levegőbe repül és a baloldaliak a kormányba. Párizsnak már csak egy gondolata van: „Franciaország megmentése, védelme.” A német hadsereg megjelenik a vörös előtt – ha a burzsoázián, a hadseregen és a kormányban ülő képviselőkön múlna, akkor rögtön kapitulálnának. (Ezerszer inkább legyenek a poroszok a városban, mintsem munkások a városházán.) Kénytelen-kelletlen azonban a védelem mellett kellett dönteni és a proletariátust fel kellett fegyverezni. A védelem segélyforrásai felbecsülhetetlenek: kézenfekvő élő és élettelen hadianyagot csupán meg kell szervezni és máris felrobban a vasgyűrű, amit a város köré vontak. De a kormány fél a következményektől, s csak látszólag harcol.

A proletariátus árulást szimatol. Október 31-én kezet emel az árulókra. De a kezet megbénítja a kérdés: ugyan használ-e ez a megszállóknak? A Kommün szót azonban már kimondták. Az 1792/93/94-es Kommün, Marat, Hebert, Rosin, Chaumette kommünje volt a Nagy Francia Forradalom szíve és agya. A Kommün volt maga a forradalom.

Párizs négy hónapon át vérzik, fagyoskodik, éhezik; január 27-én már a végét járja, úgy hogy szeptemberre tervezett hadműveletet végre kell hajtani – kapitulálnak. Párizs tehetetlen kétségbeesésbe fullad.

A kapituláció után következik az amputáció. A hazai ostromállapot és az idegen megszálló hadsereg fegyvercsörgése alatt Franciaország összesöpri a korábbi, elkorhadt, elrohadt kormányzati rendszerek szemetét, Borbeaux-ba küldi és nemzetgyűlésnek nevezi el. A legitim orleani-bonaparista zagyvalék, minden áron békét akar. Békét – ez milliárdokról való lemondást, Elzász-Lotaringia átengedését, „rendet” jelent – elsősorban „rendet” Párizsban! „Rendet”, mint hajdanán Varsóban. A „forradalom” javíthatatlan „fészkét” ki kell fosztani!

És a reakciós kurtanemesekből, csuhásokból és burzsoákból álló kamara, módszeresen munkához lát. Párizs a megaláztatások és bántalmazások helyszínévé válik. Versailles-t teszik meg fővárosnak, a Nemzeti Gárdát a brutális és ostoba d’Aurelle vezénylete alá állítják – az államcsíny a levegőben van. Már csak egyetlen dolog szükséges hozzá: Párizst le kell fegyverezni.

A Nemzeti Gárdistáktól elveszik a zsoldot – mégsem tudott volna senki az üzletek szüneteltetése mellett valami másféle keresetet biztosítani nekik.

Ugyanakkor elrendelték, hogy minden váltót, amely szeptember 13-a óta esedékes volt, március 13-ig ki kell fizetni. Ugyanakkor a háztulajdonosokat is megbízták azzal, hogy az összes lakbért hajtsák be.

Ezt a két intézkedést, amely egy csomó „szegény ördögöt mentett meg a tönkremeneteltől” – egyszerűen eltörölték, habár az okok, melyek ezekhez vezettek, még mindig nem tűntek el. Március 13-17-ig nem kevesebb, mint 100 000 váltót óvattak meg. Március 11-én Vinoy, Párizs parancsnoka hat szociálrepublikánus újságot akart beszüntetni, melyek több mint 250 000 példányban jelentek meg.

A következő napon egy hadbíróság (in contumaciam) Blanquit és Florenst, a március 31-i események miatt halálra ítélte. Ez utóbbiak és a Központi Bizottság erre a szégyenletes tettre vörös plakátokkal válaszoltak.

Végül március 17-ről 18-ra következő éjjelén a Versailles csapatok küldött ki, hogy a párizsiaktól vegyék vissza az ágyúkat. Kezdetben úgy tűnt, mintha ez könnyű feladat lenne, mivel a szóban forgó tereket egy meglepetésszerű rajtaütéssel könnyedén el tudták foglalni; amikor intézkedéseket tettek a lövegek elszállítására, az időközben felébredt nép mindenütt közbelépett. Legfőképpen a nők jártak az élen.

Reggel 8 órakor egy 300 fős Nemzeti Gárda csapat összetalálkozott a Boulevard Ornano-n a 88-as sorkatonai ezred egyik szakaszával és a katonák rögtön átálltak. A közelben tartózkodó személyek is csatlakoztak hozzájuk. Lecombe tábornok megpróbált tüzet nyittatni az előrenyomulókra, de a katonák megtagadták az engedelmességet. Lecomde-ot őrizetbe vették, majd később a lázadó katonák falhoz állították és főbelőtték.

Clement Thomas tábornokot, a júniusi csata martalóchadának egyik legvérengzőbb parancsnokát egy másik helyszínen lefogták és Lecombe-hoz hasonlóan agyonlőtték.

Nemsokára az összes ágyú ismét a párizsiak kezén volt. Védekezésből támadásba mentek át. Részben a Nemzeti Gárdisták, részben a fegyvertelen nép, több kaszárnyát is minden különösebb ellenállás nélkül elfoglalt.

Este nyolc óra körül, a Nemzeti Gárdisták elfoglalták a városházát és a városon belüli több fontos helyet. Párizs önmagáé lett.

1871-es forradalom kezdete biztosan nagyon lelkesítő volt, annál is inkább sajnálatos, hogy a kezdeti sikereket nem használták ki a legmesszemenőbbekig. Biztosan ez történt volna, ha nem lepte volna meg többé-kevésbé a forradalmi oldalt.

Ezen körülményeknek tudható be, hogy 18-ról 19-re következő éjszaka úgy telt el, hogy egyetlen olyan intézkedés sem született, amely a forradalomnak rögtön szilárd támaszt adott volna. Végső vonatkozásban sajnos úgyszólván semmi sem történt. A versailles-i csapatok maradékát Versailles könnyedén visszavezényelte. Sőt, még néhány nappal később, a versaillesi államcsíny főszervezői nyugodtan kivonulhattak a városból anélkül, hogy hajuk szála is meggörbült volna. Nem kevésbé volt lehetetlen a versailles-ieknek, kompromittáló papírok egész szállítmányait elvinni.

Mindennek nem lett volna szabad megtörténnie. Épp ellenkezőleg, az 1792. augusztus 10.-ei forradalmárokat kellett volna példaként tekinteniük, akik a tuileriák ostroma után nagyon hathatósan intézkedtek az arisztokrata körökben. Ezenkívül a másik oldalról hangsúlyozni kell, hogy Párizs népe legalább március 18-a után megakadályozta a monarchia visszatérését, úgyhogy ma már tiszta a pálya. És ez nagy érdem.

A burzsoá köztársaságot a maga teljes értéktelenségében elismerték; a jövő forradalma már csakis szocialista jellegű lehet. Másrészt kevésbé humánus, sokkal inkább terrorisztikus lesz.

Azokban a csodálatos pillanatokban, amikor a nép elűzi a gyámkodó hatalmat, már nem a cselekvés számít, hanem a szükségszerűség is, hogy a győztes forradalmárok azt tegyék, amit minden egyes csata győztesei tenni szoktak, vagyis az ellenséget az utolsó állásaiból is kiűzzék. 1871. március 18.-ai győztesek nem ezt tették.

1871. március 19.-én a tétlenség végzetes éjszakája után, - a párizsi városházán és más nyilvános épületen a vörös zászló lobogott, a testvériség szimbóluma, a harc jelképe, ami elegendő volt ahhoz, hogy a „rend” versaillesi banditáit úgy feldühítse, ahogy az arénában rázott vörös rongy a bikát. Ahhoz azonban nem volt elég, hogy a társadalmi forradalom a fővárosban magától kiszélesedjék és beteljesüljön. A Nemzeti Gárda Központi Bizottsága, amelyet tulajdonképpen csak abból a célból neveztek ki, hogy a gárdisták érdekeit védje, magát mérvadó tekintélynek tekintette, de nem volt képes ennek megfelelően cselekedni.

Ezen bizottság tagjai részben forradalmárokból, de részben nagyon is kispolgári gondolkodású személyekből álltak. A Kommün eszméje mégis mindenki, egész Párizs lakosságának eszméjévé vált.

Sajnos a párizsiak közül senki sem summázta a „Kommün” fogalma alatt ugyanazon elveket, hanem inkább különbséget tettek Kommün és Kommün között.

Egyesek – talán az akkori forradalmárok – a Kommün alatt egyfajta korporációt értettek, amelyik az 1792/93-as Kommünhöz hasonlóan, arra hivatott, hogy egész Franciaországok energikusan előre mozdítsa, ebben az esetben, a társadalmi forradalom bábájának szerepét hivatott játszani.

Mások ellenben ennél a szónál, csak a kommunális szabadságokra gondoltak. Ezzel meg is magyaráztuk, hogy a burzsoázia hogyan merészelte Párizsban, képviselőit összehívni és olyan hadműveletekre, amilyenekre vállalkozott, melynek célja a Központi Bizottsággal közvetlenül szembeálltak.

A második Arondissement Mairie-n a Mires és a Nemzetgyűlés Párizs és környéke képviselői ültek össze (kb. 60, többé-kevésbé liberális érzelmű személy), akik nemcsak hogy vitatni merték a Központi Bizottság hatalmi szerepét, hanem olyan szenvtelenek is voltak, hogy elküldtek egy bizottságot a városházára azért, hogy az épp ott ülésező bizottságot lemondásra kényszerítsék.

Igen, a Központi Bizottság úgy válaszolt a látogatásra, hogy négy tagját elküldte a második Arondissement után a rókaverembe, persze ennek csak az az egy eredménye lett, hogy a diverzáns inzultáció után vissza kellett vonulniuk.

Egyenesen kézenfekvő, hogy az efféle Maires és más burzsoá gyűléseknek semmi más céljuk nincs, mint a március 18.-iforradalom elfuserálása. Mégsem iktatták ki ezt a bandát, nem akasztották fel, még csak őrizetbe sem vették őket. Nem! Ugyanúgy bántak velük mint előzőleg: parlamentárisan.

Továbbá katonailag sem összpontosították eléggé energiáikat. A versailles-iek félelmükben minden déli külső erődöt kiürítettek, de a párizsiak mégis csak nagyon lassan foglalták el ezeket. Olyannyira, hogy a legfontosabb erődöt, a Mont Valériákat, amely március 20-ig védtelen volt, röviddel a párizsiak érkezése előtt, ezer ellenséges martalóc katona elfoglalta és a Versailles elleni rajtaütés egyik legnagyobb akadályává tette.

Ugyanez a kényelmesség jellemezte a Központi Bizottságot pénzügyekben is. Párizsban akkoriban kb. 300 000 munkanélküli volt. Ebből a legtöbben csak 30 sous Nemzeti Gárda zsoldot kaptak. De ahhoz, hogy ezt a néhány fillért biztosítsák számukra, nagyon sok pénz kellett.

Mit tett tehát a Központi Bizottság, hogy ezt megszerezze? Talán elrekvirálta a gazdagoktól? Dehogyis! Delegációt küldött Rothschildhez, hogy annak közbenjárásával némi hitelhez jusson a banknál. Nem csoda hát, hogy ezt a jó jámborságot látva a március 18.-ai párizsi proletariátusát sárral szennyezték be.

Így az is érthető, hogy még a spekulánsoknak és egyéb ügynököknek – az „aranyifjaknak” és annak a csőcseléknek, amely a császárság idején a boulevardokon hurcolta körbe dögvészes hulláit – is volt merszük elégedetlenkedni, hanem még tüntetni is.

Március 21-én kb. száz ilyen mihaszna gyűlt össze a tőzsdénél, és ordítozva vonultak a Verdome-térre, míg végül a Nemzeti Gárda egyik alakulata szét nem kergette őket.

A következő napon kb. ezren gyűltek össze ugyanezen a téren, Éljen a „rend”!, Le a Központi Bizottsággal!, Vissza dolgozni! – ezeket kiabálták ezek a született naplopók.

Ha egy reakciós közegben egy éhségtől kétségbeesésbe hajszolt munkások kenyérért kiáltanak, akkor mint tapasztaltuk, golyózáporral és kardlapcsapásokkal lakatják jól őket – néha csak háromszori felszólítás után, hogy oszoljanak szét.

A Nemzeti Gárda parancsnokai a Verdome-téren nagy türelmet tanúsítva legalább tízszer szólították fel a reakciós tüntetőket a hely elhagyására. Elnéző magatartásukra revolvertűz volt a válasz, amely két halottat és tizenhét sebesültet eredményezett. Végül a Nemzeti Gárda is tüzet nyitott, mire a tüntetők tíz halottat hátrahagyva, fejvesztve elmenekültek.

Ilyen szomorú eseményekkel teltek a napok március 26-ig, amikor is sor került a Kommün választásokra.

A Központi Bizottság Belzebub segítségével akarta kiűzni az ördögöt.

Azzal, hogy Párizs jövőjét kiszolgáltatta egy választás véletlenszerűségének, kijátszották a párizsi parlamentarizmust, a versaillesi parlamentarizmussal szemben. Ez végzetes lépés volt

Igen, végül is jobb eredménye lett, mint amilyenre számítani lehetett volna. 90 szavazatott kommüntagból, amelyet 227 000 szavazattal lettek megválasztva, 25 munkás volt, a többi között akadtak még szociálforradalmárok is, de a többségük nem volt szocialista!

Blanqui akit szintén megválasztottak, nem tudta elfoglalni a helyét, mert március 18. előtt néhány nappal elhagyta Párizst. Thier fogdmegjei letartóztatták. Ő biztosan a Kommün egyik legenergikusabb segédje lett volna.

Párizs március 27.-én mégis megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a városháza előtt kihirdették a Kommünt. Mindenki úgy érezte, már túl sokáig vártak  és hogy a Kommün végre munkához fog látni.

200 000 fegyveres vonult fel az új testület elé és úgyszólván rendelkezésükre bocsátották fegyvereiket és ágyúikat. A „Marseilles” hangjai zengtek az utcán és vörös zászlók lepték el a várost. Úgy tűnt, felvirradt a nép nagy napja.

De a március 18-27-ig tartó időszak elvesztegetett maradt. Ez idő alatta versailles-iek, akiket a március 18.-ai események valósággal megbénítottak, képesek voltak erőiket újraszervezni. Egy pillanatnyi rajtaütéssel valószínűleg végleg el is lehetett volna őket söpörni az útból.

Proletárok, tanuljatok a saját történelmetekből!

Még ma is el van terjedve az a hit, hogy 1871. márciusának párizsi népfelkelése csak egy kis helyi lázongás volt, ezért eleve vereségre volt ítélve. A tények éppen az ellenkezőjét mutatják.

Eltekintve az ország azon területeitől, ahol a parasztok az egyiptomi sáskajáráshoz hasonlóan szétmarcangolták a földeket és megvetették a lábukat, a proletariátus mindenütt – vagyis a nagyvárosokban és az ipari körzetekben – megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor a március 18.-ai dicső eseményekről hírt kapott (miután a helyi „elöljáróság” a sürgönyök és levelek visszatartásával néhány napig eltitkolta a valóságot).

Több mint tíz helyen ugyancsak kikiáltották a Kommünt, több mint húsz helyen hatalmas demonstrációkra és szimpátia-tüntetésekre került sor; a közvélemény közel, s távol hasonló szellemben nyilatkozott; sehol sem voltak olyan események, amit a versailles-i kormány a maga javára fordíthatott volna.

Igen, amikor egy kurtanemes-gyűlés bizottsága amely nemcsak hogy jogtalanul követelte a Franciaország feletti uralmat, hanem még azt a megalapozott gyanút is magára vonta, hogy a francia földet újra, valamiféle monarchiával akarja beszennyezni, a „hű polgárokhoz” apellált, igencsak fájdalmas kudarcban lett része. Minden közigazgatási területtől egy zászlóalj Nemzeti Gárdista önkéntest követelt Párizs legyőzése végett; egyetlen prefektúrán sem érte el a feliratkozók száma a száz főt; rendszerint még két tucatnyian sem voltak, akik felajánlották volna, hogy a Nemzetgyűlésért harcoljanak.

Ezen körülményeket tekintve nem tudjuk, hogy min csodálkozzunk jobban, a reakciósok energiáján, amellyel dacoltak a helyzettel vagy azon a hanyagságon, amivel a forradalmárok ügyüket kezelték.

A tömegek hozzáállása egyébként kiváló volt; pl. Lyon, Marseille, Narbonne, St.Etienne, Creusot és Limoges városokban, ahol rövid időn belül kikiáltották a Kommünt és kitűzték a vörös zászlót. Ezzel szemben, csak kevesek tudták betölteni a rájuk bízott feladatokat azok közül, akiket a közösségi élet áramlata azokban a napokban a felszínre sodort. Ezek az emberek csak vonakodva engedelmeskedtek a népakaratnak. Sohasem vállalkoztak merész kezdeményezésekre, hanem csak hagyták magukat előre sodródni.

Fájdalmas látni, hogy menekültek bele ezek a népvezérek a nyárspolgári községi tanácsokkal és polgármesteri hivatalokkal néha még ultrareakciós prefektusokkal való tárgyalásokba is és még akkor is kitartottak a legszigorúbb tehetetlenség mellett, amikor kétségbevonhatatlanul a hatalom a kezükben volt és a reakciósok ugyanakkor bosszút forraltak és ellenforradalmi mozgolódásba kezdtek. Szinte általánossá vált, hogy még csak a középületek elfoglalásával sem törődtek.

Ilyen körülmények között még az is lehetségessé vált, hogy a versaillesi kisszámú, de energikus párt hívei a különböző vidéki Kommünökkel egy csapásra végezzenek. Csak Marseille-ben és Narbonne-ban tartott a dolog néhány nappal tovább.

Párizsnak akkoriban 200 000 hátutöltős fegyvere, 1200 ágyúja és töménytelen muníciója volt. Az embereket a megszállás alatt jól felkészítették a harcra és nagy részük olyan forradalmi lelkesedést mutatott, amelyet a párizsi nép, már oly gyakran megmutatott. Harci vágytól égő nők és gyerekek is voltak elegen. Miért habozott hát a Kommün az offenzív háború megszervezésével?

A következők miatt:

Párizs kb. kétharmada még mindig a poroszok vasszorításában volt. És mivel Párizs forradalma minden ország reakciósainak szemében nem francia, hanem nemzetközi ügyként volt számontartva, így egészen biztos volt, hogy Bismarck egyetlen pillanatig sem tétovázna, hogy martalócseregét a Thiersével egyesítse, a „rend” megvédése érdekében.

Másrészt biztosan sokan voltak azok, akik a Versailles-el való kiegyezést lehetségesnek és kívánatosnak tartották. Ábrándos lelkű, naiv nyápicok!

A legenergikusabbak azonban, akik leghangosabban beszéltek a harcról, dühösen és fájdalmasan vették tudomásul, hogy nincs senki, aki alkalmas nagyobb és szisztematikusabb katonai hadműveletek megszervezésére és végrehajtására. Igaz ugyan, hogy elegendő olyan ember volt, akik – mint ez a későbbi utcai harcokban megmutatkozott – kisebb egységeket igazán zseniálisan tudtak irányítani, de hiányzott a stratéga. A Kommün, mint olyan, persze a kritikus időpontban nem tudott ilyen embereket előteremteni a föld alól, de az felfoghatatlan, hogy a forradalmárok, akik már a megszállás alatt pontosan látták a dolgok alakulását, nem használták ki ezt az időt arra, hogy egy vezérkart szervezzenek meg az alkalmas pillanatra.

A dolgok állása ebben a vonatkozásban olyan rossz volt, hogy egy idő múlva, pontosabban áprilisra, egy sarlatán (Cluseret) meg tudta szerezni a főparancsnokságot és nyilvánvalóvá vált tehetetlensége és letartóztatása után ismét egy olyan ember került a helyébe, akinek először bizonyítani kellett rátermettségét. Roussel volt az, míg kifelé bénultságot mutatott, addig mégis nagy önuralomra törekedett.

Ekkor felgyújtották a vesztőhelyeket, ahelyett, hogy felállították volna azokat és gyors ítéletet mondtak volna a régi és újsütetű árulók, reakciósok és a nép minden ellensége felett.

A bankot, amely hárommilliárdot tudott volna biztosítani, arra bíztatták, hogy hozzon némi áldozatot és adjon jelentéktelen összegeket. A szükségpénz nagy részét olyan adók útján hajtották be, amelyek még a császárságból maradtak fenn.

Nem voltak eltulajdonítások! Nem sarcolták meg a gazdagokat! Ahelyett, hogy energikus intézkedéseket hoztak volna, mindenféle minimálprogramot vezettek be és illúziórikus határozatokat hoztak.

Eltörölték a pékek éjszakai munkáját; a függőben maradt privát adósságokat visszafizetésének határidejét későbbre halasztották, a lakásdíjakkal együtt. A zálogházakban található, csekély értékű tárgyakat közpénzen ki lehetett váltani. Az özvegyeknek és árváknak, valamint a Kommünért vívott harcban elesettek hozzátartozóinak életük végéig tartó járulékot ígértek. Másrészt eldöntötték, hogy egy hivatalnok sem kaphat évi 6000 franknál több fizetést.

Kifelé először április első napjaiban a kormány akaratával szembesülve, csak a Nemzeti Gárda lázadó vezetői cselekedtek, méghozzá a saját szakállukra. Ezek az emberek rögvest Versailles-ba akartak vonulni, ami egy összehangolt hadművelettel nem is lett volna olyan nehéz. Flourenst és Duvalt ennél a kitörésnél lemészárolták, velük együtt számos párizsit is. Néhány százukat őrizetbe vették és Versailles-ba vitték, ahol Lajos magas rangú hívei és a nemesi félvilág tettlegesen bántalmazta őket.

Párizsban megkerestek néhány reakcióst, de nem lőtték agyon őket. Versailles ellenben Bismarcktól megvásárolt 100 000 francia hadifoglyot, fegyverrel és munícióval együtt.

Tudjuk tehát, hogy április folyamán elakadtak a dolgok Párizsban. A Párizs és Versailles közötti terület, ami a legfontosabb pozíciókat illeti, májusig még mindig elvitatták az ellenségtől. Megfelelő megszállóerőkkel és a földbe épített erődítmények létesítésével, a versailles-iek, sosem tudtak volna ezen a területen előrenyomulni. De ebben a vonatkozásban a dolog nagyon rosszul állt.

Annak ellenére, hogy az itt harcolók valódi lelkesedéssel mentek a halálba és hősiesen szálltak szembe a legiszonyúbb veszéllyel is, és bár Dombrowski, Worlewski, Eude és sokan mások bátor és körültekintő parancsnokok voltak, a csapást csapás követte. Az ellenséges lövedékek megtizedelték az embereket, ők mégis várták az erősítést vagy váltást – mindhiába.

Amit ebben a tekintetben Cluseret tábornokként elért, azt követője Roussel folytatta úgy, hogy már május 10.-én vissza kellett vonulnia. Későbbi mártírhalálával Satory karóján némileg levezekelte bűnét és figyelmes megítélésre kényszerít minket. De a tényeket nem lehet elsimítani, hogy ezek az emberek egyik napról a másikra tétováztak, amikor az lett volna a kötelességük, hogy minden idegszálukat megfeszítve, minden erőt sürgősen összpontosítva, lerohanják az ellenséget.

Védőbástya, védőbástya után esett el. Május 8.-án a versailles-iek elfoglalták Fort Issy-t, illetve azt a romhalmazt, amivé bombáik tették az erődöt. Május 14.-én Fort Vauvesnek is kapitulálnia kellet és május 16.-án minden külső erőd megadta magát. Igen, a versailles-iek nagy számban küldték bombáikat és gránátjaikat Párizs felé, és akkor is rengeteg házat döntöttek romba, ami azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy utólag ezért a pusztításért a kommunistákat tegyék felelőssé.

Ezeket a dolgokat tekintve, a Párizsban tartózkodó reakciósok megint a felszínre merészkedtek. Mindenféle összeesküvést szőttek akkoriban a Kommün ellen anélkül, hogy ezeket időben felfedezték volna.

Thiers ekkor még mindig nem mert támadást indítani Párizs ellen. Árulásban reménykedett! Dombrowski tábornoknak egymilliót kínáltak föl az egyik kapu kiszolgáltatásáért, de a tábornok elutasította azt. Hogy mások milyen áruló szolgálatokat tettek később a versailles-iek bevonulásakor, az sosem kerül napvilágra, de néhány dolog arra utal, hogy tényleg történt ilyesmi.

Minden együtt volt, hogy a Kommün pusztulását előidézzék. Míg Bismarck hadifoglyokat, fegyvereket, puskaport és ágyúkat adott kölcsön mintegy cserébe (a proletariátus leverése utánig), addig a Nemzetgyűlés „radikálisai” minden kívülről jövő segítséget elvágtak a Kommüntől úgy, hogy szorgosan csillapították a kedélyeket.

Párizsban pedig eközben csak olyan dolgok történtek, amelyek kevésbé voltak olyan fontosak, mint azok amelyek nem történtek meg. Lerombolták Thiers házát és ledöntötték a Vendome-oszlopokat, amiben persze önmagában tekintve semmi kifogásolnivaló sincs. A lényeg azonban a nagy utcai harcra való előkészületek olyan sürgetővé váltak, hogy minden erejük megfeszítésével, megállás nélkül, minden eszközzel csakis erre az egyre kellett volna koncentrálniuk.

Május 11.-én Thiers a Nemzetgyűlésben – néhány rámenős jobboldali által ösztönözve, akik szerint túl lassan folytak a dolgok – azt nyilatkozta, hogy nyolc nap múlva valószínű csapást mérnek Párizsra. És még ha oly sokaknak ez csak öntelt hivatkozásnak is tűnne, akkor is kézenfekvő, hogy viszonylag rövid idő kérdése, hogy a proletariátus harcos serege szembe találja magát a pénzéhesek bandájával.

Hogy mi fogja a kommunisták vereségét jelenteni, azt azoknak is pontosan tudniuk kellett, akik már elfelejtették a júniusi csata történetét.

Mert akit még nem térítettek észhez a rend fenevadjainak és a tulajdon tigriseinek dühödt acsarkodása az eleget tanulhatott volna a versailles-iek szégyentelen mészárlásaiból, amiket az eddigi harcok során kezük közé kaparintott párizsiakon követtek el. A helyzet komolyságát, úgy tűnik nem mérlegelték megfelelően.

Cluseret és Roussel persze már állandóan arról beszélt, hogy barikádokkal egyfajta második és harmadik sáncot kell létrehozni és ezt vagy azt a fontos épületet, stb. meg kell erősíteni…, de megmaradtak a célozgatásoknál és egyetlen követ sem mozdítottak meg a tervek megvalósításáért.

És mégis világos, hogy az utolsó nyolc nappal a katasztrófa előtt is bevehetetlen erőddé lehetett volna változtatni Párizst. Munkaerő volt elég, anyagban sem szenvedtek; pénz volt a bankokban dögivel. Miért nem láttak hát hozzá?

Azt fogjuk hallani, hogy Párizs képes volt mosolygó arccal, szemrebbenés nélkül a halálba menni. Talán ennek a rettenthetetlenségnek, hősiességnek számlájára írható, hogy ez a Párizs elbizakodottságában elfelejtett vagy szégyellt a nagy párbaj előtt erős vértezetet ölteni magára.

A Párizs és Versailles közötti területeken folyó harcok már május közepére 7500 embernyi veszteséget okoztak a Kommünnek (4000 halott és sebesült, 3500 fogoly). Öt Arondissement-et (kerület) már a versailles-iek Párizsba való bevonulása előtt több nappal bombázták megállás nélkül számos löveggel. De a párizsi lakosság még most sem gondolta volna, hogy az ellenség rövid időn belül át meri lépni a városhatárt.

Csak május 21.-én vasárnap, délután háromkor nyomultak be a versailles-iek tömött hadoszlopokban St.Cloud teljesen szétlőtt kapuján át a városba. Egy áruló gazember, név szerint Dumtel, adta nekik hírül, hogy ez az állás és környéke nincs védelem alatt – amely olyan körülmény volt, amelyért néhányaknak megbocsáthatatlan bűnként kell majd elszámolniuk, ha egyszer az aktákat véglegesen lezárják, ami mindeddig még nem volt lehetséges. A bevonulás egész délután és az azt követő éjszakán át tartott. Az előbb említett kapun kívül a bevonulók még négy másik őrizetlenül hagyott kisebb kaput is használtak.

Május 22.-én reggel a 15. Arondissement legnagyobb részét és azokat a katakombákat is elfoglalták, amelyek a legfőbb munícióraktáraknak számítottak és amelyek még mindig töltények millióit és több ezer gránátot rejtettek magukban.

Amikor a versaillesi betörésről a városházán értesültek, sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy az utcai csata a Kommün javára fog eldőlni. De éppen az ellenkezője történt. A haderőket felmorzsolták. A Kommün harcosai arra a véleményre jutottak, hogy legjobb lenne, ha a városvédők minden egysége azt a városrészt védené, ahol harcostársaik laktak. Ez végzetes tévedés volt! Ha legalább a legfontosabb állásokat megfelelően védték volna. Még maga Montmarte, egy jó fekvésű magaslat is ahonnan az egész területet teljesen uralhatták volna és amelyet a versailles-iek vasárnapról hétfő virradóra elfoglaltak, teljes egészében katonai védelmen kívül állott. Több mint nyolcvan ágyú állt ott körben és amikor hozzáfogtak előkészíteni őket, rémülten vették észre, hogy nincs hozzá muníció.

Párizs néhány pontján hétfőn, még mindig megfelelő védőbástyákat emeltek, amelyek később rendkívül ellenállónak bizonyultak. Ez volt a helyzet a Rue de Rivoli elsáncolásával, a Bastille-téren, Chateau d’Eau-téren, a Buttes Chaumont-on, stb.

Ha ezeket a barikádépítéseket már korábban elkezdték volna, akkor még könnyű lett volna az erődítmények és a hozzájuk tartozó fedezékek közti szisztematikus összefüggéseket létrehozni, akkor a versailles-iek vagy egyáltalán nem próbálkoztak volna Párizsba jönni vagy nem tudták volna az utcákat felmorzsolni. Mivel már ezek a nagy és kis barikádok, amelyek mindenütt egyszerre csak a földből nőttek ki, csak meghosszabbították a harcot, de minden stratégiai összefüggés nélkül csak védekezni tudtak és az ellenség egyenként be tudta keríteni, majd egymás után szétmorzsolni őket, hiszen túlerőben voltak.

Míg a Kommün harcosai az óriási városban is csoportokra voltak oszolva, addig a versailles-iek 130 000 emberrel zárt hadoszlopban vonultak előre és az egyik kis városrészt a másik után rohantak le. Eljárásuk félelmetesen hasonlított a nemesség zsoldosainak manipulációira a nagy német parasztháború idején; mert az egyes parasztcsapatokat ott is egyesített erőkkel támadták és semmisítették meg, mivel ezek nem hoztak létre hatalmi eszközökből semmiféle kombinációt.

Egyébként a versailles-iek egész hónapon át reszketve és rettegve tartózkodtak párizsi földön. Úgy vélték, hogy csapdába kerültek és féltek, hogy elpusztulnak. Ha energikusan megtámadták őket, mint pl. a Concorde-téren, akkor a lehető leggyorsabban elmenekültek onnan. Csak amikor a pánik megkönnyítette az előrenyomulást, amelyek a versailles-iek támadásáról érkező hírek keltettek itt-ott, akkor merészkedtek elő Mac Mahon pandúrjai – miután tüzérségük félelmetesen nagy pusztítást csinált.

Ezek már hétfőn is több helyen gyújtogattak, amit a forradalom katonái csak nehezen viseltek és amiket Thiers utólag szintén az ő nyakukba varrt. Így ezen a napon a versailles-iek a Mars-mezőn óriási tűzvészt okoztak. Este a pénzügyminisztériumot is felgyújtották.

De ekkor már a párizsiak is harcolni akartak. Mindenütt előkészületeket tettek a következő napokra. Férfiak, nők és gyerekek egyformán, szorgosan építették a barikádokat. Mindenhová vörös zászlókat tűztek. Riadót fújtak és mindenkit harcra szólítottak fel.

Versailles-ban azonban ezen a napon Thiers lépett a kamara tribünjére és azt kiáltotta: „az igazságszolgáltatás, a rend, a humanitás és a civilizáció győzedelmeskedett!...A bűnhődés teljes lesz! – a rend banditái viharos tetszésnyilvánításban törtek ki. Rögtön egyhangúlag megszavazták bizalmukat főnökük és a hadsereg felé és egyetértettek a bűnhődéssel, azaz a vérfürdő rendezésével.

Május 23.-án hajnal háromkor, a versailles-iek hatalmas ágyútüzet nyitottak Párizsra. A párizsiak sem aludtak és a Montparnasse-tól a Buttes Montmarte-ig gyorsan felállított ágyúkkal válaszoltak.

Úgy tűnt, heves csata alakul ki a Montmarte körül. A kommunisták, akiknek fel kellett adniuk a teljesen bekerített 17. Arondissementet, felvonultak a hegyre. Közöttük volt egy csapat fegyveres nő is, akiket a bátor Louise Michel vezetett.

És ekkor közbeléptek a poroszok. Megengedték a versailles-ieknek, hogy átlépjék a határvonalat, úgy hogy ezek minden oldalról hozzáférhessenek a magaslatra húzódó párizsiakhoz. De a domb bevétel mégsem volt olyan egyszerű. A kommunisták ellenállása Saragossa védelmére emlékeztetett. A Clichy-téren pl. 50 ember tartott fel órákon át egy egész ezredet, egy kőhalom mögött elsáncolva magukat és csak akkor vonultak vissza, amikor az utolsó töltényüket is ellőtték. Végül a túlerő győzött.

És rögtön el is kezdték a mészárlást. Azon a helyen ahol Thomas es Lecombe tábornok fölött március 18.-án igazságot szolgáltattak, közvetlenül a versaillesi vezérkar montmarte-i bevonulása után, 42 férfit, 3 nőt és 4 gyereket lőttek agyon. Ezen a téren a következő napokban számtalan áldozatot mészároltak le. Aki egyenruhát vagy akár katonai bakancsot hordott azonnal agyonlőtték. Ugyanez történt a 17. Arondissementben is.

A többi városrészt még nehezebben tudták elfoglalni a versailles-iek, mint a Montmarte-t. a Croix Rousse sarkán Vairlen egy bátor kis sereggel, a szomszédos utcákban barikádozta el magát. Itt valóságos csata alakult ki, és a párizsiak addig nem tágítottak, amíg a versaillesi gránátok az összes környező házat fel nem gyújtottak és az egész városrészt romhalmazzá nem változtatták. A Rue Variu-ban egy kommunista csapat Lisbonne vezénylete alatt két napon át hiúsította meg a Luxemburg bevételét. Wroblewsky is bátor vezetőnek mutatkozott több különböző téren is. Dombrowski is a végsőkig harcolt. A végsőkig – hiszen május 23.-án a Due Myrrha-n halálos sebet kapott. A Rue Royale-on Brunel úgy harcolt egy osztag élén, mint egy oroszlán és feltartotta a versailles-iek előrenyomulását. Mivel azok a szomszédos házakból lőtték a barikádokat, a kommunisták felgyújtották ezeket az épületeket, ami aztán menekülésre kényszeríttette a versailles-ieket.

Mégis sikerült nekik még aznap bevenni Párizst.

Éjjel lángba borult a tuileriák, a Becsületrendi Palota, az Államtanács és a Számvevőszék épülete. A Rue Bac, Rue Royale, Rue St.Sulpice, stb. is sokáig égett. A Kommün az ellenségeitől tanult!

Ezen a napon végül is – Raoul Rigault parancsára – agyonlőttek négy túszt, 1 liberális újságíró gazembert, Chandey-t és három bonapartista zsandártisztet. A többieket néhány nappal később kardélre hányták.

Mily csekély bosszú azzal a szégyentelen mészárlással szemben, amelyet a versailles-iek már két hónapja végeznek a párizsiak ellen! Most aztán kiderül a „rend” hőseiről, hogy nemcsak gyilkosok, de rablók és tolvajok is. „Egy olyan utca végén folyt a harc – mondja egy szemtanú – amelynek elfoglalt részét már ki is fosztották. Jaj annak, aki fegyvert vagy egyenruhát viselt! Jaj annak, aki lázongani mert! Jaj annak, akit politikai vagy személyes ellensége beárult! Azt elhurcolták! Minden hadtestnek meg volt a maga hóhéra, az ezredhóhér, de hogy a munkáját meggyorsítsák, segédporkolábok is dolgoztak az utcán. Elévezették az áldozatot, aztán agyonlőtték. A katonák vak dühe, amit a rend őrei hergeltek, a gyűlöletüket táplálta és bűnösségüket elhomályosította. A mészárlás után következett a rablás. Az olyan kereskedők boltjait, amelyek a Kommünt szolgálták vagy amelyeket a konkurenseik megvádoltak ezzel, kiszolgáltatták a fosztogatásnak. A katonák szétverték a berendezést és elvitték az értékes holmikat: ékszereket, borokat, likőröket, élelmiszert, fehérárut, parfümöket.”

Ezeknek a gyilkológépeknek megvolt a logikájuk, ezért eljárásukat pontosan ahhoz a „rendhez” igazították, amelyet megvédeni voltak hivatottak. Május 24-27-ig folytatták ezt a tombolást.

Egy csomó középületet foglaltak el május 24.-én a versailles-iek, így a Luxemburg-házat és a Panteont; ez utóbbi volt Párizs legfontosabb stratégiai pontja.

Nem messze ettől a helytől fogták el Raul Rigaultot! A Rue Royer-Collard-on szembejövő ezredes a nevét kérdezte, mire Rigault ezt kiáltotta: „Éljen a Kommün! Vesszenek a gyilkosok!” ott helyben agyonlőtték.

A Chateau d’Eau május 27.-én  esett el, miután a teret egy valóságos bombaesővel és golyózáporral a földdel tették egyenlővé. Estefelé, Deleschluze itt halt hősi halált egy barikádon állva. „Nem akarom megélni a reakció újabb győzelmét!” mondta néhány nappal előtte barátainak. Ugyanezen a téren esett el Brunel is, szétzúzott lábbal. Töretlenül állta már négy napja a harc főállásaiban a tüzet. Vermorett, aki nem kevésbé bátran harcolt, szintén itt érte halálos sebesülés.

Mint ahogy május 25.-én a Chateau d’Eau-teret szabályosan felégették, úgy zúzták porrá május 26.-án a Bastille-teret iszonyatos erőszakkal.

A védők szinte kivétel nélkül, mind holtan hagyták el a teret. A hely szentsége, hiszen itt már oly sokszor harcolt a nép java az emberiség legnemesebb céljaiért, szinte varázsütésre változtatta az itt harcoló kommünárokat, a forradalom oroszlánjaivá. Délután kettőkor a versailles-iek hulla és romhalmokon keresztül foglalták el ezt a helyet.

A versailles-iek tömegfelvonulása, a harc és a gyilkos orgiák, amiben kéjelegtek, nem tartotta vissza őket egy egészen különleges bűntett elkövetésétől.

Milliere-t, aki egyáltalán nem vett részt a harcban, a Luxemburg-palota közelében tartóztatták le. Egy Garcin nevezetű tiszt azt mondta neki, hogy le kell lőni őt. Milliere hevesen tiltakozott és közben arra hivatkozott, hogy ő a Nemzetgyűlés tagja. Garcin azt felelte: „Olvastam a cikkeit és nagyon felháborítottak…Maga csak egy féreg, akit agyon kell taposni. Ön megveti a társadalmat.” „Oh igen – válaszolt Milliere – gyűlölöm ezt a társadalmat.” Elhurcolták a Panteonhoz, ahol térdre kényszerítették és főbe lőtték. Mielőtt meghalt volna, ezt kiáltotta: „Éljen az emberiség!”

Május 27.-e volt a jó Belleviller számára, aki már egyedül tartotta negyedét, élete legborzalmasabb napja. A pánik napja egy átvirrasztott éjszaka után. Hatalmas tüzek égtek körülötte, bombák és gránátok döntöttek romba mindent; minden oldalról a csapatuktól elszakadt katonák jöttek az elfoglalt városrészekből és hoztak hírt a többieknek. Fáklyafénynél temették el a halottakat. A sebesülteknek az esős idő ellenére is a szabadban kellett táborozniuk. A menekültek éppúgy nem tudtak éjszakai szálást találni maguknak. Az utcákon pihentek le, ahol minden pillanatban gránátok csapódtak be. A lövéseket gyakran az „Éljen a Kommün!” kiáltás fogadta – olyan kevés jelentőséget tulajdonítottak saját életüknek.

(…)

Délután a Pere la Chaise-t is bevették. Kb. 200 forradalmár foglalta el ezt a temetőt. A versailles-iek nem kevesebb mint 5000 fővel szállták meg, akik azonban az óriási túlerő ellenére sem mertek átmászni a sáncon. Egy órás ágyútűzzel porrá lőtték a főkaput és benyomultak. Benn sírtól-sírig harcoltak; a legtöbb kommünár elesett, néhány azonban – valami csoda folytán kereket oldottak, mint pl. Louise Michel, aki napról-napra, a végsőkig kitartott a harcban, és csak később (amikor azt hazudták neki, hogy az anyját miatta tartóztatták le), adta fel magát a hadbíróságon.

Szombatról vasárnapra (május 28), már csak egy kis sziget volt a városban, ahol a versailles-iek nem vetették meg a lábukat. Vasárnap végleg elveszett a Kommün.

Délelőtt 10-kor a kommunisták elsütötték az utolsó ágyúikat. Az utolsó harcosok (50 fő) élén Ferre, Varlin és Gambon álltak. Az utolsó barikád a Rue Ranponeau-n 11-kor került a versailles-iek kezére. Egyetlen ember tartotta negyedóráig.

Párizst négy katonai körzetre osztották és az egész egy katonai táborra hasonlított. A tisztek lettek a város mindenható urai. Minden ablakból háromszínű zászlók köszöntötték őket, amelyek csak részben lettek a diadalommámorban kitűzve, többnyire puszta félelemből.

Szégyentelenül áltatta magát a felsőbb körök mihaszna csőcseléke, amelyek úgy követték a versaillesi martalóchadat, mint a dögkeselyűk. Ez a banda ujjongva köszöntötte a mészárlás áldozatait hordozó kocsikat. A foglyok menetének élén haladó zsandárokat tetszésnyilvánításaikkal árasztották el. Néhány „előkelő hölgy” még egy eszkort lovasainak csizmáit is megcsókolta.

Hogy a foglyokat életben hagyták-e vagy sem, az teljesen a „győztesek” kénye-kedvétől függött. Vasárnapról hétfőre nem kevesebb, mint 1 900 személyt lőttek agyon. A Mazas-börtönben több mint 400 férfit végeztek ki. A katonai iskolában és a Monceau-parkban szintén óriási mészárlást rendeztek. Egyes kivégzőhelyeket, valósággal elöntött a vér. A hátultöltős fegyverekkel való kivégzést túl körülményesnek tartották, ezért golyóvetőket alkalmaztak.

Varlint május 28.-án, vasárnap a Rue Lafayette-n felismerte egy pap és ösztönzésére egy tiszt elfogta. „A Montmarte meredek utcáin vezették Varlint egy órán át – mesélte Lissagaray – kezeit hátrakötözték, folyamatosan bántalmazták és szidalmazták, ifjú gondolkodó vonásokkal teli arca, mely mindig csak testvéries gondolatokat tükrözött, most hogy a szabják összevagdalták, már csak egy véres húscafatra hasonlított, a szeme kifolyt üregéből. Amikor a Rue de Roiser vezérkarához érkeztek, már semmit sem látott; vinni kellett. Leültették, hogy agyonlőhessék. A nyomorultak még a hulláját is botokkal ütlegelték.”

A versailles-ieknek a harc során 877 halottjuk és 6454 sebesültjük lett. ezért a harc után, kb. 20 000 párizsi proletárt gyilkoltak le. Ezt nevezték igazságszolgáltatásnak. De jaj nektek, ha egyszer mi is megtoroljuk a tetteiteket!

Az egészből könnyű levonni a tanulságot. Franciaország burzsoáziája a világ tulajdonosi osztályának üdvrivalgása közepette állt bosszút a proletariátuson olyan ördögi elvetemültséggel, ahogyan eddig még soha! A „rend” bestiája ez alkalommal teljesen leleplezte magát. A jövő forradalmai most már tudják mire számíthatnak. Tudják kötelességüket. A Kommün szelídségébe és türelmességébe pusztult bele. Gyűlölet és szenvedélyesség járja át a világ munkásait, hogy a leszámolás hamarosan bekövetkezzék és alapos legyen!

A KOMMUNISTA ANARCHIZMUS

Zsebeiben bomba, dinamittal töltve, egyik kezében gyilok, a másikban lobogó fáklya - rendszerint ilyennek képzeli ellenfele az anarchistát. Félig bolondnak, félig bűnözőnek látja, aki csak a másként vélekedők meggyilkolásán töri a fejét és akinek célja az általános zűrzavar, a káosz.

Nem csodálkozhatunk az efféle elképzelésen, mert az összes nem anarchista párt lapja évek óta ilyennek rajzolja meg az anarchistát. Még bizonyos munkásszervezetekben is úgy állítják be a dolgot, mintha az anarchista nemes törekvések nélküli erőszakos ember volna, és semmi más; és ezekben a lapokban találkozhatunk a legabszurdabb adatokkal az anarchisták céljait illetően.

...Eltekintve a dinamittól és a forradalomtól való reszketéstől, ami az anarchisták erőszaktaktikája elleni nagy jajveszékeléshez vezetett, az anarchista elvekről ezekben az újságokban szántszándékkal csak hazudnak. Mert mi

más volna az az állítás, hogy a jelenlegi kapitalizmus azonos az anarchizmussal, mint hazugság, vagy az, amikor megpróbálják az anarchistákra fogni, hogy a kispolgárisághoz akarnak visszatérni?

Nos, először is, ami az erőszakot illeti, amiről azt állítják, hogy megegyezik az anarchisták törekvéseivel, tagadhatatlan és felesleges volna is tagadni, hogy a legtöbb anarchista valóban azt a meggyőződést vallja, hogy a mai társadalmat nem lehet békés kezdeményezéssel megdönteni; de amint azt a továbbiakban látni fogjuk, ennek a taktikai állásfoglalásnak önmagában nincs több köze az anarchizmushoz, mint bármelybármely elvhez. taktikának

Az anarchizmus mindenekelőtt sokkal inkább egy meghatározott világnézet, egy speciális társadalomfilozófia - sőt mondhatnánk, hogy a társadalomfilozófia - foglalata, mivel aki a világot és az emberi életet teljes mélységében és eddigi fejlődésében szemléli, és az emberi társadalom kívánatos alakulását illetően következetes, az kizárólag az anarchiában találhat nyugvópontot következtetései számára, mert minden egyéb fogalom csak tákolmány, tökéletlen fércmunka.

Az anarchia uralomnélküliséget jelent, következésképp van az anarchizmusban egy olyan társadalmi állapot megteremtésére irányuló törekvés, amelyben megszűnik az embernek ember általi alávetése, és ahol ezért állam, kormányzat, törvény vagy egyéb kényszereszköz feleslegessé válik, és mindenki igazi szabadságot élvez.

Ezek után felmerül a kérdés, kívánatos-e ez az állapot? És ugyan kicsoda állítaná - kivéve azokat, akik a jelenlegi állapotokat kitűnőnek tartják (az uralkodó osztályok tagjai minden bizonnyal többnyire közéjük tartoznak) -, hogy nem vágyódik szabadságra? És kicsoda tartana bárminemű uralmat is kívánatosnak, aki nem akarja szolgalelkűvé lealacsonyítani magát?

Nos, a történelem során lejátszódott politikai küzdelmek kivétel nélkül osztályharcok voltak. Az egyik fél uralmát (az archiát) próbálta fenntartani az általa leigázott és kizsákmányolt embertársai fölött, a másik fél pedig azon fáradozott, hogy a zsarnokság mindenkori rendszerét szétzúzza. És akár anarchistáknak nevezték magukat az utóbbiak, akár nem, mégis azok voltak, mert az uralom ellenlábasai, ha hátsó szándék nélkül cselekedtek, nem akarhatnak mást, mint uralomnélküliséget (anarchiát).

Már az a körülmény is, hogy a népek szabadságküzdelmei manapság hatalmasabbak és egyértelműbbek, mint korábban, hogy ma merőben mások az előfeltételei az ilyen célok elérésének, mint korábban, és hogy ennélfogva pillanatnyilag sokkal közelebb állunk az anarchiához, mintsem hajdanán akárcsak gondolták is volna, a napnál világosabban bizonyítja, hogy ezen a téren az emberiségnek mindazon áramlatai haladó fejlődésen mentek át, melyeknek nyilvánvalóan az a feladatuk, hogy minden szolgait, uralmit (archisztikusat) lesöpörjön a föld színéről és a határtalan szabadság, az uralomnélküliség (anarchia) útját egyengesse. Mi tehát az anarchia? Netán önkényesen kiagyalt eszme, egyfajta utópia? Semmiképpen! Az anarchiában sokkal inkább egyszerűen mindenféle humanitárius törekvés belátható eszményéről, a kulturális fejlődés logikusan és következetesen átgondolt célkitűzéseiről van szó.

De ha az emberiség valamely állapota elérendő és egyúttal logikusan következik a múlt és a jelen emberének cselekedeteiből, akkor az ennek az állapotnak a lehetőségére irányuló kérdés - miként azt kevéssé éles elméjű gondolkodók épp elégszer fel is teszik - végeredményben már nem sokat nyom a latban.

Az eddig elmondottakból az következik, hogy az anarchisták se nem "reakciósak", ahogyan ezt néhányan rosszindulattal állítják, se nem a forradalom utóhadában kullognak, hanem éppen hogy a forradalmárok élcsapatát alkotják. Annál idétlenebb az örökösen ismételgetett megállapítás, miszerint a szocializmus és az anarchizmus kibékíthetetlen ellentétek.

Szocializmuson a szó tágabb értelmében mindazon tant és törekvést értjük, amely az emberi társadalommal foglalkozik; a szó szűkebb értelmében a szocializmus az ember társadalmasításának rendszerét jelenti.

Az emberi társadalmon mostanában bizony sokan törik a fejüket, és a társadalom "megjavításán" is sokan fáradoznak. Vannak királyi, arisztokrata, keresztény, s mindenféle elképzelhető "szocialisták". Mint ismeretes, az "öreg Lehmann" minden alkalommal majd elolvadt a "reformkövetelésektől", ahogyan ő mondta! Néha Bismarck is "szocialistának" nevezte magát, sőt Stöcker lelkész is előhozakodott különféle receptekkel a szociális kérdés megoldására. Idővel meglehetősen tarka társaság alakult ki. Ezért aztán a komolyabb szocialisták már régóta szükségét érezték, hogy olyan megjelölést találjanak magukra, amely az általuk elérni kívánt jövőbéli társadalmat illetően nem engedi meg a félreértelmezéseket. Közismerten kommunistáknak nevezték el magukat. Ezzel rámutattak, hogy törekvéseik célja a vagyonközösség, a földbirtok és minden velejárójának közös tulajdona.

E követelésükben nem jámbor kívánságok vagy önkényesen kiagyalt spekulatív tervek vezérlik őket, hanem a jelenlegi gazdasági viszonyok megismerése, ami kommunista társadalmi átalakulást követel.

A pillanatnyilag uralkodó osztály, a burzsoázia, önkényesen szervezi az egész árutermelést és közlekedést. Az egyes kapitalisták kiszorítják az önálló kézműveseket, őket pedig részvénytársaságok szippantják fel. További következményként monopóliumok, trösztök, poolok és a többi jönnek létre, sőt nemcsak egyes iparágak, hanem gazdasági vállalkozók egész csoportjainak gazdasági generalizálásáról is beszélnek. A dolgok ilyetén alakulásával, melynek lényegében az a célja, hogy minden elképzelhető használati tárgyat az emberi munkaerő egyre kisebb igénybevétele mellett egyre nagyobb tömegben állítson elő, lépést tart a néptömegek elnyomorodása. Ez az állapot - ha még sokáig tartana - az emberi nem fizikai és erkölcsi pusztulását jelentené egy gazdag világ kellős közepén, ami tiszta őrület, és mint említettük, a társadalom új szociális rendszerré való totális átalakítását követelné meg. És mivel a kispolgárisághoz mégsem lehet visszakanyarodni, mert a nagyüzemi termelés előnyei és a szervezett munka mindenkinek szembeötlő, semhogy akár egy pillanatra is félreismerje vagy alábecsülje az ember. Ily módon nyilvánvalóan semmi más nem marad hátra, mint köztulajdonná tenni mindazt, ami elengedhetetlen az árutermeléshez és az emberi igények kielégítéséhez - azaz más szóval: a kommunizmust proklamálni.

Ha mindazok, akik a fennálló viszonyokkal elégedetlenek, és olyan új állapotot akarnak elérni, amelyben mindenki egyenlő, szabad és boldog lehetne, ezekben a kérdésekben tisztán látnának és egyetértenének - hogyan jönnének akkor épp az anarchisták ahhoz, hogy e vonatkozásban ellenkező álláspontra helyezkedjenek azokkal szemben, akik eddig minden szabadságharcban az arcvonalban küzdöttek? Csakis gonoszság vagy értetlenség akarhat ilyesmit a nyakunkba varrni.

Az anarchisták szocialisták, amennyiben a társadalom megjavítására törekednek; és kommunisták, amennyiben meggyőződésük, hogy az átalakítás egyedül az általános vagyonközösség létrehozásában csúcsosodhat ki.

Miért nem elégednek meg hát a szocialista vagy a kommunista elnevezéssel? Azért, mert nem akarják, hogy összetévesszék őket azokkal, akik visszaélnek e szavakkal, és mert azt tartják, hogy a kommunizmus rendszere is tökéletlen volna, ha nem az anarchia szelleme igazgatná. Már csak azért sem mondhatnak le eszményük hirdetéséről, mert különös módon számos (igazi vagy állítólagos) kommunista arra ragadtatja magát, hogy a jövő társadalmában "népállamot", "jövőállamot" stb. lásson, és a kommunista társadalmak számára - mintha ezzel a szabadság minden igaz barátja elrettentő hangtompítót akarna fölszerelni - példátlan kormányosdit, mandarinizmust, tengernyi törvényt és rendeletet jövendöl.

A következetes szocialisták és kommunisták erről hallani sem akarnak. Figyelmeztetnek arra, hogy az állam soha nem volt más - és ma sem más - nádpálcás és leigázó intézménynél, amelyet a mindenkori uralkodó osztály arra használ fel, hogy megvédje privilégiumait és a néptömegeket szolgaságban tartsa, mint ahogy erről meggyőződhet bárki, aki csak egy pillanatra is elgondolkodik az állam egyes céljain.

Mi értelme volna az efféle elnyomó eszköznek egy szabad társadalomban? Miféle privilégiumokat kellene még megvédeni, miért kellene bármely népréteget is leigázni? A kommunizmus megteremtése kizárólag akkor képzelhető el, ha a jelenlegi szolgaság megszűnik. És a helyébe újabb szolgaság kell? Ha nem, akkor az uralomnak sincs semmi értelme, mert az uralom uralkodás nélkül nyeletlen kés penge nélkül.

És ha a kommunizmusból hiányzik mindennemű uralom, vagyis teljes a szabadság és az egyenlőség, akkor ott anarchia (uralomnélküliség) van.

Az állammal és a kormányzattal együtt azonban a törvények is bizonyos értelemben tárgytalanná válnak. A törvények a kommunista társadalomban - feltehetőleg - csak általános emberiességi és rendezőelvet tartalmaznak, melyeket mindenki készséggel követ. Ez esetben olyan helytelen elnevezést használnának az ésszerű és fennkölt cselekvés elveire, amelyeket egyáltalán nem lehetne paragrafusokba foglalni. Mihelyt ugyanis törvényen valami kényszerítő dolgot értünk, mindig ugyanazokra a kényszerítő apparátusokra gondolunk, lelki szemeink előtt rendőrök, bírák, porkolábok és hóhérok jelennek meg, röviden: régi poroszlók - új uniformisban. Ugyan kinek van kedve erre törekedni?

Amikor az anarchisták az államot mint olyat - és nem csupán ezt vagy azt az államot - tekintik a kommunista társadalom számára minden lehetőség és szükségszerűség határán kívülinek, akkor nem csupán az lebeg a szemük előtt, hogy a bűnös szenvedélyek és bűntettek okaival együtt azok okozatainak is - mindenekelőtt, amelyek érdekében az államgépezetet eddig mozgásban tartották - meg kell szűnniük, hanem az a meggyőződés is, hogy a kommunizmus korában minden embernek elegendő ideje és alkalma lesz arra, hogy alaposan kiművelődjék és nemesebbé váljék, és így mindenki tevékenységét a józan ész vezérli, nem pedig a merev, betű szerint értelmezett előírások és hatalmi parancsok.

És ami a szabad társadalomban a kommunisták gazdasági tevékenységét illeti, nincs szükségük kormányzatra, de nem is tudnák előteremteni a hozzá szükséges feltételeket. Az érvényesülő általános szükségletek, a hasznosság, a szükségszerűség, a tapasztalatok és effélék nagyobb hajtóerővé válnak bármiféle kényszertörvényeknél a tekintetben, hogy a szükségletkielégítésre vonatkozó gazdasági cselekvésben a helyeset keressék és találják meg. A gazdasági életben tevékenykedők jobban meg fogják érteni, mit és hogyan kell tenniük, mint az egész társadalmi mechanizmus fölött lebegő bürokrácia.

Ha egyáltalán azt képzeljük, hogy a kommunizmus korában az embereket csak valamiféle kényszerrendszerrel lehet arra bírni, hogy helyesen cselekedjenek és a rossztól távol tartsák magukat, és hogy a néptömegek fölött örök időkre fifikusok válogatott serege anyáskodik és gyámkodik, és amennyiben nem fordul a feje tetejére minden, nos akkor - nos hát akkor jobb, ha megrendül az emberiségbe vetett hitünk, és teljesen kiverünk a fejünkből mindenféle kommunizmust.

A dolog azonban nem így áll. Voltaképpen csak akkor jutunk efféle föltevésekre, ha a ma emberét azonosítjuk a jövő emberével, ami bizony balgaság. A későbbi generációkról sem szükséges szólnunk. A társadalmi viszonyok véghezvitt átalakítását követően még azok az emberek is megváltoznak, akik a mai társadalomban váltak felnőtté. A rendkívüli események mindig módosító hatást gyakoroltak az aktív vagy passzív módon részt vevő emberekre. Szabadítsuk meg az embereket az szolgaság jármától és adjuk nekik a szabadságot; nem fog sok időbe kerülni, míg megtanulnak testvériesen viselkedni egymással. Hiszen az ember önmagában véve jószándékú lény, és csak a tulajdon egoistájaként, egy olyan társadalom tagjaként válhatott azzá, ami jelenleg, amelyben mindenki a maga és senki sem a más érdekét képviseli. A magántulajdon intézményén áll és bukik minden olyan rossz emberi tulajdonság, amely eltorzítja az embert. Az irigységnek, rosszakaratnak, bírvágynak, uralkodhatnámnak a kommunista viszonyok között nincs semmi értelme, másrészt a testvériség, szolidaritásérzés és versengés a közjó érdekében magától értetődő fogalmaknak számítanak. Ezért lehet és lesz az élet a kommunista társadalomban kényszerektől mentes, mégis harmonikus. És ez az állapot nem valósítható meg az állam, hanem csak az anarchia keretei között.

Az egész államosdi, ahogyan azt a kommunista pártok köreiben még dédelgetik, egyedül általában csak a szellemi restségre, a hagyomány slendriánságára és az előfeltételekre vezethető vissza. Néhányan, akik részben a polgári demokrácia soraiból jöttek, még magukon viselik származásuk tojáshéjmaradványait, és ragaszkodnak a megszokott politikai formákhoz. De itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől. Sokan máris annyira emancipálódtak, hogy alig találnak kifogásolnivalót az anarchizmus lényegében, csak az elnevezéssel nem hajlandók megbarátkozni. Íme, a kísértetektől való félelem legvilágosabb példája!

Végezetül az anarchistáknak más kommunistákkal szembeni taktikáját illetően sincs igazában ok a civódásra. Bárki, aki tagadja a mai társadalmat és a vagyonközösségen nyugvó társadalmi viszony megvalósítására törekszik, az a lelke mélyén forradalmár. A különbség az anarchisták és kissé lemaradt harcostársaik között e téren az, hogy az utóbbiak úgynevezett opportunista politikát folytatnak, míg az anarchisták megvetik az efféle képmutatást. Törekvéseiket nem rejtik véka alá, még kevésbé titkolják az eszközöket, amelyeket céljaik eléréséhez szükségesnek tartanak bevetni. Nem vérengző vadállatok, akik az öldöklés és gyújtogatás öröme miatt hangoztatják a forradalom szükségességét, hanem azért fejtenek ki forradalmi propagandát, mert tudják, hogy kiváltságos osztályt még sohasem tudtak békés úton megdönteni, és mert szilárd meggyőződésük, hogy a burzsoázia reagálása a proletariátus mindennemű törekvésére kellőképpen bizonyítja ezt.

És nem lehet őket áltatni. Mi értelme lenne a bújócskának? Az ellenfelet nem szelídíthetik meg, a munkásokat pedig csak demoralizálják azzal, hogy ha a békés és törvényes agitáció hatását tekintve hamis reményeket táplálnak azokban, akiknek az egyik csalódást a másik után kell elszenvedniük.

Ennélfogva az anarchisták abszolút szükségesnek tartják a proletárok figyelmét felhívni arra, hogy óriási harcot kell megvívniuk, mielőtt törekvéseik megvalósítására gondolhatnának. A társadalmi forradalom előkészítésére ösztönöznek és minden eszközzel - élőszóban, írásban vagy tettel, attól függően, melyik hol látszik a legcélravezetőbbnek - megpróbálják a forradalmi fejlődést meggyorsítani. Kicsoda kifogásolja ezt? Aki a szívén viseli a nép ügyét, hogyan helyteleníthetné ezt?

Bármit is mondjunk ma még, egyvalami azért bizonyos: az emberiség boldogulása - ahogyan ezt a jövő elhozza, amit a jövőnek kell elhoznia - a kommunizmusban rejlik. Ez a rendszer logikus módon kizár mindenfajta uralmat és szolgaságot, következésképpen anarchiát jelent. Ehhez a célhoz a társadalmi forradalmon keresztül vezet az út.

Azt, hogy a kapitalisták, a rendőrök, a sajtó és a szószék prédikátorai az álszentek és a filiszterek tiszta szívükből, egész lelkükből, teljes elméjükkel és erejükkel gyűlölnek bennünket, tökéletesen érthetőnek találjuk; mivel ezzel a társadalmi, politikai és "mennyei" klérussal amúgy is egész évben hadakozunk, szükségtelen volna most külön korbácsokat suhogtatnunk. Természetellenesnek érezzük viszont, hogy a munkásmozgalmon belül is lépten-nyomon ellenségeskedésbe ütközünk, amit gyakran hihetetlen rosszakarat, többek között korlátolt fanatizmus és rendszerint több mint szánalomra méltó, valósággal megátalkodott oktalanság táplál. És mivel a harc, melyet erről az oldalról folytatnak az anarchizmus ellen, természetellenes, ezért magától értetődő, hogy bizonyos ellentmondások is felszínre kerülnek. Ez az a körülmény, amely a kevésbé elfogult hallgatókban az egész anarchistaellenes szofisztikával szemben kétségeket támaszt, és így inkább rokonszenvet ébreszt az anarchia iránt.

Valahányszor megnyilatkozunk szóban vagy írásban a modern, azaz a kommunista anarchizmusról, azt kiáltották oda nekünk, ez nem anarchizmus, hanem szocializmus. Amikor rámutatunk, hogy ez a "hanem" szofisták legszembeötlőbb szamárlétrája, mivel az anarchizmus nem más, mint az uralomnélküli társadalmi állapot lényege, és ez lebeg minden szabadságra és egyenlőségre törekvő igazi szocialista szeme előtt, akkor ezen érvünket egyszerűen félretolják és azzal a megállapítással hozakodnak elő, miszerint az anarchizmus és a szocializmus kibékíthetetlen és szigorú ellentétei egymásnak; ezért kell minden szocialistának a lehető leghatározottabban küzdenie az anarchisták ellen. Van-e ebben az érvelésben akárcsak egy szikrányi logika is?

Másrészt ma azt vágják a fejünkhöz, hogy törekvéseink teljesen reakciósak, mivel állítólag a kispolgári individualizmus fantomját üldözzük, míg holnap majd azt vetik a szemünkre, hogy "túlságosan messze" megyünk törekvéseinkben, és hogy az átmeneti fokokat nem lehet átugrani a társadalmi fejlődésben stb. Mármost miként vigyük végbe azt a bűvészmutatványt, hogy egyrészt kibontott vitorlákkal az özönvíz előtti kispolgárság felé vegyük az irányt (persze csak elméletileg, hiszen gyakorlatilag ez kizárt), ugyanakkor olyan messzire mutató jövőeszményeket hajszolunk, amelyeket még a kevésbé kvalifikált szocialista, még ha kívánatosnak is, de egyelőre megvalósíthatatlannak tart - majd egyszer igazán szívesen vennénk, ha egy "tudományos" Oerindur gróf megmagyarázná nekünk a természet e benső meghasonlottságát.

Nos, a helyzet valójában a következőképpen fest: mostohatestvér ellenlábasaink nagyon jól tudják, hogy mi nem kispolgáriaskodunk. Mégis ezt hazudozzák követőinknek, márpedig ez semmi esetre sem tisztességes harcieszköz. S ha felrójuk nekik ezt az enyhén szólva jezsuitizmust, gúnyosan ránkvigyorognak és ujjukkal Benjamin Tuckerra böknek. Így tesznek, holott tudják, hogy ez az ember teljesen kívül áll a proletariátus modern osztálymozgalmán, és nem egyéb, mint megkésve fellépő eszmény-manchesterista...

Mint "igazi" anarchistát (velünk ellentétben, akik a változatosság kedvéért megintcsak "hamis" anarchistákként szerepelünk), időnként Kropotkin nevét is az orrunk alá dörgölik, természetesen azzal a feltételezéssel, hogy akárcsak Tucker, ő sem akar tudni a kommunizmusról, az anarchizmus állítólagos ellentétéről. Úgy tűnik, ebben a kérdésben több a tudatlanság, mint a rosszakarat; de ez önmagában nem javít ellenlábasaink helyzetén. Mert aki olyannyira tudatlan, hogy azt sem tudja, minemű törekvései vannak egy olyan férfiúnak, mint Kropotkin, és aki ennek ellenére fő hangadó az anarchisták kontra szocialisták küzdelmében, az bizony arcátlan tökfilkó, és meg kell leckéztetni, aminek nyomban szerét ejtjük.

Kropotkin ugyanis nem egyszerűen kommunista, hanem éppenséggel a legeslegfellengzősebb kommunista, aki valaha is létezett. Az ő számlájára írható, hogy különböző országokban - nevezetesen Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és Belgiumban - az anarchisták kommunista álláspontjukat minden adódó alkalommal tüntető módon fitogtatják. Számára a kommunizmus a fő dolog, és hozzánk hasonlóan az anarchizmusban csupán a kommunista társadalom-felfogás szükségszerű kiegészítő mozzanatát látja. Ez már abból kiderül, hogy évekkel ezelőtt a St. Imier-ben ülésező Jogi Föderáció anarchista kongresszusán azzal a javaslattal állt elő, hogy a fennálló előítéletekkel szemben annyiban hozzanak áldozatot, amennyiben a jövőben többé ne anarchistáknak nevezzék magukat, hanem "szabad kommunistáknak". A javaslat megbukott ugyan, de kétségtelenül fényes bizonyítékul szolgált annak, hogy Kropotkin mindenekelőttkommunista anarchistának hívja magát. Kropotkint tehát - messze eltávolodva attól, hogy ellenzékben legyen a kommunista anarchistákkal szemben (akik "nem anarchisták, hanem szocialisták" voltak valójában) - épp ezeknek atyjaként tarthattuk számon. kommunista. Igen, és az imént említett kongresszusról indult ki az a kezdeményezése is, hogy ezentúl minden anarchista, aki korának magaslatán és a forradalmi proletariátus körein belül kíván helyet foglalni,

Így hát az álláspont, melyet a munkásmozgalmon belüli ellenfeleink velünk szemben képviselnek, szó szerint tudatlanságon nyugszik, és ezért hosszú távon mindenképpen tarthatatlan.

Ellenséges testvéreinknek egyszer majd komolyan fontolóra kellene venniük mindezeket a dolgokat; és ha a tényállás higgadt és tüzetes tanulmányozása után, ami semmiképpen sem maradhat el, arra az eredményre jutnának, hogy mindezen vonatkozásban nekünk van igazunk, akkor a hamis szégyenérzet nem ösztönözheti őket arra, hogy legjobb tudásuk ellenére az igazsággal szemben a hagyományhoz ragaszkodjanak. Sokkal inkább velünk egyesülve frissen és vidáman kellene harcba indulniuk az egyház, az állam és a tőzsde szentháromsága ellen, amelyet meg kell trónjától fosztani, ha a szabadság, egyenlőség és testvériség útját akarjuk egyengetni.

Az anarchista doktrína botrányköve a nem anarchista szocialisták körében a "szabad szerződés". Az anarchisták ugyanis azt vallják, hogy a szabad társadalomban az emberek egymáshoz fűződő kapcsolataikat nem rájuk kényszerített megegyezések alapján szabályozzák majd - ellenfeleik máris azt hiszik, hogy ez elegendő okot ad a mosolygásra. Az ellenfelek ezáltal azonban csupán a társadalmi erőszak álláspontjára lépnek, és így a lehető legmesszebbre távolodnak bármiféle szabad rendszertől. Legfeljebb azt állapíthatják meg, hogy kényszer- és fegyelmezőrendszerük mindenkit egyformán terhel, és ezért senki nem érzi ezt különösebben fájdalmasnak; de már ez a frazeológia is értelmetlen, mert az általános és a kölcsönösségen alapuló kényszer megszünteti önmagát, és így tökéletesen érvényét veszti. Ha valóban effajta képzelgés lebeg barátaink szeme előtt, akkor - akárcsak mi - kényszernélküliségre törekednek, és végül a "szabad szerződésben" mint társadalmi szabályozóban velünk együtt bizonyosan nyugvópontra lelnek. Ha nem, akkor továbbra is terheli őket az a szemrehányás, hogy legfeljebb azon fáradoznak, hogy a politikai uralkodósdi és a társadalmi gyámság fennálló rendszerének enyhébb formát kölcsönözzenek.

Egyébként sem kell beképzelni magunkat a még ismeretlen új világba - sem a Marson, sem valamely más utópiában - ahhoz, hogy szemléltessük a szabad szerződések működését.

Itt van például az Egyetemes Postaunió. Az egyes postaszervezetek teljesen szabad mérlegelés alapján léphetnek be vagy ki. A szerződő felek kölcsönösen megállapodnak, milyen szolgálatokat kívánnak nyújtani a lehető legpraktikusabb és legjutányosabb postai forgalom érdekében. Nincs nemzetközi joghatóság, amelynél be lehetne perelni vagy végrehajtói úton a kötelesség végrehajtására lehetne kényszeríteni a szerződést megsértő feleket. Mégis betartják a "szabad szerződést" - egyszerűen azért, mert minden szerződésszegés önmaguk megkárosítását vonná maga után, és mert ennélfogva minden szerződéskötő fél érdeke azt kívánja, hogy ne szegje meg a szerződést. Amennyiben mégiscsak jelentkeznek rendellenességek vagy egyéb, előre nem látható visszásságok, akkor konferenciát hívnak össze, és szabadon megállapodnak a szükséges kiigazításokban.

Ez az intézmény, mely egyedül alkalmas arra, hogy az emberek jövőbeni szabad csoportjainak mintaképe legyen a legkülönfélébb életcélok megvalósítására, immár nem egyedüli példa. A trösztöket például olyanok alapítják, akiknek általában átkozottul kevés közösségi érzékük van; sőt ezek az egyesülések szinte minden országban törvényellenesek, ha tehát a szerződő felek nem teljesítenék vállalt kötelezettségeiket, jogilag nem is kényszeríthetők erre. Mindaz, ami a megkötött szerződés értelmében ekkor történik, pusztán a vele összefüggő előnyösség ösztönző hatására megy végbe.

Manapság számtalan dolog van, amely szabad szerződések alapján jön létre és működik anélkül, hogy a betartásukat kényszeríteni tudó törvények és kormányok állnának mögötte. Mindenütt léteznek ének-, torna-, lövész-, kulturális és politikai egyesületek, pártszervezetek, szövetségek a művészet és a tudomány stb. fellendítésére, és az ilyen jellegű érintett helyi szövetkezetek sokszor kötnek egymással szabad szerződést. Ily módon több száz, több ezer testület működik együtt nemzeti, sőt netán nemzetközi szinten is a közös célok megvalósításáért. Azonban kizárólag a tiszta, morális kényszer érvényesülése vezet a kérdéses szerződések betartásához. Abszurd volna azt állítani, hogy ez az egész gépezet nem lenne képes valamely magasabb hatalom, állami vagy más egyéb törvényes tekintély beavatkozása nélkül működni. Ellenkezőleg, kezdettől fogva mindenütt bizonyossá vált, hogy az ebbe való bárminemű beavatkozás, amire az államhatalom törvényhozása és végrehajtó hatalma révén itt-ott vetemedett, csak zavaró és gátló hatásokkal jár együtt; és mindenütt, ahol ez előfordul, az érintett szervezetek hevesen agitálnak az állami gyámkodás felszámolása mellett.

Márpedig ha ez a mai társadalomban, egy egoistáktól nyüzsgő világban előfordulhat, mennyivel könnyebben születhetnek akkor a legkülönbözőbb emberi célú szervezetek, a szabad megállapodások alapján egy olyan társadalomban, amelyre törekszünk, amely vagyonközösségen alapul, és amelyben minden szánalmas - a magántulajdon intézményével szorosan összefüggő - tulajdonság kipusztul. Szabad és egyenlő emberek társadalmában nem létezhet semmi más, csupán szabad szerződés; mert a kényszerű együttműködés ugyanis épp a szabadság és egyenlőség alapfogalmai ellen vétene.

Korlátolt emberek időnként azt az ellenvetést teszik, hogy a gazdasági kapcsolatokban manapság is bizonyos szabadság uralkodik azáltal, hogy az államhatalom nem avatkozik bele a termelők üzleti eljárásaiba, ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a szabálynélküliség milyen kétségbeejtő viszonyokhoz vezetett. Magunkévá tesszük ellenfeleink ezen érvét, és jobb belátásra bírjuk őket. Ha ugyanis a szabad mozgás a gazdaságban, a mai társadalomban olyan szociális kérdéshez vezetett, amelyik kategorikus megoldást sürget, nos akkor ennek lényegében semmi köze sincs a szabad gazdasági mozgáshoz, hanem egyedül és kizárólag a magántulajdon intézményéhez van köze, mely fölött védőpatrónusként az állam őrködik. A magántulajdon azt eredményezte, hogy a szegények a gazdagok rabszolgáivá váltak, hogy egyre nagyobb mértékben tudták kizsákmányolni őket, és hogy ezért a néptömegek egyre kevésbé képesek az általuk termelt javak elfogyasztására. Ha az államhatalom nem tenne meg mindent e viszony fenntartásáért - a nép bizonyára nem soká tűrné el. Csak látszólag élvezünk gazdasági szabadságot, valójában az állam beavatkozása lepleződik le. Igen, az állam nem egyéb, mint a tulajdonosok szervezett hatalma, ami arra törekszik, hogy a kisemmizetteket a tulajdonosok fennhatósága alatt tartsa. Ennélfogva a nincstelen néptömegek az államgépezet szétzúzására kényszerülnek, ha meg akarják szüntetni a magántulajdon intézményét és a vagyonközösséget kívánják a helyébe állítani.

A jelen csak különböző érdekeltségű embereket, a jövő viszont - ami felé közeledünk - csak azonos érdekeltségű embereket ismer. Ahol ez megvalósul, ott a szolidaritás megszűnik társadalmi erény lenni, ez éppenséggel magától értetődik. Miféle oka volna még annak, hogy az emberiség céljait alá- és fölérendeltségi rendszerrel, vagyis az egyik oldalon szolgaság, a másik oldalon felfuvalkodottság és előjogok rendszerével kényszerítenék ki ahelyett, hogy a szabad megállapodásra bíznák őket, melyek kiprovokálják a szükségességet, a hasznosságot és a közjólétet; s ez ebben az esetben egyúttal minden egyes ember jólétét is jelentené. Csak az jut arra a felvetésre, hogy a kommunista társadalom sem nélkülözheti a törvényhozósdi, tehát az államosdit és kényszerítősdit, aki úgy tekint a jövőbe, hogy közben nem tudja teljesen függetleníteni magát a fennállótól, és ezért a jövő emberére ráaggatja mindazokat a rossz tulajdonságokat, amelyek a fennálló viszonyok hatására a ma emberének szükségszerűen el kell sajátítani.

És ha még azt is szem előtt tartjuk, hogy a kommunista társadalomban mindenkire csak nagyon csekély munkateher hárul, mivel egyetlenegy munkaképes ember sem tenné ki magát az általános munkavégzési kötelezettség megtagadásával járó helytelenítésnek a közvélemény részéről, vagyis az egyedül elképzelhető morális hatalomnak, amelyet esetlegesen alkalmaznának bizonyos megátalkodott személyek ellen, és hogy így mindenkinek rendkívül sok idő és alkalom áll rendelkezésére, akkor beláthatjuk, hogy a jövő kommunistái elég okosak lesznek ahhoz, hogy általában és esetről esetre kitalálják, mikor mit tegyenek és mit ne anélkül, hogy bármilyen állami világútmutató a törvény pórázán rángatná őket egész életükben, a bölcsőtől a sírig.

Aki eddig nem volt tisztában minden korábbi törvényalkotgatás lényegével, annak szembe kell néznie egyszer azzal a tökéletesen vitathatatlan ténnyel, hogy minden nemzedék az őt megelőző generáció törvényhozóit legalábbis őrültnek, ha nem még rosszabbnak tartotta. A törvényhozósdi történetét teljes joggal nevezhetjük a legborzongóbb téboly történetének. Avagy nem tekintjük-e tébolynak a boszorkányság, eretnekség és minden olyan elképzelhető dolog ellen hozott törvényeket, amelyet a maga korában kifinomult kegyetlenséggel büntettek, ma viszont büntetlennek tekintünk? Nem volt-e őrültség a tűz-, víz- stb. próba és kínvallatás, bűntett vagy ártatlanság bizonyítására? De igen! Későbbi nemzedékek ugyanolyan értelmetlennek fogják tartani napjaink törvényeit, az akasztófát, a hóhérpallost, a börtönt és rabláncot, mint amilyennek mi látjuk az elmúlt évszázadok törvényeit. Aki objektíve, azaz előítélettől és babonától mentesen közelít a törvényhozás lényegéhez, az Buckle kultúrtörténésszel együtt arra a meggyőződésre jut, hogy azok voltak és jelenleg is azok a legjobb törvények, amelyekkel eltörölték a korábbiakat.

És ezek után törjük a fejünket a jövő törvényhozásán? Ennek puszta feltételezése is óriási naivitásról tanúskodik.

Mármost ami közöttünk és ellenlábasaink között még vita tárgyát képezi, az az a kérdés, hogy vajon (a szabad szerződések alapján létrehozandó) különböző szervezetek a jövő társadalmában centralisztikus vagy föderalisztikus jellegűek legyenek-e. Mi azt mondjuk, hogy az utóbbinak kell bekövetkeznie - nem azért, mintha még be nem következett dolgokkal akarnók foglalkozni, hanem azért, mert a tapasztalat megtanított bennünket arra, hogy a centralizmus minden körülmények között előbb vagy utóbb néhány kézben összefutó roppant teljhatalom-felhalmozódáshoz, s ezzel a hatalommal való visszaéléshez vezet, vagyis egyrészt uralomba, másrészt szolgaságba kell torkollnia. Azonkívül nem látjuk be, hogyan és miért lenne szükséges vagy hasznos a gazdasági szervezeteknek vagy netán magának az egész emberi társadalomnak a centralizálása.

Ha feltételezzük, mi több, reméljük, hogy a kommunista értelemben vett szociális kérdés végül nemcsak egy-egy országban, hanem az egész világon megoldódik, akkor a centralizmus gondolata önmagától a legteljesebb szörnyűséggé változik. Képzeljük csak el, amint a nemzetközi pékek Washingtonban ülésező bizottsága előírja pekingi vagy melbourne-i tagjainak, milyen formájú és mennyiségű zsömlét süssenek! - Tágítsuk ki ezt a képet a különböző szakmai ágazatokra, és vitathatatlanul a "legcsodálatosabb" borzadállyal találjuk magunkat szemben. És mivel a jövő embere nem maradi fajankó, nem is dől majd be egy ilyen badarságnak. Különböző viszonyait úgy fogja szabályozni, ahogyan azt a kielégítendő szükségletek és szükségszerűségek diktálják. Gyakorlat és tapasztalat lesznek a természetes szabályozók.

Ezt a viszonyt azonban mi az uralomnélküliség vagy anarchia rendszerének nevezzük. Ezért hát, ellenséges testvéreink, félre az előítéletekkel, a dogmákba vetett hittel! Tanulmányozzátok az anarchista alapelveket és segítsetek megvalósításukban. Éljen a szociális forradalom!

A kommunista anarchistákkal kapcsolatos fejtegetéseink távolról sem azt célozzák, hogy a közöttük és az inkább jobbra kacsintgató munkáspártok között tátongó szakadékot elmélyítsék, amint ezt talán némelyek előítélettel telve feltételezik, hanem ellenkezőleg, az a szándék szülte őket, hogy áthidalják a társadalmi forradalom talaján keletkezett szakadást. Azért, hogy elérjük, mindenekelőtt az anarchizmusról és kommunizmusról általánosan uralkodó zavaros nézeteket kellett megfelelő kritika alá vetni, és mindkét fogalmat világos és objektív definíciókra cserélni. A kommunizmust közönségesen olyan rendszernek képzelték, amelyben az egyén teljesen feloldódik az összességben, és így nincs önálló saját léte - ez az elképzelés arra túlságosan is alkalmas volt, hogy ne csak az eredeti koponyákat riassza el, hanem még azokat a teljesen szokványos nyárspolgárokat is rémületbe kergesse, akik tulajdonképpen nemigen veszíthették el individualitásukat.

Ezzel szemben azt varrták az anarchizmus nyakába, hogy elszigeteli az embereket, illetőleg "felbomlasztja" az egész emberi társadalmat. Fejtegetéseink során azonban rámutattunk, hogy a vagyonközösség rendszere egyáltalán nem degradálja az egyes embert az anyagi világ pusztán szubjektív függelékévé, hanem inkább arra szolgál majd, hogy minden egyes individualitást szabadon fejlesszen ki és juttasson érvényre. Éppígy kifejtettük, hogy az anarchia (uralomnélküliség) egyáltalán nem zárja ki - aszerint, hogy ez kívánatosnak bizonyul - többek, sokak vagy akár mindenki együttműködését közös célok elérése érdekében.

A szociáldemokrata és anarchista kommunisták között fennálló vitás pontokat azáltal tettük a helyükre, hogy megmutattuk, a különbségek jobbára a jövőre vonatkozó spekulációkon alapulnak, ami viszont a filozófia területére tartozik... És azért, hogy megmutassuk, milyen kevés okot szolgáltathat a gondolkodó szocialistáknak (mind a szociáldemokratáknak, mind az anarchistáknak) ez az érdekszférája a viszálykodásra, ízekre szedtük azokat a hamis előfeltevéseket, amelyek alapján az ilyen viszonyok kirobbanása egyáltalán lehetséges volt. Ezek a viták már hosszú ideje a munkásmozgalomnak éppen a leghaladóbb, legintelligensebb és a legenergikusabb proletárokat tömörítő részét tántorítják el.

Bebizonyítottuk azoknak, akik a polgári-liberális hagyományok befolyása alatt - a kommunista társadalmat illetően is - még mindig ragaszkodtak az állam eszményéhez, hogy a kommunizmusnak nemcsak hogy nincs szüksége államhatalomra szabadság- és egyenlőségpárti alapelvének megvalósításához, de ez inkább zavarólag és gátlólag hatna a kommunizmusra. Igen, rámutattunk, hogy a szociáldemokrata típusú kommunista körökben még mindig gyakran emlegetett "állam" ("népállam", "jövőállam" stb.) valójában nem állam, és Friedrich Engelsszel arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy az állam a jövőben a rokka és a csatabárd mellett a régiséggyűjteménybe száműzetik. Fejtegetésünk után legföljebb az a kérdés marad megválaszolatlanul, hogy a jövő embere különböző életcéljai megvalósítására létrehozott szervezeteket centralista vagy föderatív formában működteti-e. Ebben a vonatkozásban, úgy véljük, bebizonyítottuk, hogy a központosítás eszménye is a hagyományok iránti, velünk született előszeretetnek tudható be, míg az idáig szokásos centralizmus előítéletektől mentes szemlélete a centralizmust a szabad társadalom céljai szempontjából éppenséggel alkalmatlannak tünteti fel, tehát a föderatív rendszert jelöli meg kívánatosnak.

E megállapítás után feltehetőleg érthetővé válik, hogy egy végső elvi megegyezés a szociáldemokrata és anarchista kommunisták között nem lehetetlen. Álláspontunk tehát nem lehet ellenséges, sőt nem is volt az soha, bár azt a látszatot keltette, mintha idáig ennek épp az ellenkezőjéről lett volna szó. Ez utóbbi, a dolgok igencsak sajnálatos felfogása lényegében annak köszönhető, hogy a haladó munkásmozgalmon belül különféle személyek között kialakult viszályokat - ahogyan ez a közéletben soha sem kerülhető el teljesen - túlságosan is pártügyként fogták fel, és a tömegeknek ennek megfelelően is tálalták. Ezt az egyenetlenséget még azáltal is fokozták, hogy a kommunista pártok soraiba is - miként minden pártba - mindenféle demagóg alak férkőzött be, akik értették a módját, hogy az egész mozgalmat tönkretegyék, és akikkel ezért a belátóbb elemeknek, akár akarták, akár nem, a leghatározottabban le kellett számolniuk. Ámde ezt a harcot a tömegek sajnos nem mindig értették meg és méltányolni sem tudták azonnal. A tömegek részint helytelen állásfoglalása rettentő sok bajt okozott, és ez a mizéria itt-ott még ma is javában folyik. De visszatérve a lényegre, a kommunizmus különböző válfajainak igazán elvi vitapontjaihoz ezeknek a dolgoknak csak kevés vagy egyáltalán nincs közük.

Úgy tűnik, hogy nincs minden rendben a különböző kommunista pártok taktikája körül sem, amelyről a pártok úgy vélekednek, hogy feltétlenül alkalmazniuk kell őket céljuk eléréséhez. Az egyik oldalon békét és törvényt - s a megváltás eszközeként szavazó urnát - emlegetnek, a mások oldalon forradalomról - a tett propagandájáról - beszélnek; és a harcmódok miatt állhatatosan dúl a heves küzdelem az ellenséges testvérek között.

Rávilágítottunk, hogy a forradalom szükségessége körüli vita végeredményben gyerekes dolog, amennyiben nem pusztán a történelem logikája, hanem még inkább az uralkodó osztályok magatartása a munkások mindennemű törekvésével szemben teljességgel kizárja a szociális kérdés békés megoldását. Az erre vonatkozó egész vita ezért opportunista természetű; és mivel a burzsoázia korántsem dől be a proletár osztálymozgalom természetére vonatkozó bármilyen elképzeléseknek és szelíd szólamoknak, így az egész opportunista politika a munkásmozgalmon belül máris szégyenletessé vált. Előbb-utóbb fel kell adni, és magától értetődő módon a forradalmi taktika lesz az, ami megmarad.

Ami speciálisan a választási játszadozást illeti, azt eleve csak olyan agitációs kísérleteknek tekinthetjük, amely nem vált be. A tömegeket a mellékes dolgok és a felületesség mellékútjára terelte és sok jó erőt kísértésbe vitt, aminek nem mindig tudtak ellenállni. Néhány jó forradalmárt teljesen tönkretett a parlamentarizmusban való részvétel és a képviselőkkel való érintkezés. Mi, anarchisták, ezért mondjuk, nem érdemes törődni a választási játszadozással, hanem mindig tiszta elvi propagandát kell kifejteni, és közben az egyenes utat kell járni.

Másrészt, ha meggyőződéssel valljuk, hogy a forradalmi tettek révén olykor nagyobb propagandát lehet csinálni, mint agitációk százaival, és brosúrák vagy újságok ezreivel, akkor még korántsem gondoljuk azt, hogy minden tetszőleges erőszakos cselekedet, amelyet az uralkodó osztály valamely képviselője vagy védelmezője ellen követnek el, forradalmi hatást váltana ki. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy egyedül a megfelelő helyen és időben végrehajtott megfelelő tettnek lehet ilyen hatása; és eszünkbe nem jutna az első jöttment ostoba merényletét (még ha forradalmi érzületű emberek jó szándékkal hajtották is végre) vakon jóváhagyni.

Egyébként a tett propagandája amúgy sem vált kizárólagos vesszőparipánkká, amelyet állandóan meglovagolva megfeledkeznénk minden más propagandáról. Szóban és írásban fejtjük ki hatásunkat, ott és úgy, ahogyan tudjuk. Ha egyrészt nem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy először fel kell világosítani az egész proletariátust, míg hivatott nem lesz a társadalmi forradalom csatáinak megvívására, akkor másrészt nem ismerjük félre annak fontosságát, hogy legalább a szóbeli és írásos agitáció érdekében minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Szociáldemokrata pártrokonainkhoz hasonlóan tehát megteszünk mindent a felvilágosításért, még ha közben nem is titkoljuk, hogy a kívánt cél elérése érdekében a felbujtás sójával fűszerezett határozott hangnemet igen fontosnak, a kedélyek lecsillapítására tett hígítási kísérleteket pedig elkerülendőnek tartjuk. Ha mostohafivéreink "tudományos" kiruccanásokat tesznek és elbóbiskolnak is, a balsiker hamarosan majd felrázza és a helyes útra tereli őket, mely utat minden szocialista, illetve kommunista mozgalom természeténél fogva jár.
Mindezen körülmények között elképzelhetőnek és lehetségesnek tartjuk a szociáldemokrata és anarchista kommunistáknak ha nem is azonnali összeolvadását, de egyfajta összekapcsolódását. Ez a közös ellenség leküzdésében igen gyümölcsöző lehetne. Ha mindkét részről megvan a jó szándék egy ilyen megegyezésre, akkor az hamarosan létre is fog jönni. Amíg azonban mind az egyik, mind a másik féltől megkövetelik a párthoz való formális csatlakozást, és az ezzel járó program aláírását, addig persze ebben a kapcsolatban semmit sem lehet elérni. Szükségtelen lovagolni az effajta dogmákon, sőt abba kell hagyni, ha a jelzett irányban haladást akarunk elérni.

"Minden eszközzel, energikus, forradalmi és nemzetközi cselekvéssel szét kell zúzni a fennálló osztályuralmat!"

"Meg kell valósítani a termelés szövetkezeti szervezetén alapuló szabad társadalmat!"

Ilyen vagy ehhez hasonló jelszavakkal kellene a szociáldemokratáknak és anarchistáknak karöltve küzdeniük. A többiről majd azok gondoskodnak, akik győzelmes forradalmárokként kezdhetnek a szabad társadalom felépítéséhez.