A liberter kommunisták szervezõdési platformja

 

Bevezetés

Nagyon nagy jelentőségű, hogy minden erőfeszítés, a liberter nézetek ereje és elvitathatatlanul pozitív jellemzői, a társadalmi forradalomban képviselt anarchista álláspontok őszintesége és tisztessége, és végül a liberter kommunizmusért vívott küzdelem során tanúsított minden hősiesség és áldozat ellenére, az anarchista mozgalom továbbra is gyenge maradt, és a munkásosztály harcának történelme során nem volt jelentős tényező, nagyon gyakran csupán epizódjellegű, kis eseményekben szerepelt. A liberter nézetek pozitív és legjelentősebb lényege valamint az anarchista mozgalom nyomorúságos állapota közötti ellentmondásnak több oka és magyarázata is van: ezek közül a legfontosabb, a legfőbb ok, a szerveződési alapelvek hiánya és ezek gyakorlati megvalósításának elmaradása az anarchista mozgalom keretein belül. Az anarchista mozgalom minden országban több helyi csoporttal képviseli magát, amely csoportok ellentmondásos nézeteket vallanak és ellentmondásos tevékenységet folytatnak, nincsenek sem a jövőre szóló perspektíváik, sem pedig folyamatosságuk a militáns munkában, egymás után tűnnek el, és egyáltalán nem hagynak semmiféle nyomot maguk mögött. Egészébeb véve, a forradalmi anarchizmus ezen állapotát leginkább a "krónikus és általános szervezetlenség" jellemzi. Sárgalázként támadta meg a szervezetlenség nyavalyája az anarchista mozgalom testét, hogy sok éven keresztül kínozza. Kétségtelen, hogy a szervezetlenség az elmélet néhány tökéletlenségéből származik: mégpedig abból, hogy hibásan értelmezték az egyén szerepét az anarchizmusban; ezt az elméletet túlságosan gyakran összetévesztik a felelősség teljes hiányával. Az "egyén" önkifejezésének szerelmesei, csupán a személyes élvezetek nézőpontjából, makacsul ragaszkodnak az anarchista mozgalom kaotikus állapotához és mindezt az anarchizmus megváltoztathatatlan elveivel és tanítómestereivel támasztják alá. De ezek elvek és a tanítómesterek pontosan az ellenkezőjét állitják. A szétszórtság pusztító: a szorosan összefüggő egység az élet és a fejlődés jele. A társadalmi harcok ezen törvénye egyaránt vonatkozik az osztályokra és a szervezetekre. Az anarchizmus nem egy gyönyörű utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie, folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága és stratégiája megköveteli. "Meg vagyunk róla győződve," - mondja Kropotkin - "hogy egy anarchista szervezet alakítása Oroszországban távolról sem hátrányos a közös forradalmi feladat szempontjából, éppen ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben kívánatos és hasznos lenme." (Előszó Bakunyin "A párizsi kommün" c. művéhez.) Maga Bakunyin sem ellenezte soha egy általános anarchista szerveződés létrehozásának gondolatát. Ellenkezőleg, a szerveződés létrehozása érdekében tett erőfeszítései valamint az I. Internacionáléban végzett aktivitása feljogosít minket arra, hogy egy ilyen szerveződés létrehozásának első aktív harcosát lássuk benne. Általában szólva, gyakorlatilag az összes aktív anarchista militáns harcolt a szétszórt tevékenység ellen, és mindig céljaiban és eszközeiben egységbe forrott anarchista mozgalmat szeretett volna. Az 1917-es orosz forradalom folyamán volt érezhető a leginkább és a legégetőbben a szervezet hiánya. Ez alatt a forradalom alatt mutatta a liberter mozgalom a legnagyobb fokú szektásságot és összevisszaságot. Az általános szervezet hiánya sok aktív anarchista militánst a bolsevikok soraiba sodort. Szintén a szervezet hiánya az oka ma is sok militáns passzívitásának, gyakran elég jelentős erejük kihasználatlanságának. Rettenetesen nagy szükségünk van egy szervezetre, amely összefogja az anarchista mozgalom résztvevőinek nagy részét, és meghonosít az anarchizmusban egy általános és taktikai politikai irányvonalat, amely útmutatóként szolgál az egész mozgalom számára. Itt az ideje, hogy az anarchizmus kimásszon a szervezetlenség posványából, véget kell vetni a legfontosabb taktikai és elméleti kérdések körüli végeérhetetlen tétovázásoknak, el kell mozdulni egy tisztán felismerhenő cél irányába, és szervezett közösségi gyakorlatot kell megvalósítani. Azonban nem elégséges csupán egy ilyen szerveződés megalakításának szükségességét kimutatni: létrehozásának módszereit is fel kell tárni. Elutasítjuk azt a elméletileg és gyakorlatilag is ostoba ötletet, hogy a szervezetet a "szintézis" receptje alapján létre lehetne hozni, ami az anarchizmus különböző tendenciáit képviselők újraegyesítését jelentené. Egy ilyen szervezet, mivel különböző elméleti és gyakorlati elemeket egyesítene, csak egyének , mechanikus gyülekezete lenne, ahol minden egyén különböző nézeteket vall az anarchista mozgalom minden kérdéséről, és ez a gyülekezet elkerülhetenlenül felbomolna, amint szembekerül a valósággal. Az anarcho-szindikalista módszer nem oldja meg az anarchista szerveződés problémáját, mivel ott nem képvisel elsőbbséget ez a probléma, és csak az érdekli őket, hogy behatoljanak az ipari proletariátus köreibe és ott megerősödjenek. Pedig ott nem lehet sok mindent elérni, még akkor sem ha szilárdan megvetik a lábukat, hacsak , nem létezik egy általános anarchista szervezet. Az egyetlen módszer az általános szervezet problémájának megoldására véleményünk szerint az, hogy össze kell gyűjteni az aktív anarchistákat a célból, hogy pontosan meghatározzuk álláspontjainkat, az elméleti, taktikai és szervezeti stb. álláspontokat, azaz létrehozzuk egy egységes program többé-kevésbé tökéletes alapját. Az utóbbi évek társadalmi küzdelmeinek tapasztalatai az anarchisták számára egyik legfontosabb feladatkent egy ilyen program kidolgozását jelölték ki. Ennek a feladatnak a megoldására szenteli az orosz száműzöttek csoportja energiájának jelentős részét. Az alább közzétett Szerveződési Platform egy ilyen program főbb pontjait mutatja be. Ennek az írásnak azt a célt kell szolgálnia, hogy megtegye az első lépést, a liberter erők egyetlen, aktív forradalmi küzdelemre képes szervezetbe való összegyűjtésére, amely szervezet az Anarchisták Általános Szövetsége. Nem kételkedünk abban, hogy léteznek hiányosságok ebben a platformban, miképpen minden új, jelentős gyakorlati lépésnek vannak hiányosságai. Lehetséges, hogy néhány fontos álláspont kimaradt vagy néhány álláspontot nem megfelelően fogalmaztunk meg, és másokat túl részletesen és önismétlően tárgyaltunk. Mindez nincs kizárva, de nem ezek az életbevágó fontosságú kérdések. Az a fontos, hogy lefektessük egy általános szervezet alapjait, és ezt a célt valósítottuk meg a szükséges mértékben ebben az írásban. Az már az egész kollektíva, az Anarchisták Általános Szövetségének a feladata, hogy kibővítse,elmélyítse, és az egész anarchista mozgalom világos és határozott programjává tegye. Más szinten is vannak kétségeink. Előrelátjuk az önimádó individualista és a kaotikus anarchizmus híveinek támadásait, akik habzó szájjal azzal fognak vádolni minket, hogy tönkretesszük az i anarchista alapelveket. Azonban mi nagyon jól tudjuk, hogy az individualista és kaotikus elemek az anarchista alapelveken nem mást értenek, mint politikai érdektelenséget, hanyagságot és minden felelősség hiányát, mely nézetek majdnem gyógyíthatatlan szakításokat okoztak a mozgalomban, és amelyek ellen mi minden energiánkkal és szenvedélyünkkel harcolunk. Ezért nyugodtan figyelmen kívül hagyjuk a tőlük érkező kritikákat. Más militánsokra alapozzuk a reményeinket, azokra akik hűek maradtak az anarchizmushoz, azokra akik végigélték és szenvedték az anarchista mozgalom tragédiáit, és fájó szívvel keresik a megoldást. Továbbá, nagy reményeket fűzünk a fiatal anarchistákhoz, akik az orosz forradalom emlőin nevelkedtek, és kezdettől fogva építő jellegű problémákkal foglalkoztak. Ők bizonyosan követelni fogják a pozitív és szervezeti anarchista elvek megvalósítását. Felhívunk minden, a világ négy égtája felé szétszóródott orosz anarchista szervezetet, továbbá az elszigetelt militánsokat, hogy egyesüljenek a közös szerveződési platform alapján. Legyen ez a dokumentum a forradalmi gerinc, az orosz anarchista mozgalom militánsainak gyűjtőpontja! Képezze az Anarchisták Általános Szövetségének alapját! Éljen a Világ Munkásainak Társadalmi Forradalma! Gyelo Truda Csoport Párizs, 1926 június 20

Általános rész

1. Osztályharc - szerepe és jelentése

Nincs egységes emberiség Csak osztályok vannak : Szolgák és Rabtartók"

Napjaink burzsoá kapitalista társadalma - összes elődeihez hasonlóan - nem "egységes emberiségből" áll. Két alapvetően különböző táborra oszlik, amelyek társadalmi különbsége helyzetükből és funkcióikból ered; a proletariátusból (a szó tágabb értelmében) és a burzsoáziából.

A proletariátus osztályrésze immár századok óta, hogy hordozza a fizikai munka súlyos igáját, a munkáét, amely a javakat termeli, de nem neki, hanem annak a kiváltságos osztálynak, amelyik a magántulajdont, a hatalmat, a kulturális termékeket (tudományt, művelődést, művészetet) birtokolja: a burzsoáziának. A munkástömegek társadalmi rabszolgasága és kizsákmányoltatása az az alap, amelyen a modem társadalom nyugszik, amely nélkül képtelen létezni.

Ez hozza létre az osztályharcot, amely egyrészről nyílt, erőszakos módon lép fel, másrészről egy lassú, érzékelhetetlen fejlődés látszataként, amely a szükségletek és követelések, valamint a munkásigazság elképzelésének visszatükröződése.

Az emberi társadalom teljes története a dolgozó tömegeknek jogaikért, szabadságukért, a jobb életért vívott harcának folyamataként jelenik meg. Mindig ez volt az elsődleges faktora az emberi társadalmaknak, amely meghatározta formájukat és struktúrájukat.

Az összes állam politikai és társadalmi uralma mindenekelőtt az osztályharc terméke. Bármely társadalom alapvető felépítése megmutatja, hogy milyen szinten áll, és hol található az osztályharc. A legkisebb változás az osztályok harcának folyamatában, az osztályok közötti relatív erőviszonyokban folyamatos változásokat eredményez az adott társadalom összetételében és struktúrájában.

Ez az általános, átfogó megjelenése és jelentése az osztályharcnak az osztálytársadalmak életében.

2. Az erõszakos társadalmi forradalom szükségessége

A tömegek erőszakos rabságba hajtása és kizsákmányolása a modem társadalom alapja. Működésének minden megjelenése: a közgazdaság, a politika, a társadalmi viszonyok, osztályerőszakon nyugszanak, amelynek kiszolgáló szervei: a hatóságok, a rendőrség, a hadsereg a bíróságok. Minden ebben a társadalomban, minden egyes vállalkozás, akárcsak maga az egész Állam nem más, mint a kapitalizmus bástyája, ahonnan állandóan szemmel tarthatják a munkásokat, és ahonnan bármikor készek bevetni erőiket a munkások bármilyen mozgalma ellen, amely veszélyezteti ennek a társadalomnak az alapjait, vagy akár csak megzavarja a nyugalmát.

Ugyanakkor ennek a társadalomnak a rendszere szándékosan a tudatlanság és a szellemi megrekedtség állapotában tartja a dolgozó tömegeket; erővel akadályozza meg morális és intellektuális szintjük emelkedését, hogy minél egyszerűbben tehessen velük amit akar.

A modern társadalom haladása: a tőke technikai fejlődése és politikai rendszerének tökéletesedése megerősíti az uralkodó osztályokat, és egyre nehezebbé teszi az ellenük való harcot, ezáltal késlelteti a munkaerő felszabadításának döntő pillanatát.

A modem társadalom elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet minket, hogy a kapitalista társadalomnak a szabad dolgozók társadalmává való alakításához vezető egyetlen lehetséges út az erőszakos társadalmi forradalmon át vezet.

3. Anarchizmus és liberter kommunizmus

A munkások elnyomásának termékeként létrejövő osztályharc, és az elnyomottak igénye a szabadságra adott életet az anarchizmus elképzelésének: az elképzelésnek, amelynek alapja az osztályok létén és az Államon nyugvó társadalmi rendszer teljes tagadása, és annak felváltása a munkások szabad, állammentes önigazgató társadalmával.

Így az anarchizmus nem egy gondolkodó vagy pedig egy filozófikus absztrakt észrevételeiből származik hanem a munkásoknak a kapitalizmus ellen folytatott közvetlen harcából, a munkások akaratából és szükségleteiből, a szabadság és egyenlőség utáni vágyaikból, azokból a vágyakból, amelyek részben kifejeződtek a dolgozó tömegek létének és harcának leghősiesebb részeiben.

A kiemelkedő anarchista gondolkodók, Bakunyin, Kropotkin és a többiek nem felfedezték az anarchizmust, hanem, meglátva azt a tömegekben, gondolataik és tudásuk erejével egyszerűen csak segítettek meghatározni és elterjeszteni.

Az anarchizmus nem személyes erőfeszítések eredménye, és nem is egyéni kutatások tárgya. Hasonlóképpen, az anarchizmus nem humanista vágyak terméke. Nem létezik egységes emberiség. Bármilyen kísérlet, amely az anarchizmust a jelenlegi humanizmus megjelenésének próbálja meg beállítani, vagy egy általános humanista jellemzőkkel kívánja felruházni történeti és társadalmi szempontból is hazugság, amely vitathatatlanul a fenálló helyzet és a további kizsákmányolás igazolásához vezet.

Az anarchizmus általános humanitása csak abban az értelemben igaz, hogy a tömegek elképzelései minden ember életében javulást hoznak majd és ez véget vet a jelenlegi vagy jövőbeli humanizmusnak, mely elválaszthatatlan a kizsákmányolt munka lététől. Ha a munkástömegek győzedelmeskednek, az egész emberi nem újjászületik; ha nem, akkor az erőszak, kizsákmányolás, rabszolgaság és elnyomás ugyanúgy uralja majd tovább a világot, mint annak előtte.

Az anarchizmus létrejötte, virágzása és megvalósulása a dolgozó tömegek életében és harcában gyökerezik, ahhoz kötődik.

Az anarchizmus a jelenlegi burzsoá társadalmat olyan társadalommal kívánja felváltani, amely biztosítja a munkásoknak munkájuk termékét, szabadságukat, függetlenségüket, társadalmi és politikai egyenlőségüket. Ez a társadalom lesz a liberter kommunizmus, amelyben mind a társadalmi szolidaritás, mind a szabad egyén megtalálja teljes kifejlődését, és tökéletes harmóniában fejlődhet.

A liberter kommunizmus szerint a társadalmi érték egyetlen forrása a fizikai vagy szellemi munka, és értelemszerűen csak a munka jogosult a társadalom és a gazdaság irányítására. Ezért a liberter kotmmunizmus sem nem védelmezi, sem nem teszi lehetővé bármiféle nem-dolgozó osztályok létezését.

Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy időben léteznek a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget sem fog ismerni az előbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelővé válnak, és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni ugyanolyan feltételek között, mint akárki más, a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint bármely termelő elem.

A liberter kommunizmus véget kíván vetni mindentféle kizsákmányolásnak és erőszaknak, irányuljanak azok akár egyes emberek, akár tömegek ellen. Ezt elérendő olyan társadalmi és gazdasági bázist fog létrehozni, amely a közösség minden részét egyesíti, minden egyénnek egyenlő helyet és maximális jólétet biztosítva. Ennek alapja minden termelőeszköz közös tulajdona (az ipar, szállítás, nyersanyagok stb. területén), és a munkásosztály egyenlőségén és önigazgatásán alapuló gazdasági szervezetek kiépítése.

Ennek az önigazgató munkástársadalomnak a keretei között a liberter kommunizmus egyenlő jogot és értéket ad minden egyénnek ( nem az egyéniségnek "általában", nem is a "misztikus ego-nak", vagy az egyén koncepciójának, hanem minden valódi, élő egyénnek).

4. A demokrácia tagadása

A demokrácia a burzsoá kapitalista társadalom egy formája.

A demokrácia alapja a modern társadalom két antagonisztikus osztályának, a munkásosztálynak és a kapitalista osztálynak a fenntartása, és azok együttműködése a kapitalista magántulajdon talaján. Ennek az együttműködésnek a kifejeződése a parlament és a nemzetet képviselő kormányzat.

Formálisan a demokrácia kinyilvánítja a szólás- és sajtószabadságot, a szerveződés szabadságát és a törvény előtti egyenlőséget mindenki számára.

A valóságban mindezek a szabadságjogok igen viszonylagosak: addig érvényesek, amíg meg nem sértik az uralkodó osztály, vagyis a buzsoázia érdekeit.

A demokrácia érintetlenül megőrzi a kapitalista magántulajdont. Megadja a burzsoáziának az ország teljes gazdasága feletti ellenőrzés lehetőségét csakúgy, rnint a teljes sajtóét, oktatásét, tudományét, művészetét - és így a burzsoázia lényegében az ország abszolút gazdájává válik. A gazdaság területén élvezett teljes monopóliuma a buzsoáziát egyben a politikai életben is határtalan hatalomhoz juttatja. Valójában a demokráciák parlamentjei és képviseleti kormányzatai nem mások, mint a buzsoázia végrehajtó szervei.

Következésképpen a demokrácia nem más, mint egy a burzsoá diktatúra formái közül, amely a politikai szabadság és misztikus demokratikus garanciák megtévesztő álarca mögé búvik.

5. Az állam és az autoritás elutasítása

A buzsoázia ideológusai úgy határozzák meg az Államot, mint azt a szervezetet, amely szabályozza az emberek közötti komplex politikai, polgári és társadalmi kapcsolatokat a modern társadalomban, amelynek rendjét és törvényeit védelmezi. Ezzel a meghatározással az anarchisták is tökéletesen egyetértenek, csupán kiegészítik azzal, hogy ennek a rendnek és törvényességnek az alapja az emberek elsöprő többségének rabszolgasorba döntése egy elenyésző kisebbség érdekében, és az állam valójában ezt a célt szolgálja.

Az Állam a burcsoázia folyamatos szervezett erőszakja a munkások ellen; és ezen erőszak végrehajtó szerveinek rendszere.

A balos szocialisták és részben a bolsevikok, szintén a kapitalizmus szolgáiként határozzák meg a burzsoá Államot és Hatalmat. De ugyanakkor fenntartják, hogy ez az Állam és Hatalom a szocialista pártok kezében hatásos fegyver lehet a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelemben, Így ezek a pártok egy szocialista Hatalomért és egy proletár Államért harcolnak. Egyesek (a szociáldemokraták) békés parlamentáris eszközökkel kívánják a hatalmat meghódítani, míg mások forradalmi úton (a bolsevikok, a baloldali szocialista forradalmárok).

Az anarchizmus mind az Államot, mind az Hatalmat alapjában elvetendőnek, a munka felszabadítására nézve végzetesnek tartja.

A Hatalom mindig a tömegek kizsákmányolásának és rabszolgasorba döntésének függvénye. Ebből a kizsákmányolásból született, ennek érdekében hozták létre. Erőszak és kizsákmányolás nélkül létének értelmét veszítené el.

Az Állam és a Hatalom elveszi a kezdeményezést a tömegektől, megöli az alkotás és a szabad tevékenység szellemét, az alávetettség szolgai pszichológiáját neveli bele az emberekbe, a vágyakozásét, a szociális létrán való magasba jutás reméinyét, a vezetőkben való vak bizalmat, és a hatalomban való osztozás illúzióját.

Így a munka felszabadítása csakis a dolgozó tömegeknek és osztályszervezeteiknek a kapitalista rendszer ellen folytatott közvetlen forradalmi harcával lehetséges.

A hatalom békés meghódítása a szociáldemokrata pártok által a jelenlegi rend körülményei között egyetlen lépéssel sem mozdítja előre a munka felszabadítását, abból az egyszerű okból, hogy a valódi hatalom, következésképpen a valódi irányítás a buzsoáziáé marad, amely továbbra is ellenőrzi az adott ország gazdaságát és politikáját. A szocialista hatalom reformokra redukálódik: ugyanannak a rendszernek a foltozgatására. (Példák: Ramsay McDonald, a német, svéd, belga szociáldemokrata pártok, amelyek hatalomra kerültek egy kapitalista társadalomban.)

Másrészről a hatalom meghódítása egy társadalmi felfordulás segítségével egy "proletárállam" megszervezése céljából semmi esetre sem szolgálhatja a munka valódi felszabadításának ügyét. Az Állam, amelyet közvetlenül és tudatosan a forradalom eltiprására hoztak létre, minden esetben saját kényszerpályán mozog, amelyet szükségletei jelölnek ki számára; önmaga válik a céllá, specifikus, kivételezett kasztokat termel ki, és így újratermeli a kapitalista Hatalom és Állam alapjait: a tömegek jól ismert, terrorista kizsákmányolását. (Példa: a bolsevik "munkás-paraszt állam".)

6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban

A társadalmi forradalom alapvető erői a városi munkásosztály, a paraszttömegek és a dolgozó értelmiségiek egy része.

NB!: Habár - a városi- és agrárproletariátushoz hasonlóan - a dolgozó értelmiség is kizsákmányolt és elnyomott osztály, az előbbiekhez viszonyítva mégis meglehetősen megosztott, köszönhetően azon gazdasági privilégiumoknak, amelyeket a buzsoázia bizonyos részük számára biztosít. Ezért a társadalmi forradalom kezdeteinél csupán az értelmiség legkevésbé jól élő része lép fel aktívan.

A tömegeknek a társadalmi forradalomban és a szocializmus felépítésében játszott szerepéről alkotott anarchista koncepció és az etatista pártok elképzelései között igen tipikus különbségek vannak: Míg a bolsevikok, és a velük rokon irányzatok úgy vélekednek, hogy a tömegeknek csupán pusztító forradalmi ösztöneik vannak, és képtelenek a kreatív és építő jellegű tevékenységre - ezen alapul az a hitük, hogy az utóbbi tevékenységet a párt Központi Bizottságának az állami kormányt alkotó tagjainak a kezében kell koncentrálni - addig az anarchisták szerint a dolgozó tömegekben gigászi alkotóerő feszül, és az anarchisták azon munkálkodnak, hogy az ezen erők kifejeződése előtt tornyosuló akadályokat lerombolják.

Az anarchisták szerint az Állam a legfőbb akadály mivel a tömegek jogait bitorolva elveszi tőlük a társadalmi és gazdasági élet összes funkcióját. Az Államnak pusztulnia kell, és nem "majd valamikor" a jövőben, banem azonnal. A munkásoknak győzelmük első pillanatában le kell rombolniuk, és nem szabad semmilyen formában újjáépíteniük. A termelési és fogyasztási munkásszervezetek federalisztikus és önigazgató rendszerével kell felváltani. Ez a rendszer bármiféle autoriter szervezetet kizár, legyen az akár egy párt diktatúrája, akár más hasonló.

Az 1917-es oroszországi forradalom szemléletesen megmutatta a társadalmi felszabadulás folyamatának ilyen irányultságát azzal, hogy létrehozta a munkás- és parasztszovjetek, az üzemi bizottságok rendszerét. Sajnálatos hibája az volt, hogy nem likvidálta, a megfelelő pillanatban, az államhatalmat: elsőként az ideiglenes kormányét, majd azt követően a bolsevikokét. A bolsevikok, a munkások és parasztok irántuk való bizalmára alapozva, újraszervezték a burzsoá államot a körülményekhez igazítva azt, és elpusztították a tömegek kreatív aktivitását, támogatva és fenntartva az államot. Megfojtották a szovjetek és üzemi bizottságok szabad rendszerét, amelyek az első lépést jelentették egy államnélküli társadalom felépítése felé.

Az anarchisták akcióikat két részre osztják: a forradalom előtti, illetve utáni tennivalókra. Mindkét esetben csak akkor tudják szervezett erőként betölteni hivatásukat, ha tisztában vannak harcuk céljaival, és az azokhoz vezető úttal.

Az Anarchisták Általános Szövetségének alapvető feladata a forradalmi periódusban a munkásoknak és parasztoknak a társadalmi forradalomra való felkészítése.

A formális (burzsoá) demokrácia, a hatalom és az Állam tagadásával, a munka teljes felszabadításának követelésével az anarchizmus az osztályharc szigorú elveinek tökéletes megvalósítását hangsúlyozza. Osztálytudatra ébreszti a tömegeket, és kifejleszti bennük az osztály forradalmi kérlelhetetlenségét.

Az anarcho-kommunista elképzelések proletár osztály kérlelhetetlensége, demokráciaellenessége, államellenessége az az irány, amely felé a tömegek liberter tanítását irányítani kell, de önmagában ez még nem elég. Amire még szükség van, az az anarchista tömegszervezet. Ennek eléréséhez két irányban szükséges dolgozni: a forradalmi munkás- és paraszterők kiválasztásával és megszervezésével egy liberter-kommunista elméleti alapon (egy specifikus liberter-kommunista szervezet) másrészt a forradalmi munkások és parasztok újraszervezésén a termelés és fogyasztás gazdasági bázisán (a termelés köré szerveződött forradalmi munkások és parasztok; szabad munkás- és parasztkollektívák). A munkások és parasztok osztálya, amely a forradalmi anarchista álláspontokkal átitatva a termelés és fogyasztás bázisán szerveződik meg, a társadalmi forradalom első jelentős lépése.

Minél inkább tudatos és szervezett anarchisták ezek a szervezetek, annál inkább képesek kifejezni hajlíthatatlan és alkotó akaratukat mikor üt a forradalom órája.

Ami az oroszországi munkásosztályt illeti: a már nyolc éve tartó bolsevik diktatúra, amely elfojtja a tömegek természetes vágyát a szabad tevékenységre, mindennél jobban bemutatja mindenféle hatalom valódi természetét. Az orosz munkásosztály óriási lehetőségeket rejt magában egy anarchista tömegmozgalom létrehozására. Szervezett anarchista militánsoknak kell azonnal odautazni, hogy reagálhassanak ezekre a lehetőségekre, és minden erejüket arra fordítani, hogy a munkásosztály ne forduljon a reformizmus (mensevizmus) felé.

Ugyanilyen sürgős feladat, hogy az anarchisták megjelenjenek a szegényparasztok között, akik az államhatalomtól sújtva keresik a kiutat, és szintén jelentős forradalmi potenciált rejtenek magukban.

Az anarchisták szerepe a forradalmi periódusban semmi esetre sem szorítkozhat egyedül csak a liberter elképzelések fő vonalainak a propagálására.

Az élet nem csak egy ilyen vagy olyan elképzelés propagandájának arénája, hanem, éppen ugyanannyira a harc arénája is, a stratégiáé, és a fenti elképzelések akarásáé, hogy részt kapjanak a társadalom és a gazdaság irányításából.

Az anarchizmus bármely más koncepciónál alkalmasabb arra, hogy a forradalom vezető elve legyen, hiszen csak ezen elképzelés bázisán képes a forradalmi mozgalom a munka teljes felszabadítására. Az anarchista elképzelések vezető szerepe a forradalomban azt sugallja hogy az eseményeknek az anarchista eszmék irányában kell orientálódniuk. Mindazonáltal ez az elméleti vezető erő nem keverendő össze az etatista pártok politikai vezetésével, amely végül az Államhatalomhoz vezet.

Az anarchizmus nem akar sem politikai hatalmat, sem diktatúrát. Fő feladata, hogy segítsen a tömegeknek megtalálni a társadalmi forradalomhoz és a szocializmus felépítéséhez vezető helyes utat. De nem elegendő, ha a tömegek csak elmozdulnak ezen az úton. Éppilyen fontos fenntartani a forradalom irányát és céljait: a tőke elnyomását a szabad munkások által. Mint az 1917-es oroszországi tapasztalatok mutatják, ez korántsem egyszerű, mindenekelőtt a nagy rakás különféle párt miatt, amelyek a mozgalmat ellenforradalmi célok irányába próbálják elterelni.

Habár a tömegek a társadalmi forrongásban maguktól anarchista irányultságúak, ezek a tendenciák mégis szétszórtak, szervezetlenek maradtak, és így nem termelték ki a liberter elképzelések vezető erejét, amely rögzítve az anarchista irányt és célokat és elvezethetett volna a társadalmi forradalomhoz. Ezt a vezető erőt csak olyan kollektíva alkothatja, amelyet a tömegek erre a célra termelnek ki magukból. A szervezett anarchisták éppen ilyen kollektívát alkotnak.

Egy forradalmi időszakban figyelemreméltóak ennek a kollektívának az elméleti és gyakorlati értékei.

Ki kell fejeznie kezdeményezéseit, és minden szinten részt kell vennie a társadalmi forradalom aktusában: a forradalom irányultságának és általános jellegének kialakításában; a forradalom pozitív feladataiban, az új termelésben , fogyasztásban, az agrárkérdésben stb.

Ezekben a kérdésekben, és még sok másban is, a tömegek egyértelmű és világos válaszokat várnak az anarchistáktól. És attól a pillanattól, hogy az anarchisták deklarálják a forradalomról és a társadalom felépítéséről szóló elképzeléseiket, kötelezik magukat, hogy az összes felmerülő kérdésre világos válasszal rendelkezzenek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldását beillesszék a liberter kommunizmus általános koncepciójába, és minden erejüket ezen koncepció megvalósítására fordítsák.

Csak ezen a módon érhető el, hogy az Anarchisták Általános Szövetsége és az anarchista mozgalom betöltse funkcióját, mint a társadalmi forradalom teoretikus vezető ereje.

7. Az átmeneti idõszak

Az "átmeneti időszak" kifejezés alatt a szocialista pártok az emberek életének egy olyan meghatározott szakaszát értik, amelynek jellemző elemei a következők: szakítás a dolgok régi rendjével, és az új társadalmi és gazdasági rendszer bevezetése - egy olyan rendszeré, amely mindazonáltal még nem képviseli a munka teljes felszabadítását.

Ilyen értelemben a szocialista politikai pártok összes minimálprogramja, például a szocialista opportunisták demokratikus programja, vagy a kommunisták programja a "proletárdiktatúráról" ennek az átmeneti időszaknak a jellemzői.

Az alapvető jellemvonása ezeknek, hogy lehetetlennek tartják a munkáselképzelések azonnali teljes realizálását: a munkások függetlenségét, szabadságát egyenlőségét - és következésképpen megőrzik a kapitalista rendszer intézményeinek jó részét: az állami kényszert, a javak és termelőeszközök magántulajdonát, a bürokráciát, és számos egyebet az adott pártprogramjuknak megfelelően.

Az anarchisták mindig is ellenségesen viszonyultak az ilyen programokhoz, felismerve, hogy az átmeneti rendszerek lényege a kizsákmányolásnak és a tömegek erőszakos elnyomásának fenntartása, és így elkerülhetetlenül új rabszolgasághoz vezetnek.

Politikai minimálprogramok kialakítása helyett az anarchisták mindig is az azonnali társadalmi forradalom elvét pártolták, amely a tőkésosztályt megfosztja társadalmi és gazdasági előjogaitól, a munkások kezébe adja a javakat, termelőeszközöket, és a gazdasági és társadalmi élet minden funkcióját.

Mostanáig az anarchisták ezt a véleményt képviselték.

Az átmeneti időszak elképzelése, amely szerint a társadalmi forradalomnak nem a kommunista társadalomhoz, hanem a régi rendszer X elemének megtartásához kell vezetnie, velejéig ellenforradalmi. Ez a fenti elemek megerősödésével és fejlődésével fenyeget, amelyek aztán mindent visszájára fordíthatnak.

Szemléletesen példázza ezt a bolsevikok "proletárdiktatúrája" Oroszországban.

Szerintük ez csak egy átmeneti lépés a teljes kommunizmus felé. A valóságban ez a lépés nem más, mint az osztálytársadalom restaurációja, amelynek az alján - akárcsak addig - a munkások és parasztok helyezkednek el.

A kommunista társadalom már az első naptól kezdve lehetőséget biztosít minden egyén számára, hogy igényeit korlátlanul kielégíthesse, és tartalmazza annak a társadalmi bázisnak a meghódítását, amely ténylegesen megteremti ezeket a lehetőségeket. Miként a bőség problémája, ez sem elméleti jellegű kérdés, hanem tisztán technikai probléma.

Az az alapvető elem, amelyből az új társadalom megszületik, és amelyen alapul, az a munkások szabadságának, függetlenségének és a köztük lévő kapcsolatok egyenlőségének megváltoztathatatlan doktrínája. Ez az alapvető követelés, amelyért a tömegek felemelik a társadalmi forradalom zászlaját.

Függetlenül attól, hogy a munkásokat leverik, és a forradalom elbukik - amely esetben újra kell kezdenünk a harc szervezését a kapitalista rendszer ellen -; vagy győzünk, és létrehozzuk a föld, a termelés és a társadalmi funkciók önigazgató irányítását, a munkások megteszik az első lépéseket egy szabad társadalom felépítéséhez

Ez az, ami jellemzi a kommunista társadalom építésének kezdetét, amely, ha egyszer elkezdődött, akkor már töretlenül fejlődik tovább, erősödik és tökéletesedik.

Ilyen módon a termelés és a társadahni funkciók meghódítása a munkások által az a pont, amely éles határvonalat húz az etatista és az antietatista korszakok közé.

Ha az anarchiztnus a harcoló tömegek szószólója kíván lenni, a társadalmi forradalom egész korszakának zászlaja, akkor nem idomíthatja programjának pontjai közé a régi rendszer egyetlen elemét sem, az átmeneti időszak prófétáinak opportunista elképzeléseit, és nem is rejtheti el saját alapvető nézeteit, hanem éppen ellenkezőleg: a lehető legnagyobb mértékben képviselnie kell ezeket az elképzeléseket.

8. Anarchizmus és szindikalizmus

Véleményünk szerint a szembeállítás a liberter kommunizmus és a szindikalizmus között mesterséges kreálmány, és híján van minden alapnak és életelemnek.

Az anarchizmus és a szindikalizmus két különböző szintet jelöl. Míg a kommunizmus a szabad munkások társadalma, az anarchista harc célja - addig a szindikalizmus a forradalmi harc elsajátításának egy pillanata, a forradalmi osztályharcnak csak egy formája. A termelés alapján egyesítve a munkásokat, a forradalmi szindikalizmusnak, mint minden, szakmák alapján szerveződő csoportnak, nincs meghatározó teóriája, a világról alkotott olyan átfogó koncepciója, amely megválaszolná az összes bonyolult társadalmi és politikai kérdést, amelyet mai realitásunk felad. Mindig különböző politikai csoportok véleményét fejezi ki, nevezetesen a soraiban harcolókét.

A mi viszonyulásunk a forradalmi szindikalizmushoz annak viselkedéséből következik. Anélkül, hogy itt bővebben elemeznénk a forradalmi szindikalizmus szerepét a forradalom után, hogy az új termelés szervezőivé válnak, vagy elhagyják ezt a terepet a munkásszovjetek és az üzemi bizottságok kedvéért - úgy ítéljük, hogy az anarchistáknak részt kell vállalniuk a forradalmi szindikalizmusban, mint a forradalmi munkásmozgalom egy formájában.

Mindazonáltal a kérdés nem is az, hogy az anarchistáknak szerepet kell-e vállalniuk a forradalmi szindikalizmus harcában, hanem az, hogy milyen szerep legyen az, és meddig terjedjen ez a szerepvállalás.

Az eddigi periódust, amikor az anarchisták egyénileg, propagandistaként csatlakoztak a szindikalista mozgalomhoz úgy látjuk, mint szakemberek kapcsolatépítését egy professzionális munkásmozgalommal.

Az anarcho-szindikalizmus, amely erőteljesen próbálkozik a liberter elképzelések bevitelével a szindikalista mozgalom baloldalán és az anarchista típusú szakszervezetek létrehozásával, előrelépést jelent, de eddig még nem lépett túl a közvetlen tapasztalás módszerén, mivel az anarcho-szindikalizmus számára a szakszervezetek "anarchizálása" nem szükségképpen kapcsolódik össze a többi anarchista szerveződéssel. Csakis ezen az alapon, ilyen kapcsolódással lehet "anarchizálni" a szakszervezeteket és megakadályozni, hogy elmenjenek opportunista és reformista irányba.

Mivel a szindikalizmust csak a munkások professzionális testületének tartjuk, amely híján van bármilyen koherens társadalmi és politikai elképzelésnek, és így önmagában képtelen a társadalmi kérdés megoldására, ezért úgy véljük, hogy az anarchisták szerepe ebben a mozgalomban többek között a liberter elképzelés fejlesztése, és ennek szindikalista nézőpontból való megközelítése, hogy a szindikalizmust a társadalmi forradalom hatásos fegyverévé tehessük. Nem szabad elfelejteni, hogy ha a szakszervezeti mozgalom nem kap erős támogatást az anarchista ideológia oldaláról, akkor rövid időn belül, akár tetszik, akár nem, egy etatista politikai párt befolyása alá kerül.

Az anarchisták a forradalmi munkások mozgalmában csak akkor tudják elvégezni a feladatukat, ha tevékenységük összefonódik a szakszervezeteken kívül álló anarchista szervezetek tevékenységével. Más szóval: szervezett erőként kell belépnünk a forradalmi szindikalista mozgalomba, és felelős munkát kell ott végezni, a munkát az általános anarchista szerveződés irányában.

Nem csak az anarchista szakszervezetek megalakítására kell törekednünk, hanem erősítenünk kell elméleti befolyásunkat minden szakszervezetben, és annak minden fonnájában (IWW, az orosz szakszervezetek). Ezt a célt csakis rendesen megszervezett anarchista kollektívák érhetik el; kis, minden szervezeti kapcsolatot és teoretikai egyetértést nélkülöző csoportok azonban nem;

Anarchista csoportok a gyárakban, üzemekben, minden munkahelyen, amelyek az anarchista szakszervezeteket előkészítik, vezetik a harcot a forradalmi szakszervezetekben a liberter elképzelések befolyásáért; olyan csoportok, amelyek akcióit az Anarchisták Általános Szövetsége irányítja: ez az anarchizmus viszonya a szakszervezetekhez.

Konstruktív rész

A munka világának alapvető célja a harcban egy olyan szabad és egyenlőségen alapuló kommunista társadalom létrehozása a forradalom eszközeivel, amelynek alapelve: "Mindenki képességei szerint, és mindenkinek szükségletei szerint".

Azonban ez a társadalom nem jöhet létre magától, hanem csakis a társadalmi lázadás ereje által. Megvalósulása a társadalmi forradalom hosszabb folyamatának eredménye lesz, amely folyamat meghatározza és kijelöli a győztes munkáserők útját.

A mi feladatunk, hogy már a mostani pillanattól kezdve kijelöljük ezt az utat, és megfogalmazzuk azokat a konkrét és előrevivő problémákat, amelyek ebben a folyamatban a munkásokat foglalkoztatni fogják; az ezeken való továbbjutás pedig megfelelő megoldásukat követeli.

Teljesen magától értetődik, hogy az új társadalom felépítése csak a munkásoknak a burzsoákapitalista társadalmon és annak képviselőin aratott győzelme után válik lehetővé. Lehetetlen elkezdeni az új gazdaság és társadalom kialakítását, amíg a kizsákmányolást védelmező államhatalmat nem pusztítottuk el, amíg a forradalom alanyát képező munkások és parasztok a kapitalista gazdaság szolgálói.

Következésképpen a forradalom legelső feladata a burzsoá államgépezet lerombolása, a burzsoázia, és minden privilegizált hatalom kisajátítása, és a lázadó munkásakarat kifejezése a társadalmi forradalom alapelvei által. A forradalomnak ez az agresszív és romboló periódusa arra szolgál, hogy megtisztítsa az utat azon az építő folyamatok előtt, amelyek a társadalmi forradalom gerincét alkotják. Ezek a következők:

1. Az ipari termelés problémájának liberter kommunista szempontból való megoldása.

2. Az agrárprobléma hasonló megoldása.

3. A fogyasztás problémájának megoldása.

Termelés

Nem feledve azt, hogy az ország ipara számos munkásgeneráció fáradozásának eredménye, és hogy az ipar számos csoportja könnyedén összevonható, ezért számunkra a teljes ipari termelés úgy jelenik meg, mint a termelők munkaközössége, amely minden munkáshoz egyként tartozik, de nem egyenként.

Az ország termelési mechanizmusa globális, és a teljes munkásosztályhoz tartozik. Ez determinálja az új termelés jellemzőit és formáját; ez a termelés szintjén globális és közös lesz, abban az értelemben hogy a munkások által létrehozott termékek mindenkihez tartoznak majd. Ezek a termékek minden kategóriában - képezik azt az általános ellátási alapot, amelyből mindenki, aki részt vett a termelésben hozzájuthat szükségleteihez, mindenki számára egyenlő alapon.

Az új termelési rendszer teljes egészében mellőzi a bürokráciát és a kizsákmányolás minden formáját, és a testvéri együttműködéssel, a munkásszolidaritással váltja fel őket. A középosztálynak, amelynek a modern kapitalista társadalomban köztes funkciói vannak - kereskedelem, stb. - akárcsak a burzsoáziának, ugyanolyan körülmények között kell részt vennie a termelés új formájában, mint az összes többi munkásnak. Ha ezt nem teszik, akkor ezek az osztályok kívül rekesztik magukat a munka társadalmán.

Nem lesznek főnökök, vállalkozók, tulajdonosok (államiak sem, mint manapság a bolsevik államban). A termelés irányítása a munkások adminisztratív feladata lesz: a munkásszovjetek, üzemi bizottságok, vagy a gyárak és üzemek munkásvezetése kezébe kerül. Ezek a szervek, a közösségek szintjén kapcsolódva egymáshoz lesznek a területi, majd végül az átfogó és federális termelési irányító egységek. A tömegek által felépített és az ő állandó befolyásuk és ellenőrzésük alatt álló szervek megújítják és megvalósítják majd az öngazgatás, az emberek tömegeinek igazi önigazgatásának elképzelését.

Egyesített termelés, amelyben a termelőeszközök és a termékek egyaránt mindenkihez tartoznak, a bürokrácia felváltása a testvéri együttműködéssel és minden munka egyenlő jogaival, a munkásellenőrzés a tömegek által kiválasztott szervei által irányított termelés; ezek az első gyakorlati lépések a liberter kommmizmus megvalósítása felé vezető úton.

Fogyasztás

Ez a probléma a forradalom alatt kétféleképpenjelenik meg:

1. A szükségletek és a termelés összehangolása.

2. Az elosztás.

Ami a fogyasztási javak elosztását illeti, az elsődleges kérdés az elérhető javak mennyiségétől, és az elfogadott tervektől függ.

A társadalmi forradalom feladata a teljes társadalmi rend újjászervezése, és mindenki életszükségleteinek kielégítése. Ez alól az egyedüli kivételt a nem-munkások csoportja alkotja - azoké, akik ellenforradalmi okokból elutasítják a részvételt az új termelésben. De általánosan - az előbbiektől eltekintve - az igények kielégítése mindenki számára biztosított lesz az általános tartalékokból. Ha valamiből nem jut mindenki számára elegendő, akkor az elosztást a sürgősség foka határozza meg; először a gyermekek, betegek, dolgozó családok részesülnek belőle.

Sokkal bonyolultabb probléma magának a fogyasztás alapjának megszervezése.

Kétségtelen, hogy a forradalom első napjától a gazdaságok nem lesznek képesek a teljes népesség életszükségleteit ellátni termékeikkel. Ugyanakkor a parasztok bőségesen rendelkeznek majd olyan termékekkel, amelyekben a városok hiányt szenvednek.

A liberter kommunisták nem kételkednek abban, hogy a városi és vidéki munkások között mutualista kapcsolatok lesznek. Úgy ítélik meg, hogy a társadalmi forradalom csak munkások és parasztok közös harcából jöhet létre. Következésképpen, a fogyasztás problémájának forradalmi megoldása csak a munkások ezen két kategóriájának együttműködésével valósulhat meg.

Ennek az együttműködésnek a megalapozására, a városi munkásosztály, amint megragadta a termelést, azonnal el kell látnia a vidék alapigényeit, és a kollektív mezőgazdaság technikai szükségleteit. A szolidaritás, amelyet a városi munkások a parasztok igényeinek ellátásával fejeztek ki, a parasztságot ugyanerre fogja ösztönözni: hogy kollektív munkájuk termékeivel ellássák a várost.

A munkás- és parasztközösségek lesznek az elsődleges szervek, amelyek biztosítják mind a város, mind a vidék élelmiszer- és egyéb termékigényének kielégítését. Később, a feladatok összetettebbé válásával ezek a szervek olyan folyamatos és fontos funkciókért lesznek felkelősek, mint az ellátás biztosítása, amely garantálja a munkások és parasztok gazdasági és társadalmi életének fejlődését. Ekkor ezek a munkaközösségek állandósulnak, mint az ellátás irányítói.

Az fogyasztás ilyen megszervezése lehetővé teszi a proletariátus számára az ellátás folyamatos cseréjét, amelynek jelentős a szerepe az új gazdaság megerősödésében.

A Föld

A földkérdés megoldásában a dolgozó parasztok - akik nem zsákmányolnak ki más munkaerőt és az agrárproletariátus forradalmi és kreatív erejét látjuk alapvetőnek. Az ő feladatuk lesz a földviszonyok rendezése és a termelés kommunista megszervezése.

Akárcsak az ipar, a termőföld is munkásgenerációk fáradozásának gyümölcseként, közös erőfeszítés eredménye. Így szintén minden dolgozó emberé, de senkié sem külön-külön. És mivel a föld a dolgozók elidegeníthetetlen és közös tulajdona, ezért többé nem adható-vehető, sem bérelhető; ezért nem szolgálhat más munkaerő kizsákmányolására.

A föld emellett egyfajta közös üzem, ahol a közösség megtermeli az életéhez szükségel javakat. De olyan fajta üzem, ahol a történelmi fejlődésből eredően minden munkás (paraszt) a munkáját egyénileg végzi, a többi termelőtől függetlenül. Amíg az iparban a kollektív munka már ma is a termelés egyetlen lehetséges módja, a parasztok többsége egyéni földművesként dolgozik.

Következésképpen, amikor a föld és a megműveléséhez szükséges eszközök a parasztok kezébe mennek át, az eladás és a bérlés minden esélye nélkül, a földművelés formái (közös vagy családi) nem rendeződnek el azonnal egy teljes, körülhatárolt változatba, mint az iparnál. Kezdetben valószítűleg mindkét változat létezni fog.

A forradalmi parasztok maguk fogják meghatározni a föld használatának és művelésének módjait. Ebben a kérdésben nem lehetséges a külső nyomás.

Mindazonáltal, mivel azt állítjuk, hogy csak a kommunista társadalom, amely a társadalmi forradalom értelmét adja, szabadítja meg a munkásokat a szolgaság és kizsákmányolás bilincseiből, és ad nekik teljes szabadságot és egyenlőséget; és mivel a parasztság a lakosság többségét alkotja (Oroszországban majdnem 85%), és így az általa léttrehozandó agrárirányítás döntő tényező lesz a forradalom kimenetelében; és végül, mivel a mezőgazdasági egyéni művelés, akárcsak a magánipar, a kereskedelemhez, felhalmozáshoz, magántulajdonhoz és a kapitalizmus restaurációjához vezet mindezért a mi feladatunk, hogy már ma mindent megtegyünk az agrárkérdés kollektív úton való megoldásáért.

Ezt elérendő, már ma alapos propagandát kell kifejteni a parasztok között a kollektív mezőgazdasági termelés érdekében.

Egy specifikusan liberter parasztszövetség alakítása megfelelően betölthetné ezt a feladatot. Alapvető fontossággal bír majd a technikai fejlődés, amely segíti a mezőgazdaság fejlődését éppúgy, mint a kommunizmus megvalósulását a városokban, mindenekelőtt az iparban. Ha a parasztsággal való kapcsolatukban az ipari munkások nem egyénileg, vagy elszigetelt csoportokként lépnek fel, hanem az ipar mindkét területét képviselő egységes kommunista kollektívaként, ha észben tartják a vidék szükségleteit, és ki is elégítik azokat, biztosítva a falvak számára a kollektív mezőgazdasághoz szükséges gépeket, szerszámokat, mindez a parasztságot a kommunista mezőgazdaság irányába fogja taszítani.

A forradalom védelme

A forradalom védelmének kérdése az "első perc" problémájához is kapcsolódik. Alapvetően a forradalom védelmének leghatékonyabb eszköze a feladatok kielégítő megoldása a termelés, fogyasztás és a földkérdés terén. Ha ezek megfelelően rendeződnek, akkor semmiféle ellenforradalmi erő nem lesz képes megbontani a szabad munkástársadalom egységét. Mindazonáltal a munkásoknak kétségtelenül számos csatát kell megvívniuk az ellenséggel a forradalom fennmaradásáért.

A társadalmi forradalom, amely mind kiváltságaiban, mind magában a létükben fenyegeti a herék osztályát, ennek az osztálynak elkeseredett ellenállását fogja kivívni, és véres polgárháború fog kirobbantani.

Mint az orosz példa is mutatta, ez a polgárháború nem néhány hónapig tart majd, hanem évekig is el fog húzódni.

Bármilyen élvezetesek legyenek is a forradalom első lépései a munkások számára, az uralkodó osztályok óriási erőfeszítéssel próbálnak majd ellenállni még hosszú időn keresztül. Még évekig fognak támadást támadás után indítani a forradalom ellen, hogy elvesztett hatalmukat és kiváltságaikat visszaszerezzék.

Óriási hadsereg, haditechnika, stratégia, tőke - mindezt bevetik majd a győztes munkásság ellen. A forradalom eredményeinek védelmében a munkásoknak létre kell hozniuk megfelelő szervezeteiket, hogy a feladat nagyságának megfelelően fegyveres erővel tudjanak válaszolni a reakciós offenzívákra. A forradalom első napjaiban ez a fegyveres erő a felfegyverzett munkások és parasztok tömege lesz. De ez a spontán erő csak az első időszakban lehet elég hatásos, mielőtt a polgárháború eléri teljes pusztító erejét, és mindkét ellenséges oldal létrehozza saját regulárisan megalapozott katonai erejét.

A társadalmi forradalom legkritikusabb pontja nem is az Autoritás elsöprése, hanem azt követően, az az időszak, amikor az eltörölt rendszer erői általános offenzívát indítanak a munkásság ellen, és amikor meg kell védeni az addig elérteket az állandó támadások tüzében.

Ennek az ellenforradalmi offenzívának a jellege, akárcsak a polgárháború módszerei és totalizálódása arra fogja kényszeríteni a munkásokat, hogy létrehozzák saját elkötelezett forradalmi katonai egységeiket. Ezeknek a lényege és alapvető jellemzői menet közben fognak kialakulni. Éppen úgy, ahogy elítéljük a kormányzás etatista és autoriter formáit, elítéljük a munkásság katonai megszervezésének etatista és autoriter formáját, amely a kötelező katonai szolgálaton alapul. A liberter kommunizmus alapelveinek megfelelően a munkáshadsereg csakis önkéntes szolgálaton alapulhat. A független felkelő partizánok, munkások és parasztok, akik az orosz forradalomban a katonai akciókat vezették jól példázzák ezeket a formákat.

Azonban az "önkéntes szolgálatot" nem szabad a szó szűkebb értelmében tekinteni, mint független munkások és parasztok harcát a helyi ellenség ellen, nem koordináltan egy általános cselekvési terv által, amelyben mindenki harca saját felelősségére és kockázatára folyik. A partizánok akcióinak és taktikájának teljességükben egy általános forradalmi stratégiába kell igazodniuk.

Mint bármely háborúban, ebben a polgárháborúban is elképzelhetetlen a siker a katonai akció két alapvető pontjának betartása: a haditerv és a közös irányítás elismerése nélkül. A forradalom legkritikusabb pontja lesz, amikor a burzsoázia szervezett erőként masíroz a forradalom ellen. Ez a pillanat szorítja majd rá a proletárokat a katonai stratégia alapelveinek elfogadására.

Így a katonai stratégia és az ellenforradalom stratégiája miatt a forradalom fegyveres ereje egy olyan általános forradalmi hadseregen kell, hogy nyugodjék, amelyet a közös hadműveleti tervek és a közös irányítás fog egybe.

A következő elveken alapul ez a hadsereg:

(a) a hadsereg osztályjellege;

(b) önkéntes szolgálat (minden kényszer idegen a forradalom védelmétől);

(c) szabad önkéntes fegyelem (önfegyelem az önkéntes szolgálat és a forradalmi önfegyelem tökéletesen kiegészítik egymást, és olyan morális erőt kölcsönöznek a forradalmi hadseregnek, amilyen semmilyen állami hadseregnek nem lehet);

(d) a forradalmi hadsereg teljes alárendelése a munkás- és parasztszervezetek által képviselt tömegeknek, amelyek a teljes gazdasági és társadalmi életet is ellenőrzik.

Más szóval, a forradalom védelmének szerve, amely az ellenforradalommal való harcért felelős akár a nagy frontokon, akár helyi szinten (burzsoá összeesküvés, ellenforradalmi szervezkedés), teljesen a munkások és parasztok termelő szervezeteinek kell, hogy engedelmeskedjék, és azoktól kapja politikai irányvonalát.

NB!: habár bele kell illeszkednie a meghatározott lierter kommunista alapelvekbe, a hadsereg maga nem alapelv. Ez csupán a forradalmi katonai stratégiából eredő következmény, stratégiai intézkedés, amelyre a munkásságot a polgárbáború kényszeríti rá. De erre az intézkedésre már most megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk. Alaposan kell tanulmányoznunk,hogy elkerülhessük a forradalom védelmében elkövetett végzetes hibákat, amelyek a polgárháborúban az egész forradalom kimenetelét befolyásolhatnák.

Szervezeti rész

Azok az általános, konstruktív álláspontok, amelyeket fentebb kifejtettünk, alkotják a forradalmi anarchizmus szerveződésí platformját.

Ez a platfonn, amely meghatározott taktikai és elméleti irányvonalakat tartalmaz, az a minimum, amely köré sürgősen szerveződnie kell a szervezett anarchista mozgalom minden militánsának. A feladata éppen az, hogy az anarchista mozgalom minden egészséges elemét egy általános szervezetbe gyűjtse, az állandó alapokon álló, aktívan agitáló Anarchisták Általános Szövetségébe. Minden anarchista militáns tevékenységének ennek megszervezése felé kellene orientálódnia.

Az Anarchisták Általános Szövetségének szervezési alapelvei a következők:

l. Elméleti egység:

Az elmélet jelenti azt az erőt, amely a személyek és szervezetek tevékenységét irányítja egy kijelölt úton egy meghatározott cél felé. Ez természetesen egységes kell, hogy legyen az Általános Szövetséghez tartozó összes szervezet és egyén számára. Az Általános Szövetség minden tevékenysége mind egészében, mind részleteiben teljes összhangban kell, hogy legyen a Szövetség elméleti alapelveivel.

2. Taktikai egység, vagy a cselekvés közös módozatai:

Ugyanígy azok a taktikai módszerek, amelyeket a különféle egyének vagy csoportok követnek a Szövetségert belül, egységesek kell, hogy legyenek, és összhangban kell lenniük mind egymással, mind pedig a Szövetség általános elméletével és taktikájával.

A mozgalom egységes taktikája döntő jelentőséggel bír a szervezet létezése és az egész mozgalom szempontjából: megakadályozza azt a pusztító hatást, amit az egymással vetekedő taktikai irányok okoznak, minden erőt a mozgalomra összpontosít, és egy meghatározott cél érdekében közös irányt jelöl ki.

3. Kollektív felelõsség:

Egyszer és mindenkorra száműzni kell az anarchista mozgalom soraiból azt a gyakorlatot, hogy mindenki a saját felelősségére cselekszik. A forradalmi tevékenység, mind a politika, mind a társadalom területén először is alapvetően és természetéből adódóan közösségi. Társadalmi forradalmi aktivitás ezeken a teröleteken semmi esetre sem alapulhat egyéni militánsok személyes felelősségén. Az anarchista mozgalom végrehajtó szerve, az Anarchista Szövetség keményen fel kell, hogy lépjen a felelőtlen individualizmus ellen, és tevékenységét a kollektív felelősségre kell, hogy alapozza: a teljes Szövetség felelős minden egyes tagjának politikai és forradalmi tevékenységéért; és ugyanígy, minden egyes tag felelős az egész Szövetség hasonló tevékenységééit.

4. Federalizmus

Az anarchizmus mindig is elutasította a centralizált szerveződést, mind a tömegek társadalmi életének, mind pedig a politikai akciók terülén. A centralizált forma a kritikai szellem és a kezdeményezések elfojtásán, az egyének függetlenségének elnyomásán és a tömegeknek a "centrum" által való alávetésén alapul. Ennek a formának természetes és elkerülhetetlen hatása a szolgaság és a gépiesség mind a társadalmi életen, mind pedig a szervezeten belül.A centralizmussal szemben az anarchizmus mindig is a federalizmus elvét védelmezte, amely összeegyezteti az egyéni kezdeményezést és függetlenséget a közös cél érdekében munkálkodó szervezettel.

Összeegyeztetve a függetlenséget és minden egyén jogait a társadalmi szükségszerűségek szolgálatával, a federalizmus szélesre tárja a kaput minden hasznos egyéni megnyilvánulás előtt.

De a federalizmus igen gyakran eltorzult anarchista körökben: túl gyakran értelmezték úgy, mint az "ego" kifejezésének mindenek feletti jogát, minden kötelezettség nélkül a szervezet elvárásaira.

Ez a hibás értelmezés szétzüllesztette a mozgalmunkat. Itt az ideje, hogy félreérthetetlenül örökre véget vessünk neki.

A federalizmus az egyének és szervezetek szabad egyetértését tartalmazza a közös célért való munkában.

Ám egy ilyen egyetérrés csakis akkor válhat realitássá, ha a Szövetség összes résztvevője felvállalja a célokat, és megfelel a közös döntéseknek. Egy társadalmi harcot folytató szervezetben, bármily erős federalisztikus alapokon nyugodjék is, nem lehetnek végrehajtatlan döntések. Egy anarchista szervezetben, amely elkötelezte magát a munkások és a társadalmi forradalom irányában, ez még kevésbé megengedhető. Következésképpen, az anarchista szervezet federalizmusa, mikor biztosítja minden tag jogát a függetlenségre, szabad véleményre, az egyéni kezdeményezés szabadságára, ugyanakkor megkívánja minden tagjától, hogy tartsa szem előtt a leszögezett szervezeti célokat, és hajtsa végre a közös dönteseket. Csak ezekkel a feltételekkel van értelme a federalizmusnak, csakis így működhet megfelelően az anarchista szervezet, és így harcolhat céljaiért.

Az Anarchisták Altalános Szövetségének elképzelése megoldja a koordináció és az anarchista mozgalom számtalan aktivitása közötti konkurencia problémáit.

Minden szervezet, amely a Szövetséghez taitozik, a közös szervezet egy-egy élő sejtjét képezi. Minden sejtnek saját titkársága van, amely végrehajtó és elméleti irányítást gyakorol a szervezet politikai és technikai feladatainak végrehajtásakor.

A Szövetség tagszervezetei közötti koordinálást külön szerv, az erre létrehozott Szövetségi Végrehajtó Bizottság fogja végezni. Ennek az alábbi funkciói lesznek: a Szövetség döntéseinek végrehajtása;
az elszigetelt csoportok elméleti és szervezeti orientálása a Szövetség nézeteinek megfelelő irányba;
a mozgalom általános helyzetének figyelemmel követése;
a szervezeti- és munkakapcsolat fenntartása a tagszervezetek között;
a kapcsolattartás külső szervezetekkel.

A bizottság jogait, felelősségeit és gyakorlati feladatait a Szövetség kongresszusa határozza meg. Az Anarchisták Általános Szövetségének konkrét és meghatározott célja van. A társadalmi forradalom győzelme nevében magához kell vonzania és beolvasztana a munkások és parasztok legforradalmibb, legkritikusabb elemeit.

A társadalmi forradalmat támogatva, és antiautoriter szervezetként, amely az osztálytársadalom lerombolását tűzte ki céljául, az Anarchisták Általános Szövetsége egyenlően támaszkodik a társadalom két alapvető osztályára: a parasztságra és a munkásságra. Egyformán dolgozik mindkét osztály felszabadításán.

A munkásszakszervezetek és a városi forradalmi szervezetek esetében a Szövetség arra törekszik, hogy élcsapatuk és elméleti vezetőjük legyen. Ugyanez a feladat a kizsákmányolt paraszttömegek esetében is. Alapjában, akárcsak a városi szervezeteknél, a Szövetség szándéka a forradalmi parasztszervezetek hálózatának kiépítése, és a továbbiakban egy sajátos parasztszövetség alakítása antiautoriter alapokon.

A dolgozó tömegekből születve, a Szövetségnek részt kell vennüik életük minden szférájában, minden lehetséges oldalról a szerveződés, az állhatatosság és a támadás szellemét erősítve bennük.

Csak ily módon tudja teljesíteni feladatát, betölteni elméleti és történelmi küldetését a munka társadalmi forradalmában, és lehet a felszabadító folyamat

Utószó

"Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek a szervezetlenség betegségétől. Ez a betegség képtelenné teszi őket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra kárhoztatta őket. A szervezetlenség a felelőtlenség ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz és felületes gyakorlathoz vezetnek. Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában a felszínre tört a nép mélységeiből, az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek és gyengék voltak. Véleményünk szerint ez csak időleges. Magyarázatul szolgálhat rá a kikristályosodás és a szerveződés hiánya az orosz anarchisták körében. Törekedniük kell arra, hogy megszervezzék magukat, hogy kapcsolatot létesítsenek mindazok között, akik az anarchizmusra törekszenek és valóban elkötelezettek a munkásosztály iránt. Így felszámolódnak az anarchizmus zavaró és önkényes elemei. Az anarchizmus nem miszticizmus; nem a szépségről való értekezés; nem kétségbeesett kiáltás. Nagyságát, mindenek előtt az elnyomott emberiség ügyéhez való elkötelezettsége adja. Magában hordozza az igazságot, a heroizmust és a tömegek törekvéseit, és ma ez az egyetlen társadalmi doktrína, amelyre a tömegek támaszkodhatnak a harcaik során. Ennek a bizalomnak az igazolására nem elégséges az, hogy a anarchizmus egy nagyszerű elképzelés és az, hogy az anarchisták ennek az eszmének a platóni szószólói. Az anarchistáknak folyamatosan és közvetlenül részt kell venniük a tömegek forradalmi mozgalmában. Csak ekkor fogja a mozgalom teljességgel magába szívni az anarchista elképzelések teljességét. De a semmiből semmi sem lesz. Minden eredmény állandó erőfeszítésből és önfeláldozásból születik. Az anarchizmusnak rá kell találnia a tett és az akarat egységére, hogy pontosan meg tudja határozni történelmi szerepét. Az anarchizmusnak a tömegek közé kell mennie és egybe kell forrnia velük."

Pjotr Arsinov

 

NYESZTOR MAHNO: A forradalmi fegyelemrol

Néhány elvtárs a következot kérdést tette fel nekem : hogyan fogjam fel a forradalmi fegyelemet? Hadd válaszoljam meg e kérdést. Számomra a forradalmi fegyelem az egyén önfegyelme, egy szigorúan eloírt, mindenkire érvényes kollektív tevékenység kontextusában. Ez a kollektíva tagjai számára felelosségteljes politikai irányvonal kell legyen, amely a politikaelmélet és gyakorlat szigoru egybeeséséhez vezet. Szervezeten belüli fegyelem nélkül egyáltalában nincs mód semmilyen következetes forradalmi tevékénység kersztülvitelére . Fegyelem hiányában nem létezhetne forradalmi élcsapat sem, ebben az esetben a rendezetlenség állapotában találná magát saját gyakorlatában és képtelen lenne identifikálni a mozgalmon belüli feladatát vezeto szerepét betölteni, amit a tömegek elvárnak tole. Ezt a kérdést a konzisztens forradalmi gyakorlat tapasztalatainak és megfigyeléseinek a háttérfüggönyével szemben mérlegelem. Számomra alapként az orosz forradalom szolgál, amelyben az a kínos, hogy tartalma számos vonatkozásban lényegében libertáriánus volt. A szervezetelmélet fogalmi keretét használva, ha az anarchisták szoros kapcsolatban álltak volna, és a jól meghatározott fegyelem révén kiállták volna a szigorú próbát, akkor soha nem szenvedték volna el az ilyen megfutamodást. De mert az anarchisták minden meggyozés és tendencia ellenére sem képviseltek (még sajátos csoportjaikban sem) egy olyan homogén kollektívát, mely a cselekvés egy jól meghatározott irányvonalával rendelkezett volna, ezért ezek az anarchisták képtelen voltak szembenézni azokkal a politikai és stratégiai követelményekkel, melyet a forradalmi körülmények vetettek ki rájuk. A szervezetlenség politikai cselekvésképtelenséghez vezetett és két csoportra osztotta oket : az egyik azokból állt, akik belelovalták magukat a burzsoá tulajdon rendszeres okkupálásába, ahol házat építettek kényelmesen éldegéltek. Ezek azok az anarchisták, akiket én túristáknak nevezek, akik városról városra jártak, akik azt remélték, hogy letelepednek egy helyen, hogy ott kényelemben, gondtalanul élhessenek. A másik csoport azokból állt, akik megszakították minden kapcsolatukat az anarchizmussal (bár néhányan közülük a SZU-ban mostanság a forradalmi anarchizmus egyetlen képviselojének színeiben tetszelegnek) és egybol lecsaptak azokra a pozíciókra, amiket a bolsevikok ajánlottak fel nekik, még akkor is, ha a hatóságok a forradalmi elveikhez hu anarchistákat lottek agyon, akik elítélték a bolsevikok árulását. Ezen tények fényében már értheto, hogy miért nem maradhatok közömbös a közönyösséggel és nemtörodömséggel szemben, mely elterjedt köreinkben. Ez egyfelol megakadályozza a koherens libertáriánus kollektíva establismentjét, amely elismerné az anarchisták jogos részét a forradalomból, másrészt egy olyan helyzethez vezet, ahol szép szavakkal nemes eszméket fogalmazunk meg, de óckodunk, ha eljön a cselekvés ideje. Ezért beszélek olyan libertariánus szervezetrol, mely a testvéri fegyelem elvén nyugszik. Egy ilyen szervezet a forradalmi anarchizmus összes eroje közti lényegi megértéshez vezetne, és segítene a toke és a munka harcában a jogos helyére tenni oket. Csak ilyen módon nyerhetik el a libertáriánus eszmék a tömeges támogatást, csak így nem szegényednek el. Csak az üres feju felelotlen szószátyárok hozakodhatnak elo ilyen szervezeti felépítéssel. A szervezeti felelosség és fegyelem nem lehet ellentmondásos : ezek a szociális anarchizmus útitársai.

(Megjelent : 1925-26 december-január, Dyelo Truda)

NYESZTOR MAHNO: A kronstadti felkelés emlékére

Március 7-e szívszaggató dátum a Szovjet Szocialista Köztársaisági Unió munkásai s zámára, akik egyik vagy másik oldalon a kronstadti eseményekben részt vettek. Errol a napról való megemlékeszés egyformán fájdalmas minden ország munkásai számára, azért mert visszahozza az emlékét annak, amit Kronstadt szabad munkásai és tengerészei követeltek a vörös hóhéroktól az Oroszországi Kommunista Párt-tól és annak eszközétol a Szovjet kormánytól, amely az orosz forradalom elfolytásán fáradozott. Kronstadt ragaszkodott ezekhez az állami hóhérokhoz, akik visszavontak mindent, ami a város és az ország munkásaihoz tartozott, mint hogyha ok hajtatották volna végre a forradalmat. A kronstadtiak ragaszkodtak az októberi forradalom vívmányainak gyakorlati megvalósításához:

szabadon választott szovjetek, szólásszabadság biztosítása a munkások a parasztok az anarchisták és a baloldali forradalmi szocialisták számára.

Az orosz kommunista párt ezt kihívásnak tekintette az országban kialakult monopol helyzetére nézve és gyáva hóhér arcát a forradalmi munkások barátja maszkja mögé rejtve Koronstadt szabad munkásait és tengerészeit ellenforradalmároknak kiáltotta ki és ezután rendorök és rabszolgák tízezreit küldte ellenük : csekistákat, Kursanty (a vörös hadsereg kadettjeit  Alexander Skirda megjegyzése), párttagokat azzal a parancssal, hogy lemészárolja a tisztességes harcosokat és forradalmárokat  a kronstadtiakat, akiknek a forradalmi tömegek elott nem volt szégyelni valójuk, egyetlen bunük, hogy felháborodtak az OKP hazugságain és gyávaságán, amely lábbal tiporta földbe a munkások jogait és forradalmukat. 1921 március 7-én este háromnegyed hétkor a várost nehéztüzérséggel lotték. Ahogy az várható volt Kronstadt visszavágott. Nem csak saját érdekében tette, hanem az ország más munkásainak érdekében is, akik forradalmi jogaikért küzdöttek, melyeket a bolsevik hatalom önkényesen felszámolt. Felkelésük visszhangra talált a torbe csalt Oroszországban, mely készen állt, hogy folytassa jogos és hosies harcát, de sajnos ehhez túl gyenge volt, mert állandóan lefegyverezték és megbilincselték a Vörös Hadsereg és a Cseka elnyomó különítményei, melyek a szabad szellem és a szabad akarat letörésére szervezodtek országszerte. Nehéz felbecsülni Kronstadt védoinek és a Vörös hadsereg vak tömegeinek veszteségeit, de azt nyugodtan állíthatjuk, hogy több, mint tízezren haltak meg. Többségük munkás és paraszt, akiket a hazugságok Pártja hatalomra kerüléséhez felhasznált, áltatva oket a szebb jövorol szott álmok ígéretével. Ez hosszú évekig kizárólag a saját pártjuk érdekében használták oket, hogy így kiterjeszthesse és elmélyíthesse politikai dominanciáját az ország gazdasági és politikai életében. Szemben a bolsevik oligarchiával Kronstadt védte meg legjobban a munkások és parasztok harcát az orosz forradlom idején. Ebbol a súlyos okból kifolyólag az oligarchia hívei kiírtották a kronstadtiakat, nagyrészben katonai gyozelem után, a többeiket pedig börtönökben és erodítményekben, melyeket a cárista burzsoá rezsim hagyott rájuk örökségül. Így értelmezve március hetedike döntoen fájdalmas évforduló a világ munkásainak számára. Ezért az oroszországi munkásoknak nem csak azoknak a kronstadti felkeloknek az emléke fájdalmas, akik a harcban elestek, a túlélokre, akik a bolsevik börtönökben sínylodtek, is meg kellene emlékezni ezen az évfordulón. De ezt az ügyet nem intézhetjük el puszta siránkozással : a március hetedikérol való megemlékezésen kívül a világ munkásainak tiltakozásokat kellene szervezniük a OKP által a forradalmi munkásokkal és tengerészekkel szemben elkövetett gazságok ellen, és követelni hogy engedjék szabadon a bolsevik börtönökben senyvedo és a finnországi koncentrációs táborokba internált túléloket.

1926 márc. 10.

NYESZTOR MAHNO: Nyílt levél a spanyol anarchistákhoz

Kedves Carbo és Pestana elvtársak,

Üdvözlet barátainknak, elvtársainknak, és általuk az összes spanyol munkásnak, bátorítom oket, hogy az elindított forradalmi folyamatban elszántságuk ne lankadjon, és hogy siessenek egyesülni egy libertáriánus elvek mentén körvonalazott gyakorlati programban. A tömegek szerepének a forradalmi akcióban semmiképp sem szabad csökkennie. Éppen ellenkezoleg, segítségükre kell sietnünk, hogy kényszerítsék (ha nincs más mód, akkor eroszakkal) a hatalmon lévo köztársasági kormányt, mely abszurd rendeleteivel akadályozza és eltéríti a forradalmat. A spanyol dolgozók - munkások, parasztok, és a dolgozó értelmiségiek- egységre kell lépjenek, hogy a leheto legnagyobb forradalmi energiát tudják kifejteni egy olyan helyzet megteremtésében, amelynek révén meggátolható, hogy a burzsoázia szemeszálljon a föld- és gyárfoglalással, valamint a teljes szabadságjogokkal : olyan szituációt kell létrehozni, amely egyre messzehatóbb és visszafordíthatatlanabb. Kulcsfontosságú, hogy fáradságot nem kímélve tegyük lehetové, hogy a spanyol munkások ezt szituációt megragadhassák és megérthessék azt, hogy ennek a dönto pillanatnak elszalasztása, mialatt inaktívak maradnak és pusztán olyan csillogó megoldásokkal foglalatoskodnak, melyekbol semmi nem lesz, egyértelmuen akaratuk ellenére a forradalom ellenségeinek kedvez, átadva nekik a kezdeményezést, és idot biztosítva nekik eroik visszanyerésére és aztán a forradalom vérbefolytására. E célból van szükség a libertáriánus erok uniójára, leginkább egy nagy paraszt unió alakjában, mely a CNT-vel együtt muködne, és amin belül az anarchisták lennének a legszívósabbak. Az is dönto fontosságú, hogy a munkásokat segítse a gazdaság szerveinek és a társadalom önkormányzásának  a szabad szovjeteknek  a létrehozásában csakúgy, mint a forradalmi intézkedéseket védo felfegyverzett különítmények hatásossá tételét, mely intézkedéseket elkerulhetelenül meg fognak hozni, mihelyst felismerték ennek értelmét és amint széttörik szolgaságuk láncait. Csak ilyen módon, és csak a társadalmi cselekvés tág módszereivel lesznek képesek a forradalmi munkások sztrájkolni, a vas ugyanis forrónak bizonyul a kizsákmányolás új rendszerének támadásával szemben, mely természetesen a forradalom vezetését kívánja. Szerintem az AIT-nek és a CNT-nek komolyan kell vennie ezt a problémát, hogy minden faluban és városban akciócsoportokat szervezhessen : ehhez hasonlóan nem szabad visszariadniuk egy stratégiai, szervezeti és teoretikus forradalmi munkásvezérkar gondolatának feltételezésétol sem a munkásmozgalmon belül. Nyilvánvalóan nagy ívben el kell kerulni a politikai pártokkal, és különösen a bolsevik-kommunista pártokkal az egyesülést, mert el tudom képzelni hogy spanyol megfeleloik méltó imitátorai lesznek orosz mestereiknek. Követni fogják a jezsuita Lenin vagy épp Sztálin lépéseit, nem fognak tétovázni majd, hogy bejelentsék monopólium igényüket a forradalom eredményeire, szem elott tartva, hogy pártjuk megalapozhassa hatalmát az országban. Az ilyesfajta törekvések következményei ismerosek a szégyenteljes oroszországi példákból : minden szabad forradalmi tendencia és a szabad munkásszervezetek elfolytása. Ténylegesen úgy tekintenek önmagukra, mint akik egyedüli birtokosai a hatalomnak és mint akik olyan pozicióban vannak, hogy a forradalomban az összes jogot és szabadságot kontrollálják. Így szükségszeruen elárulják szövetségeseiket és a forradalom ügyét. A spanyol forradalom a világ munkásainak ügye, és ebben a vállalkozásban nincs semmi lehetoség egy közös alap megtalálásaára egy olyan párttal, amely az ország feletti diktatúrájának nevében nem habozik rászedni a munkásokat és a forradalmi eredmények fenntartására hivatkozva csorbítja az emberek jogait és szabadságát. Az orosz példa bizonyítja ezt legjobban. Talán a bolsevik kommunizmus csapása ver majd gyökeret a forradalmi Spanyolország talaján! Éljen a munkás-paraszt-értelmiségi unió szerte Spanyolországban! Éljen a spanyol forradalom amint elorelép az új világ felé egyre szabadabb célokkal az anarchizmus zászlója alatt!

Legjobb testvéri üdvözlettel :
Nestor Mahno
1931 április 29

NYESZTOR MAHNO: Az anarchista forradalom

I.

Az anarchizmus - szabad élet és alkotó függetlenség az emberiség számára.

Az anarchizmusnak nincs olyan elmélete és nincsenek olyan programjai, amelyek az ember életét a maga teljességében próbálnák megragadni. Az anarchizmus a valóságos életen alapuló tanítás, túlnõ minden mesterséges korlátozáson, nem szorítható be semmiféle rendszerbe.

Az anarchizmus külsõ formája egy szabad, nem kormányzott társadalom, amely szabadságot, egyenlõséget és testvériséget kínál tagjainak. Alapjai az ember kölcsönös felelõsségérzetében találhatók, amely mindig, mindenütt változatlan maradt. Ez a felelõsségérzet önmagától biztosítani tudja minden ember számára a szabadságot és a társadalmi igazságosságot. Az igazi kommunizmusnak is ez az alapja.

Az anarchizmus tehát az emberi természet része, a kommunizmus pedig ennek logikus kiterjesztése.

Az anarchizmus alapelméleteit ezért tények és módszeres elemzés segítségével kell megfogalmazni. Egyesek (a szabadság, az egyenlõség és a testvériség ellenségei) megpróbálták elrejteni az anarchizmus igazságait vagy megrágalmazni eszményeit; mások (akik az embernek azért a jogáért harcoltak, hogy helyesen élhessenek) feltárták és tisztázták ezt az eszményt. Úgy gondolom, hogy Godwin, Proudhon, Bakunyin, Most, Kropotkin, Malatesta, S. Faure és a többiek nem hitték, és most sem hiszik, hogy az anarchizmust megváltoztathatatlan tudományos dogmává kellene alakítaniuk elméleteikkel. Az anarchizmus tanításai inkább azt próbálják kimutatni, hogy az anarchizmus az emberi természetben gyökerezik, s azt próbálják bizonyítani, hogy az ember alkotó teljesítményei sohasem térnek el az anarchizmustól. Az anarchizmus alapvetõ jellegzetessége minden kötelék és minden szolgaság elutasítása, és ez ugyancsak megtalálható az emberi természetben.

Az anarchizmus szabadságot jelent. Az szocializmus nem tudja széttörni a láncokat vagy kötelékeket.

Magam is anarchista és forradalmár vagyok, és részt vettem az ukrán nép forradalmi tevékenységében. Az ukrán olyan nép, amely ösztönösen megérti az anarchista ideálok jelentését, és aszerint cselekszik. Hihetetlen nélkülözéseket él át, de soha nem szûnik meg szabadságukról és életformájuk szabadságáról beszélni. Gyakran követtem el taktikai hibákat ezen a nehéz úton, mivel gyakran voltam gyenge és gyakran nem tudtam megítélni a dolgokat. De mivel világosan megértettem, hogy milyen célért küzdünk én és testvéreim, meg tudtam figyelni, hogy hogyan hat az eleven anarchizmus a szabadságért és a függetlenségért vívott harcban. Gyakorlati harci tapasztalataim alapján változatlanul meg vagyok gyõzõdve arról, hogy az anarchizmus olyan forradalmi, olyan sokféle és olyan magasztos minden vonatkozásában, mint maga az emberi élet. Ha csak a legcsekélyebb vonzalmat érezném az anarchorevolucionista tevékenység iránt, akkor is felhívnálak, olvasóm és testvérem, hogy csatlakozz az anarchizmus ideáljáért vívott harchoz, mert csak akkor fogod jól megérteni, ha küzdesz ezért az ideálért, és ha támogatod. Az anarchizmus az emberi természetbõl ered, és organikusan növekszik mindaddig, amíg csak ki nem szabadítja az embert pszichológiai kötelékeibõl, és a szolgaság elleni küzdelem tudatos harcosává nem változtatja. Az anarchizmus ebben is, és sok más dologban is forradalmi. Minél tudatosabb egy ember, annál mélyebben gondolja át helyzetét. Felismeri szolgaságát, felébred benne a forradalmi szellem, megmutatkozik gondolataiban és cselekedeteiben. Ez minden férfira és nõre vonatkozik, akkor is, ha semmit sem tudnak az anarchizmus szóról, sõt ha nem is hallottak róla.

Az anarchizmus nagy szerepet játszik az emberi élet gazdagításában, s ezt a tényt az elnyomók éppúgy felismerték, mint az elnyomottak. Az elnyomók mindent elkövetnek, hogy eltorzítsák az anarchizmus ideálját; a többiek mindent elkövetnek, hogy továbbvigyék. A modern civilizációnak sikerült az anarchizmust még fontosabbá tennie az urak s a szolgák számára is, de nem sikerült az emberi természetnek ezt az alapvetõ tiltakozását lecsendesítenie vagy kiirtania, mert sohasem volt képes elpusztítani a független gondolkodást, amely bebizonyította, hogy isten nem létezik. Miután ez bebizonyosodott, már könnyû volt letépni a fátylat, mely elrejtette a papság és az általa fenntartott hierarchia mesterségességét.

De az anarchizmus mellett sok más elgondolást adnak még elõ: a "liberalizmust", a szocializmust és a bolsevik kommunizmust. Ezek a tanok annak ellenére, hogy nagy hatásuk van a modern társadalomra, s annak ellenére, hogy legyõzték a reakciót is meg a szabadságot is, ingatag alapon állnak, mert mesterkéltek, elutasítják a szerves fejlõdést, és hajlamosak a tehetetlenségre.

A szabad ember viszont hazugságaival és kegyetlenségével együtt veti el a múlt nyûgeit. Eltemeti a szolgaság rothadt tetemét és azt a képzetet, hogy a múlt jobb. Az ember részben már kiszabadította magát a hazugságok és a brutalitás ködébõl, amely születésétõl fogva leigázta, s részben megszabadult a bajonettek, a pénz, a törvényesség és a képmutató tudomány imádásától.

Miközben az ember megszabadítja magát ettõl az inzultustól, jobban megérti önmagát, és ha egyszer megértette magát, felnyílik elõtte életének könyve. Ebben azonnal meglátja, hogy korábbi élete nem volt más, mint gyûlöletes szolgaság, s hogy a szolgaság gúzsa elnyomorította vele született jó képességeit. Meglátja, hogy ez az élet teherhordó állattá alacsonyította, valaki rabszolgájává vagy mások urává, vagy olyan ostobává, aki széttépi és eltapossa mindazt, ami jó az emberben, ha megparancsolják neki. De amikor a szabadság felébred az emberben, földbe tapos minden mesterkéltséget, s mindent, mi az ember alkotóképességének útját állja.

Így megy elõre az ember a fejlõdés folyamatában. Régebben generációnként lépett egyet, de most a folyamat évrõl évre elõrehalad; az ember nem kíván a mások fölötti uralom akadémikus szócsöve lenni, és nem kívánja eltûrni, hogy mások uralkodjanak fölötte. Amint megszabadul az "égi" és földi istenektõl, megszabadul a "jómodortól" és az "erkölcstõl", ezeknek az isteneknek az adományától, felemeli hangját és harcolni kezd az emberiség leigázása és természetének eltorzítása ellen.

A tiltakozó ember, aki visszaszerezte identitását, s aki nyitott szemekkel néz, s szabadságra és teljességre szomjazik, létrehozza a szabad emberek csoportjait, akiket az ideál és a cselekvés köt össze. Aki kapcsolatba kerül ezekkel a csoportokkal, eldobja lakájruháját, és megszabadítja magát mások idióta uralmától. Minden átlagos ember, aki az ekétõl, a gyárból, az egyetem padjából vagy az akadémia íróasztalától érkezik, felismeri a szolgaság lealacsonyító voltát. Ahogy az ember kibontakoztatja igazi személyiségét, eldobja a modern társadalom úr-szolga viszonyát. Ahogy az ember kiszabadítja magából személyiségének valódi elemeit, amelyeken keresztül egy új, szabad emberi közösség születik, tudatos anarchistává és forradalmárrá válik. Így teszi magáévá és terjeszti az anarchizmus ideálját; a szabad ember felismeri az anarchizmus mélységes igazságát, világosságát, tisztaságát, üzenetét a szabadságról és a kreativitásról.

Az anarchizmus eszméje, amely az ember mint egyén és mint társadalmi lény életének megújítását tanítja, az ember öntudatra ébredésével függ össze, s azzal, hogy felismeri a modern társadalom igazságtalanságának gennyesedõ fekélyét. Az anarchizmus ezért mindig illegálisan vagy félillegálisan létezik. Teljes legalitásban soha.

A modern világban a társadalom nem önmagáért, hanem az úr-szolga viszony, az állam fennmaradásáért él. Tovább is mehetünk, s azt mondhatjuk, hogy a társadalom teljesen elszemélytelenítette magát. Emberi szempontból nem is létezik egyáltalán. Ugyanakkor sokan azt hiszik, hogy az állam a társadalom. De egy csoport olyan ember volna a "társadalom", amely megfelelõen él, miközben az emberiség nyakán ül? Miért nem számít semmit az ember mint egyén vagy mint sok száz milliós tömeg a "politikai vezetõknek" ezzel a tunya csoportjával szemben? Ezeket a hiénákat, a jobb- és a balszárny uralkodóit joggal hozza ki a sodrukból az anarchizmus. A burzsujok legalább õszinték e tekintetben. De a különbözõ elnevezésû államszocialisták, köztük a bolsevikok is, azzal vannak elfoglalva, hogy saját maguk kitalálta nevekre cseréljék ki a burzsoá uralom elnevezéseit, miközben lényegében változatlanul hagyják a szerkezetét. Az úr-szolga viszonyt próbálják tehát megmenteni összes ellentmondásával. S bár tisztában vannak azzal, hogy ezek az ellentmondások teljességgel összeegyeztethetetlenek vallott eszményeikkel, mégis fenntartják õket csak azért, hogy meggátolják az anarchista kommunizmus gyakorlattá válását. Az államszocialisták azt mondják programjaikban: lehetõvé kell tenni, hogy az ember "társadalmilag" felszabadítsa magát. De az ember spirituális szabadságáról egy szót sem szóltak. Azt bizonyítják ehelyett, hogy az ember felszabadítása az õ gyámkodásuk nélkül nem valósulhat meg. Valamely kormány vagy politikai berendezkedés irányításával végrehajtott "felszabadulás" - mi köze ennek a szabadsághoz? A burzsoá, aki sohasem tûzte azt a célt maga elé, hogy bármit széppé vagy hasznossá tegyen, azt mondja a munkásnak: "aki egyszer rabszolga, az rabszolga is marad. Nem tudjuk megformálni a társadalmi életet, mert túl sok tõkénk fekszik az iparban és a mezõgazdaságban. Emellett a modern élet kellemes számunkra: a királyok, az elnökök és kormányaik lesik a kívánságainkat, és hajbókolnak elõttünk. A rabszolgáknak megvan a maguk kötelessége." Vagy azt mondja: "Modern társadalmi életünk tele van óriási lehetõségekkel!"

"Nem! Nem!" - kiáltják a burzsoá szocialisták és kommunisták. "Nem értünk egyet!" Aztán rohannak a munkásokhoz, pártokba terelik õket, s lázadásra szólítják õket a következõképpen: "Ûzzétek el a burzsoákat a helyükrõl, és adjátok át nekünk a hatalmat! Mi értetek fogunk dolgozni! Felszabadítunk benneteket!"

Így aztán a munkások, akik a kormányt még jobban gyûlölik, mint a parazitákat, forradalmat robbantanak ki, hogy megsemmisítsék a hatalom gépezetét és a hatalom képviselõit. De vagy azért, mert ügyetlenek, vagy mert naivak, hagyják, hogy uralomra jusson a szocializmus. Így vették át a kommunisták a hatalmat Oroszországban. Ezek a kommunisták az emberiség valódi söpredékei. Lerohanják és lelövik az ártatlan embereket és legyilkolják a szabadságot; éppúgy lelövik az embereket, ahogy a burzsoák tették. Lelövik azokat, aki másképp gondolkodnak, mint õk, hogy mindenkit a hatalmuk alá hajtsanak; hogy kipusztítsák a szabadság és a kreativitás szellemét az emberiségbõl; hogy annak a kormányzatnak a rabszolgájává tegyék, amelyet épp most szereztek meg maguknak. Õröket fogadnak fel, hogy õrizzék õket, és gyilkosokat, hogy elbánjanak a szabad emberekkel. Oroszországban az új "munkásköztársaság" láncaiban éppúgy nyög és sóhajtozik az ember, mint ahogy nyögött és sóhajtozott a burzsoá uralom idején. Másutt az emberek vagy a burzsoák, vagy a burzsoá szocialisták jármát nyögik. A hóhérok - a régiek is, az újak is - erõsek. Módszereik, amelyekkel fenntartják hatalmukat, hatékonyak. Elsajátították az ellenzék taktikus elnyomásának mesterségét, s az ember csak rövid idõre lobban fel, hogy harcoljon a jogaiért, majd újra lehanyatlik a hatalom és a kétségbeesés súlya alatt. Leejti a kezét, amint érzi, hogy újra a nyakán a kötél, s becsukja a szemét, mint a rabszolga a vidám hóhér elõtt.

Az embernek meggyõzõdést kell kovácsolnia az emberi és az egyéni nyomorúság leleplezett távlatából, testvérének kell a többi embert hívnia és harcolni kell a szabadságért. Az ember csak akkor szabad, ha kész megölni minden hóhért és a hatalom minden mágnását, amennyiben nem óhajtanak felhagyni szégyenletes vállalkozásaikkal. Csak akkor szabad, ha nem tekinti alapvetõnek kormányzata megváltoztatását, és nem hagyja félrevezetni magát a bolsevikok "munkásköztársaságától". Egy valóban szabad társadalom létrehozására kell szavaznia, amely a személyes felelõsségen alapul; az egyetlen valóban szabad társadalomra. Ítélete az állam fölött a teljes megsemmisítés: "Nem! Ez nem lehet! Lázadjunk fel! Keljünk fel, testvérek, minden kormányzat ellen, zúzzuk össze a burzsoázia hatalmát, s ne engedjük életre kelni a szocialista és a bolsevik kormányokat! Semmisítsünk meg minden hatalmat és ûzzük el képviselõit!"

Vannak pillanatok, amikor a szocialisták és a kommunisták uralma rosszabb, mint a burzsoáké, mert összetörik és lábbal tiporják saját ideáljaikat. A kommunisták bûnössé és alattomossá váltak, miután titokban keresgélték a kulcsokat a burzsoá kormányhoz; nem akarják, hogy a tömegek lássák, mit csinálnak, így aztán hazudnak, csalnak, hitegetnek. Ha a tömegek ezt észreveszik forronganak a felháborodástól. Ezért a kormány lecsap rájuk, tobzódik a felelõtlenségben és lemészárolja õket a "szocializmus" és a "kommunizmus" nevében. A kormány persze rég a szemétdombra hajította ezeket az eszményeket. Ezekben a pillanatokban a szocialisták és a bolsevikok uralma elfajultabb, mint a burzsoáziáé, mert nélkülözi az eredetiséget, s visszatér a burzsoá elnyomás gépezetéhez. Míg egy burzsoá kormány akasztófára küldi a forradalmárt, a szocialista vagy a bolsevik kommunista kormányok álmában lopakodnak oda hozzá és fojtják meg, vagy csalással gyilkolják meg. Ez is, az is aljasság. De a szocialisták aljasabbak, mert aljasabbak a módszereik.

A fent ismertetett jellegzetességeket mutatják mindazok a politikai forradalmak, amelyekben a burzsoázia, a szocialisták és az államkommunisták harcolnak egymással a politikai felemelkedésért, belerángatva harcukba a tömegeket, de a legnyilvánvalóbb példa az 1917-es februári és októberi forradalom Oroszországban. Amikor a cári Oroszországot összezúzó tömegek úgy érezték, hogy részben megszabadultak a reakciótól, nekiláttak, hogy megteremtsék a teljes szabadságot. Kifejezték ezt a kívánságukat azzal, hogy kisajátították a földesurat és a kolostorokat, s földjeiket azoknak adták, akik bérmunkások nélkül akarták azokat mûvelni. Idõnként a gyárakat, üzemeket, nyomdákat azok vették birtokukba, akik ott dolgoztak. Megpróbáltak kapcsolatot teremteni a falvak és a városok között. Ezenközben a nép persze mit sem tudott róla, hogy Kijevben, Harkovban, Szentpétervárott és másutt kormányok alakultak. A nép gyakorlatilag lerakta egy új, szabad társadalom alapjait, amely kihajigált volna minden élõsdit, minden kormányt, megszabadult volna a hatalom idiotizmusától. Ez az egészséges ténykedés különösen az Uralban, Szibériában és Ukrajnában volt jelentékeny. Felfigyeltek rá Petrográdban, Moszkvában, Kijevben és Tbilisziben a régi és az új rezsimek. A szocialistáknak meg a bolsevikoknak azonban sokfelé voltak párttagjaik, és nagy területeket lefedõ hálózatuk volt hivatásos gyilkosokból (ahogy még mindig van). Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a hivatásos gyilkosokon felül közülünk is felbéreltek embereket. Ezek segítségével sikerült csírájában elfojtaniuk a nép szabadságát. És alapos munkát végeztek. A spanyol inkvizíció elzöldülhetett volna irigységében.

Most már tudjuk, hogy mi a tényleges igazság a kormányok mögött. A bolsevikoknak és a szocialistáknak ezt mondjuk: "Szégyen és gyalázat! Éjjel-nappal a burzsoázia terrorjáról beszéltettek, és nagy buzgalommal a forradalom oldalára álltatok. De most, hogy hatalmon vagytok, kitetszik, hogy ugyanolyan ósdi ostobák, a burzsoázia lakájai és a burzsoázia módszereinek rabjai vagytok. Burzsoákká váltatok!" A burzsoázia, látva a bolsevista kommunizmus gyakorlatát az utóbbi idõkben, nagyon jól tudja, hogy a szocializmusnak ez a sajátos formája sohasem boldogulhat az õ módszerei nélkül, vagy anélkül, hogy személy szerint felfogadná a burzsoákat. Nagyon jól tudja, hogy a dolgozó többség elnyomása és kizsákmányolása része a rendszernek, hogy a romlott, henye élet nem szûnt meg a szocializmusban, hanem csak másképp hívják, és így álcázzák, mielõtt elterjed és újra gyökeret ver.

Ez az Igazság! Csak rá kell néznetek a bolsevik vandálokra és arra, hogy hogyan monopolizálták a nép forradalmi vívmányait! Nézzétek besúgóikat, rendõrségüket, törvényeiket, börtöneiket, börtönõreiket és végrehajtó hadseregeiket! A "Vörös" Hadsereg semmiben sem különbözik a régi hadseregtõl, csak a neve új.

Liberalizmus, szocializmus, bolsevizmus. Három testvér ez, járják a maguk külön útját, hogy hatalmukba kerítsék az embert. Hatalmukat arra használják, hogy meggátolják az ember haladását az önmegvalósítás és a függetlenség felé.

LÁZADJ! - Ezt kiáltja az anarchista forradalmár a kizsákmányoltnak. Lázadj, zúzz össze minden kormányt és vigyázz, nehogy újra gyökeret eresszen! A hatalmat azok használják, akik sohasem éltek két kezük munkájából. A kormányhatalom sohasem engedi meg a munkásoknak, hogy a szabadsághoz vezetõ úton járjanak; a lusták eszköze, akik uralkodni akarnak a többieken, és mindegy, hogy a burzsoázia, a szocialisták vagy a bolsevikok kezében van a hatalom, mindenképp lealjasít. Minden kormánynak foga van, foga, hogy széttépjen minden embert, aki szabad és igazságos életre áhítozik.

Testvér: ûzd ki a hatalmat magadból. Ne engedd, hogy elkábítson, vagy elkábítsa egy testvéredet. Az igazi kollektív élet nem programok alapján és nem kormányokkal épül, hanem az emberiség szabadsága, alkotókészsége és függetlensége által. Minden egyén szabadsága magában hordozza a kormány nélküli szabad és teljes közösség magvát, amely szerves és decentralizált teljességben él, s a nagy emberi cél egyesíti: az Anarchista Kommunizmus!

II.

Az anarchista kommunizmus egy teljesen harmonikus, nagy közösség. Szabad egyének alkotják önkéntesen, akik szükségleteik szerint szövetségbe és föderációkba tömörülnek.

Az anarchista kommunizmus az ember szabadságának és korlátlan fejlõdéshez való jogának biztosításáért harcol, harcol minden gonoszság és igazságtalanság ellen, amelyek kiküszöbölhetetlen velejárói a kormányoknak.

A szabad, nem kormányzott társadalom szellemi és fizikai munkával akarja megszépíteni az életet. Mindabból merít, amivel a természet felruházta az embert, és felhasználja a természet kimeríthetetlen gazdagságát is; megrészegíti az embert a föld szépségével, és felüdíti maga teremtette szabadságával. Az anarchista kommunizmus lehetõvé teszi az ember számára, hogy minden irányba kifejlessze alkotó függetlenségét; követõi szabadok lesznek és boldogok attól az élettõl, melyet a testvéri munka és a kölcsönösség irányít. Nem lesz szükségük a burzsoázia és a szocialisták termékeire: a börtönökre, a hóhérokra, a besúgókra és a titkosügynökökre, mert nem lesz szükségük az államra, erre az idióta rablóra és gyilkosra! Készüljetek fel, testvérek, ennek a társadalomnak a megteremtésére! Készítsétek elõ szervezeteiteket és eszméiteket! Ne feledjétek, hogy szervezeteiteknek támadásbiztosnak kell lenniük. Szabadságotok ellensége az állam, amelyet öt figura személyesít meg: 1. a tulajdonos; 2. a háború szerelmese; 3. a bíró; 4. a pap; 5. a tudósok, akik meghamisítják az emberrõl szóló igazságot. A legutóbbiak gyártják a "történelmi törvényszerûségeket" és a "jogi normákat", és írnak dörzsölten, hogy pénzt szerezzenek; állandóan azon ügyködnek, hogy megpróbálják bebizonyítani, hogy a másik négynek joga van az emberi életet lealacsonyító hatalomra.

Az ellenség erõs. Több ezer éves tapasztalatot halmozott fel rablásban, erõszakban, kisajátításban, gyilkosságban. Átment egy belsõ válságon, és most azon szorgoskodik, hogy megváltoztassa külsõ képét, de csak azért teszi ezt, mert életét fenyegeti az új, kialakuló tudás. Ez a tudás felébreszti az embert hosszú álmából, megszabadítja az ötök által beleplántált elõítéletektõl, fegyvert ad a kezébe, hogy harcoljon valódi társadalmáért. Ellenségünk külsõ képének ez a változása látható a reformizmusban. A reformizmus azért alakult ki, hogy legyõzze azt a forradalmat, amelyben részt vettünk. Az orosz forradalomban úgy látszott, hogy az "ötök" eltûntek a föld színérõl de ez csak látszat volt. Valójában ellenségünk átmenetileg megváltoztatta vonásait és most új híveket toboroz, hogy ellenünk harcoljanak. A bolsevik kommunizmus különösen elárulja magát e tekintetben; de hosszú idõ telik még el, mielõtt ez a tan elfeledtetné az ember harcát az igazi szabadságért.

A tömegeket folytonosan harcba vivõ társadalmi forradalom az egyetlen módszer, amellyel sikeres harcot vívhatunk a szolgaság ellen. A társadalmi forradalom elõször elemi erõvel tör ki. Elõkészíti az utat saját szervezete számára, lerombol minden akadályt, amelyet mesterségesen állítanak. Ezek az akadályok tulajdonképpen csak növelik erejét. Az anarchista forradalmárok már most ezért dolgoznak, s mindazoknak, akik tudják, hogy mekkora teher a szolgaság, kötelességük segíteni az anarchistákat; s ugyanakkor minden embernek felelõsséget kell éreznie az egész emberiségért, amikor az állam öt megszemélyesítõje ellen harcol. Azt is tudnia kell mindenkinek, hogy a társadalmi forradalmat megfelelõ eszközökkel kell megvalósítani; különösen vonatkozik ez az anarchistára, aki élen jár a szabadság felé vezetõ úton. A forradalom romboló szakaszában, amikor eltörlik a szolgaságot, s a szabadság elemi erejû robbanásként kezd terjedni, fontosak a rendíthetetlen módszerek, és fontos a szervezettség a gyõzelem biztosításához. A forradalomnak ebben a szakaszban van a legnagyobb szüksége rád. Az orosz forradalom, amelyben az anarchisták jelentõs szerepet játszottak (ezt nem tudták végigvinni, mert megtagadtatott tõlük a cselekvés), felismertette velünk azt az igazságot, hogy a tömegek, akik lerázták láncaikat, nem kívánnak másokat másfajta láncokba verni. Forradalmi lendületükben azonnal szabad szövetséget hoztak létre, amelyek nemcsak új közösség felépítésére irányuló törekvéseiket segítették, hanem védték is õket az ellenségtõl. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a folyamatot, arra a következtetésre jutunk, hogy az új, kollektív szabadság létrehozásának legjobb eszköze a Szabad Szovjet. Ebbõl a meggyõzõdésbõl kiindulva az anarchista forradalmár felhívja az elnyomottakat, hogy harcoljanak ezekért a szabad szövetségekért. Hisz benne, hogy a társadalmi forradalom így szabadságot teremt, miközben megszünteti a szolgaságot. Ezt a hitet becsben kell tartani és meg kell védeni. Az egyetlen nép, amely megvédheti ezt a hitet, a tömegekbõl áll, a tömegekbõl, amelyek maguk vívták meg a forradalmat, és akik elveik szerint élnek. Az embertömegek, miközben megteremtik a forradalmat, ösztönösen szabad szövetségekbe tömörülnek, és velük született anarchizmusuk vezérli õket: támogatni fogják a Szabad Szovjeteket. A tömegek, miközben csinálják a forradalmat, szükségképp ráébrednek erre, és az anarchistáknak segíteniük kell õket ennek az elvnek a megfogalmazásában.

A szabad társadalomban a gazdasági problémákat a termelõ-fogyasztó társulások fogják megoldani, amelyekben a Szabad Szovjet természete meg kell hogy szilárdítsa a tömegek helyzetét a forradalom alatt, arra ösztönözve õket, hogy vegyék saját kezükbe jogos örökségüket (a földet, a gyárakat, az üzemeket, az ásvány- és szénbányákat, a szállítást, az erõket stb.). Miközben a csoportok az érdekek vagy a hajlamok szerint formálódnak, a tömegek szabadon és függetlenül egy teljes társadalmi szerkezetet fognak felépíteni.

A harc ezen az úton nagy áldozatokat kíván, mert a majdnem szabad ember végsõ erõfeszítése lesz. Ebben a harcban nincs helye habozásnak, nincs helye szentimentalizmusnak. Élet vagy halál - ezzel a kérdéssel kell szembenéznie mindenkinek, aki jogot formál maga és az emberiség számára egy jobb életre. Ahogy túlsúlyba kerülnek az ember egészséges ösztönei, gyõztesként és teremtõként elindul ezen az élethez vezetõ úton.

Szervezzétek meg magatokat, testvérek, hívjatok minden embert magatok közé! Hívjátok õket a gyárból, az iskolából, hívjátok magatok közé a diákokat, a tanult embereket. Lehet, hogy tíz közül kilenc akadémikus nem jön közétek, s az is lehet, hogy azért jönnek, hogy megtévesszenek benneteket, ha az állami ötök szolgái. De a tizedik el fog jönni. A barátotok lesz és segíteni fog nektek, hogy leleplezzétek a többiek csalását. Szervezzétek meg magatokat, hívjatok minden embert magatok közé, szólítsátok fel a kormányzókat, hogy hagyjanak fel ostobaságukkal, és szüntessék meg az emberi élet megerõszakolását. Ha ez nem használ, fegyverezzétek le a rendõrséget, a hadsereget és az ötök védelmére szolgáló egyéb szervezeteket. Égessétek el törvénykönyveiket, romboljátok le börtöneiket, gyilkoljátok meg hóhéraikat, az emberiség veszedelmeit. Zúzzátok össze a hatalmat! Hívjátok magatok közé az erõszakkal verbuvált hadsereget; a hadseregben sok a gyilkos, akik ellenetek vannak, és akiket arra béreltek fel, hogy megöljenek benneteket. De még a hadseregben is vannak barátaitok; õk majd megsemmisítik a gyilkosok csõcselékét, és sietve a ti oldalatokra állnak.

Ha majd összegyûltünk egy nagy, egyetemes családba, testvérek, továbbmegyünk a sötétség elleni harcban. Az egyetemes emberi ideál felé! Testvérekként fogunk élni, senkit sem alacsonyítunk szolgasorba. Az ellenség kegyetlen erejére forradalmi hadseregünk erejével fogunk válaszolni. Ha ellenségeink nem értenek egyet a mi eszményeinkkel, azzal válaszolunk nekik, hogy felépítjük új életünket, amely az egyéni felelõsségen alapul. Csak az ötökhöz tartozó érzéketlen bûnözõk nem kívánnak majd a gyümölcsözõ aktivitással teli új élethez vezetõ útra lépni. Harcolni fognak ellenünk, hogy visszaszerezzék hatalmukat. Nekik meg kell halniuk.

Éljen az egyetemes emberi harmónia eszménye, s az a harc, amelyet az emberek ezért az eszményért vívnak! Éljen az anarchista társadalom eszménye!

 

 

Nyesztor Ivanovics Mahno: Hogyan hazudnak a bolsevikok (Az igazság Zseleznyakov anarchistáról)

A bolsevik cárság híres ülnöke, Boncs-Brujevics memoárjaiban aljas módon megrágalmazta Anatolij Zseleznyakov elvtársat. Annak ellenére, hogy ez a nótórius Boncs jól ismerte Zseleznyakov elvtárs nagyszerű szerepét a forradalomban, és hogy a bolsevikok számára ő egészen haláláig igencsak kimagasló ember maradt, visszaemlékezéseiben rágalomhoz folyamodott, és a forradalom e nép alsó rétegeiből származó titánját banditának titulálta, akit állítólag a Csernyigovi kormányzóságban öltek meg, ahol csatára került sor egy vöröskatonákból álló osztag ellen.

Boncs-Brujevicsnek ezt a nyilvánvaló hazugságát felkapta és terjeszti a különböző színű emigrációs sajtó, nem ismerve sem Zseleznyakov elvtársat, sem szándékait, melyekért harcolt és melyekért meghalt a forradalom első soraiban, annak rettenthetetlen harcosaként.

Anatolij Zseleznyakov elvtárs a Fekete-tengeri flotta matróza. 1917-ben a fekete-tengeri matrózok küldöttükként a Balti flotta forradalmi matrózaihoz irányították, és Kronstadtba érkezett. A Baltikum forradalmi matrózai, valamennyi munkás, anarchista és forradalmár aktivitása és eltökéltsége megragadta a figyelmét, és ott maradt, hogy együtt dolgozzon velük.

Mikor az Ideiglenes Kormány ügynökei megtámadták a Durnovó-dácsában lévő anarchista irodát, amely sok anarchista letartóztatásával és Aszin elvtárs meggyilkolásával végződött, Zseleznyakov – aki nem akarta alávetni magát a zsarnokságnak – fegyveresen ellenállt nekik, végül őt is elfogták és letartóztatták más anarchistákkal együtt, de megszökött és újból nekifogott az Ideiglenes Kormány elleni felkelést előkészítő munkának a forradalom kiszélesítéséért és elmélyítéséért.

Az októberi fordulat idején Zseleznyakov az élenjárók között volt. Igaz, a bolsevikok már ebben az időszakban – elébemenve a tömegekre való befolyásának – minden erejükkel megpróbálják őt kihasználni. Kinevezték a Téli Palota parancsnokává. De ezért nem kell hibáztatni Zseleznyakovot. Inkább valamennyiünket el kell marasztalni, hogy még a forradalom pillanatában sem voltunk képesek megszerveződni és szervezetten – ahogyan a forradalom pillanata követelte – megközelíteni a dolgozó tömegeket, és magunkkal ragadni őket a forradalomért való harc útján. Ezen az úton Zseleznyakov, az engesztelhetetlen lázadó teljesen és kizárólag az anarchista mozgalom győzelméért cselekedett volna.

Arra, hogy éppen ilyen és nem más lett volna Zseleznyakov sorsa, hogyha mozgalmunk szervezett utakon jár a forradalom során, bizonyságul szolgál, hogy anarchista meggyőződése egész harci tevékenysége során megingathatatlan maradt. Ezzel a meggyőződésével lépett a forradalom színpadára és játszott főszerepet az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésében. Történelmileg elkerülhetetlen volt végrehajtani ezt a tettet. Zseleznyakov elvtárs végrehajtotta.

És csak azt sajnáljuk, hogy Zseleznyakov, aki maga mögött tudta a rá figyelmes forradalmi tömegeket, nem kergette szét az Alkotmányozó Gyűlés után a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsát is. Történelmileg ez is elkerülhetetlen volt, mert ez segített volna időben leleplezni a forradalom álcázott gyilkosát.

Tehát Zseleznyakov eljátszotta történelmi szerepét az orosz forradalomban. A bolsevikok ezt a szerepét teljes egészében támogatták. De amikor továbbra is önmaga maradt, nem hódolva be a pártnak, akkor az Északi kommün rendőrfőnöke törvényenkívülinek minősítette. Ez arra kényszerítette Zseleznyakov elvtársat, hogy egy időre falura távozzon. És mikor a rendőrfőnök akarnoksága magában a központban nyilvánvalóvá vált és a rendelkezést visszavonták, akkor Zseleznyakov elment Gyenyikin ellen az Ukrán frontra. Itt páncélvonatot szervezett és elment vele az ellenforradalom tűzvonalába Nyikolajev és Dolinszkaja állomás között, és ott a gyenyikinscsina elleni harcban esett el bátor forradalmi hősként.

Holttestét Moszkvába szállították és ott temették el különleges tiszteletadással. Sírja fölött egész sor halotti beszéd hangzott el mind anarchistáktól, mind bolsevikoktól. És a nótórius Boncs-Brujevics ezt tudta, hiszen a bolsevik sajtó számos nekrológot szentelt a forradalmár anarchista Zseleznyakov emlékének. Csak hat év elteltével találják jobbnak a bolsevik urak, hogy aljas módon bánjanak és hazudjanak az anarchista Zseleznyakov nagyszerű nevével, és ezzel együtt ugyanígy tegyenek magával az anarchista eszmével is.

Igaz, az aljasság és hazudozás nem számít gyarlóságnak a bolsevik szokások szerint, és Boncs-Brujevics semmi jobbat nem tanult ennél a bolsevik cárságban.

1927 márciusa