PAUL  AVRICH:

KRONSTADT  1921

 

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Szeretnék köszönetet mondani annak a sok kollégámnak, barátomnak, akik segítettek e kötet elkészítésében. Külön köszönettel tartozom három professzornak és tudósnak, akik a Columbia Universityn orosz történelmi stúdiumaimat irányították: Geroid T. Robinsonnak, Henry I. Robertsnek és Michael T. Florinskynak. Hálás vagyok Max Nomadnek és Loren Graham pro­fesszornak, akik végigolvasták a kéziratot és értékes megjegy­zéseikkel és bírálatukkal segítették munkámat. Marina Tinkoff, Xenia J. Eudin, Anna M. Bourguina, N. Zhigulev, Peter Sedgwick, Edward Weber, Alexis Struve és Eino Nivanka volt olyan kedves és válaszolt érdeklődő kérdéseimre és számos, komoly segítséget jelentő észrevételt tett. Köszönettel tartozom Philip E. Mosely professzornak azért, hogy hozzáférhetővé tette számom­ra a Columbia University Archive of Russian and East European History and Culture-t, továbbá a levéltár gondnokának, L.P. Magerovskynak azért, hogy segített az egyes anyagok felkuta­tásában. Köszönetet mondok a Columbia, a Harvard és a Hoover Könyvtárak, a New York Public Library, a Helsinki Egyetemi Könyvtár, a Kongresszusi Könyvtár és a National Archives mun­katársainak az anyagok felkutatásában nyújtott segítségükért. Külön lekötelezettje vagyok Ida Mettnek és George Katkovnak úttörő munkáikért, amiket felsorolok a bibliográfiában. Szük­ségtelen külön is kijelentenem, hogy ennek ellenére a kötet­ben előforduló tévedésekért kizárólag én vagyok a felelős.

Mélyen hálás vagyok a Columbia University Orosz Intéze­tének, ahol doktorátusomra készülve dolgoztam és különösen az Intézet igazgatójának, Marshall Shulmannek, meleg támoga­tásáért és bátorításáért. Hálával tartozom emellett a John Simon Guggenheim Memoriál Foundationnek, az American Philosophical Societynek, az American Council of Learned Societies-nek és a Social Science Research Councilnak az orosz anarchizmus és az orosz tömegfelkelések kutatásához nyújtott tá­mogatásukért, mely munka egyik terméke a jelen tanulmány.

BEVEZETÉS

"Ez olyan robbanás volt", - mondta Lenin a kronstadti felkelésről, - "amely mindennél jobban megvilágítja a tényleges helyzetet".

1921 márciusában a Finn-öbölben lévő Kronstadt haditengeré­szeti erőd matrózai, az orosz forradalom "büszke és dicső" fiai fellázadtak a bolsevik kormány ellen, amit ők segítettek hatalomra. A "szabad szovjetek" jelszava alatt forradalmi kommünt hoztak létre, amely 16 napon át állt fenn, mígnem a jégen át katonai egységeket küldtek leverésükre. Hosszú és heves harcok után, amelyek mindkét oldalon súlyos vesztesége­ket okoztak, a felkelés elbukott.

A felkelés máig sem szűnő vitákat váltott ki. Miért lázad­tak fel a tengerészek? A bolsevikok szerint a nyugaton élő orosz emigránsok és antant támogatóik által irányított fehér összeesküvés résztvevői voltak. A velük rokonszenvezők sze­rint viszont forradalmi mártírok voltak, akik a bolsevik dikta­túra ellen a szovjet eszményének megvalósításáért harcoltak. A felkelés leverése szemükben brutális tett volt, amely meg­mutatta, hogy Szovjet-Oroszország, mint a "munkások és parasz­tok állama", nem egyéb mítosznál. Sok külföldi kommunista hite rendült meg abban a kormányban, amely ilyen kíméletlenül bánik egy igazi tömegtiltakozással. Ebből a szempontból Kronstadt annak a későbbi eseménysornak prototípusa volt, amely az illúziókat veszített radikálisokat a mozgalommal való szakításhoz és az eredeti tiszta eszményekhez való visszatéréshez vezette. A kulákok likvidálása, a Nagy Tisztogatás, a náci-szovjet paktum, Hruscsov Sztálin elleni támadásai - min­den egyes ilyen esemény a párttagok és a szimpatizánsok töme­ges eltávolodását eredményezte, akik meg voltak győződve arról, hogy elárulták a forradalmat. "Egyetlen dolog számít valóban", írta Louis Piacher 1949-ben, "és ez Kronstadt. Megtörténtéig ingadozhatott valaki intellektuálisan, idegenkedhetett érzel­mileg, sőt el is utasíthatta a szovjet ügyét gondolatban, de miközben óvakodott attól, hogy támadja."

Mások később találták meg a maguk "Kronstadtját" – az 1956-os magyar felkelésben. Budapesten ugyanúgy, mint Kronstadtban egy diktatórikus és bürokratikus rendszert akartak a fel­kelők igazi szocialista demokráciává átalakítani. A bolsevi­kok számára azonban egy ilyen örökség fenyegetőbb volt, mint a szocializmus elvei ellen irányuló legélesebb támadás. Magyar­ország - majd 1968-ban Csehszlovákia - nem azért volt veszé­lyes, mert ellenforradalom zajlott, hanem mert Kronstadthoz hasonlóan forradalom és szocializmus koncepciója erőteljesen különbözött a szovjet vezetésétől, Moszkva mégis ellenfor­radalmi összeesküvésnek minősítette és elfojtotta a felkelést, akárcsak Kronstadtban tette 1921-ben. Budapest lerohanása, jegyezte meg a szovjet politika egyik bírálója, ismét megmu­tatta, hogy a kommunistákat semmi nem tarthatja vissza attól, hogy elpusztítsák azokat, akik kihívást jelentenek hatalmuk számára.

De az ilyen párhuzamok nem vezetnek messze. Az esemé­nyeket 35 év választja el egymástól, teljesen különböző or­szágokban zajlottak teljesen más résztvevőkkel, ezért a hason­lóság csak felszínes lehet. Szovjet-Oroszország 192l-ben még nem volt az a Leviathán, mint korunkban. Fiatal és még meg nem szilárdult állam volt, amely otthon lázongó emberekkel, külföldön pedig a bolsevikokat a hatalomból bármi áron eltávolítani akaró elszánt ellenségekkel nézett szembe, Ami en­nél fontosabb: Kronstadt orosz területen volt, s amivel a bol­sevikok szembekerültek, az saját tengerészetük lázadása volt, az egyik legfontosabb stratégiai ponton, a Pétervárt nyugat felől védő erődben. Féltek attól, hogy Kronstadt lángra gyújtja a szárazföldet is vagy egy újabb szovjetellenes invázió kiindulópontjává válik. Számtalan bizonyíték van arra, hogy az orosz emigránsok megpróbáltak segítséget nyújtani a felkelés­nek és saját érdekükben felhasználni azt. Még a fehérek sem követtek el olyan rémtetteket, mint amilyeneket a bolsevikok elkövettek a tengerészek ellen. De érezték, hogy elemi szük­ség van a felkelés mielőbbi elfojtására. A jég néhány héten belül elolvad és nyugatról élelmiszerszállítmányok és erősítés érkezhet, s ezzel az erőd új intervenció kiindulópontjává válhat. A propagandától függetlenül minden jel arra utal, hogy Lenin és Trockij őszintén félt egy ilyen lehetőségtől.

Sajnos néhány nyugati történész saját beszámolójában nem vett tudomást e körülményekről. A szovjet szerzők másfelől szintén erőszakot tettek a tényeken, amikor a felkelőket fe­hér összeesküvőknek tüntették fel. Ez a munka kísérletet tesz arra, hogy a felkelést igazabb megvilágításba helyezze. E feladat teljesítéséhez Kronstadtot a politikai és társadal­mi események szélesebb összefüggésrendszerébe ágyazva kell vizsgálni, mivel a lázadás a hadikommunizmusból az Új Gazdasági Politikába való átmenetet kísérő nagy válság része volt, annak a válságnak része, amit Lenin a legsúlyosabbnak tartott a hatalom megszerzése óta. Szükséges továbbá a felkelést a kronstadti és az egész Oroszországra jellemző spontán láza­dás hagyományaival is összekapcsolni. Remélhetőleg egy ilyen megközelítés jól megvilágítja majd a felkelők indítékait és magatartását.

Ezen túlmenően van néhány olyan probléma, ami gondos elemzést igényel. Ezek között a legfontosabb a flotta társadal­mi összetétele, az országos elégedetlenség szerepe, a fehér részvétel kérdése és a felkelők ideológiájának természete. E kérdésekre természetesen nem adható határozott válasz mind­addig, amíg a szovjet levéltárak hozzáférhetővé nem váltak a kutatás számára, amire mindmáig nem került sor. Addig is ez a munka kísérletet tesz arra, hogy a hozzáférhető források alapján tárja fel az eseményeket. Felhasználásra kerültek a nyugati levéltárakban található dokumentumok, továbbá ki­adott szovjet anyagok is, amiket gyakran tisztán propaganda­céllal jelentettek meg, de azután a legfontosabb kérdéseket megvilágító értékes forrásokká váltak.

Mindenekelőtt a felkelők és bolsevik ellenfeleik egymás­sal ellentétes indítékainak rendszerét fontos megvizsgálni. A tengerészek egyfelől forradalmi fanatikusok voltak, és mint a fanatikusok a történelem során mindig, ekkor is egy elmúlt korhoz tartoztak, akiknek szemében eszményeik tisztaságát beszennyezték a hatalom exigenciái. A bolsevikok másfelől győztesen lábaltak ki a véres polgárháborúból és még nem áll­tak készen arra, hogy eltűrjenek bármiféle új kihívást hatalmukkal szemben. A konfliktusban mindkét fél saját céljaival és törekvéseivel összhangban cselekedett. Ha ezt mondjuk, nem tagadjuk az erkölcsi ítélkezés szükségességét. De Kronstadt olyan helyzetet mutat fel, amelyben a történész ro­konszenvezhet ugyan a felkelőkkel, de el kell ismerni, hogy a bolsevikok jogosan jártak el akkor, amikor megfékezték őket. Ez a felismerés Kronstadt tragédiájának igazi kul­csa.

1.

A HADIKOMMUNIZMUS VÁLSÁGA

1920 őszén Szovjet-Oroszországban megkezdődött a háború­ról békére való áttérés egyáltalán nem könnyű időszaka. Az or­szág megismerte - a több mint hat év alatt - az állandó zűrzavart, de most, a világháború, a forradalom és a polgárháború után a köd végleg eloszlott. Október 12-én a szovjet kormány békét kötött Lengyelországgal. Három héttel később az utolsó fehér tábornokot, Pjotr Wrangel bárót a tengerbe szorították, és a polgárháború, ami vérbe és mocsokba fojtotta az országot, győzedelmesen befejeződött. Délen Nyesztor Mahno, az anarchis­ta partizán még folytatta a harcot, de 1920 novemberében egykor hatalmas hadseregét szétverték, és ettől kezdve már nem jelen­tett fenyegetést a moszkvai kormány számára. Szibériát, Ukraj­nát és Turkesztánt visszahódították a Donyec-medencével és a bakui olajmezővel együtt, és 1921 februárjában a bolsevik hadsereg győzelmét Tiflisz visszafoglalásával és a grúz mensevik kormány elűzésével tetőzte be. Így három évig tartó bizonytalanság után, amikor sorsa nap mint nap egy hajszálon függött, a szovjet rendszer tényleges ellenőrzése kiterjedt Oroszország egész hatalmas területére.

A polgárháború befejeződése új korszak kezdetét jelentet­te a Szovjet és más országokkal való kapcsolatainak terén is. A bolsevikok, félretéve a világforradalom közeli győzelmével kapcsolatos reményeiket, "lélegzetvételnyi" szünetet akartak a maguk számára biztosítani, amit 1918-ban megtagadott tőlük a polgárháború kitörése. Meghiúsult a nyugati hatalmak azon várakozása is, hogy Lenin kormányzata rövid időn belül összeom­lik. Mindkét oldal normalizálni kívánta kapcsolatait, és 1920 végén nem volt semmi oka annak, hogy e kívánság ne valósuljon meg: az antant blokádot feloldották, megálljt parancsoltak az európai Oroszország elleni fegyveres intervenció­nak, s ezzel elhárult a diplomáciai elismerés és a kereske­delmi kapcsolatok kiépítése útjából a legkomolyabb akadály is. Az év folyamán békeszerződés jött létre Oroszország és baltikumi szomszédjai: Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia között; 1921 februárjában béke- és barátsági szerző­dést írtak alá Perzsiával és Afganisztánnal, míg Törökország­gal folytak a tárgyalások egy hasonló szerződés megkötéséről. Eközben a szovjet kiküldöttek, Kraszin Londonban és Vorovszkij Rómában, tárgyalásokat folytattak kereskedelmi szerződések meg­kötéséről egy sor európai országgal, így kilátásai voltak a problémák sikeres rendezésének.

E kedvező fejlemények ellenére az 1920-1921-es tél rend­kívül kritikus periódus a szovjet történelemben. Lenin elis­merte ezt a szovjetek 1920 decemberében tartott VIII. Kong­resszusán, amikor kijelentette, hogy a békés gazdálkodásra és a társadalmi újjáépítésre való zavartalan átmenetet nem lesz könnyű végrehajtani. Bár a katonai harc győzelemmel ért véget és a külpolitikai helyzet is gyorsan javult, a bolsevikok súlyos belső nehéz­ségekkel kerültek szembe. Oroszország kimerült és összetört volt. Az ország minden részén láthatóak a harc nyomai. Az elmúlt két évben a halálozási ráta gyorsan növekedett, az éhínség és a pestis több millió áldozatot szedett a harcokban elpusztult milliók mellett. A XVII. századi Zavaros Idők óta nem ment át az ország ennyi szenvedésen és megpróbáltatáson. A mezőgazdasági termelés drasztikusan csökkent, az ipar és a szállítás megbénult. Oroszország, egy kortárs szavaival élve, a polgárháborúból olyan széthullott gazdasággal került ki, ami "Példa nélkül áll az emberiség történelmében".

Elérkezett a nemzet sebei begyógyításának ideje, és ezzel együtt a külpolitikai helyzet enyhülésével párhuzamosan szük­ségessé vált fordulatot végrehajtani a belpolitikában is. Ez mindenekelőtt a "hadikommunizmus", a polgárháború szükségle­teivel összhangban álló program feladását jelentette. Mint neve is jelzi, a hadikommunizmus a beszolgáltatás és a kény­szer rendszere volt. A gazdasági hiányok és a katonai szükség diktálta berendezkedést a kormányzati ellenőrzés szélsőségesen központosított jellege jellemezte a társadalmi élet minden te­rületén. Sarkpontja a parasztok gabonájának erőszakos rekvirálása volt. Fegyveres egységeket küldtek a falvakba a városok élelmezéséhez és a Vörös Hadsereg, körülbelül ötmillió ember ellátásához szükséges terményfelesleg begyűjtésére. Bár uta­sításuk úgy szólt, hogy a személyes szükségletek kielégítése céljára hagyjanak elegendő gabonát a parasztoknak, a rekviráló egységek gyakorlatában általános volt, hogy kevesebbet hagy­tak meg a gabonából, mint amennyi a személyes fogyasztáshoz és a következő évi vetéshez szükséges lett volna. "A hadikommu­nizmus lényege" ismerte el maga Lenin "az volt, hogy a parasz­toktól ténylegesen minden feleslegüket elvegyük, sőt gyakran nemcsak a felesleget, de a paraszt élelmezéséhez szükséges gabona egy részét is. Azért tettük ezt, hogy ellássuk a hadse­reget és a munkásokat." A gabonán és a növényféléken kívül az élelmiszer-rekviráló egy­ségek gyakran a lovakat, az abrakot, a kocsikat is elvették, sok esetben anélkül, hogy bármit is fizettek volna értük, és így a falvak lakói olyan alapvető cikkek, mint cukor, só, pet­róleum nélkül maradtak, nem is beszélve a szappanról, cipőről, gyufáról, dohányról és az alapvető javításokhoz szükséges tűről vagy drótról.

Nem kétséges, hogy az erőszakos rekvirálással /oroszul prodrazversztká-val/ a bolsevik rendszer meg­menekült a vereségtől, mivel e nélkül sem a hadsereg, sem a kormány fő támogatóit jelentő városi népesség nem létezhetett volna. Ennek azonban az volt az ára, hogy maga ellen hangolta a parasztságot. Miután fegyverrel kényszerítette a parasztokat, hogy átadják terméktöbbletüket és megtagadta tőlük a nehezen nélkülözhető fogyasztási cikkeket, a falusiak előre megjósol­ható módon reagáltak: a parasztok az élelmiszerbegyűjtő osz­tagokat - ha ezek nyílt ellenállással nem is találkoztak - a legváltozatosabb kitérő taktikákkal akadályozták. 1920-ban egy hatósági becslés szerint a kormány élelmiszerbegyűjtő osztagai elől az össztermésnek több, mint egyharmadát rejtették el si­keresen. A parasztok továbbá egyre inkább csak a saját szükségleteik kielégítéséhez szükséges nagyságú földterületet művelték meg, és így az európai Oroszország területén megművelt föld az 1913-as, a világháború kitörése előtti utolsó, békeévben meg­művelt területnek csak háromötöde volt. E csökkenés jórészének oka természetesen a megpróbáltatásoknak az a sorozata volt, amit az orosz vidéknek a háború idején el kellett szenvednie, de a prodrazversztka politikája minden bizonnyal hozzájárult a mezőgazdasági ter­melés polgárháborús időszakban bekövetkezett katasztrofális mér­tékű visszaeséséhez. 1921-ben a teljes termés a háború előtti­nek mintegy felét, az élő állatállomány pedig körülbelül kéthar­madát tette csak ki. Különösen az olyan alapvető növényeknél, mint a len és a cukorrépa volt komoly mértékű a csökkenés, a len esetében a normálisnak csak egyötöde, a cukorrépa esetében pedig csak mintegy egytizede termett.

Ugyanakkor az erőszakos rekvirálás eredményeként kiújult a régi harc Oroszországban a vidéki népesség és a városokra támaszkodó államhatalom között. Lenin már jóval korábban fel­ismerte, hogy Oroszország elmaradott gazdasági és társadalmi viszonyai szükségessé teszik a parasztsággal kötött taktikai szövetséget, ha pártja meg akarja szerezni és tartani a hatal­mat. A bolsevikoknak legalább azt el kellett érniük, hogy a pa­rasztok semlegesek maradjanak. Elsősorban ez a megfontolás vezetett oda, hogy 1917 decemberében koalíciós kormányt alakí­tottak a baloldali szociálforradalmárokkal és ugyanez a meg­fontolás eredményezte, hogy M.I. Kalinyin - azon kevés bol­sevikok egyike, akiknek paraszti származása széles körökben ismert volt - lett a Szovjet Köztársaság elnöke. De a paraszti támogatás megszerzésének fő eszköze a csernyi peregyel, az általános földosztás régi álmának valóra váltása volt. Az 1917. október 26-i és 1918. február 19-i bol­sevik föld-dekrétumok tökéletes összhangban álltak a vidéki nép egalitariánus és népi törekvéseivel. A parasztság törek­véseit kifejező szociálforradalmár agrárprogramot kölcsönvéve a fiatal szovjet kormány felszámolta valamennyi földbirtokot és elrendelte, hogy a földet egyenlő alapon osszák fel azok kö­zött, akik maguk, bérmunka alkalmazása nélkül művelik azt. A két dekrétum új lendületet adott annak a folyamatnak, amely tulajdonképpen már hónapokkal korábban, 1917 nyarán kezdetét vette és 1920-ra a földet több, mint 20 millió, parasztcsalá­dok által megművelt kisgazdaságra osztották fel.

Nem meglepő ezek után, hogy a vidéki népesség lelkesen fogadta ezeket a kezdeti bolsevik intézkedéseket és örömüket csak az államtól származó hivatalos intézkedésekkel szembeni hagyományos óvatosság mérsékelte. A parasztok számára a bol­sevik forradalom elsősorban és mindenekelőtt földéhségük kielégítését és a nemesség eltörlését jelentette, és most csak egyet akartak: hogy hagyják őket békén. Saját új földbirtokuk mögé fedezékbe vonulva gyanakodva tiltakoztak minden külső be­avatkozás ellen. Ez azonban csak rövid ideig volt így. A polgárháború elhúzódásával és a rekviráló osztagok vidéki garáz­dálkodásával párhuzamosan a parasztok a bolsevikokat inkább ellenségüknek, mint barátaiknak vagy jótevőiknek kezdték te­kinteni. A parasztok emellett dühösek voltak amiatt, hogy a hatóságok a polgárháború idején állami gazdaságokat hoztak lét­re a legnagyobb nemesi birtokokon. A falusiak számára az igazi cserny peregyel valamennyi föld felosztását jelentette a nép között. Ezenkívül annak a "bér­rabszolgaságnak" az eltörlését is jelentette, amely tovább élt az állami gazdaságokban. Mint maga Lenin rámutatott: "a pa­raszt ezt gondolja: ha vannak nagy gazdaságok, akkor egyszer bérmunkás lehet belőlem".

E politika következtében egyre több paraszt kezdett úgy gondolkodni, hogy a bolsevikok és a kommunisták nem azonosak. Az előbbieknek tulajdonították a föld szétosztását, míg az utóbbiakat - különösen Trockijt, Zinovjevet és a többi olyan kommunista vezetőt, akiknek "idegen" származása közismert volt keserűen azzal vádolták, hogy a kötelékek új formáját kényszerítik rájuk, ahol az állam lép a földesurak helyére. "Bolsevikok vagyunk és nem kommunisták. A bolsevikokkal vagyunk, mert elűzték a földesurakat, de nem vagyunk a kommunistákkal, mert azok az egyéni birtokok ellen vannak." Lenin így jellemezte a parasztok alapállását 1921-ben. Egy év multával, mint ezt a szmolenszki kerület rendőrségi jelentése mutatja, nem sokat változott a helyzet: "A parasztok között határtalan a szovjetkormány és a kommunisták elleni gyűlölet. A közép- és szegényparasztok körében - a kulákokról nem is beszélve - folyó beszélgetések során ezt hallani: "Nem sza­badságot, hanem szolgaságot akarnak bevezetni számunkra. Eljött Godunov ideje, amikor a parasztokat a földesurakhoz lán­colták. Most minket /láncolnak/ az olyan zsidó polgárokhoz, mint Modkowski, Aronson stb."".

A parasztok többsége a polgárháború idején eltűrte a szovjet rendszert, amit a fehér restaurációval szemben a ki­sebb rossznak tartott. Bármennyire is erős volt az uralkodó párttal szembeni ellenszenvük, még jobban féltek attól, hogy visszatérnek a földesurak és elveszítik földjüket. Az élelmiszerbegyűjtő osztagokat gyakran fogadta fegyveres ellenállás a falvakban, ami nem kevés bolsevik életét követelte, de a parasztok nem fejtettek ki olyan széleskörű fegyveres ellen­állást, ami a kormányt létében fenyegette volna. Wrangel had­seregének 1920 végén bekövetkezett veresége azonban gyorsan megváltoztatta a helyzetet. Most, hogy a fehér veszély elmúlt, a parasztok prodrazversztka és állami gazdasá­gok elleni fellépését már nem korlátozta semmi. Parasztláza­dások söpörték végig Oroszországot. A legsúlyosabb zavargások­ra a tambovi kerületben, a Volga középső részén, Ukrajnában, az észak-kaukázusi körzetben és Nyugat-Szibériában került, sor, ahol a kormány hatalma viszonylag gyenge volt és a pa­raszti erőszak hosszú múltra tekintett vissza.

A lázadások egymást értek 1920-1921 telén. Ebben az idő­szakban, mint Lenin megjegyezte, "leszerelt katonák tíz- és százezrei" tértek vissza szülőfalujukba és csatlakoztak a par­tizáncsapatokhoz. 1921 elején 2.500.000 embert - a Vörös Hadsereg létszámának közel felét - szerelték le az államépítés munkáját kísérő erőszak és társadalmi nyugtalanság légkörében. Ez nem volt szokatlan eljárás Európában sem az I. Világháborút követő időszakban, amikor a széleskörű leszerelés fokozta a meglévő gazdasági feszültségeket és növelte a nép elégedetlenségét. Oroszországban azonban különösen súlyos volt a helyzet. A há­ború, a forradalom és a polgárháború több mint hat éve alatt a jognélküliségnek olyan szelleme harapózott el, amit nehéz volt felszámolni. A gyökerét veszített polgári népesség még nem talált új lakóhelyre akkor, amikor a leszerelés, mint Lenin megjegyezte, olyan nyugtalan emberek hordáját bocsátotta el a hadsereg kötelékéből, akiknek egyetlen foglalkozása a hábo­rú volt, és akik természetes módon fordultak a banditizmus és a lázongás felé. Lenin számára a helyzet a polgárháború újra­éledésével fenyegetett, de a korábbitól eltérő és veszélyesebb formában - veszélyesebb formában, mert nem olyan társadalmi elemekről volt szó, akik felett túlhaladt a történelem, hanem a néptömegekről. Egy hatalmas népfelkelés, egy új pugacsovcsina, Puskin ismert kifejezésével "vak és könyörtelen" mozgalom réme jelent meg a kormány szemei előtt - és mindez egy olyan pillanatban, amikor a városok, a bolsevikok hagyo­mányos támogatói maguk is kimerültek és meggyengültek, és a városi lakosság körében is nyugtalanság uralkodott.

1920 novembere és 1921 márciusa között a vidéki lázadások száma gyorsan növekedett. Csak 1922 februárjában, a kronstadti felkelés előestéjén, 119 önálló parasztfelkelésről számolt be a Cseka az ország különböző részein. Kelet-Szibériában a felkelés hulláma elöntötte az egész tyumeni körzetet, és a szomszédos tartományok közül a cseljabinszkit, az orenburgit és az omszkit. A transz-szibériai vasútvonalon a közlekedés erősen akadozott, ami növelte az európai Orosz­ország városaiban már amúgy is súlyos élelmiszerhiányt. A Vol­ga középső vidékén, ahol Sztyenka Razin és Pugacsov a legtöbb parasztot állította a maga oldalára, fegyveres martalócok - pa­rasztok, háborús veteránok, dezertőrök - bandái fosztogatták a vidéket élelmiszer és zsákmány után kutatva. Nem sok választott el egy társadalmi forradalom kitörésétől. Mindenütt elkesere­dett emberek lestek a rekviráló osztagokra és vad elszántság­gal harcoltak mindenki ellen, aki ügyeikbe avatkozott. A leg­hevesebb harc Tambov feketeföldes tartományában folyt, itt zajlott le a XVII. század óta a legnagyobb parasztlázadás. A.Sz. Antonov, a korábbi szociálforradalmár vezetésével, akinek partizánvezéri híre és robin-hoodi szegénylegényi tekintélye Nyesztor Mahnóéval vetekedett, a lázadók több mint egy évig tartottak nagy területeket ellenőrzésük alatt, míg a kronstadti tengerészfelkelést leverő tehetséges vörös parancsnok, Mihail Tuhacsevszkij nagy erőkkel a helyszínre nem érkezett.

Az 1920-1921 telén kitört parasztfelkelések nagy száma mellett meghökkentően nagy volt a lázadók soraihoz csatlakozók tömege is. Az Antonov-mozgalomban, csúcspontján közel 50.000 em­ber vett részt, míg Nyugat-Szibéria egyetlen tartományában - egyáltalán nem túlzó források szerint - legalább 60.000 partizán harcolt. Az egyszerű, csákányokkal, bunkósbotokkal, vasvillákkal fel­fegyverzett és puskákkal és pisztolyokkal jóformán nem is rendelkező parasztok szabályos ütközeteket vívtak a reguláris egységekkel és elkeseredett bátorságuk következtében a kormánycsapatok - amelyek személyi állománya a lázadókhoz hason­ló társadalmi és családi háttérrel rendelkezett - olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy speciális Cseka osztagokat és kommunista tisztinövendékekből álló különítményeket - akiknek hűsége felől semmi kétség nem lehetett - kellett bevetni. A korszerű fegyverekkel és hatékony szervezettel nem rendelkező parasztcsapatok végül vereséget szenvedtek a reguláris vörös erőktől. A felkelőknek nem volt végiggondolt programjuk, bár jelszavaik mindenütt azonosak voltak: "Le a rekvirálással!", "Le az élelmiszerbegyűjtő osztagokkal!", "Ne engedjétek el­venni a terményfelesleget!", "Le a kommunistákkal és a zsidók­kal!". Valamennyien gyűlölték a városokat, amelyekből a ko­misszárok és az élelmiszerbegyűjtő osztagok érkeztek és ame­lyek rájuk küldték ezt a sok megpróbáltatást. Tambov népe a tartomány bolsevik katonai parancsnoka szerint a szovjethatal­mat "a rabló komisszárok és hivatalnokok", a nép életétől elidegenedett türannikus erők művének tekintette. Nem meglepő ezek után, hogy a tambovi felkelők egyik csoportja nem mást tekin­tett elsődleges céljának, mint "a vidékre nyomort, halált és szégyent hozó kommunisták-bolsevikok uralmának megsemmisíté­sét".

Bár a legerősebb fegyverük a fegyveres ellenállás és a termény elrejtése volt, a parasztok a tiltakozás egy másik hagyományos eszközét is igénybe vették: alázatos petíciókat küldtek a központi kormányhoz. 1920 novembere és 1921 márciu­sa között a moszkvai hatóságokat az ország legkülönbözőbb ré­szeiből küldött sürgető kérvényekkel bombázták, a hadikommunizmus erőszakos politikájának befejezését követelve. Most, hogy a fehérek vereséget szenvedtek, elvesztette létjogosult­ságát az élelmiszer erőszakos rekvirálása. Ehelyett a parasz­tok rögzített adó kivetését kértek termékeikre és azt, hogy fe­leslegeikkel nekik megfelelő módon rendelkezhessenek. A termelés ösztönzésére, pedig a vidék fogyasztási cikkekkel való jobb el­látását igényelték.

Ezek az igények azonban a szovjet adminisztráció körében kevés rokonszenvre találtak, mert a paraszti kisbirtokost ál­talában gyógyíthatatlan kispolgárnak tekintették, aki, miután földhöz jutott, nem támogatja tovább a forradalmat. A bolsevi­kok mindennél jobban féltek attól, hogy az orosz faluban meg­erősödnek a tőkés elemek. Történelmi párhuzamot vonva az 1848-as parasztságra emlékeztettek, amely Nyugat-Európában a reak­ció védelmére kelt és igyekeztek elkerülni minden olyan en­gedményt, ami saját országukban az önálló paraszti tulajdonosok rétegének megerősödéséhez vezethetett volna. Sok bolse­vik számára továbbá a gazdaság központosított állami irányítását jelentő hadikommunizmus volt államaik szocialista társa­dalmának legfőbb jellemzője és nem szívesen adták volna fel azt a szabadpiac és egy szilárd gazdasági helyzetű parasztság kedvéért.

Ennek az álláspontnak Valerij Oszinszkij /igazi nevén Obolenszkij/, a kommunista párton belüli demokratikus centra­lista csoport vezetője volt a legelszántabb képviselője. Oszinszkij 1920-ban egész sor nagyhatású cikkében fejtette ki álláspontját. Elutasítva az adózáshoz és a szabad kereskedelemhez való visszatérést, az állami beavatkozás fokozását követel­te a mezőgazdaság területén. A paraszti agrárválság megoldásá­nak egyetlen lehetséges módja, írta, "a termelés kötelező tö­meges megszervezése" a kormányhivatalnokok irányítása és el­lenőrzése alatt. Ennek érdekben javasolta, hogy minden helységben alakít­sanak "vetési bizottságokat", amelyek elsődleges feladata a termelés növelése, a művelés alá vont területek körének kibőví­tésével. Az új bizottságoknak szabályozniuk kell a felszerelé­sek használatát, az ültetés módját, az állattartást és a terme­lés hatékonyságát fokozó egyéb tényezőket. Oszinszkij továbbá javasolta, hogy a parasztok vetőgabonáját közös raktárakba gyűjtsék be, ahonnan a készletet a kormány osztja el. Elképze­lése szerint egy olyan szocializált mezőgazdaságot kell megte­remteni, ahol valamennyi kisbirtokos tulajdona köztulajdonba kerül, és ahol a mezőgazdasági munkákat közösen végzik.

Oszinszkij javaslata nemcsak a hadikommunizmus adott szinten tartását, hanem a vidéki élet minden szférájára történő ki­terjesztését is maga után vonta volna. A parasztok megbékítése helyett, javaslatai csak újabb riadalmat keltettek a parasztok között, akik nem vártak sokáig a válasszal. Erre jó alkalom kí­nálkozott 1920 decemberében, amikor Moszkvában összeült a Szovjetek VIII. Kongresszusa. A tanácskozás napirendjén központi helyet foglaltak el Oszinszkij javaslatai. Bár a kommu­nista többség nyomatékosan támogatta a tervet, ellenzéki han­gok hallatszottak az ilyenfajta országos találkozón utolsó ízben jelenlévő mensevikek és szociálforradalmárok soraiból. A men­sevikek közül Fjodor Dan és Davi Dallin, a jobb- és a balolda­li eszerek részéről pedig V.K. Volszkij és I.N. Steinberg egyértelműen elítélték a hadikommunizmus "végzetes" politiká­ját. Az élelmiszer rekvirálás rendszerének terményadóval és az állam iránti kötelezettségek teljesítése után megmaradt termények szabad kereskedelmével történő azonnali felváltását követelték. A kényszer további fenntartása; érvelt Dan, csak a vetésterület és az amúgy is kevés gabonamennyiség további csök­kenéséhez vezethet, az erőszak alkalmazásának további következ­ménye pedig a város és a falu közötti szakadék növekedése lesz, és ez a parasztokat az ellenforradalom karjaiba hajtja. Volszkij hasonló indítékokból sürgette a kormányt, hogy támo­gassa az önkéntes szövetkezetek megalakulását és számolja fel a parasztok heves ellenkezését kiváltó állami gazdaságokat. Dallin pedig az Oszinszkij javasolta vetési bizottságokra hivat­kozva arra figyelmeztetett, hogy bármilyen új kényszerítő esz­köz bevezetése csak a fennálló válságot mélyítheti el.

A kormányzat mezőgazdasági politikáját további bírálatok érték a parasztok részéről is a kongresszus parasztküldöttei­nek zárt ülésén. Lenin személyesen vett részt ezen, és az erről a Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának küldött feljegyzései rendkívül érdekesek. Lenin jegyzeteiből kiderül, hogy Oszinszkij javaslatát a küldöttek egyhangúlag elvetették. Egy szibériai paraszt, akinek lakóhelyén már régóta tartottak a parasztfelkelések, mély megvetéssel támadta a vetési bizott­ságok létesítésének és az állami beavatkozás fokozásának gondolatát: "Oszinszkij nem ismeri Szibériát. Én harmincnyolc éve élek ott, de Oszinszkij semmit nem tud". Egy másik kül­dött támadta a kormány kollektivizált mezőgazdaság megteremtésére irányuló erőfeszítését, de leghevesebben az önkénye­sen megszabott kvótát teljesíteni akaró és a semmittevő és a dolgozó parasztok közötti különbséget nem tevő fegyveres gabonagyűjtő osztagok által végrehajtott rekvirálások fenntartá­sa ellen kelt ki. Olyan sok gabonát visznek el, mondta egy küldött, hogy sem az embereknek, sem az állatoknak nem marad elegendő ennivalójuk. Egy tulai paraszt tiltakozott amiatt, hogy az elkobzás következtében Közép-Oroszország feketeföldes területeinek egytizede a következő vetéshez szükséges vetőmag nélkül maradt. Ha növelni akarjuk a mezőgazdasági termelést, mondta egy permi küldött, akkor fel kell számolni a kötelező beszolgáltatás rendszerét.

A szónokok egymás után tiltakoztak amiatt, hogy terményei­kért nem, vagy csak keveset fizetnek. "Ha azt akarják, hogy min­den földet bevessünk", mondta egy minszki tartományból érkezett paraszt, "akkor adjanak sót és vasat. Nem akarok mást mondani." Lovakra, kerekekre és boronákra van szükségünk - szóltak köz­be mások. Adjanak eszközeink és házaink megjavításához szüksé­ges bádogot, vagy olyan tényleges értékkel bíró pénzt, amit elfogad a kovács és az ács. Egy, a kosztromai területről érke­zett küldött az egész csoport véleményét fogalmazta meg, amikor ezt mondta: "A parasztot ösztönözni kell, másként nem dolgozik. A fa akkor is növekszik, ha ostorral verik, de senki nem műve­li a földet ilyen helyzetben." "Hogyan lehet ösztönözni a pa­rasztot?" kérdezte egy novgorodi paraszt. "Egyszerűen: rögzíte­ni kell a beszolgáltatandó gabona és szarvasmarha mennyisé­gét".

Lenin nem maradt közömbös a parasztok panaszaival szem­ben. Amikor például tudomást szerzett arról, hogy egyes terü­leteken a parasztokat szabályszerűen kifosztják és vetőmagju­kat is elviszik, személyesen lépett közbe érdekükben. Legkorábban november elején kezdett el foglalkozni a beszol­gáltatás terményadóval történő felváltásának lehetőségével, amit a parasztok is követeltek. De ekkor még elutasította, mint olyan elgondolást, amely nem érett meg a megvalósításra. A polgárháború kiújulásának ve­szélye, mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán, még nem múlt el teljesen, Lengyelországgal még hivatalosan is békét kell kötni és a franciák által támogatott Wrangel hadserege még a török határ mellett állomásozik, csak kedvező alkalomra várva az újabb támadáshoz. Ezért nyilvánvaló, hogy egy új bé­ke-gazdasági program bevezetését nem szabad elsietni. Egy korábbi alkalommal Lenin ezt egy orosz mesével illusztrálta. 1920 októberében a moszkvai terület parasztküldötteinek gyűlésén mondott beszédében elismerte /a hallgatóság helyeslő kiáltásai közepette/, hogy a parasztság nehéz adóteher alatt nyög, olyan teher alatt, ami komoly szakadást idéz elő a vá­ros és vidék, a munkások és parasztok között. De ha a kos és a kecske kimerül az egymás elleni harcban, kérdezte Lenin, a proletariátusra és a parasztságra utalva, hagyhatjuk-e, hogy az ellenforradalom hiúza mindkettőjüket felfalja?

Így egyre növekvő kétségek között ugyan, de Lenin tovább­ra is kitartott a hadikommunizmus régi politikája mellett. 1920 decemberében, a Szovjetek VIII. Kongresszusán Oszinszkijnak a közös vetőmag-bankra és a tavaszi vetési kampányra vo­natkozó javaslatainak elfogadása mellett foglalt állást. A kongresszus ezután határozatot fogadott el, amely a Mezőgaz­dasági Népbiztosság ellenőrzése alatt "országos kötelező ve­tési terv" elkészítését rendelte el. Minden tartományban, te­rületen és városban vetési bizottságokat kell felállítani, amelyek a földművelés alá vont területek kiterjesztése érde­kében rendelkeznek az összes munkaerő és termelőeszköz fe­lett. De ugyanakkor Lenin, legalábbis az adott pillanatban, célsze­rűtlennek ítélt minden, a mezőgazdaság további kollektivizálására irányuló kísérletet. Már nem hitt abban, hogy a szocializmus megvalósítható lenne a közeli jövőben. Oroszország, mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán, a kisparasztok országa maradt és a parasztok "nem szocialisták". Az eljövendő Oroszországot az ő energiáik segítségével kell felépíteni. Bár a Szuharjovkát /Moszkva híres feketepiaca/ felszámolták, a szelleme minden kistulajdonosban ott él. "Amíg a kisparasztok országában élünk" mondta Lenin, "addig Oroszországban kapitalizmusnak erősebb gazdasági bázisa lesz, mint a szocializmusnak". De ha a szocializmusba való átmenet hosszú és nehéz folyamat is, ez még nem ok arra, hogy meghát­ráljunk a vidék kapitalista erői előtt - tette hozzá, így a kényszer és nem az engedmény maradt a bolsevik mezőgazdasági politika lényege.

xxx

A helyzet a városokban, amelyek a bolsevikok fő bázisát jelentették, sok szempontból még rosszabb volt, mint a falvak­ban. A hat éven át tartó zűrzavar szétzilálta az ország ipa­rát. Bár a közzétett statisztikák sok ponton eltérnek egymás­tól, az ezekből kibontakozó kép azt mutatja, hogy a gazdaság közel állt az összeomláshoz. A teljes ipari termelés 1920 végén az 1913. évinek mindössze egyötöde volt. Bár a bakui olajmezőket és a donyeci szénmeden­cét sikerült 1920 őszén visszafoglalni, rendkívül súlyosak voltak a károk és nagy nehézségekbe ütközött a helyreállítás. Sok bánya beomlott és sok üzem teljesen elpusztult. Oroszor­szágban 1920 végén a széntermelés csak egynegyde, az olajter­melés pedig csak egyharmada volt a háború előttinek. A vas­érckitermelés az 1913 évinek 3 százalékát sem tette ki, a réztermelés pedig gyakorlatilag megszűnt. Az alapanyagok ilyen hiánya mellett az ország fő ipari centrumai termelésük nagymértékű csökkentésére kényszerültek. Sok nagyüzem csak a nap egy részében működött, és a munkások száma a négy-öt ével korábbinak töredékére csökkent. A nehézipar sok fontos szektorában teljesen szünetelt, a fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban pedig a háború előtti egyharmadára esett vissza a termelés. A cipőgyárak termelése a normálisnak csak egytizede volt, a textiliparban pedig minden húsz gyárból csak egy műkö­dött.

E katasztrofális helyzetet két további tényező súlyosbí­totta: az egyik az antant blokádjának fojtó hatása, a másik pedig az ország közlekedési hálózatának dezorganizálódása. Az 1918-as békeszerződés kikényszerítése után 1920-ban végre megszűnt a blokád, de a külfölddel való kereskedelem csak a követ­kező évben indult meg és akkor is nagyon kismértékű volt. Mindennek eredményeként Szovjet-Oroszország meg volt fosztva a nehezen nélkülözhető technikai berendezésektől, gépektől, és nyersanyagoktól, amelyek hiánya akadályozta az ipari rend­szer gyors helyreállítását. Ugyanakkor a szállítóeszközök je­lentős része is megsemmisült. Az ország nagy részében a vasú­ti síneket és a hidakat felrobbantották a visszavonuló csapa­tok. Trockij, aki a Szovjetek VIII. Kongresszusán a szállítás helyzetéről számolt be, bejelentette, hogy a mozdonyoknak több, mint fele javításra szorul és a mozdonygyártás az 1913-as szintnek csak 15 százalékát éri el. Az üzemanyag-szállítást gyakorlatilag beszüntették, a vasutak kizárólag élelmiszert szállítottak, és ez is fokozta az ipari termelés visszaesését. Az összeköttetés szinte mindenütt hiányzott és több terület teljesen megbénult.

A vasúti szállítás akadályoztatása nagymértékben megnehe­zítette az élelmiszer eljuttatását az éhező városokba. Az el­látás annyira akadozott, hogy a munkások és más városlakók jó­formán csak az éhenhaláshoz elegendő fejadagokat kaptak. A ren­delkezésre álló kis élelmiszermennyiséget egy olyan preferált rendszer szerint osztották el, amelyben eredetileg a hadiipar­ban dolgozó munkások kapták a legnagyobb adagokat, és ezt a rendszert a polgárháború befejeződése után is fenntartották. Így 1921 elején a pétervári kohászati üzemek és öntödék mun­kásai /gorjacsije csehi/ napi fejadagja 800 gramm fekete ke­nyér, míg a többi munkásé 600 gramm, az egyéb kategóriákba tartozóké pedig 400, illetve 200 gramm volt. De még e csekély mennyiség kiosztása is bizonytalan volt. A szállítás területén dolgozó munkások napi élelmiszermennyisé-gének kalóriaértéke 700 és 1000 kalória között volt, ami messze elmarad a teljes munkanap ledolgozásához szükséges kalória-értéktől.

A városok élelmezési válságát fokozta a polgárháborús időszakban a piac rendszerének felbomlása. A hadikommunizmus rendszere minden magánkereskedést megtiltott és a városok és a falvak közötti normális élelmiszercsere teljesen megszűnt. Helyén egyre jobban kivirágzott a feketepiac. "Batyuzók" tö­megei vándoroltak faluról-falura, hogy felvásárolják, vagy cse­re útján megszerezzék a falusiak által eladni szándékozott kenyeret vagy terményt, amit a városlakóknak adtak tovább. 1920 végére ez a fajta kereskedelem olyan méreteket öltött, hogy mennyiségileg meghaladta az elosztás hivatalos csator­náinak teljesítményét. Ugyanakkor az infláció elképesztő ütemű volt. Egyedül 1920 folyamán a kenyérárak tízszeresükre nőttek. A kormány, saját kiadásainak fedezése érdekében nagy iramban mű­ködtette a bankjegynyomó gépeket, és ennek eredményeként az 1917-ben 7 rubel 85-öt érő aranyrubel három évvel később már 10.000 rubelt ért. A pénz elértéktelenedésével párhuzamosan a munkások bérének egyre nagyobb hányadát fizették ki természetben. Az élelmiszeradag /pajok/ a munkások bérének részévé vált a kormány­tól kapott cipővel és ruhával, valamint a saját gyára által termelt termékből időnként kapott bizonyos résszel együtt, amit rendszerint élelmiszerre cseréltek.

De a gyár által juttatott termékmennyiség nem volt ele­gendő maguk és családjuk ellátásához, ezért csatlakoztak a várost elhagyó és vidéken élelmet kereső más városlakók töme­géhez. 1917 októbere és 1920 augusztusa /amikor népszámlálást végeztek/ között Pétervár népessége körülbelül 2 és fél mil­lióról háromnegyed millióra, vagyis közel egyharmadára csök­kent. Ugyanebben az időszakban Moszkva lakosságának közel felét veszített el, míg az ország városi lakossága egyharma­dával csökkent. Az elvándorlók jelentős része gyári munkás volt, aki visszatért szülőfalujába és korábbi paraszti élet­formájához. 1920 augusztusában Péterváron például közel 300.000 munkással kevesebb élt, mint három évvel korábban, és a munkások száma egész Oroszországban több mint 50 száza­lékkal csökkent. E drámai csökkenés természetesen részben a frontokon eleset­tek nagy számának tulajdonítható, de jelentős azoknak a szá­ma is, akik visszatértek a falvakba, hogy a földet műveljék és az ipar szétzüllése és az üzemanyag- és ruhahiány is nagy­ban hozzájárult ehhez az elvándorláshoz. De a többség élelmi­szert ment keresni, különösen 1919 és 1920 folyamán, amikor a városokban az ellátás rohamosan romlott.

De a városban maradást választók többsége is helyreállí­totta régi kapcsolatait szülőfalujával és rendszeresen eluta­zott élelemért vagy a termést betakarítani. A sors iróniája, hogy minderre egy olyan időszakban került sor, mikor a bol­sevikok ideológiai kánonja értelmében a vidéknek egyre inkább városi és ipari jellegűvé kell válnia. Ehelyett azonban a föld­osztás és a polgárháború következtében Oroszország nagymérték­ben visszasüllyedt agy olyan primitív agrártársadalom viszo­nyai közé, ahonnan éppen csak megkezdte a kiemelkedést. A pro­letariátus nevében uralkodó szovjet kormány számára a helyzet rendkívüli veszélyeket rejtett magában. Nemcsak arról volt szó, hogy a városok népessége a falvakba áramlott és ezzel gyengült a bolsevik hatalom társadalmi bázisa, de arról is, hogy a parasztok és a munkások közötti kapcsolatok erősödése, fokozta az amúgy is meglévő feszültségeket. A parasztok szenve­dése erős reakciót váltott ki a városi látogatókból, akik sa­ját szemükkel látták, hogy milyen pusztítást okozott vidéken a hadikommunizmus. És az elégedetlenség gyorsan átterjedt a parasztokról és munkásokról a hadseregben és a tengerészetnél szolgáló testvéreikre. Ennek eredménye a vidéki zavargások hul­lámának terjedése, az ipari agitáció elharapózása és a hadse­regen belüli elégedetlenség növekedése volt, ami 1921 márciu­sában érte el csúcspontját a kronstadti felkelésben.

Közben a városi viszonyok egyre nyomasztóbbá váltak. 1921 elejére a városi élet teljes mértékben dezorganizálódott. Az üzemanyag-ellátás válsága következtében a gyárak, az üzemek és hivatalok fűtés nélkül szenvedték végig a szokatlanul hideg téli hónapokat. Meleg ruha és cipő sehol sem volt kapható, és sok ember fagyott meg a fűtetlen lakásokban. Tífusz és kolera­járvány söpört végig a városokon riasztóan sok áldozatot szed­ve. De az élelmiszerhiány jelentette a fő problémát: a városi népesség nagymértékű csökkenése ellenére sem volt elegendő élelem. A munkások felélték energiáikat és a demoralizálódás legkülönfélébb formáinak váltak áldozataivá. 1920 végén a ter­melékenység átlagosan az 1913-as szint egyharmada volt. A hidegtől és éhségtől űzött emberek otthagyták gépeiket, hogy fát és takarmányt gyűjtsenek, amit azután élelmiszerre cserél­tek a környező falvakban. Gyalogszerrel vagy a túlzsúfolt vona­tokon utazva vitték személyes holmijaikat és a gyárból lopott anyagokat, hogy valamilyen élelmiszerre cseréljék. A kormány minden tőle telhetőt elkövetett, hogy gátat vessen az illegá­lis kereskedelemnek. Fegyveres ellenőrző osztagok /zagragyityelnyije otrjádü/ őrizték a városokba vezető utakat és elko­bozták az élelmiszereket, amit a "spekulánsok" családtagjaiknak szereztek. Az útellenőrző osztagok brutalitása közmondásos volt, az országban, és az önkényes módszereik elleni panaszok elárasztották a népbiztosságokat Moszkvában.

A munkásosztály másik fő sérelme a hadikommunizmus idején a munkahelyi parancsolgatás terjedése volt. E mögött Trockij, a Hadügyi Népbiztos állt. A szedett-vedett Vörös Hadsereg rendbe szedése terén elért sikerein felbátorodva a katonai fegyelem hasonló módszereit akarta alkalmazni a szétzilált ipar helyreállítására is. 1920 januárjában a Népbiztosok Tanácsa nagyrészt Trockij sürgetésére, valamennyi munkaképes felnőtt általános munkakötelezettségét rendelte el és jóváhagyta, hogy a harcban nem álló katonákat polgári munkára vezényeljék. A polgárháború befejeződésével a Vörös Hadsereg katonáinak egész osztagait nem szerelték le, hanem "munka­hadseregnek" nyilvánították és munkába küldték, hogy enyhítsék az egyre növekvő üzemanyag- és szállítási válságot, és hogy megmentsék az ipart az összeomlástól. Veteránok ezrei foglalkoztak favágással, bányamunkával, vasútvonalak javítá­sával, míg másokat a nagy ipari üzemekbe küldtek dolgozni. Közben kísérletet tettek a munkafegyelem erősítésére a polgá­ri alkalmazottak között is annak érdekében, hogy csökkentsék a lopások és a hiányzások számát és emeljék az egyéni telje­sítményeket. E politika eredménye azonban kiábrándító volt. Mint várható volt, a fegyelem erősítése és a katonai egységek jelenléte a gyárakban a rendes munkások heves ellenszenvét váltotta ki, éles tiltakozást provokált, és egymást érték a "munka militarizálása" ellen tiltakozó szakszervezeti gyű­lések. Ami a katonákat illeti, ők most, hogy a háború véget ért, haza akartak menni. Az oroszok többsége szemében a jelek szerint a "munka militarizálása" azonnal elveszítette minden létjogosultságát, amint a kormány megkísérelte kiterjeszteni. A mensevik vezetők a parancsolgatás új rendszerét az egyiptomi rabszolgasághoz hasonlították, amikor a fáraók rabszolgákkal építtették fel a piramisokat. A kényszer, hangoztatták, az iparban sem vezet több eredményre, mint a mezőgazdaságban. A kormány megfigyelőinek nagy riadalmára az ilyen érvek ro­konszenvet váltottak ki az ipari munkások között, akiknek a bolsevikokból és a hadikommunizmus programjából való kiábrán­dulása már olyan mértékű volt, hogy nem sok kellett a rend­szer elleni nyílt tüntetések kirobbanásához.

A "munka militarizálása" része volt a kísérletnek, hogy az ország botladozó gazdaságára központi ellenőrzést kényszerítsenek. 1917 és 1918 folyamán a munkások a gyakorlatba ül­tették át a "termelés feletti" munkásellenőrzés "szindikalista jelszavát. Ez azt jelentette, hogy helyi gyári vagy üzemi bizottságok ellenőrizték a munkások felvételét és elbocsátását, részt vet­tek a bérek megállapításában a munkaidő és a munkafeltételek meghatározásában és figyelemmel kisérték az adminisztráció tevékenységét. Sok üzemben leváltották a népszerűtlen igazga­tókat, vezetőket és előmunkásokat és a munkásbizottságok ma­guk kezébe vették a termelés irányítását, ami sokszor szörnyű eredménnyel járt. 1918 nyarára az orosz iparban megszűnt a ha­tékony irányítás, és az ország a gazdasági összeomlás felé ro­hant. A bolsevikoknak, akik 1917-ben az Ideiglenes Kormány ha­talmának aláásása érdekében bátorították a munkásellenőrzés el­terjedését, most attól kellett tartaniuk, hogy ugyanaz az ele­mi erejű hullám elsodorja őket is, mint elődjeiket. Így azután 1918. június elején a nagyobb gyárakat nacionalizálták és a munkásellenőrzést fokozatosan felszámolták, az egyszemélyi fele­lős vezetést és a szigorú munkafegyelmet állítva helyére. 1920 novemberére a nagyobb üzemek közül ötből négyben áttértek az egyéni irányításra, és a nacionalizálást kiterjesztették a legkisebb gyárakra s műhelyekre is. Ahol erre lehetőség volt, a "burzsoá szakemberek" visszatértek kötelezettségeik ellátásához annak érdekében, hogy biztosítsák a nehezen nélkülözhető technikai tanácsadást és felügyeletet. Az év vége előtt a fehérgallérosok munkásokhoz viszonyított aránya az 1917. évinek duplájára nőtt. Új bürokrácia kezdett kialakulni. Ez vegyes társaság volt, keveredtek benne a veterán igazgatási alkalmazottak és az újonnan kiképzett neofiták, de értékeik és szemléletük azonos volt: saját érdekeiket a munkásokétól eltérőnek látták.

Az egyszerű munkások szemében az osztályellenség visszakerülése a gyárak irányító posztjaira forradalmi eszmé­nyeik elárulását jelentette. Úgy látták, hogy a proletárde­mokrácia álmát, amit 1917-ben időlegesen sikerült megvaló­sítani, most félrelökték és helyére a kapitalizmus kénysze­ren alapuló és bürokratikus módszereit állították. A bolse­vikok "vasfegyelmet" kényszerítettek a gyárakra, fegyveres őrséget állítottak fel az igazgatóság akaratának végrehaj­tása biztosítására és olyan hírhedt hatékonyságnövelő módszereket vezettek be, mint a "Taylor-rendszer". Az, hogy mindezt az a kormány tette, amit támogattak és amely nevükben gyakorolta a hatalmat, túl keserű pirula volt a munkások számára. Nem túl meglepő ezért, hogy 1920-1921 telén, amikor a gazdasági és társadalmi széthullás kritikus pontig jutott, az elégedetlen zúgást már nem tudták elhallgattatni, még a fejadagok megvonásával való fenyegetőzéssel sem. Az üzemi gyűléseken, ahol a szónokok dühösen támadták az ipar militarizálását és bürokratizálását, bírálták a bolsevik hivatal­nokok kiváltságait és kényelmét, a hallgatóság dühösen helye­selt. A kommunisták, mondták, mindig a legjobb munkákat kapják, és szemmel láthatóan kevésbé szenvednek az éhségtől és a hi­degtől másoknál. Felütötte a fejét az antiszemitizmus és az értelmiségellenesség, gyakran egymással összefonódva: elhangzott a vád, hogy a bolsevikok zsidó értelmiségiek, aki el­árulták az orosz népet és beszennyezték a forradalom tisz­taságát.

A keserűség és a kiábrándultság növekedése egybeesett a kommunista párton belüli heves vitával, ahol sokan ellenezték a hadikommunizmus politikáját. Ez 1920 decembere és 1921 már­ciusa között zajló X. pártkongresszuson érte el tetőpontját, és - miközben a kronstadti felkelés zajlott - a szakszerveze­tek szovjet társadalomban betöltött szerepe körül folyt a vita. Az ismétlődő és zavaros vita során három álláspont fogalmazó­dott meg. Trockij, akit a munkaerő-gazdálkodás hadügyi népbiz­tosként kialakított koncepciója vezetett, a szakszervezet ál­lamnak való teljes alárendelésének híve volt, ahol a szakszer­vezeti hivatalnokok kinevezése és leváltása kizárólag a ható­ság joga. E terv leghevesebb ellenzői a Munkásellenzék tagjai voltak, döntően munkások és korábbi munkások /mint Alekszander Sljapnyikov és Jurij Lutovinov/, akik megőrizték proletárhűségüket és a munkások iránti rokonszenvüket. A Munkásellenzék mindenekelőtt azt találta különösképpen zavarónak, hogy a szov­jetrendszer egy kiváltságos nem-proletár kisebbség által uralt új bürokratikus állammá válás felé halad. Sljapnyikov, Lutovi­nov, Alekszandra Kollontáj és a velük rokonszenvezők elítélték a munkaerő militarizálását és az egyszemélyi felelős vezetés bevezetését a gyárakban. Nemcsak a szakszervezeteknek az állam­tól és a párttól való teljes függetlenségét követelték, hanem az ipar irányításának a szakszervezetek és a helyi üzemi bi­zottságok kezébe adását, amiket a Termelők Összorosz Kong­resszusa szervezne. A párt, jelentették ki, nem engedheti, hogy a munkások alkotó kezdeményezőkészségét "felőrölje a bü­rokratikus gépezet, amit átitat a termelés és ellenőrzés burzsoá-kapitalista rendszere rutinjának szelleme".

Lenin és támogatói /akik a párt tagságának döntő részét alkották/ közbülső megoldást igyekeztek találni Trockijnak a szakszervezetek alávetésére vonatkozó javaslata és a Munkásel­lenzék szindikalista programja között. Szerintük a szakszer­vezeteket nem kell beolvasztani az államba és nem is kell kezébe adni az ipar feletti ellenőrzést, inkább bizonyos mértékű tényleges autonómiát kell biztosítani számukra, lehetővé ten­ni, hogy megválasszák vezetőiket és szabad vitát folytassanak a munkaügyi problémákról, míg másfelől a kormánynak továbbra is kezében kell tartania a gazdaság irányítását. Lenin azt remélte, hogy ezzel a kompromisszumos javaslattal sikerül megnyernie a két csoportot. Intenzíven részt vett a vitában, amely, a szovjet történelem e kritikus pillanatában alapjai­ban fenyegette a párt törékeny egységét. "Bátran szembe kell néznünk a keserű igazsággal", mondta 1921 januárjában a vita tetőpontján. "A párt beteg. Egész testét láz rázza." Hacsak nem sikerül betegségére "gyorsan ható és radikális" orvosságot találni, figyelmeztetett, elkerülhetetlenül szakadásra kerül sor, ami végzetesnek bizonyulhat a forradalom sorsá­ra.

xxx

A kommunista párton belüli vitákban az orosz társadalom egészét átható és a téli hónapok múlásával fokozódó feszült­ségek jelentek meg a felszínen. Az eltelt három év folyamán az, emberek elkeseredett harcot folytattak azért, hogy megőriz­zék a forradalom gyümölcseit, és hogy egy szabadabb és kényel­mesebb életet teremtsenek maguk számára. Bíztak abban, hogy az ellenség veresége után a kormány azonnal lazit a háborús fegyelem szigorán és, hogy a hadikommunizmus rendszere a tör­ténelem múltjába süllyedt zavaros évek halvány emléke lesz csupán. De semmi ilyesmire nem karült sor. A polgárháború győztes befejezése után a hadikommunizmus politikáját nem szüntették meg és nem is lazítottak szigorán. A kormány hó­napokkal Wrangel veresége után sem mutatta annak jelét, hogy helyre akarná állítani akár a gazdasági, akár a politikai szabadságjogokat. A bolsevik politika központi eleme tovább­ra is a kényszer és a szigorú ellenőrzés maradt. Ennek ered­ményeként gyorsan terjedt a dühös elégedetlenség. Ez az ér­zés volt a kibontakozó válság hajtóereje. Még azok szerint is megszűnt a kényszer minden haszna, akik azt hirdették, hogy a hadikommunizmus szükséges célokat szolgált, mivel a polgárháború idején megmentette a hadsereget a vereségtől és a városokat az éhínségtől. Szemükben a hadikommunizmus az előállt helyzethez igazodó átmeneti rendszer volt, a béke­gazdaság rendszereként azonban mélységes kudarcot vall majd és olyan terheket ró az emberekre, amit azok nem tűrnek tovább.

A bolsevikoknak azonban egyedül az állt szándékukban, hogy elhallgattassák a politikai ellenzéket. Álláspontjuk iga­zolására a párt szónokai azzal érveltek, hogy a háborús hely­zet még nem múlt el, hogy az ország elszigetelt és minden ol­dalról hatalmas ellenségek fenyegetik, amelyek a belső gyengeség első jelére az országra vetik magukat. De az akár gazdasá­gi, akár politikai szükséghelyzet alatt hozott elnyomó intézke­dések egyre jobban aláásták a kormány demokratikus és egalitariánus törekvéseinek megvalósulását. Bíráló hangok hallatszot­tak, amelyek szerint maguk a bolsevikok azok, akik elárulták a forradalom eszményeit. Alekszander Berkman, a szovjetrendszert a polgárháború idején támogató vezető anarchista szerint 1917 jelszavait megtagadták, az emberek legdédelgetettebb álmait lábbal tiporták. Az igazságtalanság terjed, írta 1921-ben és az állítólagos szükséghelyzet a hitszegés, a hazudozás és az elnyomás tobzódásához vezetett; a bolsevikok, miközben a munkások és a parasztok nevében uralkodnak, megsemmisítik azt a kezdeményező erőt és önbizalmat, aminek a forradalom kibontakozása és győzelme köszönhető, vagyis a forradalom létének előfeltételeit.

Berkmanhoz hasonlóan éreztek a többi baloldali pártok tag­jai is, akiket a bolsevik hatalomátvétel után durván kiszorítottak a politikai életből. A Szovjetek VIII. Kongresszusán tartott egyik beszédében Fjodor Dan, a mensevik vezető, odáig ment, hogy kijelentette: a népi kezdeményezés elnyomásával a szovjetek egész rendszere már csak egyetlen funkciót tölt be: elrejti az egypárti diktatúrát a szemek elől. A szólásszabad­ságot és a gyülekezési szabadságot, mondta Dan, brutálisan megszüntették, polgárokat tartóztattak le vagy büntetnek meg bírósági tárgyalás nélkül, és a politikai kivégzések tömeg­méreteket öltenek. Elítélve ezt a terrorgyakorlatot, a politi­kai és polgári szabadságjogok azonnali helyreállítását és minden egyes helységben új szovjetválasztások tartását köve­telte. Dan követeléseit ismételte meg beszédében a balol­dali eszer, Z.N. Steinberg. A szovjet kormányban korábban igazságügyi népbiztosi posztot betöltő Steinberg a "szovjet demokrácia" helyreállítását követelte a széleskörű helyi autonómia és önrendelkezési jogkör biztosításával.

Ez nem volt egyéb, mint a "Minden hatalmat a szovjetek­nek" régi leninista követelése, amit most baloldali bírálóik a bolsevikok ellen fordítottak. A kommunista párton belül a demokratikus centralisták csoportja követelt több hatalmat a helyi szovjeteknek orvosságként a politikai hatalom polgár­háború idején történt egyre fokozódó központosítására. E köve­telés mögött nem csupán egy maréknyi radikális értelmiségi állt. A téli hónapok folyamán széleskörű, a tengerészeket és katonákat, a parasztokat és a munkásokat egyaránt átfogó elégedetlenségi hullám bontakozott ki, mivel az emberek vágy­tak 1917 anarchikus szabadságára, és ugyanakkor helyre akarták állítani a társadalmi stabilitást, és véget akartak vetni a vérontásnak és a gazdasági nyomornak. Ezekből az egymásnak jórészt ellentmondó törekvésekből nőtt ki az egyik legsúlyo­sabb belső válság, amivel a bolsevikoknak hatalomra jutásuk óta szembe kellett nézniük. 1921 márciusára a szovjetrendszert elsöpréssel fenyegette a parasztfelkelések, a munkászavargások és a kronstadti felkelésben tetőző hadseregbeli elégedetlenség hulláma.

Mindenekelőtt az éhség és a nélkülözés állt a válság elő­terében és könnyű bírálni a bolsevikokat azért, mert a hadikom­munizmus rendszerének fenntartásával megakadályozták az eny­hülést. De, akár csak a nyugati kormányoknak, nekik is időre volt szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a kialakult új helyzethez. A háborúról békére való átmenet, mondta Lenin a Szovjetek VIII. Kongresszusán, nem egyszerű. Senki sem biz­tos abban, hogy milyen gyakorlat követése a legjobb, nincsenek bevált stratégiák, nincsenek követhető precedensek. A bol­sevikok politikája attól a pillanattól kezdve, hogy megszerez­ték a hatalmat, tapogatózó, kísérletező és bizonytalan volt és most, három év múltán, továbbra is a rögtönzés jellemzi vitái­kat és tetteiket. A párt vezetői közül többen, köztük Lenin is, már 1920 novemberében foglalkozni kezdtek a hadikommuniz­mus mérséklésének gondolatával, de akkor még távolról sem volt biztos, - ez csak hét-három hónappal később következett be -, hogy azonnali irányváltoztatásra van szükség a társa­dalmi robbanás elkerüléséhez.

Mégis tény, hogy a belpolitika területén a lazítás még a távoli jövő ígérete volt csupán. A háborús pszichózis köze­pette és vonakodva attól, hogy az ideológiai előfeltevéseiknek megfelelő programot feladják, a bolsevikok továbbra is kiálltak a hadikommunizmus politikája mellett egészen 1921 februárjáig, amikor Lenin megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy bevezessék az Új Gazdasági Politikát. Ekkor azonban már túl késő volt ahhoz, hogy elkerüljék a kronstadti tragé­diát.

2.

Pétervár és Kronstadt

1921 februárjában nyílt összeütközésre került sor a bol­sevik rendszer és fő támogatója, a munkásosztály között. A tél kezdete óta a még moszkvai mércével mérve is rendkívüli hideg és éhség a hadikommunizmus töretlen szigorúságával pá­rosulva rendkívül feszült légkört teremtett a nagyvárosokban. Különösen Moszkvában és Péterváron volt rossz a helyzet, ahol egyetlen szikra is elég lett volna a robbanáshoz. Ez a szikra fel is lobbant 1921. január 22-én, amikor a kormány bejelentet­te, hogy az amúgy is szűkös kenyérfejadagokat egyharmadukra csökkentik. Bármilyen drasztikus intézkedés is ez, a csökkentés nyilvánva­lóan elkerülhetetlen volt. A havazás és az üzemanyaghiány meg­akadályozta, hogy Szibériából és az Észak-Kaukázusból útnak indítsák a központi és északi területek éhező nagyvárosai szá­mára összegyűjtött élelmiszert. Február első tíz napjában olyan mértékűek voltak a szállítási nehézségek, hogy egyetlen vagon gabona sem érkezett Moszkva üres raktáraiba. Mindenesetre tény, hogy a fejadagok csökkentését égető szükség diktálta és ennek az éhező városi lakosságra gyakorolt hatá­sait előre láthatatlan körülmények csak kismértékben mérsékel­ték. A robbanás elkerülhetetlennek látszott.

Az első komoly zavargásokra Moszkvában került sor feb­ruár közepén. Spontán gyári gyűlések sorozatával kezdődött, ahol a dühös munkások a hadikommunizmus azonnali felváltását követelték a "szabad munka" rendszerével. Ez a követelés olyan erőteljes volt, hogy a kormány kiküldötteket irányított a gyá­rakba azzal a céllal, hogy igazolják politikája jogosságát. Ez azonban nem volt könnyű feladat. A rendkívül ellenséges hallgatósággal szembekerülő hivatalos szónokoknak nem enged­ték befejezni beszédüket a gúnyolódó és fujjoló kórusok. Lenin, aki egy moszkvai acélüzem viharos gyűlésén beszélt, megkérdez­te hallgatóságát, hogy vajon szívesen fogadná-e a fehérek visszatérését. Kérdésére keserű választ kapott: "Jöjjenek, akik akarnak - fehérek, feketék vagy akár maga az ördög -, csak maguk tűnjenek el innen".

A nyugtalanság gyorsan terjedt a fővárosban, ahogy a gyá­ri gyűléseket sztrájkok és tüntetések követték. A munkások az utcára vonultak "szabad szakszervezeteket", magasabb fejada­gokat és a gabonarekvirálás azonnali beszüntetését követelő jelszavakkal. De nem álltak meg a gazdasági követeléseknél. Sok tüntető követelte a politikai jogok és polgári szabadsá­gok visszaállítását és feltűntek az Alkotmányozó Gyűlés ismé­telt összehívását követelő transzparensek is, sőt a "Le a kommunistákkal és zsidókkal" visszataszító jelszava is. A hatóságok először ígéretekkel próbálták meg leszerelni a tüntetéseket/ de ezek hatástalanok maradtak és reguláris csa­patokat és tisztiiskolás egységeket /kurszant/ kellett bevet­ni a rend helyreállítása érdekében.

A moszkvai zavargások elfojtására tett intézkedésekkel egy időben a korábbi fővárosban, Péterváron sokkal komolyabb sztrájkhullám söpört végig. Tragédia előérzete ülte meg a vá­rost, amely "árnyéka volt korábbi önmagának", mint egy kortárs írja "lakosságát megtizedelte a forradalom és az ellenforra­dalom, jövője teljesen bizonytalan volt". Az ország északnyugati csücskében fekvő, az élelmiszer- és üzemanyag forrásoktól távol eső Pétervár Moszkvánál sokkal jobban szenvedett az éhségtől és a hidegtől. A rendelkezésre álló élelmiszerkészletek csupán egyötödét tették ki az I. Vi­lágháború előttinek. A városlakók meleg ruha és sokszor cipő nélkül járták a várostól mérföldekre lévő szomszédos erdőket azért, hogy fát gyűjt­senek lakásaik fűtéséhez. Február elején a legnagyobb pétervári üzemek közül hatvannál is több kényszerült arra, hogy üzemanyaghiány miatt leállítsa a termelést. Közben teljesen megszűnt az élelmiszerellátás. A mensevik szemtanú, Fjodor Dan szerint a munkások és a katonák az ut­cákon kéregettek kenyeret. Dühös polgárok tiltakoztak az egyenlőtlen fejadagok rendszere ellen, amely egyeseknek előnyt biztosított másokkal szemben. A feszültséget fokozta az a jelentés, hogy a párttagok új cipőket és ruhákat kaptak. Az ilyenfajta, a város utcáin és üzemekben nagy számban terjedő rémhíreknek széles körben hi­telt adtak, és ezek fontos szerepet játszottak a kronstadti felkelést megelőző zavargásokban.

Moszkvához hasonlóan az utcai tüntetéseket itt is tilta­kozó gyűlések sorozata előzte meg Pétervár számos kimerült üzemében és gyárában. A listát gazdasági követelések, minde­nekelőtt a kenyér követelése vezette. A szónokok egymás után követelték a gabonarekvirálás megszüntetését, az útakadályok eltávolítását, a kiváltságos fejadagok eltörlését és a szemé­lyi tulajdonban lévő javak élelmiszerre cserélésének engedélye­zését. Február 23-án zajos gyűlésre került sor a Trobucsnyij gyárban, Pétervár legnagyobb acélüzemében, amelynek munkás­létszáma a három-négy évvel korábbinak töredékére csökkent. A gyűlés, befejeződése előtt, az élelmiszer-fejadagok rendszeré­nek felszámolását és a rendelkezésre álló cipők és ruhaneműk azonnali szétosztását követelő határozatot fogadott el. Az emberek másnap ismét munkába álltak, de hamarosan letették szerszámaikat és az utcára vonultak. A Néva északi oldalán lévő Vasziljevszkij szigeten vezető útjuk során tömegtüntetést próbáltak szervezni szenvedéseik demonstrálására. Kül­döttség ment a finn hadosztály laktanyájába, de nem sikerült megnyerni a katonákat a tüntetésben való részvételhez. Ennek ellenére a közeli üzemekből munkások, a Bányászati Főiskolá­ról pedig diákok csatlakoztak nagy számban a tüntetőkhöz, és hamarosan mintegy 20 ezres tömeg gyűlt össze a kormányt támadó jelszavakat kiáltozva. Az egyik beszámoló szerint a pétervári szakszervezeti tanács bolsevik titkára, N.M. Ancselovics megjelent a helyszínen és igyekezett rábírni az embereket, hogy térjenek vissza munkájukhoz, de kirángat­ták autójából és megverték. Mielőtt a helyzet ellenőrzése teljesen kicsúszott volna kezéből, Zinovjev, a pétervári pártbizottság titkára és a szovjet el­nöke fegyveres tisztiiskolásokat vezényelt az utcára azzal a paranccsal, hogy verjék szét a tüntetést. Némi küzdelem és néhány levegőbe leadott sortűz után a sztrájkolók szétosz­lottak anélkül, hogy vérontásra került volna sor.

A Vaszilij szigeten lezajlott tüntetés csak ízelítő volt az elkövetkező eseményekből. Másnap, február 25-én a Trobucsnyij gyár munkásai ismét az utcára vonultak és bejárták a környező gyárakat felszólítva az ott dolgozókat, hogy hagyják abba a munkát. Erőfeszítéseiket azonnal siker koronázta. A Laferme dohánygyár, a Szkohorod cipőgyár és a Balti és Patronnüj acél­üzemek munkásai is az utcára vonultak, majd amikor a később el­terjedt a rémhír, hogy előző nap a Vasziljevszkij szigeti tün­tetők közül sokat megöltek és megsebesítettek a tisztiiskolá­sok, a sztrájk más nagyüzemekre, többek között az Admiralitás Hajógyárra és a Galernüj szárazdokkra is átterjedt. Több helyen gyűlt össze a kormány politikáját táraadó szónokokat hallgató tömeg, és ismét kivezényelték a tisztiiskolásokat a tüntetés szétverésére.

A moszkvai sztrájkok hírétől megriadt pétervári hatóságok Zinovjev vezetésével feszült figyelemmel kisérték az események alakulását a zavargások jeleire várva. Amikor ezek érezhetővé váltak, gyorsan cselekedtek. Február 24-én, a Vasziljevszkij szigeti tüntetés napján a kommunista párt pétervári bizottsága ülést tartott és Védelmi Bizottságot hozott létre, aminek M.N. Lasevics, A Szovjet Köztársaság Forradalmi Hadügyi Bizott­ságának tagja, D.N. Avrov, a pétervári katonai körzet parancs­noka és N.M. Ancselovics, a szakszervezeti tanács titkára voltak tagjai. A teljhatalommal felruházott Pétervári Védelmi Bizott­ság utasítást adott ki, hogy a város minden kerületében alakít­sanak "forradalmi trojkákat" a zavargások továbbterjedésének megakadályozására. A Védelmi Bizottság mintájára a revtrojka-kat a kerületi pártvezetőből, a kerület katonai parancsnokából és a kerületi szovjet titkárából vagy a helyi katonaiskola komisszárjából alakították meg. Ugyanezen a napon a Zinovjev elnökletével ülést tartó Pétervári Szovjet végrehajtó bizottsága kihirdette a szükségállapotot a város egész te­rületén. Este 11 óra után kijárási tilalmat vezettek be és betiltották az utcai gyűléseket.

Miközben a Trobucsnij sztrájkolói körbejárták a környező üzemeket és igyekeztek rávenni a munkásokat, hogy csatlakoz­zanak a hatóságok elleni tömegtüntetéshez, Zinovjev és kollé­gái a vérfürdő elkerülését biztosító kiutat kerestek. Február 25-én a Pétervári Szovjet, a Szakszervezeti Tanács és a pártbizottság "Vörös Pétervár munkásaihoz címmel közös kiáltványt adott ki, amelyben a munka felvételét sürgette. A felhívás elismerte, hogy a munkások komoly nélkülözést szenvedtek, de leszögezte, hogy ez volt az ára a forradalom ellenségeitől való megvédésének. Most pedig, jelentette ki, a fehérgárdis­ták, a mensevikek és a szociálforradalmárok segítségével élel­mezési válságot akarnak kirobbantani saját rosszindulatú cél­jaik elérése érdekében. Vajon a "Vörös Pityer" munkásai már elfelejtették a Jugyenyicseket és a Kolcsakokat, Gyenikineket és a Wrangeleket? Mit adhat a népnek egy fehér restauráció? "Csak a földesurak korbácsát és a cári koronát." Mi lesz az eredménye annak, hogy a munkások elhagyják gyáraikat? Még na­gyobb éhség és még nagyobb hideg. A munkások valóban hatalmas áldozatokat hoztak, de ez csak egy okkal több arra, hogy ne hagyják cserben a forradalmat akkor, amikor a győzelem pillanata már elérkezett.

E felhívással egyidőben a pétervári bolsevikok nagy pro­pagandakampányt kezdtek, hogy lecsillapítsák a nyugtalanságot a városban. Minden kerületben külön figyelmeztették a sztrájkolókat, hogy ne játsszanak az ellenforradalom kezére. Az éh­ség, a kimerültség és a hideg, hangzott a kormány érvelése, annak a "hatéves háborúnak" a szükségszerű következménye, amely végigsöpört az országon. Vajon szükségét érezték-e a "fehérgárdista disznók" és támogatóik, hogy kárpótlást fizes­senek azért a drága győzelemért? A sztrájkolók és tüntetők fellépésének kizárólagos haszonélvezői, jelentette ki a Péter­vári Szovjet, a lengyel földbirtokosok Rigában és az angol tőkések Londonban voltak, akik a tárgyalóasztaloknál a nagyobb kedvezmények követelésével léphetnek fel. A pétervári kurszantok kiáltványa hasonló módon támadta a mun­kások akcióit, amik csak "az angol, francia és más nemzetisé­gű földesurak, a mindenütt lesben álló fehérgárdista ügynökök és a kapitalizmus lakájai - az eszerek és a mensevikek - szá­mára hozhatnak hasznot." A Pétervári Védelmi Bizottság arra figyelmeztetett, hogy brit, francia és a lengyel kémek ellepték a várost azzal a céllal, hogy zavart keltsenek. Ezzel egy időben a napi sajtóban megje­lent egy sor, különböző pétervári gyárból és szakszervezet­ből érkezett határozat, amelyek elítélik a zavargásokért felelős "provokátorokat" és "naplopókat". Az állítólagos zavarkeltők kedvenc jelzője a "Skurnyiki", vagy "haszonleső" volt - a kifejezést azokra használták, akik csak saját hasznukkal törődtek. A megszokott "sztrájk" /Sztacsak vagy zabasztovka/ szó helyett pedig a volünka kifejezést használták, amelynek je­lentése nemcsak a szabályos utcai tüntetésen való részvételt, de az ülősztrájkot és a munkalassítást is felöleli. Fjodor Dan szerint a hatóságok inkább ezt a pejoratív kifejezést használták, annak elismerése helyett, hogy igazi sztrájkok folynak a "munkások kormánya" ellen.

Február 26-án, a zavargások növekedése közepette a Péter­vári Szovjet ülést tartott a további teendők tisztázása érde­kében. Baljóslatú megjegyzést tett N.N. Kuzmin, a Balti Flot­ta komisszárja, aki a következő hetek során hírhedtté vált, akkor, amikor felhívta a figyelmet a tengerészek növekvő nyugtalanságára és figyelmeztetett arra, hogy robbanásra ke­rülhet sor, ha engedik, hogy a sztrájkok folytatódjanak. Ezt a gondolatmenetet folytatva Lasevics, a Pétervári Védelmi Tanács tagja kijelentette, hogy a szigorú intézkedések jelentik az egyetlen eszközt a sztrájkolókkal való leszámoláshoz. Követelte, hogy a Trobucsnij gyár munkásait, a mozgalom kez­deményezőit, bocsássák el és ezzel automatikusan fosszák meg őket fejadagjuktól. A szovjet beleegyezett ebbe és azonnal kiadta a szükséges utasításokat. A Baferme-gyárat, a proletár elégedetlenség második melegágyát, szintén bezártak, és a többi üzem dolgozóit munkájukhoz való visszatérésre kényszerítették, vagy szintén elbocsátották. Az alig leplezett kísérlet, hogy a munkásokat kiéheztetve vessék alá akaratuknak, csak olaj volt a tűzre. Február hát­ralévő napjaiban a mozgalom továbbterjedt, újabb és újabb üzemeket kényszerítve arra, hogy abbahagyják a munkát. A ra­gály február 23-án elérte a hatalmas Putyilov fémművek 6.000 munkását, ami hatalmas tömeg volt, bár az I. Világháború alatti létszámnak ez csak mintegy egyhatoda volt.

A Februári Forradalom negyedik évfordulójának közeled­tekor Péterváron az elégedetlenség olyan magasra csapott, hogy az, mint Dan mondta, az autokrácia összeomlása előtti 1917-es Pétervárra emlékeztetett. A másik, a hatóságok figyelmét magára vonó jelenség az volt, hogy megváltozott a munkáskövetelések jellege. Kezdetben a gyári gyűléseken elfogadott határozatok túlnyomórészt az is­merős gazdasági kérdésekkel foglalkoztak: a fejadagok rend­szeres elosztása, cipő és meleg ruha juttatása, az útakadá­lyok eltávolítása, a vidékre való szabad utazás és a falusiak­kal való szabad csere engedélyezése, a munkások egyes kategó­riáinak járó felemelt fejadatok eltörlése stb.. Február utolsó két napján ezek a gazdasági követelések nyomatékosabbá váltak: egy röplap például felsorolt egy sor olyan esetet, amikor munkások megfagytak vagy éhen haltak lakásaikban. Ami azonban sokkal riasztóbb volt a hatóságok szempontjából, az az, hogy a sztrájkmozgalomban egyre inkább kiemelkedő he­lyet foglaltak el a politikai sérelmek. Többek között a mun­kások az ezidáig tisztán rendőrségi feladatokat ellátó speciá­lis fegyveres bolsevik egységek kivonását követelték az üze­mekből, továbbá, a munkás hadseregek feloszlatását, amelyek közül több még ekkor is a nagyobb pétervári üzemekben táborozott. Egy másik alapvető terület a politikai és polgári jo­gok helyreállításának követelése volt, ami kezdetben csak el­szórtan hangzott fel, később azonban általánossá és széleskö­rűvé vált.

Nem meglepő, hogy egy ilyen pillanatban cselekvésre szán­tai el magát a politikai ellenzék. A rendőrség által megtize­delt pétervári mensevikek és eszer szervezetek kiáltványokat kezdtek terjeszteni a munkások között. 27-én például a követ­kező kiáltvány jelent meg a város utcáin:

Alapvető változás szükséges a kormány politikájában. Min­denekelőtt szabadság kell a munkásoknak és a parasztok­nak. Nem akarnak többé a bolsevikok dekrétumai szerint élni. Ellenőrizni akarják saját sorsuk alakulását. Elv­társak, támogassátok a forradalmi rendet! Szervezkedje­tek és elszántan követeljétek: Engedjék szabadon az összes szocialista és párton kívüli munkást; töröljék el a szükségállapotot; biztosítsanak minden munkás számára szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot; az üzemi bizottságokat, szakszervezeteket és a szovjeteket sza­badon válasszák! Hívjatok össze gyűléseket, fogadjatok el határozatokat és indítsatok küldöttségeket a hatóságokhoz követeléseitek megvalósítása érdekében!

Bár a kiáltványt nem írták alá, a követelések erősen hasonlítanak annak az agitációs kampánynak a követeléseire, amit - saját bevallása szerint - Dan folytatott mensevik vezető társaival együtt február végén. Szimpatizáns nyomdá­szok segítségével, akik között a mensevikeknek mindig is sok követőjük volt, a pétervári szervezet sok röplapot és felhívást tudott kiadni, amelyek a szovjetek és a szakszervezetek szabad választására, a polgári jogok helyreállítására, a terror befejezésére és a szocialista és más baloldali po­litikai foglyok szabadon bocsátására szólították fel a kommunistákat. A gazdasági kérdések területén a mensevikek azt kö­vetelték, hogy a kormány vessen véget a gabonarekvirálásoknak és az állami gazdaságok erőszakos megalakításának, és hogy a spekulációt akadályozó rendszabályok bevezetésé­vel együtt állítsa helyre a város és a falu közötti kereske­dés szabadságát.

Ezek olyan követelések voltak, amiket a mensevikek már a polgárháború kezdete óta hangoztattak és amiket Fjodor Dan és David Dallin olyan nyomatékosan fogalmazott meg a szovjetek 1920. decemberi VIII. Kongresszusán. A mensevikek lénye­gileg azt, követelték, hogy szerezzenek érvényt az alkotmány­nak, aminek értelmében a szovjetrendszerben minden szocialista pártnak helye van, és amelyben a munkásosztály élvezi a bolsevik diktatúra által önkényesen megtagadott szabadságokat. Törvényes ellenzék szerepüket megtartva, amely szerepet 1917 óta töltöttek be, a mensevikek tartózkodtak minden, a kor­mány fegyverekkel történő megdöntésének követelésétől. Mint az idézett kiáltvány mutatja inkább arra hívták fel Pétervár munkásait, hogy tartsanak gyűléseket, fogadjanak el határoza­tokat és küldjenek petíciókat a hatóságoknak - röviden: "szer­vezett és elszánt módon" használjanak ki minden törvényes esz­közt a politikai és gazdasági reformok keresztülvitele érdeké­ben. Ezzel együtt azonban bírálatuk magára vonta a kormány figyelmét és dühét, mivel nem kevesebbet állított, mint hogy a bolsevikok elárulták a forradalom alapvető elveit. Ezenkívül, ki garantálhatja, hogy a munkások, ha egyszer cseleked­ni kezdenek, megállnak a tiltakozás törvényes módszereinél és nem robban ki nyílt lázadás?

A mensevikektől eltérően a szociálforradalmárok már rég­óta egy tömegfelkeléstől remélték Lenin rendszerének hatalom­ból való eltávolítását. Céljuk az általános választójog alap­ján megválasztott Alkotmányozó Gyűlés helyreállítása volt, amiben többségük volt, de amit a bolsevikok 1918 januárjában feloszlattak. 1921-ben ez a két cél - a bolsevikok eltávolí­tása a hatalomból és az Alkotmányozó Gyűlés újjáélesztése - programjuk központi eleme maradt és a következő, a Pétervári házak falára február 28-án kiragasztott és a "Névai Kerület Szocialista Munkásai" aláírást viselő kiáltvány valószínűleg eszer eredetű:

Tudjuk, hogy kik félnek az Alkotmányozó Gyűléstől. Azok, akik többé már nem rabolhatják ki a népet, hanem felelniük kell a nép képviselői előtt csalárdságukért, rab­lásaikért és valamennyi bűnükért.

Le a gyűlölt kommunistákkal! Le a szovjetkormánnyal! Éljen a Népi Alkotmányozó Gyűlés!

Ez a röplap /és más hozzá hasonlók is/ sokkal harcosabb szellemű és kompromisszumot kevésbé ismerő volt, mint a mensevikeké. Hangja és tartalma ténylegesen az olyan földalatti szervezetek propagandájához hasonlított, mint a Szövetség Oroszország Fellazítására, a liberálisok és jobboldali szo­cialisták szövetsége, akik véget akartak vetni a bolsevik ura­lomnak.

A februári sztrájkok idején elszabaduló antikommunista propaganda felvetette a mozgalom vezetésének kérdését. Vajon a mensevikek és a szociálforradalmárok voltak azok, mint a kormány állította, akik az utcára vitték a munkásokat? Nem kérdéses, hogy mindkét csoport minden tőle telhető eszköz­zel támogatta a sztrájkokat, ha egyszer már kitörtek. Ez min­denekelőtt a mensevikek esetében volt igaz, akik 1921-ben sok­kal több munkás támogatását tudhatták maguk mögött, mint amennyi támogatását 1917-ben elveszítették. A pétervári zavar­gások idején a Trubocsnyij gyárban és a többi, a mozgalomban résztvevő gyárban a mensevik befolyás rendkívül erős volt. A mensevik agitátorokat rokonszenvező tömegek hallgatták a munkásgyűléseken és röplapjaikat sokan olvasták. Mégis, a zavargások fokozódásában kétségtelenül szerepet játszó tevé­kenységük ellenére sincs bizonyíték arra, hogy a mensevikek vagy valamilyen más csoport szervezte vagy tervezte volna a megmozdulásokat. A pétervári munkásoknak, mint láttuk, éppen elég okuk volt arra, hogy nyíltan tiltakozzanak a kormány el­len. Abban az értelemben, hogy nem tervezték meg előre, a februári sztrájkok a népi elégedetlenség spontán kifejeződé­sei voltak.

Egy hét zűrzavar után a pétervári hatóságoknak végül si­került a helyzeten úrrá lenni. Ezt az erő és az engedmények kombinálásával érték el, amit Zinovjev és társai elszánt haté­konysággal alkalmaztak. Feladatukat bonyolította, hogy a helyőrség jó részét, amit magával ragadott az általános izgalom, nem lehetett kiengedni a laktanyákból, hogy hajtsák végre a kormány rendelkezéseit. A megbízhatatlannak tekintett egységeket lefegyverezték és laktanyáikba zárták". Az a hír is járta, hogy csizmáikat is elvették, hogy megakadályozzák a katonákat laktanyáik elhagyásában és abban, hogy elkevered­jenek a tömegben, ami négy évvel korábban olyan végzetes ered­ménnyel járt. A rendes csapatok helyett a hatóságok a kurszantokra, a kommunista tisztiiskolásokra támaszkodtak, akiket ezrével vezényeltek a szomszédos katonai akadémiákról őrjáratozni a városba. Ráadásul a terület valamennyi kommunista párt­tagját is mozgósították arra az esetre, ha jelenlétük szüksé­ges lenne a rend helyreállításában.

Éjszakára Pétervár katonai táborrá vált. A kerületekben a gyalogosokat megállították és ellenőrizték irataikat. A színházakat és a mozikat bezárták, a kijárási tilalmat szigo­rúan betartották. Időről-időre magányos kiáltás hallatszott az utcákon. A feszültség növekedésével fokozódott az antisze­mitizmus, elsősorban az ipari munkások között, amit a Péter­vári Szovjet a fehér ügynökök által terjesztett zsidógyűlölő irodalomnak tulajdonított.  Ez bizonyos mértékig igaz volt, de az antiszemitizmus az orosz parasztok és munkások szokatlanul nehéz helyzetekre adott ha­gyományos válasza volt. Pétervár zsidó lakói nyugtalankodtak, sokan elhagyták a várost, attól tartva, hogy pogromra kerül sor, ha a kormány összeomlik és a csőcselék elszabadul az ut­cákon.

Miután nagy katonai erőket összpontosítottak a városban, a bolsevikok még több sztrájkoló elbocsátásával akarták megfé­kezni a tiltakozó mozgalmat. Ez - mint a Trubocsnyij és a Laferme gyár esetében - egyet jelentett azzal, hogy a munkásoktól megvonják fejadagjukat. Ezzel egyidőben a pétervári Cseka széleskörű letartóztatásokat hajtott végre. A gyári gyűléseken és az utcai tüntetéseken a rendszert bíráló szónokokat őrizet­be vették. Február utolsó napjaiban Dan szerint körülbelül 500 makacs munkás és szakszervezeti tisztségviselő került a börtönfalak mögé. A letartóztatott diákok, értelmiségiek és más nem munkások száma valószínűleg meghaladta az ezret, a többségük ellenzé­ki pártokhoz vagy csoportokhoz tartozott. A pétervári mensevik szervezet különösen nagy veszteségeket szenvedett a Cseka akciója során. Gyakorlatilag a letartóztatástól eddig megmene­kült összes aktív vezetőt börtönbe zárták. Kazukovot és Kamenszkijt február végén tartóztatták le, miután megszervez­tek egy munkástüntetést. Néhányan, mint Rozskov és Dan, még egy vagy két napig szabadlábon maradt, lázasan rohangált a vá­rosban és terjesztette a kiáltványokat és röplapokat, míg végül őket is letartóztatta a rendőrség. Az összes forrás úgy becsüli, hogy 1921 első három hónapja során Oroszországban mintegy 5.000 menseviket tartóztattak le, beleértve a párt egész Köz­ponti bizottságát is. Ezzel egyidőben azt a néhány ismert eszert és anarchistát is őrizetbe vették, akik ez idáig szabadlábon maradt. Victor Serge azt írja a "Memoirs of a Revolutionary"-ben, hogy a Cseka agyon akarta lőni a mensevik foglyokat, mint a sztrájkok fő felbuj­tóit, de Maxim Gorkij közbelépett és megmentette őket.

Közben a bolsevikok még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy propagandájukkal rábírják a sztrájkolókat a munka felvéte­lére, és ezzel kerüljék a vérontást. Az újságok mellékleteit, a - népszerűségnek örvendő - párttagokat felhasználták az agitációra az utcákon, a gyárakban és a laktanyákban. Fogadtatá­suk általában nem túl szívélyes volt, bár Mihail Kalinyin, az Összorosz Szovjetkongresszus elnöke nagyobb sikerrel járt kollégáinál /feltehetően plebejus származása miatt/ a város üzemeiben és laktanyáiban tartott gyűléseken. Az agitátorok központi témája a sztrájkok és tüntetések elítélése volt, ami­ket a fehérgárdisták és mensevik és eszer szövetségeseik akna­munkájára vezettek vissza. Ez az érvelés három éve ismételgeté­se miatt már unalmassá vált, írta Emma Goldman, de mégis volt bizonyos hatása, különösen azért, mert a mensevikek és az eszerek kísérletet sem tettek annak tagadására, hogy aktív szerepet játszanak a zavargásokban.

De nemcsak propaganda-erőfeszítéseket tettek Péterváron a rend helyreállítása érdekében. Legalább ilyen fontos volt az ellenzéki mozgalom elbizonytalanításához elegendő nagyságú engedmények sorozata. Azonnal külön élelmiszeradagokat osz­tottak szét a katonák és a gyári munkások között, megnövelték az élelmiszer és a kenyéradagokat, ami, mint a viborgi ameri­kai konzul jelentette "teljesen kiürítette a pétervári élelmiszerraktárakat". Ugyanakkor a végszükség esetére tartalékolt készleteket más területekről a városba szállították, hogy a raktárak kiürülése után fel tudják használni.

Emellett Zinovjev február 27-én sok további engedményt jelentett be, amelyek a munkások legsürgetőbb követeléseit teljesítették. Engedélyezték, hogy a lakók elhagyják a várost élelmiszer-beszerzés céljából. Ezt megkönnyítendő Zinovjev ígé­retet tett arra, hogy személyszállító különvonatokat indítanak a város körüli területekre. Az utakat ellenőrző alakulatok Pétervár körül utasítást kaptak, hogy ne kobozzák el az élel­miszert a munkásoktól, ehelyett a spekuláció megakadályozásá­ra fordítsanak figyelmet. Zinovjev azt is bejelentette, hogy 18 millió tonna szenet hoznak be külföldről, ami hamarosan megérkezik és enyhíteni fogja a fűtőanyaghiányt Péterváron, és a többi városokban. De a legfontosabb az volt, hogy beje­lentette: elérkezett az ideje, hogy az erőszakos gabonabegyűjtést felváltsák a terményadóval. Más szavakkal, a hadikommunizmus rendszerét egy új gazdaság­politikával váltják fel, olyan politikával, amely legalább részben helyreállítja a város és a vidék közötti kereskedelem szabadságát. Március 1-én e szándék igazolására a Pétervári Szovjet bejelentette, hogy kivonták az útellenőrző egységeket az egész pétervári területről. Ugyanezen a napon továbbá a Péter­váron munkára kötelezett vöröskatonákat - összesen két vagy háromezer embert - leszerelték és engedélyezték, hogy hazatér­jenek szülőfalujukba. A hivatalos magyarázat szerint a termelés csökkenése szükségtelenné tette további jelenlétüket.

Ennek eredményeként a jónéhány napos feszültség után a pétervári zavargások gyorsan megszűntek. Március 2-án és 3-án szinte valamennyi sztrájkoló üzem dolgozni kezdett. Az enged­mények megtették hatásukat, mivel elsősorban a hideg és az éh­ség váltotta ki a széleskörű népi elégedetlenséget. Nem tagad­ható azonban az sem, hogy a katonai erő alkalmazása és a széles­körű letartóztatások is, nem beszélve a hatóságok fáradhatatlan propagandatevékenységéről, lényeges szerepet játszottak a rend helyreállításában. Különösen a helyi pártszervezetek fegyelme­zettsége volt meggyőző. Belső vitákat félretéve a pétervári bolsevikok szorosra zárták soraikat és egységesen láttak neki annak, hogy hatékonyan és gyorsan végezzenek az elnyomás kellemetlen feladatával. Ez épp annyira igaz volt Zinovjevre, a helyi pártvezetőre, mint alárendeltjeire. Annak ellenére, hogy gyávának és a veszélyes helyzetekben ingadozónak tartották, Zinovjev rendkívüli lélekjelenléttel lépett fel a zavar­gások elfojtása érdekében.

Emellett a mozgalom nem bukott volna el ilyen gyorsaság­gal, ha Pétervár lakossága nem demokratizálódik teljesen. A munkások egyszerűen túl kimerültek voltak ahhoz, hogy képesek legyenek hosszú ideig politizálni. Az éhség és a hideg olyan közömbössé tette őket, hogy már a teljes apátia határán áll­tak. Ezenkívül hiányzott a hatékony vezetés és az átgondolt akcióprogram. A múltban e feladatokat a radikális értelmiség látta el. 1921-ben, mint Emma Goldman írta, a pétervári értel­miségieknek nem volt lehetőségük arra, hogy komoly támogatást biztosítsanak a munkásoknak, még kevésbé arra, hogy vezessék a mozgalmat. A forradalmi tiltakozás egykori fáklyavivői most túl fáradtnak és megfélemlítettnek érezték magukat, túlságo­san megbénította őket az a tapasztalat, hogy egyéni erőfeszítéseik teljesen eredménytelenek, és így nem emelték fel til­takozó hangjukat. Elvtársaik többsége börtönben vagy száműze­tésben volt, sokukat már ki is végezték, és a néhány túlélő nem akart ugyanilyen sorsra jutni, különösen akkor, amikor velük szemben túl nagy erő állt, és amikor a legkisebb tilta­kozás is azt eredményezhette, hogy családjukat megfosztják a fejadagjától. Ezenkívül, sok értelmiségi és munkás számára még mindig a bol­sevikok jelentették összes hibájukkal együtt a fehér restau­ráció és a forradalom bukása elleni leghatékonyabb védelmet.

A sztrájkok Péterváron ezek miatt az okok miatt fejeződ­tek be gyorsan. Majdnem olyan hirtelen fejeződtek be, ahogy elkezdődtek és sosem jutottak el a rendszer elleni fegyveres felkelésig. Ennek ellenére a mozgalom rendkívüli következmé­nyekkel járt. A régi főváros forradalmi fejleményeire mindig odafigyelő szomszédos Kronstadt tengerészeit felrázta ez a moz­galom, és színrelépésük szempontjából a legkomolyabb felkelés volt a szovjet történelemben.

xxx

Kronstadt a Finn-öbölben lévő Kotlin-szigeten, Pétervár­tól húsz mérföldnyire nyugatra épült megerősített város és haditengerészeti támaszpont. A Nagy Péter által a XVIII. szá­zad elején épített erőd eredeti rendeltetése az volt, hogy a Néva partján lévő új orosz fővárost - Péter ünnepelt "nyu­gatra nyíló ablakát" - védje a nyílt tenger felől. Maga a sziget azonban már a IX. századtól kezdve stratégiai jelentő­ségű, amikor a Néva torkolata volt a "vikingektől a görögökig vezető" híres vízi út kiindulópontja. Ma a Péterhofba, Péter Kotlintól délkeletre a parton fekvő csodálatos palotájába látogató turista megállhat a tengerparton és láthatja a korábbi fővárost a tenger felől védelmező sziget távoli körvonalait. Ez a szűk földdarab, amely mintegy nyolc mérföld hosszú és legszélesebb pontján fél mérföld széles, szabálytalanul elnyú­ló háromszög alakot formáz. Az idegenek elől elzárt erőd partját jól védi a tengerben délre és északra húzódó szikla­sorra telepített erődök és ütegek lánca.

A sziget Pétervár felőli, keleti végét Kronstadt városa foglalja el. Vastag régi várfal fogja körül a várost, aminek főbejárata a keleti oldalon lévő Pétervári Kapu. A déli olda­lon terül el a kikötő és a Balti Flotta hajóinak szárazdokk rendszere. A Finn-öblöt négy hónapon át, november végétől március végéig vagy április elejéig jég borítja. Az I. Világháború előtt a nyári hónapokban rendszeres kirándulóhajók közlekedtek Pétervár és Kronstadt között. Télen a szokásos útvonal a kö­vetkező volt: vonaton Oranienbaumba, a szárazföldön a Kotlin-szigettől öt mérföldre délre fekvő városba, és katonai támasz­pontra, majd onnan az öböl vékony jegén vezető havas úton át a szigetre. A beszámolók egybehangzó állítása szerint Kronstadt a XX. század elején nagyon festői város volt. Csatornáival, háromsávos utcáival és méltóságteljes középületeivel a közeli birodalmi fővárosra emlékeztetett. Fő nevezetességei között volt az aranykupolás és okkersárga falu Szent András katedrális, a régi Arzenál és az Admiralitás épületei, valamint a Hajómérnöki Iskola /amit 1917-ben Kultúra Házára keresztel­tek át/. A város központját a hatalmas Horgony-tér uralja a XIX. század végén épített Tengerész Székesegyház /Morszkoj Szobor/ óriási épületével. A tér a XVIII. század közepén kapta nevét, amikor nagy boltokat építettek, ahol horgonyokat árusítottak. A több mint 25.000 ember befogadására alkalmas erődöt gyakran használták kiképzés és katonai szemlék céljára. 1905-ben és 1917-ben a Horgony tér Kronstadt forradalmi fórumává vált, ahol a lelkes tengerészek, katonák és munkások naponta ülésez­tek, és egy olyanfajta közvetlen demokráciát valósítottak meg ami a középkori kozák népgyűlésekre emlékeztetett.

1921-ben Kronstadt a Balti Flotta fő támaszpontja volt. Népessége mintegy 50.000 főre rúgott, ezek fele civil, fele katona volt. Ez utóbbiak közül a többséget a flotta tengerészei alkották, míg a többiek zömükben tüzérek voltak, akik az erődben és a környező sziklákon lévő erődítményekben és tüze­lőállásokban szolgáltak. A polgári lakosság többsége az erőd­ben vagy a kikötőben polgári alkalmazottként, vagy munkásként a dokkokban dolgozott, vagy a raktárakban és a város boltjai­ban. A többiek gyári munkások, kézművesek, halászok, kiskeres­kedők és a szövetkezetek és a városban lévő kormányintézmények alkalmazottai voltak.

A Kotlin - katlan vagy üst - név tökéletesen ráillett a szigetre, amire Kronstadt épült, mivel fő lakói, a balti tengerészek állandóan forrongtak. A minden kiváltságot és tekintélyt megvető nyughatatlan és független fajta mindig kész volt nyílt erőszakot szegezni tisztjeinek vagy a közpon­ti kormánynak, amit idegennek és kényszerítő erőnek tekintet­tek. Vérmérsékletük azoknak a régmúlt korokbeli merész sza­badoknak, a XVII. és XVIII. századi kozákoknak és a sztrelecek-nek vérmérsékletére emlékeztetett, akik­nek táborai mindig a buntarsztvo, vagy a spontán felkelés melegágyai voltak. Szilaj elődeikhez hasonlóan a ten­gerészek volnisztyi-k, vagyis megfékezhetetlen szelleműek voltak, ösztönösen ellenálltak a külsődleges fe­gyelemnek és vágytak a szabadságra és a kalandra. Amikor a hírek vagy az ital feltüzelte őket, elődeikhez hasonlóan a tengerészek is hajlamosak voltak fellázadni és dühüket a gaz­dagokra és a hatalmasokra zúdítani.

A kronstadti állhatatlan radikalizmus története a XX. szá­zadi Oroszország első nagy megmozdulásáig, az 1905-ös forrada­lomig nyúlik vissza. Az illegális irodalom 1901-ben jelent meg első ízben a haditengerészeti támaszponton és a tengerészek ezután köröket kezdtek alakítani politikai és társadalmi kér­dések megvitatására és azért, hogy kifejezésre juttassák sé­relmeiket; mindenekelőtt az alacsony bért, a rossz élelmiszer­ellátást és a szigorú fegyelmet, aminek állandóan alá voltak vetve. Az országban 1902 és 1905 között végigsöprő sztrájkok, parasztfelkelések és terrorcselekmények rokonszenvet keltettek bennük, és növelték társadalmi és politikai tudatosságukat. A tiszteknek és a fegyelmi előírásoknak való engedelmeskedés megtagadása mindennapossá vált. 1905-ben, a háború és a for­radalom kitörése után a morálisan züllésnek indult hajóhad megsemmisítő vereséget szenvedett a Csuzima-szorosban, ahol a japánok a flotta nagy részét elsüllyesztették. A forradalmi tevékenységnek további ösztönzést adott - ha ilyesmire egyál­talán még volt valami szükség - a Patyomkin cirkáló 1905. jú­niusi Fekete-tengeri drámája.

Az első zavargásokra Kronstadtban 1905 októberében, a for­radalom tetőpontján került sor. Ezek a későbbi évek során egy­re inkább megszokottá vált módon folytak le. Először tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Elégedetlen tengerészek és ka­tonák ezrei gyűltek össze hangot adni sérelmeiknek. A jobb ellátást és ruhát, magasabb fizetést és rövidebb szolgálatot, valamint a katonai fegyelem enyhítését követelő jelszavak keveredtek az autokrácia azonnali megdöntésének és a minden­ki számára polgári szabadságokat biztosító demokratikus köztársaság megteremtésének követelésével. A következő napokban fokozódott a feszült hangulat. Október 25-én nyugtalanság támadt a tengerészek között, miután valaki panaszkodott az élelemre. "Halál a parancsnokokra" kiáltás hallatszott a dobogó lábak és az ütemesen egymáshoz vert tálcák keltette zaj közepette. Másnap kronstadtban nyílt felkelés tört ki. A teljesen spon­tán eredetű felkelés hamarosan a fosztogatás és a pusztítás orgiájává fajult, ami erősen hasonlított a Nagy Péter uralma alatt kitört sztrelec felkelésekhez. A tengerészek tömege végigvonult a város utcáin, betörte a kirakatokat és felgyújtotta a házakat. Barikádokat emeltek és sok házat megszálltak azért, hogy védekezzenek a Pétervárról várhatóan megérkező büntetőkülönítmények ellen. A felkelés két napig tartott és a rendet helyreállító kormánycsapatok vesztesége 17 halott és 82 sebesült volt. Közel 3.000 tengerészt tar­tóztattak le. Sokukat évekig tartó börtönbüntetésre vagy szám­űzetésre ítélték, de halálos ítéletet nem hoztak.

1906. július 19-én, az 1905-ös forradalom alkonypírjában egy második és az elsőnél sokkal komolyabb robbanásra került sor Kronstadtban, amihez a szikrát Svibrogban lévő testvérerődjében kitört lázadás szolgáltatta. Mint októberi elődje, az új kitörés is spontán és szervezetlen volt, amit a kormány csak két nap után tudott leverni. A felkelők követelései, mi­közben lényegüket tekintve azonosak voltak a korábbiakkal, alkalmazkodtak a korábbi hónapok kudarcait követő kiábrándult­sághoz. A hatalom és a fegyelem iránti gyűlölet volt a ten­gerészek dühének fő mozgatóereje akkor is. "Elég hosszú ideig szívtátok a vérünket" kiáltotta oda egy kékblúzos egy tisztnek a felfordulás közepette és ez jól jellemzi a tengerészek érzel­meit. Mindkét oldal példa nélküli kíméletlenséggel harcolt, a tenge­részeket sérelmeik és dühük vezette, a hatóságokat pedig hitük abban, hogy a felkelést gyorsan leverik most, hogy a forradalmi hullám Oroszországban elült. Az elnyomás légkörét jellemzi, hogy ezután 36 hangadót kivégeztek és ezreket börtönöztek be vagy deportáltak Szibériába.

Szükséges hosszasabban foglalkozni a kronstadti spontán felkeléseknek ezekkel a korai eseteivel, mert, mint látni fogjuk, sok szempontból előrevetítették az 1921 márciusi viharos eseményeket. Ez különösen az 1917-es felkelés eseté­ben igaz, amikor ismét Kronstadt volt a szabadjára engedett forradalmi aktivitás központja. A Kotlin-szigeti vérmes népes­séget éveken át ideológiai befolyása alatt tartó szélsőbaloldal hatására Kronstadtban a társadalmi felkelések történelmé­ben és legendáriumában nagy becsben tartott 1871-es Párizsi Kommün példáját követve forradalmi közösség jött létre. 1917 májusában az életerős Kronstadti Szovjet, amit bolsevikok, anarchisták, baloldali eszerek és anarchista, népi hajlamú pártokhoz nem tartozó radikális értelmiségiek vezettek, nem volt hajlandó alávetni magát az Ideiglenes Kormánynak és ma­gát deklarálta "az egyetlen hatalomnak a városban". Ezután a Szovjet teljhatalmat gyakorolt és működésében a Horgony téren szinte minden nap tartott általános gyűlésre támaszkodott. A Horgony tér - ahogy Jefim Jarcsuk, a Kron­stadti Szovjet egyik ismert anarchista tagja beszámol róla - "szabadegyetemmé" vált, ahol a legkülönfélébb pártállású forradalmi szónokok beszéltek a lelkes tengerészek, katonák és munkások előtt. A helyi bolsevik vezető, Ivan Flerovszkij büszkén nevezte a teret "Kronstadt vecséjének", utalásképpen a középkori orosz városokban működött népgyűlések intézményére.

A Szovjet és a Horgony téri fórum kielégítette a kronstadti lakosok politikai szükségleteit. A jelek szerint nem igényelték egy országos parlament vagy más központi irányító testület létét. A város gazdasági és társadalmi életé­nek kérdéseit a polgárok maguk intézték a libertariánus at­moszférában gomba módra szaporodó különféle bizottságok - házbizottságok, hajóbizottságok, élelmezési bizottságok, gyá­ri és üzemi bizottságok - révén. Népi milíciát állítottak fel a sziget szuverenitását fenyegető veszély elhárítása cél­jából. Kronstadt lakói rendkívüli tehetségről tettek tanúbi­zonyságot a spontán önszerveződés területén. A különböző bi­zottságokon kívül az azonos munkahelyen dolgozó és az azonos lakóhelyen élő férfiak és nők kis mezőgazdasági kommunákat alakítottak, amelyek körülbelül 50 főből álltak és művelés alá vettek minden talpalatnyi mezőgazdaságilag hasznosítható föld­területet a szigeten. A polgárháború idején, mondja Jarcsuk, ezek a közösségi zöldségeskertek mentették meg a várost az éhezéstől.

Helyi autonómiájukat nagy becsben tartva a kronstadtiak lelkesen fogadták a Lenin és pártja által 1917-ben kiadott "Minden hatalmat a szovjeteknek!"- jelszavát. A jelszót a szó eredeti értelmében fogták fel, vagyis hogy azt jelenti, hogy minden egyes helyi közösség maga intézi saját ügyeit, amibe a központi hatalom nem vagy csak kismértékben szól bele. Ezt tekintették, mondja Jarcsuk, a "szocializmus" igazi lényegé­nek. Saját forradalmi közösségüket a decentralizált önigazgatás modelljének tekintették és bíztak abban, hogy az ország többi része is követi majd őket. "Forradalmi erényeik mellett" jegyez­te meg Ivan Flerovszkij, "a kronstadti tengerészeknek volt egy komoly fogyatékosságuk: naivan hittek abban, hogy saját lelkese­désük ereje elegendő lesz a szovjetek hatalmának egész Orosz­országban történő megteremtéséhez". Az ilyen remények azonban nem teljesültek be és a bolsevik diktatúra következő évei alatt az 1917-es libertariánus közös­ség forradalmi utópiává vált. Az 1921-es felkelés mindenek­előtt a kronstadtiak a spontaneitás ezen aranykora visszaál­lítására irányuló kísérlete volt és jelszavuk ez volt: "Minden hatalmat a helyi szovjeteknek!"

Az 1917-es forradalom idején a Balti Flotta mindvégig forrongott és erőszakos kitörésekkel válaszolt a politikai és katonai hatalom minden megnyilvánulására. Mint 1905-ben, a tengerészek most is tisztjeikre zúdították minden dühüket, akiket az idejét múlt kiváltságok és az önkényuralom eleven szimbólumainak tekintettek. A kronstadtiak különösen a szigorú fegyelem és a büntető szolgálat légköre miatt háborogtak, ami miatt a Kotlin-szigetet a "tengerészek Szahalinjának" te­kintették. Így amikor kitört a Februári Forradalom, megragadták az alkal­mat, hogy véget vessenek a parancsolgatás rendszerének és le­számoljanak népszerűtlen előljáróikkal. Február 28-án a kék­kabátosok dühös tömege elhurcolta házából a támaszpont parancs­nokát, R.N. Viren admirálist és a Horgony térre vitte, ahol a tömeg végzett vele. Ez jeladás volt az általános vérfürdőre, aminek során több mint 40 kronstadti tengerész- és katona­tisztet öltek meg. 200 további tisztet börtönbe vetettek. A februári zavargások során erőszakhullám söpört végig a Balti Flotta támaszpontjainak mindegyikén, összesen 76 tengerésztisztet - a katonákról most nem beszélve - vertek agyon sa­ját beosztottaik. Viren mellett köztük volt Sveaborg parancs­noka, Butakov admirális és Nepnyin admirális, a Balti Flotta parancsnoka, akinek főhadiszállása Helsingforsban /Helsinkiben/ volt.

Ez a személyes bosszúvágy csak az egyik oldala annak a forradalmi szélsőségességnek, amit a februári forradalom sza­badított el Kronstadtban. A libertarianizmus szelleme vált uralkodóvá az erődben. A bolsevikok, az anarchisták, az eszerek és a többi ultraradikális csoport természetesen mindent meg­tett bátorítása érdekében és erős hatást gyakoroltak a tenge­részekre és a többi kronstadtira. E csoportok fő célpontja természetesen nem a katonai tisztikar, hanem maga az Ideigle­nes Kormány volt. És az októberig tartó időszakban mindvégig számíthattak arra, hogy a tengerészek támogatják az új rendszer ellen irányuló forradalmi felhívásokat. A kronstadtiak jelen voltak az 1917. áprilisi pétervári utcai tüntetéseken és meg­jelentek júniusban is, amikor egy csoport anarchista megsegí­tésére érkeztek, akik a kormánycsapatok várható támadása el­leni védekezés céljából elbarikádozták magukat. A zavaros jú­liusi napokban, pedig ők hozták a friss híreket Pétervárra és központi szerepet játszottak az elvetélt felkelési kísérletben, s ezért nevezte őket Trockij "a forradalom büszkeségének és dicsőségének". /Közismert, hogy a tengerészek egy csoportja elfogta Viktor Csernyit, az eszer mezőgazdasági minisztert és csak Trockij megérkezése mentette őt meg a lincseléstől/.

Augusztus végén, amikor Kornyilov tábornok a főváros fe­lé vonult, a tengerészek csatlakoztak a forradalom védelmezői­hez. A Petropavloszk csatahajó legénysége, mely a júliusi felkelés élcsapata volt, ismét a hatalom szovjeteknek történő azonnali átadását, Kornyilov letartóztatását és kivégzését követelte. Négy ez ellen tiltakozó tisztet elfog­tak és kivégeztek. Október 25-én elérkezett a pillanat, amikor Lenin sikeresen megragadta a hatalmat. Hajóikat elhagyva a tengerészek a fő­városba rohantak, hogy erejükkel a felkelők segítségére le­gyenek, csatlakoztak a vörösgárdistákhoz a Téli Palota ostro­mánál, miközben az Auróra vaktöltéssel lövéseket adott le, hogy demoralizálja a védőket. Októberben játszott szerepükkel a kronstadtiak megerősítették azt, hogy "a forradalom dicső­sége és büszkesége" cím jogos, amivel Trockij jutalmazta őket a júliusi napok idején.

Kerenszkij bukása után Kronstadt forradalmi harci kedve töretlen maradt. A győzelem csak fokozta a tengerészek étvá­gyát, hogy bosszút álljanak azokon a társadalmi elemeken, aki­ket elűztek a hatalomból. Az erőszakos tettek iránti vonzalmuk különösen tragikus eredményre vezetett 1918. január 6-ról 7-re virradó éjszaka, amikor forrófejű kronstadtiak betörtek egy pétervári kórházba, ahol az ideiglenes kormány két koráb­bi kadet miniszterét, Singarjevet és Kokoskint tartották őri­zet alatt és ágyukban meggyilkolták őket. Lenin utasításra I.N. Steinberg, az igazságügyi népbiztos vizsgálatot indított, de Lenin újra fontolóra vette az ügyet és úgy határozott, hogy inkább leállítja az eljárást, minthogy összeütközésbe kerüljön a tengerészekkel. Pontosan kíméletlenségük miatt akarta Lenin a maga oldalán tudni a tengerészeket. Nem kis jelentőséget tulajdonított an­nak, hogy egyfajta pretoriánus gárdaként lehet használni őket, akik minden percben készek fegyvert ragadni a szovjetek ügyé­nek védelmében. A gyilkosságot megelőző éjszaka ő maga küldte a kronstadtiak egy különítményét a harcos fiatal anarchista, Anatolij Zseleznyakov vezetésével az Alkotmányozó Gyűlés fel­oszlatására, ahol a bolsevikoknak nem sikerült megszerezniük a többséget. A tengerészeknek természetesen megvoltak a maguk érvei is a gyűlés ellen. Mint láttuk szükségtelennek tartották bármi­féle központi politikai intézmény létét, különösen akkor, ha abban az ízlésükhöz képest túl konzervatív pártok voltak többségben. Szemükben a helyi szovjeteken keresztül érvényesülő közvetlen demokráciáé a jövő, egy országos parlament ezzel szemben visszalépést jelentene, visszalépést a "burzsoá" társadalmat képviselő Ideiglenes Kormány felé, aminek megsemmisí­tésében maguk is tevékenyen részt vettek.

Az 1918-1920-as polgárháborúban a kronstadti tengerészek és a Balti Flotta matrózai mindvégig a forradalmi harci szel­lem fáklyavivői voltak. Több mint 40.000 kékkabátos vett részt a fehérek elleni harcban. A harcban tanúsított bátorságukról és kíméletlenségükről nevezetes tengerészek folyami hajókon, páncélvonatokon a Vörös Hadsereg veszteségeinek pótlására küldve harcoltak a polgár­háború összes frontján. A svjazski kritikus ütközetben - "az orosz forradalom Valmy-jában" - ők biztosították Trockij leg­nagyobb veszteségeket szenvedett csapatait, segítettek visszavetni egy nagy ellenséges egységet, amely a bolsevik terü­let szívébe való betöréssel fenyegetett.

Ugyanakkor azonban komoly súrlódások is voltak a tenge­részek és a kormány között. Az első egyet nem értő hangok ak­kor szólaltak meg, amikor Lenin, közvetlenül az októberi puccs után, kizárólag bolsevikokból nevezte ki a kormányt. Nem bízva az egykézbe összpontosított hatalomban a Kronstadti Szov­jet fellépett a valamennyi szocialista csoport képviseleté­vel alakult koalíciós kormányzás mellett - ami ízelítő volt az 1921. márciusi kronstadti programból. A tengerészek zúgo­lódtak, fel kívántak lépni egy új diktatórikus rendszer létre­jöttének lehetőségével szemben. Ha az új Népbiztosok Tanácsa ar­ra vetemedik, hogy elárulja a forradalom demokratikus eszmé­nyeit, mondták, akkor a Téli Palota ellen fordult fegyverek könnyen a Szmolnij Intézet, az új közigazgatás főhadiszállása ellen fordulhatnak. Lenin nyilvánvalóan figyelemmel volt ezekre az ellenséges érzelmekre akkor, amikor 1917 novemberében azt kővetően, hogy néhány kollégája elzárkózott attól, hogy más szocialisták részt vegyenek a kormányban, azzal fenyegetőzött, hogy a "ten­gerészekhez fordul".

1918 elején a kommunista uralom önkényes és bürokratikus jellege elleni tiltakozás már nem volt elszigetelt jelenség. Márciusban súlyossá vált a helyzet, amikor a flotta saját választott központi bizottságát /Centrobalt/ feloszlatták és funkcióit a párt által kijelölt komisszárok tanácsa vette át. Egyre több tengerész gondolta, hogy a forradalmat elárulták, és ezt a nézetet a hónap végén kötött breszt-litovszki béke csak alátámasztotta. Sokan álltak a Baloldali Kommunisták, az anarchisták és a baloldali eszerek mellett, akik ellenez­ték a szerződést, amiben a német imperializmusnak való behódolást és a világforradalom céljainak feladását látták. Ápri­lisban több balti hadihajó legénysége egy olyan erős kifeje­zéseket használó határozatot fogadott el, amely azzal vádolta a kormányt, hogy a német követeléseknek megfelelően a flotta felszámolását tervezi. A határozat olyan messzire is elment, hogy az általános felkelésre szólított fel, aminek célja a bolsevikok eltávolítása és egy olyan új rendszer megteremtése, ami híven ragaszkodik a forradalom elveihez. Nem került sor erre, de sok tengerész csatlakozott a baloldali eszer felkelés­hez Moszkvában 1918 júliusában, amikor megrohamozták a Cseka főhadiszállását és rövid időre letartóztattak egy magas rangú hivatalnokot, M.I. Latiszt.

További bonyodalmak következtek be októberben, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlés határozatot fogadott el arról, hogy a breszt-litovszki békét fel kell mondani és harcba kell szállni az Ukrajnát, a tenge­részek többségének szülőföldjét elözönlő németekkel. Ugyanakkor a tengerészek tiltakoztak a politikai hatalom bol­sevik monopóliuma ellen is. Az anarchisták és az ellenzéki szocialisták elnyomását elítélve szabad szovjetválasztások megtartására hívtak fel annak érdekében, hogy a különféle baloldali pártok képviselve legyenek a politika színterén. Végül elítélték a kormány által éppen ekkor bevezetett köte­lező beszolgáltatás rendszerét és a rekviráló osztagokat "tolvajoknak" és a "parasztok kirablóinak" bélyegezték.

1918. októberi zendülés nem vált komolyabb üggyé: csapatokat küldtek a támaszpontra, amelyek gyorsan rendet teremtettek a tengerészek között. De követeléseiket teljes mértékben átvette az 1921-es kronstadti program a "szabad szovjeteket" és a "Le a komisszárokráciával!" jelszavaival. A két esemény egy régi történelmi beállítottság megnyilvánu­lása. A Balti Flotta viselkedése 1905 és 1921 között sok pon­ton folyamatosságot mutat, amire Pavel Dubenko, a kronstadti tengerészből lett bolsevik katonai vezető utalt akkor, amikor a tengerészek "örökös lázadó szelleméről" beszélt. Mindig elevenen élt közöttük a kiváltságok és a tekintély el­utasítása, a parancsolgatás iránti gyűlölet és a helyi autonómia és az önigazgatás álma. Hatalmas ellenérzés élt bennük a központi kormány és kinevezett hivatalnokai iránt, ellenér­zés, amely a hatalmas bürokratikus állam XVII-XVIII. századi kialakulásától kezdve mélyen gyökerezett az alacsonyabb osz­tályok anarchisztikus és népi hagyományaiban. A szárazföldtől elszigetelt Kronstadt még baltikumi testvértámaszpontjainál is nagyobb mértékben vált a primitív anarchista lázadás erős­ségévé. A forradalmiságukat és független szellemüket megőrző kronstadti tengerészek nem viselték el az önkényt, vagy kény­szert; bármi is volt forrása. A spontaneitás és a decentrali­záció volt a jelszavuk. A helyi szovjeteken alapuló szabad tár­sadalmi rend hívei voltak, a kozák krug vagy a középko­ri vjecse hagyományait folytató közvetlen demokráciáé. Mindig is hajlamosak voltak arra, hogy erőszakot alkalmazzanak a hatalom birtokosai, a tisztek, a bürokraták, a tulajdonosok és a kiváltságosok ellen. 1921 márciusában ezek a késztetések törtek végzetes és ellenállhatatlan módon felszínre.

Időközben a polgárháború kiterjedésével sokasodtak a ten­gerészek sérelmei is. Az elégedetlenség, mint a múltban is, a katonai fegyelem kérdése körül összpontosult. Az 1917-es forradalom a hadsereget és a tengerészetet a legteljesebb dezorganizáltság állapotába sodorta. A parancsnoklás szokásos rendje megszűnt és a légüres tért a parancsnokaikat maguk választó és a fentről érkezett parancsnokokat semmibe vevő katonák és tengerészek megszámlálhatatlan számú bizottságai töltötték be. Az ezt eredményező káosz hasonlított az ipar­ban kialakult helyzethez, ahol a helyi üzemi bizottságok a gyárakban egymás után hozták létre a "munkásellenőrzés" rend­szerét. Az októberi forradalom utáni első hónapokban a bolse­vik politika támogatta a decentralizáció e spontán folyamatát. A kormány rendeletével eltörölték a hagyományos katonai címe­ket és rangokat és "a tisztek választásának és a kölcsönös elvtársi fegyelemnek és tiszteletnek elvére alulról felfelé felépülő", "szocialista" fegyveres erő megteremtését tűzték ki célul. A gyakorlatban ez a központi hatalom és a parancsolás normális rendje végső összeomlásához vezetett és bátorította a régóta szolgálatot teljesítő oroszok között meglévő ámokfutásra, fosztogatásra és rablásra való hajlamot.

A polgárháború kitörése 1913-ban azonban gyors változást eredményezett a bolsevik katonapolitikában. A rendszer túl­élése megkövetelte, hogy véget vessenek a hatalom kaotikus decentralizálódásának és helyreállítsák a fegyelmet. Hadügyi népbiztosként Trockij volt a legfőbb ellenzője a fegyveres erőket átható "partizán szellemnek" /partizanscsina/. A hagyományos katonai eljárásokat követve gyorsan sike­rült létrehoznia egy új és hatékony fegyveres erőt. A régi ran­gokat nem állították vissza, de sok ezer korábbi birodalmi tiszt tért vissza a szolgálatba, hogy "katonai szakértőként" /vojenspecü/ dolgozzék a politikai tisztek közvetlen ellenőrzése alatt. Ily módon biztosították a nehezen nélkülözhető parancsnoki tapasztalatot és technikai hozzáértést addig, amíg nem sikerül kiképezni a vörös parancsnokok tömegeit. A Vörös Hadseregben megszüntetik a bizottsági rendszert, a parancsnoknak való engedelmeskedést szigorúan megkövetelték, és a fegyelem egyik napról a másikra kötelezővé vált újból.

A kormány ezeket az intézkedéseket hamarosan a haditen­gerészetre is elkezdte kiterjeszteni. E törekvése azonban itt heves ellenállással találkozott. Mint Dubenko beszámolt erről, a hajóbizottságok felszámolására és a központilag kinevezett komisszárok hatalmának megteremtésére tett bolsevik kísérle­tek viharos tiltakozást váltottak ki a Balti Flottánál. A tengerészek számára, akiknek a kívülálló hatalommal szembe­ni ellenszenvük közmondásos volt, a fegyelem helyreállítására tett kísérlet annak a szabadságnak elárulását jelentette, amiért 1917-ben harcoltak. Nemcsak a cári idők nyers parancsolgatására emlékeztette őket, de emellett úgy is érezték, hogy a katonai hatékonyságot jobban szolgálná, ha engednék, hogy saját elképzeléseik szerint tevékenykedjenek. El voltak szánva arra, hogy a győzelem gyümölcseit még annak a pártnak sem engedik megtagadni tőlük, amelyeket hatalomra segítettek. Ennek következtében állandó volt a súrlódás a katonák és a bolsevik komisszárok és parancsnokok között, és gyakoriak vol­tak az, összeütközések a polgárháború tetőpontján a reguláris csapatok mellett harcoló Cseka egységekkel.

A polgárháború befejeződése után a helyzet nemhogy javult volna, hanem ellenkezőleg, sokkal rosszabbá vált. A kormány szigorú politikája elveszítette raison detre-jét. Ahogy a parasztok nem látták továbbá szükségesnek a termények rekvirálását és a szabadpiac elnyomását, ahogy a munkások dühösek voltak szakszervezeteik alárendelt szerepe kárhoztatása és a gyári fegyelem, az egyszemélyi vezetés visszaállítása és a "burzsoá" szakemberek megjelenése miatt, a tengerészek és a katonák is a katonai élet demokratikus elveihez való vissza­térést követelték. A Balti Flotta lázas szembehelyezkedése a fegyelem megerősítésével, a hajóbizottságok feloszlatásával és a komisszárok és a "katonai szakértők" kinevezésével katonai posztokra, gyorsan veszélyes méretűvé vált. Több új tényező is volt továbbá, amely táplálta a hajók legénységének és a balti erődök csapatainak lázadó szellemét. Mindenekelőtt a fehér veszély elmúltával az emberek első ízben kaptak hónapok óta eltávozási engedélyt és hazatérve falujukba saját szemük­kel látták az élelmiszer-rekvirálási politika és az ezt vég­rehajtó erőszakos módszerek eredményét. Sokukat megállítot­ták az utakat ellenőrző osztagok és élelmiszerek után kutattak náluk. A városokban a maga valóságában kerültek szembe a háború okozta emberi nyomorúsággal. Mindenütt nyugtalankodó és elégedetlen emberekkel találkoztak. Meghallgatták szüleik és testvéreik panaszait, amik sokban hasonlítottak a hatósá­gokkal szembeni saját ellenérzéseikhez. "Négy éven át" jegyez­te meg Petricsenko, a kronstadti felkelés vezető alakja "elhallgatta előlünk a bolsevik cenzúra, hogy mi történt ott­hon, amíg mi a frontokon vagy a tengeren harcoltunk. Amikor hazatértünk, szüleink azt kérdezték tőlünk, hogy miért har­coltunk az elnyomókért. Ez az, amin gondolkodnunk kellett". Nem nehéz elképzelni, hogy milyen mértékben fokozta a Petricsenkóhoz hasonló emberek állomáshelyükre való visszatérésük után tartott beszámolói a nyugtalanságot elvtársaik körében. Ténylegesen olyan drasztikus hatással volt ez a morálra, hogy a kormány lépéseket tett az eltávozások korlátozására a flottában. 1920 decemberében ez dühös tiltakozást váltott ki a kronstadti kikötőben horgonyzó két nagy hadihajó egyikén, a Szevasztopolon, amely a következő évi februá­ri és márciusi események során központi szerepet játszott. 1920-1921 telén a Balti Flottában a dezertálók száma nagy­mértékben megnövekedett, 1921 elejére a flotta lényegileg megszűnt szervezett katonai erőként létezni.

Egy másik, a kérdéses időszakban nagy veszélyt jelentő tényező volt az élelmezési és üzemanyagválság flottára gya­korolt hatása. A tengerészek Csak alig szenvedtek kevésbé az éhségtől és a hidegtől, mint a polgári lakosság általában. A tél kezdetétől a fűtés hiánya szinte elviselhetetlenné tette az életet a laktanyában és a hajókon. Nem állt rendel­kezésre kiosztható csizma és meleg ruha-készlet, aminek ki­osztásával ellensúlyozni lehetett volna a baltikumi területen november és április között szokatlanul hideg telet. Súlyosbította a helyzetet, hogy csökkentették az emberek élelmiszer-fejadagját és romlott a minősége is. Az orosz haditengerészetnél hagyományos sérelem, a rossz élelmezés már nem egyszer váltott ki zavargásokat a múltban. Decemberben, helsingforsi emigráns források szerint, a kronstadti tengerészek delegációt küldtek Moszkvába az élelmezés megjavítását kérve, de amikor a küldöttség megérkezett, a ha­tóságok letartóztatták. Saját embereiért közbenjárva a flotta parancsnoka, F.F. Raszkolnyikov figyelmeztetett arra, hogy ha a küldötteket nem engedik haladéktalanul szabadon, Kronstadt Pétervár ellen fordíthatja fegyvereit. Profetikus szavai azon­ban süket fülekre találtak.

Még a kommunista párthoz tartozó tengerészek sem marad­tak érzéketlenek a flottában terjedő ellenzékiség iránt. Osztva elvtársaik független szellemiségét ők sem voltak haj­landóak alávetni magukat a pártnak vagy a katonai fegyelemnek. 1920 végén létrejött a "flotta ellenzék", a hadseregen kiala­kult "katonai ellenzékhez" és a gyárakban kiformálódott "mun­kásellenzékhez" hasonlóan, s ezek mindegyike a helyi kezde­ményezés, a párton belüli demokrácia mellett és a parancsolgatás, a merev központi ellenőrzés ellen foglalt állást. A "flotta ellenzék" egy "szocialista" alapon szervezett szovjet haditengerészet híve volt, amely különbözött attól, amit múltbeli hierarchikus és autoriter modellnek tekintettek. A választott hajóbizottságokat védelmezve elutasították a "katonai szakemberek" bevonását és a flotta politikai irányi-tásában működő bizonyos bolsevik hivatalnokok "diktatórikus viselkedését" /gyiktatorsztvo/.

Ami ennél riasztóbb volt, az az, hogy egyre több bolse­vik tengerész adta vissza párttagsági könyvét, akik számára a "flotta ellenzék" nem volt megfelelő közeg elégedetlenségük kifejezésére. Egyedül 1921 januárjában 5.000 balti tengerész lépett ki a kommunista pártból. 1920 augusztusa és 1921 már­ciusa között a 4.000 fős kronstadti pártszervezet tagjainak több, mint felét veszítette el. A bolsevik hivatalnokok ezért az exodusért a polgárháború idején, amikor a tagság feltételein nagymértékben enyhítettek vagy esetleg semmiféle feltételt nem támasztottak, mint pél­dául az 1919. augusztusi tagfelvételi kampány idején, a párt­ba került felelőtlen elemeket hibáztatták. A párt forrásai szerint az új párttagok okozták ezt a kilépési hullámot. Megelőző intézkedésként továbbá több mint ezerre tehető azoknak a száma, akiket kizártak és ezek többségét átvezényelték a Fekete-tengeri vagy a Kaszpi-tengeri flottához, vagy távol-keleti állomáshelyekre.

A párt tekintélyét az a harc is gyengítette, amit a flotta feletti politikai ellenőrzés megszerzéséért folyta­tott egymással Trockij, a hadügyi népbiztos és Zinovjev, Pétervár pártvezetője. Zinovjev 1917 októbere óta neheztelt Trockijra, amikor az helyette Lenin legközelebbi munkatársa lett. 1920 utolsó hónapjaiban - a Trockijhoz hű - Fjodor Raszkolnyikov, a flotta parancsnoka és E.I. Batisz, a poli­tikai igazgatóság /Puba1t/ vezetője szerint Zinovjev megpróbálta lejáratni riválisát azzal vádolva, hogy "diktá­torként" viselkedik, miközben önmagát a párton belüli demok­rácia és a helyi kezdeményezés elszánt bajnokának tüntette fel. 1920 novemberében Zinovjev sürgetésére a pétervári párt­bizottság követelte, hogy a Balti Flotta politikai irányítása a Puba1t-tól kerüljön át a pártbizottsághoz, amely követelés ellen Trockij támogatói hevesen tiltakoztak.

E vita eredményeként is sokat veszítettek tekintélyük­ből a párttagok előtt a komisszárok és a párthivatalnokok. Ez már december elején nyilvánvalóvá vált, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlésről a ten­gerészek egy nagy csoportja kivonult, így tiltakozva a Szov­jetek VIII. Kongresszusára küldendő delegátusok megválasztá­sának módja ellen /a választást a jelek szerint a flotta he­lyi politikai csoportjának párthivatalnokai irányították/. Az idő multával a nyugtalanság fokozódott egészen a viharos kitörésig, amire a Balti Flotta Kommunistáinak Péterváron február 15-én tartott II. Konferenciáján került sor. A komoly erővé vált "flotta ellenzék itt túlnyomó többséggel elfogad­tatta a politikai ellenőrzés azonnali decentralizálást követelő határozati javaslatát. Ezt úgy kellett végrehajtani, hogy az előző év novemberében Zinovjev és társai által javasolt módon a Pubalt és politikai részlegeinek hatalmát a helyi pártbizottságokra ruházzák át. A határozat bírálata a Pubalt -ot azért, hogy nincs kapcsolata a tömegekkel, és hogy elzárkózik a tengerészek között élő pártaktivisták elöl. A Pubalt, a határozat szavai szerint, a tömegek között "tekintéllyel nem rendelkező, bürokratikus szervezetté" vált, és a helyi kezdeményezés helyreállítása érdekében a flotta egész politikai struktúráját a "demokratikus elvnek megfelelően" át kell alakítani. A küldöttek közül sokan kö­vetelték a flotta politikai ügyosztályának megszüntetését, ami röviddel később a kronstadti felkelőknek is követelése lett. És az egyik párthivatalnok figyelmeztetett arra, hogy hacsak nem vezetnek be reformokat "két vagy három hónapon belül felkelés tör ki".

1921. február közepén a feszültség a Balti Flottánál már forrpontig hevült. A hónap végén söpört át péterváron a sztrájkhullám. A zavargások híre szinte azonnal eljutott Kronstadtra, ahol a "Vörös Pityer" munkásosztályával való forradalmi szolidaritás 1905 és 1917 óta hagyomány volt. Az első beszámolókkal olyan rémhírek is étkeztek, amelyek gyorsan felkorbácsolták a tengerészek szenvedélyeit. Így például elterjedt, hogy a kormánycsapatok tüzet nyitottak a Vasziljevszkij-szigeti tüntetőkre és hogy a sztrájk vezetőit agyonlőtték a Cseka celláiban. A nyugtalanság általános légkörében az ilyen történetek szé­les körben terjedtek, riadalommal töltve el a helyi komisszárokat és arra késztetve Kuzmint, hogy figyelmeztesse a Pétervári Szovjetet: a robbanás bekövetkezik, ha a sztrájko­kat nem fojtják el gyorsan. De Kuzmin figyelmeztetése későn érkezett. Február 26-án a Petropavlovszk és a Szevasztopol legénysége rendkívüli gyűlést tartott, és úgy határozott, hogy delegációt küld Pétervárra megtudni, hogy mi történt. A kronstadti kikötőben jégbe fagyva egymás mellett álló két csatahajó már hosszú ideje a lázadó érzelmek és tevékenység melegágya volt. A júliusi na­pok idején, 1917-ben, mint láttuk, a Petropavlovszk már harci kedvének példáját adta, amikor szembeszállt az Ideiglenes Kormánnyal és a következő hónapban négy tisztjét agyonlőtték azzal a bizonyítatlan váddal, hogy támogatja Kornyilov tábornokot. Ezért azután nem túloz Pavel Dübenko, aki korábban maga is a legénység tagja volt, amikor vissza­emlékezéseiben "az állandóan háborgó Petropavlovszk-ról "beszélt. A Szevasztopolon is hagyományai voltak a nyughatatlanságnak, legénysége a közelmúltban a szabadságolások időtartamának megrövidítése miatt tiltakozott.

Amikor a kronstadti küldöttség megérkezett Pétervárra, látta, hogy a gyárakat katonai egységek és tisztiiskolások csapatai veszik körül. A még működő üzemekben fegyveres kom­munisták figyelték árgus szemekkel a munkásokat, akik csend­ben maradtak, amikor a tengerészek közeledtek hozzájuk. "Bárkinek az juthatott az eszébe" mondta Petricsenko, a fel­kelés vezetője, "hogy ezek nem gyárak, hanem a cári idők kény­szermunka börtönei". Február 23-án a látottakon felháborodott küldöttek visszatér­tek Kronstadtba és beszámoltak tapasztalataikról a Petropavlovszk fedélzetén tartott történelmi gyűlésen.

Beszámolójukban természetesen minden rokonszenvük a sztrájkolok követeléseié volt, és nagyobb önrendelkezést köve­telt a gyárakban és a flottánál egyaránt. A gyűlés azután megszavazott egy hosszú határozatot, amit arra szántak, hogy a kronstadti felkelés politikai kartája legyen: "A hajók le­génységének általános gyűlése által Pétervárra, a helyzet tisztázása végett küldött képviselők beszámolóját meghallgat­va a következőket határozzuk:

1. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi szovjetek nem feje­zik ki a munkások és a parasztok akaratát, azonnal új válasz­tásokat kell tartani titkos szavazással és a munkások és pa-ra3ztSk számára az előzetes agitáció szabadságának biztosításával;

2. Szólás és sajtószabadságot kell biztosítani a munkások és parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pár­tok számára;

3. Szervezkedési szabadságot a szakszervezetek és a pa­rasztszervezetek számára;

4. Párton kívüli konferenciát kell összehívni legkésőbb 1921. március 10-ig Pétervár, Kronstadt és a pétervári kerü­let munkásainak, vörös-katonáinak és tengerészeinek részvételé­vel;

5. Szabadon kell engedni a szocialista pártok politikai okokból bebörtönzött tagjait és mindazokat a munkásokat, parasztokat és katonákat, tengerészeket, akiket a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be;

6. Bizottságot kell létrehozni a börtönökben és koncent­rációs táborokban fogva tartottak ügyeinek felülvizsgálatára;

7. Meg kell szüntetni minden politikai ügyosztályt, mert egyetlen párt sem kerülhet kiváltságos helyzetbe eszméi pro­pagálása során,és nem kaphat állami anyagi támogatást ilyen cé­lokra. Ehelyett helyileg választott és államilag támo­gatott kulturális és oktatási bizottságokat kell létrehozni;

8. Azonnal fel kell oszlatni valamennyi útellenőrző osz­tagot;

9. Minden dolgozónak azonos fejadagot kell biztosítani, kivéve az egészségre ártalmas területeken dolgozókat;

10. Fel kell oszlatni a hadsereg összes egységénél a kom­munista fegyveres osztagokat és a gyárakban létesített kommu­nista egységeket. Ha szükségessé válik ilyen osztagok létesítése, akkor azoknak tagjait a hadsereg legénységéből és a mun­kások akaratának megfelelően a gyárak és üzemek munkásai kö­zül kell kijelölni;

11. A parasztoknak teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani földjüket illetően, és biztosítani kell az állat­tartás jogát azzal a feltétellel, hogy a paraszt saját eszkö­zeivel dolgozik, vagyis hogy nem alkalmaz idegen bérmunkát;

12. Kérjük, hogy határozatunkat a hadsereg valamennyi egysége és katonai tisztiiskolás elvtársaink /Kurszántü/ hagyják jóvá;

13. Követeljük, hogy a sajtó határozatainknak biztosítson széles nyilvánosságot;

14. Követeljük, hogy hozzanak létre utazó ellenőrzési irodát;

15. Engedélyezzék a saját munkán alapuló kisipari te­vékenységet.

Petricsenko, a hajóraj gyűlésének elnöke,

Perepelkin, titkár.

A Petropavlovszk határozat nemcsak a Balti Flotta elégedetlenségét juttatta kifejezésre, hanem az ország városaiban és falvaiban élő orosz tömegekét is. Maguk a ten­gerészek is népi származásúak voltak és paraszt- és munkás-testvéreiknek akartak segítséget nyújtani. A határozat 15 pontja közül csak egy - a flotta politikai ügyosztályainak megszüntetését követelő - vonatkozott egyedül sajátos helyze­tükre. A dokumentum többi pontja a hadikommunizmus legszélesebb értelemben felfogott politikájával foglalkozott, ami szemükben már régen elveszítette jogosultságát. Tény, hogy a határozat megfogalmazói közül többen, így Petricsenko is, nem sokkal korábban járt otthon eltávozáson és szemtanúja volt a falusiak helyzetének, ami nyilvánvalóan befolyásolta a parasztokkal kapcsolatos követelések tartalmát. Ez különösen a 11. pont esetében igaz, amely azt követeli, hogy engedélyezzék a pa­rasztoknak földjük szabad használatát, amennyiben műveléséhez nem vesznek igénybe bérmunkát. Ebből nem kevesebb következett, mint az élelmiszer-rekvirálás eltörlése és az állami gazdaságok, felszámolásának lehetősége. Ugyanígy elmondható, hogy a péter­vári gyárakban járt tengerészek beszámolójának tudható be a munkások fő követeléseinek - az útellenőrzés beszüntetése, a kiváltságos fejadagok eltörlése és a fegyveres gyári őrség feloszlatása-- bekerülése programjukba.

De nem ezek a gazdasági követelések riasztották meg iga­zán a bolsevikokat, amikor a Petropavlovszkon tartott gyűlés híre eljutott hozzájuk. A követelések közül többet, mint például az útellenőrző osztagok feloszla­tását /8. pont/ Zinovjev és pétervári alárendeltjei helyesel­ték. Emellett a kormány éppen az új gazdasági politika kiala­kításának kellős közepén volt, amely nagymértékben túlment a tengerészek követeléseiben megfogalmazott népi kívánságoknál. Sokkal inkább a bolsevik diktatúra lényegét támadó politikai követelések voltak azok, amelyek sürgették a hatóságokat, hogy haladéktalanul lépjenek fel a kronstadti mozgalom el­fojtása érdekében. Igaz, a tengerészek nem hívtak fel a szovjet kormány megdöntésére, az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívására, vagy politikai jogok biztosítására a földes­urak és a középosztályok számára. Az orosz társadalom mérsé­kelt és konzervatív elemeit ugyanúgy megvetették, mit régen, és eszükbe sem jutott, hogy új életlehetőségeket biztosítsa­nak számukra. De a határozat első pontja - hogy "a jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok akaratát" világos kihívás volt a politikai hatalom bolsevik monopóliu­ma ellen. Az új szovjet-választásokra való felhívás, amely a munkások, parasztok és a baloldali politikai csoportok számá­ra szervezkedési szabadságot követelt, olyasmi volt, amit Lenin és követői nem tűrhettek. A Petropavlovszk határozat a szovjet kormányt ténylegesen arra szólította fel/ hogy léptesse életbe saját alkotmányát, azoknak a jogoknak és szabadságoknak merész foglalatát, amiket Lenin 1917-ben nyíltan vallott. Szellemében Októberhez való visszatérés volt, amikor ismét megfogalmazta a "Minden hatalmat a szovje­teknek!" régi leninista jelszavát. De a bolsevikok mindezt egészen más megvilágításban látták: azt a törekvésüket, hogy a forradalom egyedüli védelmezőiként lépjenek fel, és hogy kizárólagos módon képviseljék a munkásokat és a parasztokat, elutasítva, ez nem egyéb volt, mint az ellenforradalom kiált­ványa, amivel ennek megfelelően is kellett bánni.

A Petropavlovszk határozat elfogadásával az események felgyorsultak. A következő napon, március 1-én a tengerészek, a katonák és a munkások tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Körülbelül 15.000 ember vett részt ezen, Kronstadt polgári és katonai népességének több mint egynegye­de. Sok kommunista és nem-kommunista szemtanú beszámolója áll rendelkezésünkre, amelyek együttesen eleven és részletes leírását adják a történteknek. A szónoki emelvényen két magas rangú bolsevik hivatalnok, M.I. Kalinyin és N.N. Kuzmin álltak, akiket Pétervárról küldtek a helyzet megmentése érdekében. Számos beszámoló szerint Zinovjev és kollégái Oranienbaumban gyűltek össze, de úgy döntöttek, hogy nem mennek Kronstadtba, mert tartottak at­tól, hogy a tengerészek erőszakosan lépnek fel velük szemben. Kalinyin, a Szovjetköztársaság elnöke paraszti családban szü­letett a tveri kormányzóságban, korábban maga is munkás volt és így bizonyos mértékben vonzódott hozzájuk. Az előző héten ő volt az egyike annak a néhány bolsevik szónoknak, akik meg tudták nyerni hallgatóságuk rokonszenvét. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy népszerűsége segíthet abban, hogy észre térítsék a tengerészeket.

Amikor Kalinyin megérkezett, zenével, zászlókkal és ka­tonai tiszteletadással fogadták, ami reményteli jele volt an­nak, hogy a komolyabb zavargásokat ez idáig sikerült elkerül­ni. Emellett a Horgony téri gyűlés barátságos légkörben zaj­lott, és P.D. Vasziljev, a Kronstadti Szovjet bolsevik elnöke vezette a gyűlést, De a légkör feszültté vált, amikor a péter­vári zavargások ügyében tájékozódni küldött delegáció jelenté­sét felolvasták. Amikor a gyűlés elé tárták a Petropavlovszk határozat szövegét, az izgalom tetőfokára hágott. Kalinyin felállt és a határozat ellen kezdett be­szélni, de ismételten félbeszakították a különféle közbekiál­tások: "Fogd be a szád, Kalinyics, mert kihűl!", "Nézz inkább a munkád után! Fogadok, hogy meggazdagodtál belőle!", "Tudjuk, amit tudnunk kell. Te pedig, öregem, menj vissza a feleségedhez!". Kalinyin megpróbálta túlkiabálni a hangzavart, de kísérlete nevetésbe és füttykoncertbe fulladt.

Kuzminnal, a flotta Forradalmi Haditanácsának soros ko­misszárjával ugyanez történt. A tömeg figyelmét felkelteni akarva emlékeztette az embereket a forradalomban és a polgárhá­borúban játszott hősi szerepükre. Hirtelen félbeszakította egy hang: "Elfelejtetted, hogyan lövetted agyon minden tízedik embert az Északi Fronton? Le vele!" E közbekiáltás értel­me nem világos, de a polgárháború idején Kuzmin az Északi Fronton /az archangelszki és murmanszki körzetben/ szolgált komisszárként, és részt vett a bolsevik csapatok megbünteté­sében lázadások és a fegyelem megszegésének egyéb esetei kap­csán. /Az ilyen esetek nem voltak általánosak. Nevezetes eset volt, amikor pétervári sorkatonák hatalmukba kerítettek egy gőzhajót, és a Volgán Nyizsnij Novgorod felé indultak, amikor Trockij parancsára egy hadihajó elfogta a dezertőröket,és a rögtönítélő Bíróság halálra ítélte a parancsnokot, a komisszárt és a legénység minden tízedik tagját. Bármi volt is a helyzet, Kuzmin fenyegetően így válaszolt: "A dolgozó nép az ügy érdekében mindig is agyonlőtte az áru­lókat. Az én helyemben ti nem minden tízedik, hanem minden ötödik embert agyonlőnétek." "Elég volt" kiáltotta valaki, "Ne fenyegess minket. Lökjétek le onnan." A pfujolás és a füttykoncert percekre elhallgattatta Kuzmint. Végül, utolsó kísérletet téve arra, hogy beszéljen, a Petropavlovszk határozatot ellenforradalmi dokumentumnak bélye­gezte azt kiáltva, hogy a fegyelmezetlenségre és az árulásra a proletariátus vasökle sújt le - erre füttykoncert közepette eltávolították a szószékről.

Kalinyin és Kuzmin távozásával a szónoki emelvény a ten­gerészeké és katonáké lett. Egyikük a másik után hibáztatta a hatóságokat az élelmiszer- és fűtőanyaghiányért, a gabona-rekvirálásokért, az útellenőrző osztagokért és mindenekelőtt azért, hogy hónapokkal a polgárháború befejezése után sincs semmi jele az enyhülésnek. Míg az egyszerű emberek szenved­nek, jelentették ki, addig a komisszároknak melegük van és jóllakottak. A fő szónokok között volt Petricsenko, a Petropavlovszk legénységének tagja és a felkelés egyik vezetője az első pillanattól kezdve. A régi népi mítoszt visszhangozva a bojárokról és a régi moszkvai hivatalnokokról, azzal vádolta a bolsevikokat, hogy "eltitkolják az igazságot a nép elől". Az ilyesfajta népi legendák, mint a megfelelő he­lyen látni fogjuk, mélyen beleágyazódtak a felkelés lélekta­nába, és központi helyet foglaltak el annak inkább primitívnek tekinthető ideológiájában. Petricsenko arra igyekezett rávenni a tömeget, hogy fogadja el az /általa aláirt/ Petropavlovszk határozatot és szabad szovjetválasztásokat követelt az egész országban.

A határozat felett szavazást tartottak és a jelenlévők túlnyomó többséggel elfogadták azt Kalinyin, Kuzmin és Vasziljev tiltakozása ellenére. Ezt követően a gyűlés úgy döntött, hogy egy külön konferenciát hívnak össze a Kronstadti Szovjet újraválasztása ügyében, aminek időpontját a fennmaradt források szerint a közeli napokra tűzték ki. Végül olyan határozat született, hogy egy 30 tagból álló delegációt küldenek Péter­várra azzal a céllal, hogy a lakosságot tájékoztassák követe­léseikről és hogy felkérjék őket: küldjenek pártonkívüli képviselőket Kronstadtba azért, hogy szemtanúként vegyenek részt az eseményekben. A küldötteket azonnal letartóztatták és többé semmi hír nem érkezett felőlük.

A gyűlés feloszlását követően Kalinyin és Kuzmin a he­lyi pártbizottságra ment, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kalinyin, mondja Emma Goldman, az ismert anar­chista, aki a pétervári Astoria Szállóból kísérte figyelem­mel az eseményeket, a megbékélés híveként érkezett vissza Kronstadtból. Tekintettel arra, hogy ami ezután történt, ez nehezen hihető. A szovjet források szerint Kalinyint hosszú időn át visszatar­tották a Pétervári Kapunál, mielőtt engedték volna Pétervárra visszaérni, és maguktól a felkelőktől tudjuk - Finnországban adott nyilatkozataikból -, hogy sok tengerész börtönbe akarta zárni, de azzal az érveléssel sikerült őket lebeszélni erről, hogy ezzel a saját határozatukban megfogalmazott szabadság elvét sértenék meg. Bármi történt is, ez a kérdés nem döntő jelentőségű. Ami világosnak tűnik, az az, hogy a tengerészek Horgony téri hatá­rozataival fordultak az események a felkelés kirobbanása irá­nyába.

Ezzel kapcsolatban Victor Serge elsősorban Kalinyint és Kuzmint teszi felelőssé, akiknek brutális fellépése és elhibá­zott beszédei, mondja, semmi másra nem voltak alkalmasak, mint a matrózok dühének felkorbácsolására. A kronstadtiak dühét egyáltalán nem akarva csillapítani, írja Serge, a két hivatalnok árulókként kezelték őket és kíméletlen visszavá­gással fenyegették őket arra az esetre, ha nem térnek észhez. Biztos, hogy - némi túlzással - ez a kibontakozó felkelés szá­mára többet jelentett egyszerű provokatív beszédnél. A jelek szerint továbbá a tengerészek el voltak szánva arra, hogy nem hagyják békén a kommunistákat és ritkán engedték meg, hogy befejezzenek egy megkezdett mondatot anélkül, hogy közbekiál­tásokkal vagy füttykoncerttel ne szakították volna félbe őket. Másfelől az sem kétséges, hogy Kalinyin és Kuzmin több körül­tekintéssel járhatott volna el egy ilyen izgatott hallgatóság előtt beszélve. Nemigen lehet kétséges, hogy egyáltalán nem taktikus beszédeikkel fokozták a tengerészek bolsevik hivatal­nokokkal szembeni ellenséges érzelmeit.

Közben a hatóságokat megriasztotta a kronstadti kommunis­ták kudarca, amikor megpróbálták megakadályozni a Horgony téri határozatok elfogadását. Bár nagy számban voltak jelen a párt­tagok, úgy tűnt, hogy magával ragadta őket a lázadás hulláma, és amikor Kalinyin és Kuzmin felemelte tiltakozó hangját, egyetlen bolsevik /Vasziljev/ kelt védelmükre. A többség a Petropavlovszk határozatra szavazott, míg a többiek tartózkodtak. Ez a jelenség különböztette meg a kronstadti felkelést, mint Leonard Schapiro rámutatott, a szovjet kormány elleni összes korábbi lázadástól.

A következő napon, március 2-án a kezdődő felkelés újabb lépést tett előre, amikor /a Horgony téri gyűlés határozata értelmében/ konferenciát tartottak a Kronstadti Szovjet újraválasztásának ügyében. Körülbelül 300 küldött vett részt ezen, minden hajóról, katonai egységtől, szakszervezettől és egyéb szervezetektől kettő-kettő, akiket reggel vagy az éj­szaka folyamán választottak meg. A jelek szerint nem engedték, hogy e választási gyűléseket a kommunisták irányítsák és - mi­ként a múltban - saját jelöltjeiket választassák meg. Amikor elvtársaikhoz fordultak, ugyanúgy lehurrogták és félbeszakí­tották őket, mint Kalinyint és Kuzmint az előző napon. A leg­nagyobb laktanyában például a bolsevik komisszárnak nem adtak időt arra, hogy fellépjen a szabálytalan eljárás ellen, mert a tüzérségnél szolgálatot teljesítő "katonai szakember", egy korábbi cári tábornok, Kozlovszkij, aki történetünkben a to­vábbiakban még jelentős szerepet játszik, félbeszakította. "Letelt az időd jelentette ki Kozlovszkij, "Azt teszem, amit tennem kell". Ehhez hasonló jelenetekre került sor ezen a reg­gelen a többi katonai és tengerészeti egységnél is. Annak el­lenére, hogy a megválasztott küldöttek többsége pártonkívüli volt, a kommunisták erős kisebbséggel rendelkeztek a konfe­rencián: a küldöttek egyharmada volt bolsevik.

A konferenciát a Kultúra Házának, a korábbi Tengerész-mérnöki Iskolának, a város egyik leghíresebb épületének nagy­termében tartották. A Petropavlovszk csataha­jó fegyveres tengerészei őrizték kívül és belül az épületet, hogy megakadályozzák a konferencia munkájának megzavarását. Jelenlétük a fennálló rend lehetséges védelmezőinek megfélemlítését is szolgálhatta. Mint várható volt, a konferencián Petricsenko elnökölt. Mint láttuk kezdettől fogva vezető sze­repet játszott a kronstadti mozgalomban, és e szerepét a két héttel később bekövetkezett keserű végig megtartotta. Az uk­rajnai parasztcsaládban született Sztyepan Makszimovics Petricsenkó a felkelő vezető összes tulajdonságával rendelkezett. A körülbelül harminc éves fiatal tengerész heves vérmérsékletű, zömök és keménykötésű ember volt, akinek erős, varázsos személyisége elszánt követőket vonzott köré. Ukrán akcentusa ellenére egyszerű és közvetlen nyelven beszélt, amiben tük­röződött paraszti származása. Tapasztalat tengerész volt, 1921-ben, közel tíz évvel azokat a tragikus eseményeket meg­előzően került a haditengerészethez, amikbe most belesodró­dott. Ezt megelőzően vízvezeték- és gázszerelőként dolgozott a kormányzóságban, ahol szülőfaluja feküdt. Valamennyi beszá­moló megegyezik abban, hogy bár csak két évet járt gyerekko­rában iskolába, kiváló szellemi képességekkel rendelkezett. Mindenki megerősítette, aki valaha kapcsolatba került vele, hogy rendkívül energikus és fáradhatatlan ember volt.

Petricsenkó elnökletével a konferencia elsőként öttagú elnökséget választott. A küldöttek ezután néhány beszédet hallgattak meg, mielőtt rátértek volna a tulajdonképpeni fő kérdésre, a szovjet újjáválasztásának megszervezésére. A szónoki emelvényre elsőként a kommunista Kuzmin és Vasziljev lépett, akik előző nap ellenezték a Horgony téri gyűlésen a Petropavlovszk határozat megszavazását. A hallgatóság megdöbbenésére megismételték azt, amit előző nap mondtak. Kuzmin beszéde különösen felháborította a küldötte­ket. Emlékeztette őket arra, hogy eddig még nem kötöttét meg Lengyelországgal a hivatalos békeszerződést és figyelmeztetett arra, hogy a kormányhatalom bármiféle megosztása - dvojevlasztyije, kettős uralom - arra vezethet, hogy Pilsudski marsall újabb támadást indít. Nyugat, mondta, Szovjet-Oroszországra figyel, és csak a belső gyengeség je­lére vár. A pétervári zavargások jelentőségét és kiterjedtsé­gét illetően, mondta Kuzmin, Kronstadt teljesen téves infor­mációk birtokában van. Pillanatnyi fellobbanás volt az csupán, ami gyorsan elmúlt és a város jelenleg teljesen csendes. Kuzmin e ponton a Balti Flottán belüli nyugtalanságra célozva védel­mébe vette az olyan komisszárok, mint amilyen ő maga is volt, irányító szerepét, amit a tengerészek a közelmúltban tartott gyűléseiken hevesen támadtak. Ez nemigen nyerhette meg hall­gatói tetszését. De mindennél jobban felháborította őket Kuzmin befejező megjegyzése, ami ugyanolyan rejtett fenyege­tést tartalmazott, mint előző napi beszéde. "A kezükben tar­tanak" mondta nekik. "Agyon is lőhetnek, ha ezt kívánják ábrándjaik. De ha a kormányra emelik kezüket, a bolsevikok min­den erejükkel lecsapnak önökre."

Kuzmin beszédének kihívó hangvétele mély idegenkedést keltett a hallgatóságban. A terem robbanásig feszült légkö­rére tekintettel sokkal taktikusabb fellépésre lett volna szükség. Megjegyzései azonban nem nélkülözték a valóságos alapot. Tény, hogy Lengyelországgal nem kötöttek békét /fegyverszünet volt érvényben október óta és béketárgyalások folytak Rigában/; egy új, francia tisztek által támogatott, lengyel támadás veszélye nem múlt el még. Pétervár továbbra is a fi­gyelem középpontjában állt, és a szovjet hivatalnokok őszin­tén tartottak attól, hogy a belső nehézségek erősítik a lengye­lek pozícióit a tárgyalóasztalnál vagy a háború kiújulását eredményezhetik. Igaz volt továbbá, hogy a pétervári sztrájkok február utolsó napjaiban véglegesen befejeződtek. De a lövöl­dözésekről és a széleskörű lázongásokról szóló rémhírek to­vábbra is terjedtek a tengerészek között, és március 2-án, amikor a zavargások már befejeződtek, tévesen egy olyan /más­nap nyilvánosságra hozott/ határozatot fogadtak el, arai sze­rint a városban "általános felkelés" bontakozik ki. Ez a félreértés, a tengerészekben a szárazföldi felkelés téves elképzelését keltve, olyan komoly tettekre ösztökélte őket, amik később lehetetlenné tették a visszakozást.

Kuzmin után Vasziljev, a megszűnt Szovjet elnöke beszélt hasonló alapállásból. Amikorra befejezte beszédét, a gyűlés már nyíltan bolsevikellenessé vált, ami alól a résztvevő kom­munista küldöttek sem jelentettek kivételt. A tengerészek gyű­lölete, mint Alekszander Berkman megjegyezte, nem a párt, ha­nem a bürokraták ellen irányult, akiknek arroganciáját jól pél­dázta Kuzmin és Vasziljev beszéde. Kuzmin beszéde, mondta Berkman, "olaj volt a tűzre". A küldöttek olyan dühösek voltak, hogy a szerencsétlen hivatal­nokokat a kronstadti hajóraj komisszárjával /a bolsevik Korsunovval, akinek hatáskörébe tartozott a Petropavlovszk és a Szevasztopol is/ együtt letar­tóztatták és eltávolították a teremből. Ez az alávetettség kirívó megtagadása volt,Kalinyin előző napi elhallgattatásánál sokkal komolyabb dolog. Jelentős lépési volt a nyílt felkelés felé vezető úton. Másfelől viszont a küldöttek elvetettek egy javaslatot, amely a jelenlévő többi kommunista lefegyverzését és letartóztatását követelte. Bár egy hangos kisebbség határo­zottan kommunistaellenes volt, elvtársaik többsége el volt szánva arra, hogy hű marad a Petropavlovszk határozat, a mozgalom alapokmánya elveihez, arai biztosítani akarta, hogy az összes baloldali csoport, a bolsevikokat is beleértve, hallathassa hangját.

Bármilyen súlyú is volt a három tisztviselő letartóztatá­sa, nem jelentett végzetes lépést. Hamarosan sor került azonban erre is. Miután a fegyveresek kikísérték foglyaikat a terem­ből, Petricsenkó rendre szólította fel a gyűlés résztvevőit. Immár szokásosnak tekinthető módon hangosan felolvasták a Petropavlovszk határozatot, és a küldöttek nagy lelkesedéssel ismét jóváhagyták. A konferencia ezután rátért fő napirendi pontjára, az új szovjet megválasztására. A gyű­lést azonban hirtelen egy földszintről érkező kiáltás szakí­totta félbe. A Szevasztopol egyik tengerésze adta hírül, hogy 15 teherkocsi van úton puskákkal és géppuskákkal felfegyverke­zett bolsevikokkal, akik a gyűlést akarják szétzavarni. Az újság bombaként hatott riadalmat és zűrzavart okozva a kül­döttek között, és csak hosszas kiabálás után állt helyre a rend annyira, hogy folytatni lehetett a tanácskozást. Valaki azt javasolta, hogy küldjenek újabb delegációt Pétervárra a sztrájkolókkal való kapcsolatfelvétel céljából, de a javas­latot a további letartóztatásoktól félve elvetették. Ezt kö­vetően a bolsevik támadásra számító konferencia végzetes lé­pést tett. Úgy határozott, hogy Ideiglenes Forradalmi Bizott­ságot hív életre, aminek az új Szovjet létrejöttéig a város és a helyőrség irányítása lesz a feladata. Nem lévén idő a választásra, a konferencia az öttagú elnökséget tette meg Ideiglenes Forradalmi Bizottsággá Petricsenkó vezetésével. Ezzel a lépéssel a kronstadti mozgalom túlhaladta az egysze­rű tiltakozás kereteit. A felkelés megkezdődött.

A rémhírek újra kritikus szerepet játszottak a kron­stadti események alakulásában. Kuzmin és Vasziljev beszédei, felháborodást keltve a küldöttekben, szabaddá tették a későb­bi indulatos tettek előtt az utat. De a kommunisták gyűlés elleni támadásra készülődéséről szóló valótlan hír okozta ténylegesen az Ideiglenes Forradalmi Bizottság megalakítá­sát, amivel a tengerészek átlépték a felkelés Rubikonját. Ki volt a felelős a rémhírekért? Petricsenkó szerint ez a kommunisták műve volt, akik szét akarták rob­bantani a konferenciát. Bár ez nem kizárt, semmiféle bizonyíték nem szól emellett. Az is lehetséges, hogy a hírt bekiáltó tengerész a kommunis­ták ellen akarta fordítani a résztvevőket. Azt is meg kell jegyezni, hogy maga Petricsenkó is átvette a rémhírt és ki­jelentette, hogy egy 2000 fegyveres kommunistából álló osz­tag útban volt a gyűlés szétverésére. Végül vége szakadt a po­koli zűrzavarnak és a küldöttek izgatottan elhagyták a konfe­rencia színhelyét.

Bárki kezdte is terjeszteni a rémhírt, tény az, hogy a kommunista hallgatók egy csoportja a kronstadti Cseka egyik tagjának vezetésével elhagyta a Pártfőiskola épületét, mi­közben a Kultúra Házában folyt a konferencia. Nem a gyűlést akarták azonban megtámadni, hanem Krasznaja Gorkába, a szá­razföldön délnyugatra lévő erődbe akartak Kronstadtról mene­külni. Egy előző napi incidens is hozzájárult a felkelők félelmének fokozásához. A Horgony téri gyűlés után több lojá­lis bolsevik foglalkozott a gondolattal, hogy fegyveres tá­madást hajt végre a felkelés vezetői ellen. Novikov, a kronstadti erőd komisszárja fényjelző lövedékeket és géppus­kákat vitt el a fegyverraktárból. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen akcióhoz nincs elég emberük, Novikov csoportja úgy határozott, hogy elmenekül a szigetről. Novikovot Fort Totlebennél, közel a Karéliai parthoz feltartóztat­ták, de végül sikerült lóháton elmenekülnie a jégen.

Mindenesetre a felkelők nem tétlenkedtek. Az újonnan létrehozott Ideiglenes Forradalmi Bizottság a Petropav1ovszk fedélzetén állította fel főhadiszállását, ott, ahol két nappal korábban kezdetét vette a mozgolódás. A Bi­zottság sietve fegyveres osztagokat küldött a fegyverraktárak, - a telefonközpont, az élelmiszerraktárak, a vízművek, az erőművek, a Cseka főhadiszállása és más stratégiai fontosságú pontok elfoglalására. Éjfélre az egész városban megszűnt az ellenállás. Valamennyi hajó, erőd és üteg elismerte a Forra­dalmi Bizottság hatalmát. Hajnalban futár vitte a Petropavlovszk határozat példányait a szárazföldre és Oranienbaumba. Péterváron és a többi közeli városban terjesz­tették ezeket. Este az oranienbaumi tengerészeti repülőegy­ség is elismerte a Forradalmi Bizottságot, és a jégen át kép­viselőket küldött Kronstadtba. A felkelés terjedni kezdett.

A következő napon, március 3-án az Ideiglenes Forradalmi Bizottság kiadott egy napilapot, az Izvesztyija Vremennovo Revolucionnovo Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcevi Rebocsih gor. Kronstadtát /Kronstadt Város Tengerészeinek, Katonáinak és Munkásainak Ideiglenes Forradalmi Bizottsága Hírei/, ami 16-ig , a felkelők elleni döntő támadást megelőző napig folyamatosan megjelent. Az első számban Petricsenkó, a bizottság elnöke felszólította Kron­stadt lakosságát, hogy támogassa a mozgalmat: "Elvtársak és polgártársak, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elhatározta, hogy egyetlen csepp vért sem ont ki... Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság feladata az, hogy baráti és együttműködő módon megteremtse a városban és az erődben az új szovjet tisztességes és megfelelő megválasztásához szükséges feltéte­leket. Így elvtársak, a rend, a nyugalom, a határozottság, az új és becsületes szocialista építés biztosítani fogja az egész dol­gozó nép jólétét." Ugyanezen a napon a Forradalmi Bizottság megtiltotta, hogy különleges engedély nélkül bárki is elhagyja a várost. Az összes eltávozási engedélyt visszavonták. Este 11 óra után kijárási tilalom volt érvényben, és helyi revtroijkákat hoztak létre, Zinovjev pétervári Védelmi Bizottsága min­tájára. Kronstadt eljutott addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút. Miután három bolsevik vezetőt bebörtönöztek és a város feletti ellenőrzést teljes egészében átvették, elkerülhetet­lenné vált, hogy a felkelők összemérjék erejüket a kormánnyal.

 

 

3.

Kronstadt és az orosz emigráció

A szovjet hatóságok már a kezdet kezdetén felismerték a kronstadti zavargások veszélyes voltát. Az orosz népet átható heves elégedetlenség közepette a tengerészek lázadása szikra­ként lángba boríthatja az egész országot: A külső intervenció lehetősége további okot jelentett a figyelemre, és a Néva tor­kolatánál fekvő Kronstadt stratégiai helyzete komoly veszély­forrás volt Pétervár számára. A történelmi párhuzamokat kedve­lő bolsevikoknak eszébe kellett, hogy jusson, hogy négy évvel korábban a korábbi fővárosban kitört sztrájkok és utcai tün­tetések mellett a haditengerészet lázadása vezetett az autokrácia bukására. Most saját rendszerük került szembe hasonló veszéllyel. Ha a "Vörös Kronstadt" és a "Vörös Pityer" szembe­fordul a kormánnyal, akkor mit lehet várni az ország többi részétől?

Semmi csodálnivaló nincs ezért abban, hogy komoly erőfeszítéseket tettek a felkelők hitelének lejáratása érdekében. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen Kronstadt hosszú időn át a forradalom iránti hűség szimbóluma volt. 1917-ben maga Trockij nevezte el a konrstadti tengerészeket orosz forradalom "büsz­keségének és dicsőségének". Most azon fáradozott, hogy kimu­tassa: ezek már nem a négy évvel ezelőtti forradalomhoz hű tengerészek, hanem azoktól alapvetően különböző tulajdonsá­gokkal rendelkező új elemek. A kronstadti bátrak ezrei pusz­tultak el a polgárháborúban, érvelt Trockij, a túlélők több­sége pedig szétszóródott az ország különböző részeibe. Így a legjobbak eltűntek és a flotta sorait Ukrajnából és az ország nyugati határvidékeiről származó primitív parasztokkal töl­tötték fel, akiknek túlnyomó része közömbös volt a forradalmi küzdelem iránt, sőt az osztály- és nemzetiségi különbségek következtében nyíltan szemben állt a szovjet rendszerrel. To­vábbi vádpont volt az, hogy a besorozottak közül sokan azokból a körzetekből jöttek, ahol Mahno, Grigorjev és más kom­munistaellenes partizánok nagy tömegeket vonzottak táborukba és megfertőzték őket "anarcho-bandita gondolkodásmóddal" - sőt sok besorozott ténylegesen harcolt is ezekben a partizán bandákban, vagy Gyenyikin és Wrangel fehér hadseregeiben.

A bolsevikok rajzolta portré szerint így az 1921-es év kronstadti tengerésze forradalmi és polgárháborúbeli elődjé­től "társadalmi származását és lelki beállítottságát tekintve alapvetően" különbözött; a legrosszabb esetben korrupt és de-moralizálódott vagány volt, fegyelmezetlen, ostobaságokat szajkózó, kártyát és italt kedvelő; a legjobb esetben pedig "tengerészruhába öltözött parasztlegény", egyszerű vidéki fajankó, aki harangozó nadrágjával és vastag pomádéval akarta megszédíteni a tengerészeket csodáló nőket. Ezek az éretlen vidéki besorozottakra azután a "vén tengeri medvék", mondták a bolsevikok, válogatottan gyalázkodó jelzőket aggattak: az általuk kedvelt széles szárú nadrág után klesznyiki -nek, zsonyiki -nek, vagy dendiskedő bugrisoknak és, ami a legrosszabb, ivanmori - nak /tengeri paraszt/ nevezték őket, ami a polgárháborús veteránok megtisztelő vojenmori /tengeri harcos/ nevének gúnyos paródiája.

Mennyire volt pontos ez a jellemzés? Kevés kétség lehet aziránt, hogy a polgárháborús évek során a Balti Flottán be­lül nagyarányú személycsere zajlott le, és hogy a régi tenge­részek helyére vidéki körzetekből származó olyan besorozottak kerültek, akik magukkal hozták az orosz parasztság mély elége­detlenségét. 1921 táján hivatalos adatok szerint a tengerészek­nek több mint háromnegyed része volt paraszti származású, mely arány sokkal magasabb, mint 1917-ben, amikor a Pétervár körzetéből származó ipari munkások alkották a flotta állomá­nyának túlnyomó részét. Petricsenkó is elismerte később, hogy sok fegyvertársa déli származású paraszt volt, akit izgatott hátrahagyott otthona helyzete. Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a flotta viselkedési normái alapvető változásokon mentek volna keresz­tül. Ellenkezőleg, a technikai kezelőszemélyzet mellett, amely nagyrészt a munkásosztályból jött, mindig is nagyszámú és engedetlen paraszt volt a tengerészek között, olyan parasztok, akikből hiányzott a fegyelem és a legkisebb provokáció is ámokfutásba hajszolta őket. 1905-ben és 1917-ben valójában ezeknek a vidékről származott fiataloknak köszönhette Kronstadt, hogy a forradalmi szélsőségesség melegágyának hírne­vére tett szert. A polgárháború idején pedig a kronstadtiak mindvégig független és önfejű tömeget alkottak, amit nehéz volt ellenőrizni és amely távolról sem állt mindig a kormány oldalán. Éppen ez volt az oka annak, hogy közülük sokat - mindenekelőtt a krónikus zavarkeltőket és elégedetlenkedőket - új posztokra helyeztek a bolsevik hatalom távoli köz­pontjaiban. Az erődben maradtak közül sokan vágyódtak az 1917-ben kivívott szabadságok után, amiket azt megelőzően élveztek, hogy az új rendszer az egész országban megkezdte megszilárdítani egypárti diktatúráját.

Valójában igen nehéz volt megkülönböztetni az öreg ten­gerészek és az újonnan besorozottak gondolkodásmódját. Mind­két csoport többsége paraszti származású volt; mindkettő - az egyik szabadságon otthon járva, a másik bevonulása előtt - látta szűkebb szülőföldjének nyomorúságos helyzetét, és mindkettő elutasította a központi kormányzat erőszakkal alá­támasztott tekintélyét. Nem volt váratlan, hogy amikor a fel­kelés végülis kirobbant, élére az öreg tengerészek, sok évi szolgálatot maguk mögött tudó veteránok /sok esetben már az I. Világháború előtt is a flottánál szolgáltak/ álltak.

Petricsenkó 1912 óta szolgált a flottában és a Petropavlovszk legénységének 1918 óta volt tagja. Titkárhelyettese az Ideig­lenes Forradalmi Bizottságban egy Jakovenkó nevű öreg "tenge­ri medve" volt, aki 1917-ben a barikádon harcolt. Érettsé­gük és tapasztaltságuk miatt, nem is beszélve a forradalmi harcokban való részvételük során szerzett kiábrándító tapasz­talataikról, természetes volt inkább, hogy ezek az edzett kékkabátosok a felkelés élvonalában lesznek majd. Ez különö­sen a magasabb rangú tengerészek és a képzett műszaki személy­zet esetében volt igaz /Petricsenkó például írnok volt egy hadihajón/, akiket gondosan válogattak ki a legóvatosabb és legképzettebb besorozottak közül, és akiket felruháztak azzal a joggal, hogy saját kezdeményezésükre cselekedhessenek. A forrongó szellemi és politikai életet élő Pétervár közelsége hozzájárult ahhoz, hogy politikailag tudatossá váljanak és kö­zülük nagyon sokan tevékenyen kivették részüket az 1917-es és azt követő évek forradalmi tevékenységéből. A kronstadtiakat hosszú időn át a forradalmi harcosság fáklya vivőinek tekintették, és ez a hírnevük csorbítatlan maradt a polgárháború évei során illékonysága és a fegyelem hiánya ellenére. 1920 őszéig Emma Goldman visszaemlékezései szerint a tengerészeket még a kommunisták is a vakmerőség és a megin­gathatatlan bátorság ragyogó példáinak tekintették; november hetedikén, a bolsevik hatalomátvétel harmadik évfordulóján a felvonulók első soraiban voltak, és a Téli Palota elleni roham bemutatását a tömeg nagy ovációval fogadta. Ebben az időszakban még senki nem beszélt Kronstadt "osztály-degenerálódásáról". Az az állítás, hogy a politikailag elma­radott muzsikok megváltoztatták a flotta forradalmi jellegét, a jelek szerint, nagyrészt arra szolgált, hogy segítségével megmagyarázzák a tengerészek közötti ellenzéki mozgo­lódásokat és 1913 októberében ugyanúgy alkalmazták ezt a ma­gyarázatot, mint a pétervári tengerészeti bázis elvetélt lá­zadása esetében, amikor a flotta társadalmi összetétele még nem mehetett keresztül semmiféle radikális változáson.

Az a vád is megalapozatlannak minősül alaposabb vizsgá­lódás után, hogy a kronstadtiak zömükben nem voltak oroszok, hanem Ukrajnából, Litvániából, Észtországból és Finnország­ból származó besorozottak, akik a szovjet rendszerre erős nacionalizmusuk miatt álltak szemben. Három-négyszáz név je­lent meg a felkelő mozgalom lapjában cikkek, kiáltványok, levelek, versek és ehhez hasonló közlemények aláíróiként. Amennyire meg lehet Ítélni a helyzetet ezekből a névalá­írásokból, túlnyomó többségben voltak a nagyoroszok. Rend­kívül ritkán fordulnak elő ukrán, német, baltikumi vagy más nevek. A kép azonban mégis valamennyire differenciáltabb­nak tűnik akkor, ha egy pillantást vetünk az Ideiglenes Forradalmi Bizottság, a felkelés főparancsnoksága tagjainak névsorára:

1. PETRICSENKO, írnok, Petropavlovszk hadihajó

2. JAKOVENKÓ, telefonkezelő, kronstadti kerület

3. OSZOSZOV, gépész, Szevasztopol hadihajó

4. ARHIPOV, főgépész

5. PEREPELKIN, villanyszerelő, Szevasztopol hadihajó

6. PATRUSEV, fővillanyszerelő, Petropavlovszk hadihajó

7. KUPOLOV, főszanitéc

8. VERSININ, tengerész, Szevasztopol hadihajó

9. TYUKIN, munkás, elektrotechnikai gyár

10. ROMANYENKO, szárazdokk éjjeliőr

11. ORESIN, a Harmadik Munkásiskola vezetője

12. VALK, munkás, fűrészmalom

13. PAVLOV, munkás, lőszergyár

14. BAJKOV, az erőd építési részlegének szállításvezetője

15. KILGAST, mélytengeri navigátor

A bizottság tizenöt tagja közül három /Petricsenko, Jakovenko és Romanyenkó/ viselt ukrán, és kettő /Valk és Kilgaszt/ né­met nevet. Petricsenko, Jakovenko és Kilgaszt továbbá kulcs­szerepet játszott a bizottságban elnökként, elnökhelyettes­ként és titkárként. A szovjet források szerint Petricsenko nemzeti érzelmei olyan erősek voltak, hogy hajóján tengerész­társai "Petljurának" csúfolták a jól ismert ukránvezető után. És magától Petricsenkótól tudjuk, hogy a kronstadti helyőr­ség "háromnegyede" ukrajnai születésű, és hogy többségük a bolsevikellenes fegyveres erőknél harcolt délen, mielőtt belépett volna a tengerészek közé.

Mindez azt jelzi, hogy a nemzeti érzelmek valószínűleg szerepet játszottak a felkelés lángra lobbanásában. De pontosan az a kérdés marad megválaszolatlan további adatok hiányában, hogy mekkora volt az a szerep. Sokkal tisztázottabb a bizottság tagjainak alacsony társadalmi származása. A tengerészek - általában paraszti vagy munkásszármazásúak - alkották a túlnyomó többséget: kilencven, túlnyomórészt a Petropavlovszk és a Szevasztopol képzettebb altisztjei voltak a bizottságban. Mellettük volt még négy munkás és két fehérgalléros /iskolavezető és szállítási tiszt/. Így a mozgalom vezetése tagadhatatlanul plebejus volt, eltérően a fehérek vezetésétől, és ez rendkívül kényelmetlen volt a hatóságok számára, akik semmi erőfeszítéstől nem riadtak vissza annak bizonyítása érdekében, hogy a vezetők proletár­ellenes társadalmi csoportok tagjai. Versininről azt mond­ták, aki a felkelés korai szakaszában került a bolsevikok ke­zébe, hogy "spekuláns" és pipiskedő paraszt, vagy zsorzsik. Ami még rosszabb, Pavlovot egy korábbi detektívvel és kronstadti földbirtokossal azonosították, Tyukint pedig ex-csendőrnek akarták beállítani, akinek nem kevesebb, mint kilenc háza és három üzlete volt régebben Péterváron. A bizott­ság másik tagjáról, Kilgasztról azt terjesztették, hogy a kormánypénzek elsikkasztása miatt elítélték, de általános amnesztiával kiszabadult a börtönből a forradalom harmadik évfordulóján.

Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság lejáratására tett erő­feszítések még a felkelés leverése után is hosszú időn át folytatódtak. Amellett, hogy becsmérelték tagjainak jellemét, a szovjet szerzők még a politikai ellenzékkel is kapcsolatba igyekeztek hozni őket. Petricsenkót ismételten baloldali eszernek minősítették. Valk és Romanyenko mensevik, Oresin pedig népi szocialista volt. Egy másik tag, Lamanov, akit a mozga­lom főideológusának tekintettek és napilapját szerkesztette, eszer maximalista volt. Sajnos nincs olyan megbízható forrás, aminek, alapján ezeket az állításokat cáfolni vagy igazolni lehetne. Petricsenkóról azonban a korabeli szovjet feljegyzésekből tudjuk, hogy "ko­rábban kommunista volt", akit az 1919. augusztusi párttag­felvételi kampány "párthetében" vettek fel a pártba, amikor a korábbi felvételi követelményeket felfüggesztették, és hogy a következő tagkönyvcsere idején hagyta el a pártot.

Petricsenkó kommunistákkal való rövid ideig tartó együttműködése nem volt egyedi eset - Kilgaszttal, a Forradalmi Bi­zottság titkárával ugyanez volt a helyzet. A balti tengerészek ezrei is bejárták ezt az utat. 1921 márciusában Kronstadtban a párttagok száma alig volt fele a fél évvel korábbinak. A hitehagyottak közül sokan megragadták az első alkalmat, hogy hazamenjenek szabadságra. Petricsenkó 192O áprilisában tért vissza szülőfalujába és szeptemberig vagy októberig maradt otthon, s így elég ideje volt ahhoz, hogy munka közben lássa az élelmiszer-rekviráló osztagokat és hogy heves gyűlölet éb­redjen benne a kormánnyal szemben. A hatóságok, mint később egy amerikai újságírónak elmondta, többször letartóztatták ellenforradalmi tevékenység gyanújával. Még a fehérekhez is megpróbált csatlakozni, csak az tartotta vissza, hogy koráb­ban bolsevik volt. Mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a kronstadti Forradalmi Bizottság egyetlen politikai csoporthoz sem tar­tozott. "Felkelésünk", mondta "a bolsevik elnyomás ellen til­takozó elemi mozgalom volt, abban, ami történt, a nép akarata jelent meg."

xxx

A bolsevik propaganda fő célja annak kimutatása volt, hogy a felkelés nem a tömegtiltakozás spontán kitörése, hanem új ellenforradalmi összeesküvés eredménye volt, ami a polgárháború idején kialakult gyakorlatot követte. A szovjet sajtó szerint a köztük lévő mensevikek és eszerek befolyása alatt állva szemérmetlenül a korábbi cári tábornok, Kozlovszkij ve­zette "fehér gárdák" mellett kötelezték el magukat. "Az eszerek és a mensevikek háta mögött" jelentette ki a Pravda "a volt cári tábornokok már karmaikat élesítik". Így, mondták, részeivé lettek annak az összeesküvésnek, amit a francia kémelhárítással szövetkező párizsi emigránsok ter­veltek ki gondosan. Emellett a vöröskereszt bizonyos szerve­zeteit - a Nemzetközi Vöröskeresztet, az amerikai Vöröskeresz­tet és a finnországi orosz Vöröskeresztet - is vádolták azzal, hogy az összeesküvők számára fedezéket szolgáltatnak. Március 2-án a Munkaügyi és Védelmi Tanács Lenin és Trockij aláírásával rendeletet adott ki, amiben törvényen kívül helyezték Kozlovszkij tábornokot és társait, és a Petropav1ovszk határozatot "feketeszázas-eszer" dokumentumként bélyegezték meg. A rendkívüli állapotot Pétervár városáról ki­terjesztették az egész tartományra és Zinovjev Védelmi Bizott­sága korlátlan hatalmat kapott kezébe a felkelés elfojtására.

Annak bizonyítására, hogy a felkelést párizsi szovjetellenes csoportok irányítják, a bolsevikok olyan, francia újságok­ban közölt beszámolókra hivatkoztak, amelyek a kronstadti fel­keléssel foglalkoztak, és amelyek két héttel azelőtt jelentek meg, hogy az eseményekre ténylegesen sor került volna. Ezek a beszámolók, mondta Trockij egy brit és amerikai lapnak adott nyilatkozatában, egyértelműen árulkodnak az orosz emigránsok és antant támogatóik aljas terveiről. Azt, hogy céljukul Kronstadtot választották, az erőd Pétervárhoz való közelsége és nyugatról való könnyű elérhetősége, valamint a Balti Flotta megbízhatóságának csökkenése okozta. Trockij vádjait megismételte Lenin is a X. Pártkongresszuson március 8-án. A felkelés hátterében, jelentette ki "a fehér­gárdista tábornok ismerős alakja áll". "Tökéletesen világos", mondta a Le Matin -ban és a LEcho de Paris-ban megjelent történeteket idézve,"hogy az eszerek és az emigráns fehérgárdisták műve ez."

Mivel a párizsi újságok beszámolói központi szerepet ját­szottak a bolsevikok fehér összeesküvésről szóló kijelentései­ben, érdemes megvizsgálni ezek tartalmát és eredetét. Tényle­gesen miről is beszéltek? A Le Matin-ben február 13-án megjelent közlemény "Moszkvai intézkedéseket tett a kronstadti felelők ellen" címmel arról számolt be, hogy felkelés tört ki a kronstadti haditengerészeti támaszponton, és hogy a bolsevik hatóságok lépéseket tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák átterjedését Pétervárra. Február 14-én a Le Matin második cikke a felkelést annak a tenge­részdelegációnak bebörtönzéséhez kapcsolta, amely Moszkvában járt, hogy a fejadagok felemelését kérje. Kronstadtban a hely­zet időközben megromlott, mondta a Le Matin, és a felkelők "Pétervár ellen fordították fegyvereiket". A LEchode Paris-ban ugyanezen a napon szintén megjelent egy beszámoló a történtekről azzal a további hírrel kiegészítve, hogy a tengerészek letartóztatták a flotta komisszárját, és hogy több hadihajót /feltehetően egy jégtörő segítségével/ útnak indítottak Pétervár ellen. A felkelők, egy február 15-én megjelent másik cikk szerint, számítottak a pétervári helyőr­ség támogatására, és a hatóságok tömeges letartóztatásokat haj­tottak végre a pétervári területen. Február 13. és 15. között hasonló beszámolók jelentek meg más nyugati újságokban is. A New York Times-ban megjelent beszámoló odáig ment, hogy azt állította: a tengerészek egész Pétervart ellenőrzésük alá vonták, és szembeszálltak a Trockij által eltávolításukra küldött csapatokkal.

Természetesen semmi ilyesmi nem történt Kronstadtban vagy más baltikumi támaszponton február folyamán. Az ilyenfajta rémhírek - amelyek a kívánságot valóságnak látó gondolkodás és az Oroszország-szerte általános nyugtalanság eredményei voltak - egyáltalán nem voltak ritkák ebben az időszakban. Mégis, Kronstadt esetében előre megjósolták - még a flotta komisszárjának letartóztatását is beleértve - mindazt, ami két héttel később történt. Több történész szerint valószínűleg a balti flotta kommunistáinak viharos második konferenciája váltotta ki ezeket, ahol is a tengerészek a flotta po­litikai irányításának demokratizálását követelték. De ez a feltevés egyértelműen elvethető, mivel a hamis beszámolók néhány nappal korábbra datálták a /február 15-én tartott/ konferenciát. Az orosz emigráns sajtóban már jóval korábban is hasonló történetek jelentek meg, amik a nyugati beszámolók for­rásául szolgáltak. Február 12-én a Volja Roosziji /Orosz Szabadság/, egy prágai eszer lap "nagy felkelés kitöré­séről" számolt be "az orosz Balti Flottában". Két nappal koráb­ban pedig a párizsi, a veterán narodnyik Vlagyimir Bucsev szer­kesztette, Obseje Gyelo /Közös ügy/ közölte ugyan­ezt a hírt "Tengerészek felkelése Kronstadtban" cím alatt. Valószínűleg ez volt a legkorábbi ilyen beszámoló és tényle­gesen mindazokat az elemeket tartalmazta, amelyek a két hét­tel későbbi események során előfordultak: hogy a kronstadti tengerészek felkeltek a kormány ellen, elfoglalták a kikötőt és letartóztatták a flotta komisszárját; hogy katonai hadműveleteket terveztek Pétervár ellen, és hogy a pétervári ható­ságok ostromállapotot hirdettek a városban, és széleskörű letartóztatásokra került sor. A jelek szerint a rémhírek egyetlen forrásból származtak: a Helsingforsban székelő - a szovjetellenes propaganda egyik fő központja - "Russunion" hírügynökség egyik levelezőjétől. Az azonban, hogy mi váltotta ki ténylegesen ezeket a rémhíreket, tisztázatlan maradt. A flottán belüli általános nyugtalanság ténye mellett a Kronstadtból Moszkvába érkezett kül­döttség letartóztatásáról szóló beszámoló részben valótlan volt. Raszkolnyikov, a Balti Flotta parancsnoka, a történet szerint, figyelmeztetett arra, hogy a tengerészek tüzet nyithatnak Pétervárra, ha elvtársaikat nem engedik szabadon, de a kormány visszautasította ezt és ellenintézkedésekkel fe­nyegette Kronstadtot.

A kronstadti Forradalmi Bizottság visszautasította az összeesküvés vádját, rágalomnak minősítve azt, amit egyetlen tény sem támaszt alá, viszont rávilágít a hatóságok alávalóságára és rosszindulatára. Egy az orosz parasztokhoz és mun­kásokhoz címzett kiáltványában a bizottság felháborodott han­gon ezt válaszolta: "Ellenségeink megpróbálnak becsapni benneteket. Azt mondják, hogy a kronstadti felkelést a mensevikek, az eszerek, az antant ügynökei és fehér tábornokok szer­vezték. Szerintük Párizs irányit minket; ha felkelésünket Párizsban szervezték, akkor a holdat Berlinben készítették." Arra a vádra, hogy a mozgalomban fehér tisztek játsszák a vezető szerepet, a bizottság hasonló élességgel válaszolt: "Kronstadtban minden hatalom a forradalmár tengerészek, a vö­rös hadsereg katonái és a munkások, nem pedig a Kozlovszkij tábornok vezette fehérgárdisták kezében van, ahogy azt hazugon a moszkvai rádió állítja". "Itt csak egyetlen tábornok van", jelentették ki a lázadók kajánul "a Balti Flotta komisszárja, Kuzmin, de ő is letartóztatásban". Annak érdekében, hogy bizonyítsák a felkelés népi jellegét, a Forradalmi Bizottság közzétette tagjainak teljes névsorát. Mint már tudjuk, közöttük nem volt egyetlen tiszt sem, tá­bornokról nem is beszélve, és csak egyszerű katonák és mun­kásemberek. "Ezek a mi tábornokaink: a mi Bruszilovjaink, Kamenyevjeink stb." jelentette ki a konstadti Izvesz­tyija a bolsevik táboron belüli korábbi cári tisztekre célozva.

Ennek ellenére Kozlovszkij tábornok ténylegesen létezett és 1921 márciusában Kronstadtban volt. Játszott-e valamilyen szerepet a felkelésben, és ha igen, akkor milyet? Alekszandr Nyikolájevics Kozlovszkij a hadseregben futott be tiszti pályát, és hosszú és dicső katonai szolgálat állt mögötte. 1861-ben született a Petrográd melletti Karsznoje Szelo vá­rosában, a Tüzérségi Kadét Iskolában, a Tüzérségi Tisztiis­kolában és a Birodalmi Katonai Akadémián folytatta tanulmá­nyait, és az I. Világháború idején vezérőrnagyi rangot ért el. A bolsevik forradalmat követően egyike volt a sok korábbi tisztnek, aki engedett a nyomásnak, hogy "katonai szakértő­ként" /vojenszpecü/ dolgozzon,és 1921-ben a tüzérség parancs­noka volt a kronstadti erődben. Amikor március elején kitörtek a zavargások, a bolsevikok azonnal őt kiáltották ki a mozga­lom rossz szellemének. Kozlovszkijt megfosztották parancsnoki megbízatásától, feleségét és gyermekeit pedig túszként fogva tartották Péterváron. Három, parancsnoksága alatt szolgáló korábbi tiszttársát /Burkszert, Koszromitinovot és Sirmanovszkijt/ összeesküvő társaiként kezelték. Kozlovszkij mindvégig kitartott amellett, hogy a hatóságok azért szemelték őt ki, mert történetesen ő volt ebben az időszakban az egyetlen volt cári tábornok Kronstadtban, az egyetlen arra alkalmas személy, akinek a forradalom ellen támadó fehérgárdista parancsnok fiktív szerepe tulajdonítható.

Ez igaz lehet. Mégis, a hozzáférhető források alapján világos, hogy Kozlovszkij és társai részben ténylegesen szere­pet játszottak az 1921. márciusi eseményekben. Amikor a felke­lés első óráiban az erőd parancsnoka a szárazföldre szökött, Kozlovszkij nem követte, hanem a tüzérség parancsnokaként he­lyén maradt. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság az erőd tüzér­ségi parancsnokának egy másik tüzérségi szakértőt nevezett ki, E.N. Szolovjanov alezredest, akivel Kozlovszkij szorosan együtt­működött. Vojenszpecü társainak többsége - különö­sen a tüzérek közül - követte őt és a felkelők: rendelkezésé-e álltak, ellátva azokat technikai tanácsokkal és segítséget nyújtva nekik. Ezeknek a volt tiszteknek kevés hasznát látta a bolsevik rendszer. Álláspontjukat jól jellemzi az a koráb­ban idézett kijelentés, amit Kozlovszkij március 2-án tett az erőd komisszárjának: "Az önök ideje lejárt. Azt fogom tenni, amit tennem kell."

A szakértők kezdettől fogva a felkelők katonai hadművele­tei feladata megoldásának megtervezésével foglalkoztak. Már­cius 2-án, mint Kozlovszkij maga is elismerte, ő és társai azt tanácsolták a Forradalmi Bizottságnak, hogy azonnal indítson támadást annak érdekében, hogy átvegye a kezdeményezést a bolsevikoktól. A tisztek kidolgozták az azonnali orinienbaumi /egy déli irány­ban alig öt mérföldnyire fekvő szárazföldi település/ partra­szállás tervét, aminek célja a hadianyagok megszerzése és a velük rokonszenvező fegyveres egységekkel való kapcsolat fel­vétele volt, amit a Pétervár elleni hadmozdulatok követtek volna, azt megelőzően, hogy a kormányzat meg tudta volna szer­vezni az ellenállást. A tisztek javaslatot tettek az oranienbaumi malmok meglepetésszerű megtámadására is, hogy így biz­tosítsák a szűkös élelmiszertartalékok feltöltését. Egy másik terv értelmében pedig, mivel egyetlen jégtörő sem állt rendelkezésükre a munka elvégzéséhez /a nagy kronstadti jégtörőnek, a Jermak-nak üzemanyag felvétel végett már korábban Pétervárra kellett mennie/, a tüzérségi szakértők arra igye­keztek rávenni a tengerészeket, hogy az erőd ágyúinak és a többi ütegnek a segítségével szabadítsák ki a Petropavlovszk-ot és a Szevasztopol-t, ame­lyeket mozgásképtelenné tett a jég, és egymást is akadályoz­ták a tüzelésben, és hogy a sziget körül a jég szétlövésével várárkot hozva létre akadályozzák meg a gyalogos támadást.

Minden aktivitásuk ellenére azonban a tisztek a felkelés során mindvégig csupán tanácsadói szerepet töltöttek be. Nem vettek részt, mint ahogy ezt mondhatták volna, a lázadás kezdeményezésében vagy irányításában, vagy politikai programjá­nak - ami teljes mértékben idegen volt gondolkodásmódjuktól - megfogalmazásában. Egyetlen tiszt sem vett részt a Petropavlovszk-határozat megfogalmazásában, nem szó­lalt fel közülük senki a Horgony téri tömeggyűlésen és senki sem volt közülük tagja az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak. Szerepük, akárcsak a bolsevikok idején, inkább technikai ta­nácsadásra korlátozódott. A felkelők közül sokan mondták Fjodor Dannak később, amikor ugyanabban a pétervári börtön­ben raboskodtak, hogy Kozlovszkij, akárcsak korábban, pusz­tán kötelességét teljesítette, és a mozgalomban semmilyen egyéb szerepe nem volt. A tengerészek független szellemisége és a tisztek elleni ha­gyományos gyűlölete kizárta, hogy Kozlovszkij és társai bármi­féle valóságos befolyásra szert tehessenek közöttük. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottság, amely a felkelés alatt mindvégig szilárdan a helyén maradt, kimutatta a szakértőkkel szembeni ellenszenvét azzal, hogy ismételten elutasította mégoly he­lyénvaló és bölcs tanácsaikat. A tisztek tanácsa ellenére sem robbantották fel a tengerészek a szigetet körülvevő jég­mezőt, és nem tettek kísérletet a jég által fogvatartott hadi­hajók kiszabadítására. Arra sem tettek kísérletet, hogy híd­főállást építsenek ki a szárazföldön, és hogy kihasználják a bolsevikok kezdeti zavarodottságát. Ehelyett támadó jellegű tevékenységük arra korlátozódott, hogy a jégen keresztül egy kis csapatot küldtek Oranienburgba március 2-ról 3-ra virradó éjjel, miután értesültek arról, hogy a Haditengerészeti Légi­erő a felkeléshez való csatlakozás mellett szavazott, de a csapatot géppuskatüz fogadta és visszavonulásra kényszerítette.

Ezek után azonban még megválaszolatlan maradt a legfon­tosabb kérdés: mennyi az igazság abban a bolsevik vádban, hogy a felkelést a Párizsban élő orosz emigránsok tervelték ki? Biztos, hogy a menekültek átadták magukat egy szovjetel­lenes felkeléssel kapcsolatos képzelgésnek. Sokat beszéltek és írtak erről, különösen az Országos Központ /vagy Országos Szövetség/ néven ismert csoport tagjai, mely csoport a kade­tok, az oktobristák és más mérsékeltek laza szövetsége volt, Párizsban működött központja és más európai fővárosokban is voltak csoportjai. Vegyük például F.I. Rogyicsev, az egyik legfontosabb kadet vezető cikkét, amely az Obscseje Gyelo -ban - az Országos Központ fő orgánumában - jelent meg tíz nappal a felkelés kirobbanása előtt. "Pétervár elfog­lalása" írta Rogyicsev, "nem lenne nehéz. A város élelmiszer­rel való ellátása és a városi élet megszervezése jelenti a fő nehézséget. Ha egyszer erre felkészültek, akkor a cselek­vés pillanata már nincs messze. Petrográd esik a legközelebb a nyugati határhoz. Szovjet-Oroszországnak ez a pontja az, amely a legkönnyebben elérhető, ha a helyreállítás munkájába akarunk fogni... Itt az idő, hogy hozzákezdjünk ehhez."

Ekkoriban azonban az ilyenfajta nyílt fenyegetőzések egyáltalán nem keltették fel a bolsevik vezetők figyelmét. Sokkal riasztóbb volt az a felderítetlen összeesküvés, ami­ről gyanították, hogy a száműzöttek között nagy titokban szer­veződik . Gyanakvásuk nem volt teljesen alaptalan. Ez idáig fel­táratlan bizonyítékok arra utalnak, hogy egy ilyen felkeléssel kapcsolatos tervek készültek az Országos Központban néhány héttel a kronstadti felkelés kitörése előtt. E bizonyítékok bemutatása előtt azonban rövid áttekintést kell adnunk az Or­szágos Központ múltbeli tevékenységéről.

Az Országos Központ eredetileg 1913-ban, a polgárháború kezdetekor jött létre, s önmagát "Oroszországban a bolsevikok elleni harc céljából létrejött földalatti szervezetnek" kiál­totta ki. A Moszkvában A.V. Katrasov, P.B. Sztruve és a kadet párt egyéb korábbi vezetői által alapított szervezet fő célja az volt, hogy eltávolítsa Lenin kormányát és helyére alkotmányos rendszert állítson. A Központ erőforrásainak döntő része Moszkvában és a Baltikunban összpontosult; voltak csoportjai Péterváron, valamint a krasznaja gorkai és a kronstadti erőd­bon. 1919-ben részt vettek Jugyenics tábornok brit felszere­léssel és tengeri erőkkel támogatott Pétervár elfoglalására irányuló kísérletében. Kartasov, a Pétervári Teológiai Aka­démia korábbi egyház-történeti professzora és az 1917. évi Ideiglenes Kormány vallásügyi minisztere tagja volt Jugyenyics öt személyből álló Politikai Tanácsának; és a Központi Kronstadtban lévő tagjai között volt szovjet források szerint. D.D. Grimm professzor, a Pétervári Egyetem korábbi rektora, aki állandóan szerepelt az 19 21. évi eseményekben.

Jugyenyics offenzívája idején Kronstadt mindvégig hű maradt a bolsevikokhoz, szembeszállt a brit légi- és torpe­dó támadásoknak, amelyek során több hajója elsüllyedt és meg­sérült. Krasznaja Gorka ezzel szemben átállt a fehérek olda­lára és tüzet nyitott Kronstadtra, amikor az visszautasította, hogy kövesse. Bizonyíték van arra, hogy az Országos Központ­nak feltehetően a brit titkosszolgálat segítségével, szerepe volt ebben. De a lázadást elfojtották akkor, amikor a Petropavlovszk pusztító erejű ágyúzása után a kronstadti tengerészekből és vörös katonákból álló csapat rohammal elfoglalta az erődöt.

Jugyenyics vereségét követően a központ sok hívét letartóz­tatta a Cseka, és halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. De a vezetők többsége, köztük Kartasov professzor is, el tudott menekülni az országból, és Párizsban állítva fel új főhadiszállásukat haladéktalanul hozzákezdtek szervezetük új­jáépítéséhez. 1920 végére az Országos Központ önálló csoporto­kat hozott létre Londonban, Berlinben, Helsingforsban /ahol fő képviselője Grimm professzor volt/, és a fehér emigráció más központjaiban. Kartasov, Sztruve és Rogyissev mellett ve­zetőségébe tartoztak olyan kiemelkedő kadetok és oktobris­ták, mint V.D. Nabokov és A.I. Gucskov, továbbá több jobbol­dali populista, mint V.L. Burcsov, az Obscsejo Gyelo szerkesztője. A legtöbb kiemelkedő liberális azon­ban, mint Pavel Miljukov és M.M; Vinaver nem voltak hajlandók csatlakozni a szervezethez és letettek a reményről, hogy Oroszországot fegyveres támadás révén fel lehet szabadítani.

1920 végén az Országos központ eléggé talpra állt ahhoz, hogy felkészüljön az Országos Szövetség összeurópai Kongresszusára. A kongresszust 1921 júniusában tartották Párizsban és megválasztották az Orosz Nemzeti Bizottságot Kartasov professzor elnökletével, aminek célja "Oroszország felszabadítása a kommunista rabszolgaság alól" volt. Ez természetesen az Országos Központnak 1913-as megalakulásá­tól kezdve célja volt. De a fehér parancsnokok: - Jugyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Wrangel - egymás után szenvedtek vereséget. Wrangel tábornoknak azonban sikerült evakuálni Orosz Hadsere­gének - ahogy nevezték - nagyobb részét fegyverzetével együtt. Körülbelül 70 vagy 80 ezer embert internáltak Konstantinápoly­ban, Gallipoliban és Menosban, további ezreket pedig Szerbiában és Bulgáriában, s itt a csapatok megőrizték katonai szervezett­ségüket és fegyelmüket. Franciaország - amely 1920 augusztusá­ban elismerte rendszerét Dél-Oroszország de facto kormányzati rendszereként - védenceként Wrangel erőit francia védelem alá helyezte. A haditengerészeti erőket, melyek segít­ségével elmenekült, és amibe beletartozott egy nagyobb hajó, számos romboló és a Fekete-tengeri Flotta több tucatnyi egyéb hajója, mintegy ötezer tengerésszel, a tuniszi Bizerta kikötő­jében horgonyzott. 1920 novemberében Párizs megvonta elisme­rését Wrangel nem működő kormányzatától, de továbbra is gondos­kodott csapatainak ellátásáról "emberbaráti alapokon", miköz­ben sürgette a hadsereg feloszlatását.

De ezek az erőfeszítések semmiféle eredménnyel nem jártak. "Wrangel tábornok" jegyezte fel 1921 márciusában, a kronstadti felkelés idején egy brit kiküldött Konstantinápolyban "várha­tóan határozottan ellenzi majd az összes olyan javaslatot, ami csapatainak feloszlatására irányul, azt állítva, hogy különösképpen kívánatos, hogy hadserege, amely az egyetlen bolsevikellenes erő Oroszországon kívül, készen álljon arra, hogy kihasználja az országban zajló események nyújtotta le­hetőségeket".

Az Országos Központ tevékenységére visszaérve a szervezet iratai között található egy "Szigorúan Bizalmas" feliratú aláíratlan és "Memorandum egy kronstadti felkelés megszervezésé­nek kérdéséről" címet viselő irat. A szöveg alapján világos, hogy a tervezetet 1921 januárjában vagy februárjában készítette a Központ egy, vagy Viborgban, vagy Helsingforsban élő ügynöke. Megjósolta, hogy a tenge­részek felkelése "tavasz folyamán" kirobban. A bolsevikokkal szembeni elégedetlenségnek "számos és tévedhetetlen" jele van, írta, és ha "egy kis létszámú csoport gyors és határozott fel­lépésével magához ragadná a hatalmat Kronstadton", a flotta és a helyőrség állománya követni fogja a csoportot. "A ten­gerészek között", teszi hozzá "már létrejött egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb fellépésre is". És ha sikerült külső támogatást biztosítani, vonja le a végkövet­keztetést, akkor "számítani lehet a felkelés sikerére".

A szerző miden bizonnyal alaposan ismerte a helyzetet Kronstadtban. Hosszú és jól tájékozott elemzést ad a támaszpont erejéről, aminek során gondosan foglalkozik a krasznaja gorkai tüzérségi tűz veszélyeivel, és nem tekintette komoly fenyege­tésnek a felkelésre nézve. A dokumentum továbbá hangsúlyozza a felkelők élelemmel való ellátására történő felkészülés szükségességét. A szerző e ponton a leginkább empatikus. Francia segítséggel, írja, élelmiszerkészleteket kell szállítóhajókra rakni a Balti-tengeren, és a hajóknak felkészülten kell vár­niuk a Kronstadtba hajózásra vonatkozó rendelkezéseket. Katonai feladat, folytatja, hogy Wrangel tábornok Orosz Had­seregét mozgósítsák, amit francia haditengerészeti egységek­nek és a Bizertában állomásozó Fekete-tengeri Flottának kell támogatnia. /A memorandum előfeltevése, hogy a felkelés nem tör ki a tavaszi olvadásig, amikor a jégmező széttöredezik és Kronstadt védetté válik a szárazföldről kiinduló invázióval szemben, és amikor a szükséges élelmiszerkészleteket előkészí­tették, és Wrangel fegyveres erői is olyan állapotba kerülnek, hogy készek a cselekvésre./

Az Orosz Hadsereg érkezésével, folytatja a Memorandum, Kronstadtban minden hatalomnak a hadsereg parancsnokai kezébe kell kerülnie. Az erőd azután "sebezhetetlen bázisként" szolgál majd az "oroszországi szovjet hatalom megsemmisíté­sét" célul tűző szárazföldi partraszálláshoz. A hadművelet sikere azonban a francia kormány azon hajlandóságán múlik, hogy biztosítja-e a szükséges pénzt, élelmiszert és haditen­gerészeti támogatást. A felkelés ez esetben is ki fog törni és el fog bukni. Ha a francia kormány egyetért, vonja le a következtetést a Memorandum, akkor kívánatos lenne kinevez­ni "egy olyan egyént, aki a felkelés szervezőinek képviselői­vel e kérdésben részletesen megállapodhatnának, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos információkat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozásához szükséges pénzalapokról".

Bár a szerző kiléte ismeretlen, a bizonyítékok C.F. Ceidler professzor szerzőségét valószínűsítik, aki Viborgban élő orosz menekült volt. Ceidler volt az Orosz Vöröskereszt igazgatója Péterváron a bolsevik forradalomig, amikor Finn­országba emigrált és az ottani Orosz Vöröskereszt csoport vezetője lett. Szorosan együttműködött David Grimm-mel, aki korábban kollégája volt a Pétervári Egyetemen, és aki ekkor Helsingforsban az Országos Központ /amivel Ceidler is kap­csolatban állt/ fő ügynöke és Wrangel tábornok finnországi tiszti képviselője volt. A Vöröskereszt hivatalnokaként Ceidler elsősorban Kronstadt és Pétervár élelmiszerellátásának kérdésével foglalkozott, aminek központi helye van a Titkos Memorandumban. 1920 októberében például jelentést kül­dött az amerikai Vöröskereszt párizsi központjának a pétervá­ri élelmiszerhiányról. Ennél sokkal fontosabb az a távirat, amit az Országos Köz­pontnak Párizsba néhány hónappal később küldött:"A helyzet azonnali döntést követel az élelmiszerellátással foglalkozó memorandumomból következő kérdésekkel kapcsolatban. Bár­mikor kirobbanhat a tényleges tevékenység." A távirat dátuma 28 / / 1921." Sajnos a hónap hiányzik, de nagyon valószínű, hogy február, mivel 28-a volt az a nap, amikor a pétervári sztrájkok elérték csúcspontjukat, és amikor a Petropavlovszk határozatot elfogadták Kronstadtban. A távirat tetején G.L. Vlagyimirov, egy korábbi cári tábornok, aki az Országos Központ katonai tanácsadója volt, aláírása után egy kézírásos "Helyes!" megjegyzés található. Az "élelmiszerellátással foglalkozó memorandum", amire Ceidler hivatkozik, valószínűleg a fentebb leírt Titkos Memorandum lehet. További bizonyíték Ceidler szerzősége mellett az a tény, hogy 1921. április 5-én, röviddel azt követően, hogy a bolsevikok visszafoglalták Kronstadtot, közzétett Viborgban egy röplapot, araiban amiatt panaszkodott, hogy az emigránsoknak sem sikerült a felkelők ellátásáról gondoskodni és egy új tervről beszélt, arai Pétervár ellátásának kérdéseivel foglal­kozott abban az esetben, ha új robbanásra kerülne sor. A márciusi felkelés idején, mint látni fogjuk, komoly erő­feszítéseket tettek annak érdekében, hogy a katasztrófa el­kerülése érdekében ellássák a felkelőket.

A Titkos Memorandum mellett egyéb bizonyítékai is vannak annak, hogy az Országos Központ odafigyelt Kronstadtra 1921 első heteiben. Így például fiktív újságcikkek jelentek meg februárban a tengerészek felkeléséről, amelyek a Russzunion hírügynökségtől származtak, amely az 0rszágos Központhoz szorosan kapcsolódó emigráns újságíró-szervezet volt. Vlagyimir Burcev, a Központ egyik vezető alakja és a történeteket elő­ször megjelentető lap, az Obscseje Gyelo szerkesztője, egyidejűleg a Russzunion egyik vezetője volt és az Obscseje Gyelo szerkesztőhivatala a párizsi főhadiszállás ügynöksége volt. A rémhírekben minden bizonnyal csupán az emigránsoknak az a heves vágya tükröződött, hogy egy ilyen felkelés hamarosan ki fog törni. A londoni Daily Herald-nak, egy baloldali lapnak, amely jól tájékozott volt, még ha időnként kritikátlan is bolsevik rokonszenve miatt, más volt a véle­ménye. A Matin-ben és más lapokban megjelent történetek, írta a Herald diplomáciai levelezője, megmutatja, hogy a várakozások szerint "minek kell történnie Kronstadtban", mivel a történetek elárulják egy, a Szövetségesek által báto­rított fehér száműzöttek kotyvasztotta ellenforradalmi terv létét. Bármennyire is kétes értékű ez az állítás, az teljes mérték­ben lehetséges a Titkos Memorandum fényében, hogy az Országos Központ legalábbis tájékoztatta a franciákat baltikumi ter­veiről, és segítséget kért azok végrehajtásához.

Bárhogy is volt, az kétségtelen, hogy az Országos Központ­ban tervek készültek egy várt kronstadti felkelés támogatására. És a Titkos Memorandum alapján a Központ baltikumi ügynökei­nek nem állt szándékukban, hogy tevékenységüket puszta segítségnyújtásra korlátozzák; céljuk inkább az volt, hogy a lehe­tő legkorábbi pillanatban tevékeny együttműködést teremtsenek a felkelőkkel, miután biztosították a francia Főparancsnokság együttműködését "a felkelés elkészítésében és irányításában". Végső soron teljes mértékben nyilvánvaló, hogy a Központ saját céljaira akarta felhasználni a felkelést.

De vajon ténylegesen fennállt-e kapcsolat a felkelést végrehajtó tengerészekkel; a Titkos Memorandumban, amely 1921 első heteiben íródott, a szerző"a felkelés energikus szerve­zőinek szorosan szervezett csoportja létéről" beszél és azt mondja, hogy információja "Kronstadtból származik", feltehető­en egy, a Központ iránt baráti forrásból. Az, hogy a leendő felkelő egy szervezett csoportja már létrejött, egyáltalán nem lehetetlen, sőt valószínű, mivel a tengerészek Között az elégedetlenség hónapok óta növekedett. Az is valószínű, hogy az a szervezett csoport, ha egyáltalán létezett, magába fog­lalta az Ideiglenes Forradalmi Bizottság jövendő tagjait is. Petricsenkónak a felkelés első pillanatától kezdődő kiemelke­dő szerepe - aláírása a Petropavlovszk - hatá­rozaton, beszéde a Horgony téren, elnöki szerepe a március 2-i konferencián és az ebből született Forradalmi Bizottság­ban - valószínűsíti, hogy már a felkelés kirobbanása előtt is tevékenykedett. Azután itt egy másik bizottsági tag kijelentése is, hogy "mi" érvénytelenítettük Kalinyi letartóztatá­sát március 1-én - egy nappal azt megelőzően, hogy a bizott­ság megalakult.

Elképzelhető, ezek után, hogy Fetricsenkó és társai al­kották azt a "szorosan szervezett csoportot", amiben a Titkos Memorandum reményeit fektette, sőt még az is, hogy 1921 ja­nuárjában, vagy februárjában közeledtek hozzá az Orszá­gos Szövetség ügynökei. Kétségbevonhatatlan bizonyítékai van­nak annak - amiket később vizsgáltunk majd meg -, hogy a For­radalmi Bizottság megállapodást kötött a Központtal a felke­lés leverését követően, és tagjai közül többen Finn­országban találtak menedékre, és nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy ez egy régóta fönnálló kapcsolat továbbfolyta­tása volt. Az alapos vizsgálódás azonban nem eredményezett olyan bizonyítékot, ami ezt a feltevést támasztaná alá. Sem­mi sem utal arra, hogy a Titkos Memorandum gyakorlati megvalósítására kísérlet történt volna, vagy hogy a felkelés előtt kapcsolatban álltak volna egymással az emigránsok és a felke­lők. Éppen ellenkezőleg, a felkelés a spontaneitás ismertető­jegyeit viseli magán, és az a tény, hogy gyorsan előtérbe került az elszánt vezetők egy csoportja, nem bizonyíték ennek ellenkezőjére. Minden felkelésnek, még a leginkább elementárisnak is, megvannak a maga "agitátorai" és "főkolomposai", akik az elégedetlenséget cselekvéssé változtatják, akik szer­vezik és irányítják a tetteket. Kronstadt esetében a felkelők magatartásában semmi sem utal arra, hogy gondos előkészületek állnának a háttérben. Ha lett volna valamilyen előzetes terv, ak­kor a tengerészek vártak volna még néhány hétig, amikorra a jég elolvad, s így megszüntetik a gyalogos támadás veszélyét, és ezzel párhuzamosan cselekvőképessé válik a két cirkáló, és megnyílik nyugat felé az ellátás útvonala. A felkelők továbbá engedték visszatérni Kalinyint Pétervárra, bár értékes túsz lett volna a kezükben. Továbbá még meg sem kíséreltek támadást in­dítani, csak egy kisebb csapatot küldtek a jégen át Oranienbaumba. Fontos az is, hogy a kommunisták igen nagy számban vettek részt a felkelésben. Az első időszakban a kronstadtiak nyilvánvalóan egyáltalán nem forradalmár összeesküvőknek, hanem társadalmi és politikai reformokért síkra szálló pressue groupnak tűntek. Mint Grigorjev Katkov is rámutatott erre, a pétervári hatóságok is ezt hitték, másként nem küldték vol­na Kalinyint és Kuzmint március 1-én Kronstadtba és nem Vaszilje; a konrstadti Szovjet bolsevik titkára elnökölt volna a Horgony téri tömeggyűlésen, ahol megszavazták a Petropavlovszk-határozatot.

A tengerészeknek nem volt szükségük külső segítségre ah­hoz, hogy felemeljék a felkelés zászlaját. Sérelmeik hónapokon át halmozódtak: nem megfelelő élelmiszer- és üzemanyag ellátás, a zsold csökkentése, a flotta bürokratikus irányítása, az ott­honi helyzet, a bolsevik elnyomásról szóló beszámolók. Mint már láttuk, 1921 januárjában nem kevesebb, mint 5.000 balti tengerész lépett ki a Kommunista Pártból nem értve egyet a rend­szer politikájával. A dezertálások és a visszatérés megtaga­dásának száma növekedett, Eltávozásuk alatt a katonai közel­ről is látták az élelmiszer rekvirálását, és maguk is ki vol­tak téve annak, hogy a mindenütt jelenlévő útlezáró csapatok üldözik vagy lefogják őket. 1921 februárjára azonban Kronstadt megérett a felkelésre. Az emigránsok összeesküvéseinek és a külföldi titkosszolgálatoknak semmi jelentősége nem volt az országban terjedő parasztfelkelésekhez és a szomszédos pé­tervári munkászavargásokhoz képest. És ahogy a felkelés kibon­takozott; a központi kormány elleni - az 1905-töl kezdődő és a polgárháború időszakáig tartó, a cári kormány és a bolsevik rendszer elleni - felkelések gyakorlatát követte. 1921 márciu­sának, különösen az 1918. októberi pétervári haditengerészeti támaszponton kitört zendülés volt, ami előrevetítette Kron-stadt árnyékát, tiltakozva a gabona rekvirálása és a politi­kai biztosok felülről történő kinevezése ellen, a "szabad szov­jetek" és a "Le a komisszárokráciával!" jelszavaival, és az­zal, hogy benne kiemelkedő szerepet játszottak a baloldali eszerek, a maximalisták, az anarchisták és a pártokhoz nem tartozó ultraradikális lázadók.

A kronstadtiak maguk mind a felkelés alatt, mind pedig száműzetésük idején felháborodottan visszautasították azokat a kormányzat által megfogalmazott vádakat, hogy együttműködtek a hazai vagy külföldi ellenforradalmi csapatokkal. Különösen nyomatékosan tagadták, hogy szándékukban állt volna visszaál­lítani a régi rendet. "A munkások hatalmának védelmezői va­gyunk", jelentette ki a lázadó Izvesztyija, "és az egypárti türannikus autokrácia ellen harcolunk." Lázadásuk kezdettől fogva mindvégig teljes mértékben spontán volt, hangoztatták. A robbanást megelőzően nem tevékenykedett agitátor közöttük, nem terjedt köreikben bolsevikellenes iro­dalom és sosem kaptak külföldi pénzt vagy segítséget. Ez azoknak a túlélőknek a tanúságtétele, akik Finnországba me­nekültek a végső bolsevik roham idején.

Különösen érdekesek Petricsenkó száműzetésében tett ki­jelentései. Mi, kronstadti tengerészek, mondta egy 1925-ben írott cikkében, egyáltalán nem vagyunk ellenforradalmárok, hanem a forradalom igazi védelmezői vagyunk. A polgárháború idején határtalan bátorsággal harcoltunk Pétervár és Orosz­ország védelmében a fehérek ellen, és 1921 márciusában az ügy iránti elkötelezettségünk ugyanolyan erős volt. A külvi­lágtól elvágva még akkor sem kaphattunk volna segítsé­get külföldről, ha akarjuk is ezt. Nem voltunk valamilyen külső csoport: tőkések, mensevikek vagy eszerek ügynökei. Nem volt előre kidolgozott akciótervünk, hanem a körülmények kényszerítésének engedve cselekedtünk. Lehetséges, hogy má­sok kidolgozták saját felkelési tervüket - ilyen helyzetek­ben ez gyakran megtörténik. De ennek semmi köze nem volt az Ideiglenes Forradalmi Bizottsághoz. A felkelés során a kezdeményezés egyetlen pillanatra sem csúszott ki a kezünkből. És amikor tudomást szereztünk arról, hogy jobboldali ele­mek igyekeznek kihasználni felkelésünket, azonnal figyelmez­tettük támogatóinkat egy "Urak vagy elvtársak" című cikk­ben.

Itt a lázadó Izvesztyija március 6-i szer­kesztőségi vezércikkére hivatkozott. Ebben a következőket ol­vashatjuk:

Ti elvtársak, most a kommunista diktatúra felett aratott nagy és vértelen győzelmet ünneplitek, de ellenségeitek veletek együtt ünnepelnek. De a ti és az ő örömüknek egészen ellentétes okai vannak, Míg benneteket a szovjetek igazi hatalma helyreállítása égető vágya és annak nemes reménye vezetett, hogy a munkások munkája szabad­dá váljék, a parasztok jogot kapjanak a földjükkel és munkájuk eredményével való szabad rendelkezésre, őket a cári korbács és a tábornokok kiváltságai visszaállításá­nak reménye mozgatja. Érdekeitek különbözőek és ezért ők nem is lehetnek útitársaitok. Ti a kommunista uralmat a békés újjáépítés és az alkotó munka érdekében akarjátok lerombolni; ők a munkások és parasztok szolgaságát akar­ják. Ti a szabadságot kerestek, ők ismét rabságba akar­nak vetni benneteket. Legyetek résen. Ne engedjétek, hogy a báránybőrbe bújt farkasok elvegyüljenek a nyájban.

Ha az orosz emigránsok a Titkos Memorandum ellenére sem nem szervezték, sem nem kezdeményezték is a felkelést, nem ma­radtak tétlenek akkor, amikor az kitört. A felkelők nagymér­tékben eltávolodtak a kezdeti célkitűzéseiktől: a tengerészek a szabad szovjetek olyan rendszerét akarták, amiben csak a munkásoknak és a parasztoknak van képviselete; nem esett szó az Alkotmányozó Gyűlés visszaállításáról, sem pedig a föld­birtokosok és középosztályok szabadság- és politikai jogairól, s ezek továbbra is tulajdonuktól megfosztott és kiátkozott kisebbséget kellett, hogy alkossanak. Mindazonáltal a felkelés új reményeket ébresztett a menekültek körében. Alekszandr Kersnszkij, a balvégzetű Ideiglenes Kormány miniszterelnöke beharangozta a bolsevizmus küszöbön álló bukását. Ehhez hasonlóan Miljukov, a kadet vezető, aki feladta a fegy­veres intervencióhoz fűzött reményeket, a felkelést az orosz tömegek ellenállhatatlan felszabadítási mozgalmának nyitánya­ként üdvözölte. A New York Times párizsi le­velezőjének adott interjújában hangot adott optimizmusának, hogy Lenin rendszerének napjai meg vannak számlálva és felszó­lította az amerikai kormányt, hogy küldjön élelmet a felkelők­nek, bár csapatokat és fegyvereket nem kért. Kollégája, Vinaver azonban sokkal óvatosabb volt. "A jelen pillanatban lehetetlen megmondani, hogy e mozgalom sikerének milyenek a kilátásai", mondta, "A bolsevikok megtehetik ugyan egy időre, de nem semmisíthetik meg."

Az Országos Központ a maga részéről ujjongott. Ami Kronstadtban történt, az pontosan az volt, amit a Titkos Memoran­dum szerzője néhány hónappal korábban megjósolt, még ha a vártnál hamarabb is Került sor az eseményekre. A közvetlen feladat segélyeket szerezni a felkelők számára. "A kronstadti felkelés", állapította meg egy bizalmas körlevél a Központi irattárából "válaszra talált valamennyi orosz menekült szívében". Haladéktalanul élelmiszert és orvosságot kall külde­nünk, folytatta a dokumentum, a Vöröskereszt égisze alatt, emellett el kell látnunk a felkelőket repülőgépekkel, motoros hajókkal, üzemanyaggal és ruházattal annak érdekében, hogy segítséget nyújtsunk a felkelés szárazföldre történő Kiter­jesztéséhez azt megelőzően, hogy a bolsevikok összeszedhetnék erőiket. Március 6-án Burcsov Obscseje Gyeló-ja, a Köz­pont félhivatalos orgánuma szenvedélyes hangú felhívást adott ki valamennyi emigráns csoporthoz címezve, hogy egyesítsék erőiket a felkelés támogatására annak érdekében, hogy Orosz­ország megmentésének utolsó esélyét el ne szalasszák:

Olyan órákat élünk át, amelyek sosem ismétlődnek meg töb­bé. Nem maradhatunk az események tétlen szemlélői. Felhí­vást intézünk valamennyi oroszhoz - és rajtuk keresztül szövetségeseinkhez -, hogy nyújtsanak aktív anyagi támogatást a kronstadti forradalmároknak. Biztosítsunk a felkelők számára fegyvereket, biztosítsunk élelmet Pétervár számára. A bolsevikok elleni harc közös ügyünk! Ha fecsegéssel töltjük e szörnyű napokat, ha nem tudunk ki­lábalni a viták és határozati javaslatok mocsarából, ak­kor jaj nekünk, jaj Oroszországnak! Ha Európa, amely már oly sok lehetőséget elszalasztott, ezt a lehetőséget is elszalasztja, akkor jaj neki, jaj az egész világnak.

Bár az emigránsok túlságosan megosztottak voltak ahhoz, hogy összehangolt erőfeszítéseket legyenek képesek tenni, Borcsev felhívása nem, maradt pusztába kiáltott szó. A kiált­vány megjelenését követő napon, Március 7-én az Orosz Keres­kedelmi és Ipari Szövetség Párizsban kinyilvánította szándé­kát, hogy élelmet és más ellátmányt küldjön Kronstadtba, és erről a döntéséről tájékoztatta Helsingforsban lévő képviselőit. Ugyanakkor rádiógrammot küldött a kronstadti Forradalmi Bizott­ságnak /a Petropavlovszk rádiósának sikerült vennie a Revalon át továbbított üzenetet/, amiben a felkelő­ket teljes támogatásáról biztosította. A rádiógramm közölte, hogy "Oroszország felszabadításának szent ügyére/ már egy két­millió finn márkás segély összegére ígéretet tettek, és hogy az Ideiglenes Kormány párizsi nagykövete V.A. Maklanov ígére­tet kapott a francia külügyminisztertől arra, hogy segítenek a felkelők élelmezésében. Március 9-én az Ipari és Kereskedel­mi Szövetség különbizottságot állított fel abból a célból, hogy az egy Kronstadt és Pétervár ellátását biztosító ellátási rendszert szervezzen meg. Más bolsevikellenes csoportok is gyorsan csatlakoztak és a következő napon együttes tanácsko­zást tartottak egy közös terv kidolgozása érdekében.

Időközben az Országos Központ helsingforsi csoportja egy bizottságot hozott létre a szükséges eszközök felkelőkhöz va­ló eljuttatásának feladatával. Grimm. professzort, Wrangel finn­országi fő képviselőjét választották meg elnöknek és Ceidler lett ennek legszorgalmasabb tagja, aki azonnal Párizsba rohant, az orosz emigráció pénzügyi központjába, hogy pénzt szerezzen a vállalkozáshoz. N.H. Gyenyiszovtól, az Ipari és Kereskedelmi Szövetség vezetőjétől rögtön kapott egy 100.000 frankos össze­get. Ceidler Finnországba történt visszatérését követően V.N. Kokovcov herceg, aki II. Miklós cár uralkodása idején pénzügy­miniszter és miniszterelnök volt, ekkor pedig a Párizsi Inter­national Bank elnöke, 5.000 brit fontot küldött neki és az Orosz-Ázsiai Bank is hozzájárult az alapokhoz 250.000 frank-kal. További összeget küldtek más orosz bankok, biztosítótár­saságok és az európai orosz pénzügyi vállalkozások, valamint a befolyt összegeket Ceidlerhez, finnországi képviselőjéhez továbbító Orosz Vöröskereszt. Március 16-án Kokovcov már arról tájékoztathatta a párizsi Orosz Bankbizottságot, hogy a Kronstadtnak szánt összeg már meghaladta a 775.000 frankot, vagyis az Ipari és Kereskedelmi Szövetség által a felkelőknek ígért kétmillió finn márkás összeget.

Energikus pénzgyűjtő kampányuk emellett az emigránsok az antant országok segítségét is igyekeztek megszerezni. Az Or­szágos Központ képviselői sürgető hangú táviratot küldtek Harding elnöknek és Herbert Hoover-nek, az amerikai kereske­delmi titkárságnak a kronstadti tengerészek élelmezése ügyében. Hasonló kérések érkeztek a párizsi Orosz Parlamenti Bi­zottságtól és Wrangel tábornoktól Konstantinápolyból, aki Kozlovszkijnak is küldött egy üzenetet Kronstadtba, Orosz Hadseregének segítségét felajánlva, amint azt mozgósítani tudják. Párizsban ülésező szétzavart Alkotmányozó gyűlés konferenciája táviratot küldött Borisa Bahmetyijevnek, az Ideiglenes Kormány washingtoni nagykövetének, hogy próbálja meg az amerikaiakat rávenni arra, hogy járjanak közben. De a polgárháború idősza­kának intervencionista politikájával felhagyó amerikai kor­mánynál minden ilyen kívánság süket fülekre talált. A brit se­gítség kilátásai még ennél is halványabbak voltak, és a jelek szerint az emigránsok igen kevés erőfeszítést tettek annak ér­dekében, hogy támogatást szerezzenek Londonban. Ekkor már kü­szöbön állt a brit és szovjet-orosz kereskedelmi szerződés meg­kötése a korábbi évek ellenségeskedéseinek befejezése óta folytatott modus vivendi tükröződéseként.

A külföldi támogatás reménye Franciaország esetében tűnt a legsokatígérőbbnek, amely a szövetkezett hatalmak közül a legmakacsabbul állt szemben a bolsevik, rendszerrel. Archív dokumentumokból ismert, hogy az Országos Központ a felkelés fo­lyamán mindvégig állandó kapcsolatban állt a francia Külügy­minisztériummal. Kerenszkij Berlinben megjelenő újságja beszámolt arról, hogy egy francia hajóraj parancsot kapott arra, hogy fusson ki a Balti tengeri Reval kikötőjéből Kronstadt megsegítésének cél­jával, de nincs bizonyíték, ami alátámasztaná ezt. A munkáspárti Daily Herald szerint a felkelők anyagi segítsé­get kaptak a franciáktól. "Határozottan kijelenthetem", írta a Herald diplomáciai levelezője, "hogy a francia kor­mány foglalkozik Kronstadttal, és hogy a felkelők számára nagy pénzösszeget küldött egy bizonyos professzornak /nyilvánvalóan Ceidlernek/ Viborgba, felszereléseket is küldtek a Vöröskereszt égisze alatt."

Természetesen lehetséges, hogy a párizsi emigránsok által oly gyorsan összegyűjtött és a Viborgban élő Ceidlernek kül­dött nagy pénzösszeg a francia kormánytól származott. /Meg kell jegyezni, hogy a franciák ebben az időszakban továbbra is el­látták Wrangel Törökországban állomásozó erőit élelemmel./ Másfelől Franciaország már lépéseket tett - bár a briteknél kisebb ütemben - a szovjet rendszerrel való megegyezés felé és nem látszott különösebben üdvözlendőnek egy olyan gesztus, hogy valamilyen érzékelhető segítséget nyújtson a kronstadtiaknak. Pável Miljukov jól tájékozott lapja szerint a franciák el­utasították, hogy akár politikailag, akár katonailag beleavat­kozzanak a válságba, de kötelezettséget vállaltak arra, hogy ráveszik Finnországot, engedje keresztül területén az éhező kronstadti népesség számára küldött élelmiszerszállítmányokat. Ezekről a mendemondákról részletesen és megbízható módon számol be Harold Quarton, a viburgi amerikai konzul a washingtoni Államtitkárságnak küldött jelentéseiben; miközben elismeri, hogy az összes külföldi hatalom közül Franciaország kevere­dett bele leginkább az ügyekbe, Quarton mindazonáltal arra a következtetésre jut, hogy ténylegesen semmiféle segítséget nem nyújtott.

A Vöröskereszt szerepét illetően azonban a bolsevikok /és a Daily Herald/ szilárdabb talajon állt. Nem kétséges, hogy az Országos Központ erőfeszítéseket téve Kronstadt ellátásának megszervezésére, az orosz Vöröskeresz­tet használta fal álcázásul. Ezt a Központ ügynökei Baltikum­mal kapcsolatos magánlevelezésükben elismerték. Másfelől azoknak a szovjet vádaknak, hogy a Nemzetközi Vörös­kereszt és az Amerikai Vöröskereszt is részt vett ebben, nincs alapjuk. Ceidler professzor azt remélte, hogy felhasználhatja a Nemzetközi Vöröskereszt stettini és narvai élelmiszerkész­leteit a felkelők megsegítésére és párizsi Orosz Vöröskereszt táviratozott Genfbe engedélyért, de más nem történt. Ceidler az Amerikai Vöröskereszt baltikumi megbízottját, név szerint Ryan ezredest is kérte, hogy engedje át viborgi készleteiket. /Az Országos Központ kétségkívül úgy érezte, hogy jogos az igénye ezekre a készletekre, amiket eredetileg Jigyenyics tá­bornok halmozott fel 1919-ben Pétervár lakosságának a bolse­vikok kiűzése utáni élelmezésére, mely készlet később az Amerikai Vöröskereszt kezelésébe került azzal a céllal, hogy belőle támogassák a balti területeken élő orosz menekülte­ket. Segíteni akarva Ryan március 11-én Párizsba utazott, hogy megbeszéléseket folytasson az Amerikai Vöröskereszt főhadi­szállásán lévő feletteseivel. A megbeszélések azonban eredmény­telenek voltak. Mint Ryan az Obscseje Gyelo egyik riporterének beszámolt, két akadály tornyosul az úton; először is szervezete alapszabályzata tiltja, hogy segítséget nyújtsanak bármiféle politikai vagy katonai csoportnak, és má­sodszor, még ha ez valahogyan meg is oldódna, a finn kormány nem engedne át területén élelmiszerszállítmányokat. A bolsevik vádak ellenére, hogy Finnország összejátszik a fe­hérekkel, a felkelés ideje alatt, Harold Quarton szavaival él­ve, a finnek "körültekintően betartották a "szovjet kormánnyal" nemrégiben megkötött békeszerződés előírásait" /1920. október 14./ . A finn főparancsnokság éretlennek és bukásra ítéltnek minősítette a felkelést, és nem akart a bolsevikok­nak ürügyet adni a katonai visszavágásra. Mint Ceidler később megjegyezte, a finnek emberbaráti gesztusként hajlandóak vol­tak gyógyszereket és kötszert átengedni területükön, de ezen kívül semmi egyebet.

Párizsban az Országos Központ és a vele rokonszenvezők elszánt erőfeszítéseket tettek ezeknek az előre nem látott akadályoknak az elhárítására. G.E. Lvov herceg, Kerenszkij elődje az Ideiglenes Kormány élén, a finn követet ostromolta azért, hogy bírálják felül döntésüket, azután újra a franciá­kat igyekezett rávenni a beavatkozásra. 5 is felkereste az Amerikai Vöröskereszt főhadiszállását, azzal a kéréssel, hogy engedje át viborgi készleteit, de minden erőfeszítése eredménytelen maradt. Közben kifutottak az időből. Az ellátás Kronstadtban egyre rosszabb volt - olyan rossz, hogy március 13-án Petricsenko rádiógrammot küldött Grimm professzornak és felhatalmazta, hogy segélykérelemmel forduljon Finnországhoz és más orszá­gokhoz. Quarton szerint a finn főparancsnokságnak az volt a véleménye /helyesen, mint az események is ezt igazolták/, hogy a felkelők élelmiszerkészlete nem tart ki a hónap vé­géig. Quarton mindazonáltal azt tanácsolta Washingtonnak, hogy ne tegyenek kísérletet arra, hogy szánokon küldjenek segítséget, mert félő, hogy lefogják azt. Az Egyesült Államok berlini megbízottjának ugyanez volt a véleménye, mivel bizonyos emigráns körök arról győzték meg, hogy bármiféle beavatkozás csak Lenint segítené abban, hogy a nehézségek révén egyesítse Oroszországot egy új intervencióval szemben; ennek következtében a párizsi menekültek se­gélykérésének teljesítése volt végkövetkeztetése, még ember-baráti alapokon is "idő előtti lenne és tévesen értelmeznék". Mellesleg ezt az üzenetet továbbította az Államtitkárság az Amerikai Vöröskereszt országos központjának Washingtonba és minden bizonnyal kihatással volt ez a szervezet beavatkozás elleni állásfoglalásának kialakításában. "A Vöröskereszt", írta országos titkára néhány héttel a felkelés után "semmiféle segítséget nem nyújtott a kronstadti lázadóknak és még kísérletet sem tett erre."

Az Orosz Vöröskereszt másfelől minden tőle telhetőt elkö­vetett annak érdekében, hogy megsegítse a felkelőket, amíg nem késő. Finnországi csoportjának vezetőjeként Ceidler to­vábbra is pénzt gyűjtött a szimpatizánsoktól, de elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy valamilyen módot találjon a külön­féle felszereléseknek az ostromlott tengerészekhez való el­juttatására. Március 16-án, amikor a felkelés végső szakaszába jutott, P.V. Vilken báró, Ceidler és Grimm társa az Orosz Vöröskereszt képviselőjeként a jégen át Kronstadtba ment. Vilken, a Cári Haditengerészet korábbi kapitánya, a Szevasztopol parancsnokaként és a Balti Flotta akna­rakó osztályának vezetőjeként szolgált. A bolsevikok jogosan nevezték fehér ügynöknek, bár ő állításukkal ellentétben nem használta fel önmaga fedezésére az Amerikai vagy a Nemzetközi Vöröskeresztet. "Titkos küldetése" az volt, hogy az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak élelmiszert és gyógyszereket ajánljon fel, amint az ellátó útvonalat sikerül kialakítani. Korábban egy ilyen Közeledési kísérlet minden bizonnyal rövid visszautasítást eredményezett volna. De a tengerészek élelmi­szerkészlete ekkor már nagyon szűkös volt, és egészségügyi felszerelésük már egyáltalán nem volt. A Vilken indítékai­val /tiszti múltja ismert volt a felkelők vezetői előtt/ kap­csolatos fenntartásokat félretették és a Forradalmi Bizottság elfogadta ajánlatát. A Vöröskereszt, jelentette ki Petricsenko, "emberbaráti és nem politikai szervezet".

De, mint Petricsenko erre rámutatott és mint a kommunis­ták is elismerték, a felkelőkhöz nem jutott el semmiféle kül­ső segítség. Néhány tonna lisztet és zsírt finn csempészek megkíséreltek ugyan eljuttatni az erődbe, de még ez az elenyésző mennyiség is későn érkezett, és a bolsevikok kezébe került. Így a kadet emigránsok hatalmas erőfeszítései, hogy segítsé­get nyújtsanak Kronstadtnak, teljes kudarcba fulladtak. A Vöröskereszt nem engedte át készleteit; Finnországon keresztül nem szállíthattak, és jégtörők és szállítóhajók megszerzésére tett kísérleteik sem vezettek eredményre. A végső csapást a március 16-án aláirt angol-szovjet kereskedelmi szerződés je­lentette, a "hátba döfés", ahogy az Obscseje Gyelo keserűen reagált, ami egyértelműen visszariasztotta Finnországot és más orszá­gokat attól, hogy felülvizsgálják semlegességi álláspontjukat. Röviden, semmi sem valósult meg a Titkos Memorandumból, és szerzőjének figyelmeztetései teljes mértékben igazolódtak. Bizonyos, hogy a szükséges előkészületek megtétele esetén nem tört volna ki ilyen korán felkelés, és az emigránsok is cselekedhettek volna. Bárhogy is lett volna azonban, a felke­lőknek szánt egyetlen segélyszállítmány felkelésük leverése után jutott el hozzájuk a finn menekülttáborokban.

Burcsovnak a "közös ügy" érdekében megfogalmazott egységfelhívása ellenére az orosz hazátlanok reménytelenül, megosz­tottak maradtak. A felkelés idején mind a mensevikek, mind a szociálforradalmárok, mind pedig az Országos Központ liberálisai saját útjukat járták; nem volt együttműködés közöttük, nem egyesítették erőforrásaikat és energiáikat. Az eszerek azonban kidolgozták saját – végül is sikertelen - tervüket a felkelők megsegítésére.

A kronstadti események új életre keltették a száműzetés­ben működő eszer szervezetet. Párizsban, Berlinben és Prágában a legnevesebb pártvezetők - Alekszandr Kerenszkij, az Ideigle­nes Kormány vezetője, és Viktor Csernov, a rövid életű Alkotmányozó Gyűlés elnöke a felkelés életben tartásához szükséges élelmiszerek és egyéb felszerelések beszerzéséhez szükséges alapok összegyűjtésének feladatába vetették magukat. A szov­jet titkosszolgálat által elfogott és közzétett magánlevelek­ből tudjuk, hogy tekintélyes nagyságú pénzösszeget sikerült összegyűjteniük. V.M. Zyenzsinovnak Prágából az eszer igazga­tási központ egyik tagjának Párizsba küldött /március 8-án és 13-án kelt/ két levelében 100.O00 francia frankot meghaladó összegről és Kerenszkij Egyesült Allmokbeli nagykövete. Borisz Bahmetyijev által küldött 25.000 dollárról tett említést. A levelek jelzik azt is, hogy több, mint 50.000 pud lisztet gyűjtöttek össze Amszterdamban Kronstadtba hajózása céljából.

Valamennyi segélyküldemény a baltikumi Revalban tartóz­kodó Viktor Csernovon kezén ment keresztül, aki hasonló szerepet játszott az eszer szervezetben, mint Ceidler és Grimm a kadet Országos Központban. A felkelés első hetében Csernov a következő szövegű rádiógrammot Küldte az Ideiglenes Forra­dalmi Bizottságnak:

Az Alkotmányozó Gyűlés elnöke, Viktor Csernov, testvéri üdvözletét küldi a hős tengerész elvtársaknak, a Vörös Hadsereg tagjainak és a munkásoknak, akik 1905 óta har­madszor rázták le a zsarnokság igáját. Emberek és fel­szerelések formájában segítséget ajánl fel Kronstadtnak. Tájékoztassatok arról, hogy miből mennyire van szüksége­tek. Készen állok, hogy személyesen is odautazzak és energiámat és tekintélyemet felajánljam a népforradalom szolgálatára. Hiszek a dolgozó tömegek végső győzelmében. Dicsőség azoknak, akik először emelik fel a nép felsza­badításának zászlaját! Le a bal- és a jobboldali despo-tizmussal!

A Forradalmi Bizottság külön ülésen tárgyalta az ajánla­tot. Egyedül Valk szavazott mellette, míg Perelepkin határo­zottan ellene foglalt állást, míg a többiek Petricsenkot és Kilgastot követték, akik véleménye szerint a legjobb megoldás az ideiglenes visszautasítás. Ennek következtében Csernov azt a választ kapta: "Kronstadt Ideiglenes Forradalmi Bizottsága valamennyi határon túli barátjának mély köszönetét fejezi ki rokonszenvéért. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottság köszöni Csernov ajánlatát, de ideiglenesen, amíg a további fejlemények világossá nem vál­nak, elutasítja. Addig is foglalkozunk a kérdéssel." A válasz hangvétele nem volt barátságtalan. Bár a tengerészek azt várva, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre is, nem tar­tották a külföldi segítséget szükségesnek, de a később esetleg szükségessé váló ajtót nem akarták becsapni. Végül azonban nem kértek segítséget az eszerektől, és segélyszállítmány nem is jutott el Kronstadtba.

A kadetokkal és az eszerekkel ellentétben a száműzetésből élő Mensevikek távol tartották magukat a bolsevikellenes szervezkedéstől, és nem tettek kísérletet a felkelők megsegítésére. Attól kezdve, hogy Lenin és követői hatalomra kerül­tek, a mensevikek legális ellenzéki pártként viselkedtek arra törekedve, hogy szabad és akadálytalan szovjetválasztások ré­vén a politikai hatalom részeseivé váljanak. A polgárháború idején a fehéreket a bolsevikoknál nagyobb rossznak tekintve ellenezték a rendszer elleni fegyveres felkelést, és kizárás­sal fenyegették tagjaikat arra az esetre, ha az ellenforradalom­hoz csatlakoznának. /Iván Majszkijt, a későbbi szovjet diploma­tát kizárták a pártból azt követően, hogy egy bolsevikellenes eszer kormány tagja lett Szamarában./ 1921-ig a bolsevik despotizmus és terror elleni minden tiltakozásuk dacára a mensevikek kitartottak azon hitük mellett, hogy a Lenin kormányzat elleni fegyveres harc csak az ellenforradalom malmára hajtja a vizet; és a Szocialiaztyicseszkij Vesztnyik /Szocialista Futár/, a legfontosabb kül­földi mensevik lap, miközben rokonszenvezett a kronstadti tengerészek egypárti diktatúra és hadikommunizmus elleni fel­lépésével, elhatárolta magát a kadetek és eszerek intervenciós erőfeszítéseitől. Célunk, jelentette ki a lap, az, hogy a bolsevizmus ellen ne fegyverekkel, hanem a dolgozó tömegek ellen­állhatatlan nyomásával küzdjünk.

xxx

Összegezve az elmondottakat, a száműzetésben élő oroszok /a mensevikek jelentette részleges kivétellel/ örömmel fogad­ták a felkelést, és az összes lehetséges eszközzel segíteni igyekeztek a felkelőket. Ebben az értelemben az ellenük fel­hozott szovjet vádak jogosak. De nem igaz az, hogy az emig­ránsok irányították a felkelést. Éppen ellenkezőleg, a párizsi és helsingforsi üzelmekkel együtt a kronstadti felkelés kezde­tétől végig spontán és önerőre támaszkodó mozgalom volt. A bi­zonyítékok azt mutatják, hogy a lázadás nem összeesküvés kö­vetkezménye volt, hanem a külföldön élő oroszok köreiben nyil­vánvalóan egy összeesküvés csirái alakultak ki, és hogy az összeesküvők, miközben osztották a tengerészek fennálló rend­szerrel szembeni ellenszenvét, egyáltalán nem játszottak sze­repet a felkelésben. Az Országos Központ előre látta a robba­nást és terveket készítettek arra, hogy francia segítséggel ellátják a résztvevőket élelemmel, gyógyszerrel, csapatokat és katonai felszereléseket küldenek. A Központ végső célja az volt, hogy átvegye az ellenőrzést a felkelés felett, és hogy Kronstadtot a bolsevikokat hatalomból kivető új intervenció ugródeszkájává tegyék. Mint kiderült azonban, nem volt idő a tervek megvalósítására. A robbanásra túl hamar került sor, he­tekkel azelőtt, hogy az összeesküvés alapvető feltételei - a jég olvadása, az ellátó vonalak kialakítása, francia támogatás biztosítása, a Wrangel szétszórt hadseregének egy közelebbi te­rületre szállítása - megvalósultak volna.

Hogy a kadetek és az eszerek megkísérelték volna a felke­lést saját céljaikra felhasználni, nem meglepő. De végül a tengerészek és Forradalmi Bizottságuk határozta meg az alap­hangot. Amíg a helyzet nem vált kétségbeejtővé, nem kértek kül­ső segítséget, mivel bíztak abban, hogy példájuk tömegfelkelést vált ki a szárazföldön. Segítséget sem kaptak, amit az emigránsok igyekeztek eljuttatni hozzájuk, és Vilken báró már­cius 16-i látogatásától eltekintve csak nagyon ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba potenciális támogatóikkal az események ideje alatt. A hozzáférhető bizonyítékok tanúsága szerint mel­lesleg semmiféle kapcsolat nem volt a menekültek és a kronstadti cári tisztek között, ami pedig bármely fehér összees­küvésben az együttműködés leglogikusabb forrása.

Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy valamilyen fajta meg­egyezés született a felkelők és az emigránsok között a felke­lés leverése és vezetőinek Finnországba történt menekülése után. 1921 májusában Petricsenko és menekült társai az inoi erődben úgy határozott, hogy önként felajánlja szolgálatait Wrangel tábornoknak. A hónap végén írtak Grimm professzornak, Wrangel helsingforsi képviselőjének és felajánlották, hogy egyesítsék erőiket a bolsevikok eltávolítására és "az 1917. márciusi forradalom célkitűzéseinek" megvalósítására. A ten­gerészek hatpontos javaslatot terjesztettek elő bármiféle közös fellépés alapjaként: /l/ Minden föld a parasztoké; /2/ A munkások szabad szakszervezetei; /3/ Teljes függetlenség min­den államnak; /4/ Cselekvési szabadság a kronstadti menekülteknek; /5/ A rangjelzések eltávolítása minden katonai egyen­ruháról; /6/ Jelszavuk, a "minden hatalmat a szovjeteknek és nem a pártoknak!" jelszó megtartása. Meglepő módon azonban a jelszót csak addig akarták megtartani "helyénvaló politikai manőverként", amíg a kommunistákat el nem távolítják. Ha ki­vívták a győzelmet, akkor a jelszót félre kell tenni, és ideiglenes katonai diktatúrát kell bevezetni, hogy megakadá­lyozzák az ország anarchiába süllyedését. Ez az utolsó pont kétségtelenül Wrangelnek tett engedmény volt. A tengerészek kitartottak amellett mindvégig, hogy az orosz népnek "szabadságot kell biztosítani arra, hogy maga határozza meg, milyen fajta kormányzatot akar."

Grimm rögtön egyetértett e feltételekkel és maga Wrangel is kedvező választ küldött néhány hét múlva. A megállapodás mindazonáltal nyilvánvalóan nem jött létre. 1921 nyarán Petricsenko Grimm-mel és Wilken báróval együttműködve a mene­kült tengerészekből egy csoportot toborzott és Pétervárra csempészte, hogy az a megfelelő időpontban a kommunisták el­leni új hídfőállásként működjön, ha a szovjet titkosszolgálat jelentéseinek hinni lehet. A városba jutva a tengerészek a Pétervári Harci Szervezet irányítása alatt működtek. Ez a földalatti szervezet együttműködött az Országos Központtal és az élén V.N. Tagancov, a Pétervári Egyetem korábbi földrajz professzora állt. Wrangel tábornok erői ismét akcióba léptek, de ezt megelőzően a Harci Szervezetet leleplezték és felszá­molták.

A menekültek azonban nem veszítették el bátorságukat. 1921 júniusában az Országos Szövetség kongresszusa, amit az Országos Központ hívott össze abból a célból, hogy egy bolse­vikellenes keresztes hadjáratra egyesítse a hasonlóan gondol­kodó emigránsokat, üzenetet kapott a Finnországban élő kronstadtiak egy csoportjától, amiben melegen üdvözölték prog­ramjukat. Emellett az Országos Központi levéltárában található egy 1921. október 30-án kelt és Petricsenko és Jakovenko /az Ideiglenes Forradalmi Bizottság titkára és titkárhelyettese/ által aláírt hiteles dokumentum, amiben felhatalmazzák Vszevolod Nyikolajevics Szkoszürjevet, hogy a menekültek képviselője­ként csatlakozzon Párizsban az Orosz Országos Központhoz annak érdekében, hogy "hangolják össze az aktív munkát más, a kommunisták elleni fegyveres harc platformján álló szerve­zetikkel."

Mindez természetesen egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a Központ és a Forradalmi Bizottság között bármiféle kapcsolat is fennállott volna a felkelés előtt vagy alatt. Inkább úgy tűnik, hogy a keserűség és a vereség közös tapasztalatai és a szovjet rendszer lerombolása iránti közös elkötelezettség vezette őket arra, hogy a bukás után kezet nyújtsanak. A bolsevikok kitartóan tagadták a felkelés spontán természetét, a felkelés kirobbantá3ával az ellenzéki csoportok egész - a jobboldali monarchistáktól a baloldali anarchistákig terjedő - során vádolták kirobbantásával, melyek együttműködtek az antant kémszolgálataival. De egyetlen meggyőző bizonyítékot sem mutattak fel, amely alátámasztotta volna e vádat. Lenin maga is elismerte ezt, amikor március 15-én a X. Kongresszu­son azt mondta, hogy Kronstadtban "nem akarják a Fehér Gárdát, és nem akarnak más hatalmat sem." Bár kitartott amellett, hogy az emigránsok fontos szerepet ját­szanak az eseményekben. Lenin felismerte, hogy a felkelés nem a polgárháborús fehér mozgalmak puszta megismétlődése. Inkább a pártot az orosz néptől elválasztó mély szakadék jelét látta benne. Ha a Fehér Gárdák részt vesznek is benne, mondta, a "moz­galom ugyanakkor a kispolgári ellenforradalmiság, a kispolgári anarchista spontaneitás megjelenése". Ez végül is azt jelenti, hogy a lázadás az orosz parasztság, a kistulajdonosok elége­detlenségét tükrözi, akiknek nincs hasznukra az állam és az állami ellenőrzés, és akik saját belátásuk szerint akarják földjeiket használni. "Nem lehet kétségünk", tette hozzá Lenin, hogy ez a kispolgári ellenforradalom sokkal veszélyesebb, mint Gyenyikin, Jigyanyics és Kolcsak együttvéve. Olyan országgal van dolgunk, amiben a paraszti tulajdon megsemmisült, s amit emellett a hadsereg leszerelésével potenciális lázadó elemek tömege özönlött el."

Kollégájának, Buharinnak ugyanez volt az álláspontja. Kronstadtnál is fontosabb, mondta a X. Kongresszuson, az "a kispolgári fertőzés", ami a parasztságról átterjedt a munkás­osztály bizonyos részeire. Ez, mondta, sokkal nagyobb veszély, mint hogy Kronstadtban tábornokok vagy mások katonai lázadást robbantottak ki. Néhány hónappal később Buharin visszatért ehhez a témához. "Az azóta napvilágra került dokumentumok", mondta 1921 júliusában a Komintern harmadik kongresszusán, világosan megmutatják, hogy az ügyet fehérgárdista közpon­tok ösztönözték, de ugyanakkor a kronstadti lázadás kispolgá­ri megmozdulás volt a gazdasági kényszer szocialista rendsze­re ellen".

Lenin és Buharin e megjegyzéseinek a hivatalos propagandagépezet törekvései ellenére sikerült megragadnia a kronstadti felkelés lényegét. A tengerészlázadás nem a fehér összeesküvésekkel, hanem az ekkoriban az országon végigsöprő spontán parasztfelkelésekkel és munkáselégedetlenséggel állt kapcsolatban. E mozgalmak együttesen tömegtiltakozást teste­sítettek meg a bolsevik diktatúra és a hadikommunizmus idejét múlt programja ellen. A nép tiltakozott a kormányzat ellen, és a kronstadti felkelés e tiltakozás legsokatmondóbb és legdrámaibb kifejeződése volt.

4.

Az első roham

A bolsevikok a megdöbbentő belső válsággal szembekerül­ve el voltak szánva arra, hogy a lehető leggyorsabban véget vetnek a felkelésnek. A kormányzati rendszer léte forgott kockán. A lázadó vezetők által március 2-án felvett "Ideig­lenes Forradalmi Bizottság" cím önmagában véve is provokáció és kihívás volt. De sokkal fenyegetőbbek voltak a Petropavlovszk határozat kezdeti követelései. Új szovjet­választásokra szólítva fel "tekintettel arra, a tényre, hogy a jelenlegi szovjetek nem képviselik a munkások és parasztok akaratát" a felkelők ténylegesen megkérdőjelezték a bolsevik uralom legitimitását. Ugyanez a téma fogalmazódott meg újra március 3-án a kronstadti Izvesztyija első szá­mában. A kommunista párt, jelentette ki a szerkesztőségi ve­zércikk, teljes egészében elidegenedett a néptől. Csak a dol­gozó tömegek szabadon választott szovjetek révén kifejtett erőfeszítései képesek a nemzetet a további nyomorúságtól és elnyomástól megmenteni. A moszkvai és pétervári zavargásokra és a vidéken zajló pa­rasztfelkelésekre tekintettel az ilyen kimentéseknek a ha­tóságok szemében felforgató felhangjuk volt. Attól féltek, hogy ha nem cselekszenek gyorsan, Kronstadt egy általános fel­kelés kiindulópontjává válhat.

A riadalomra további okot adott az emigrált oroszok körei­ben tapasztalható ellenséges manőverek megélénkülése. A polgárháború közel három éve után az ellenforradalmi összeesküvésektől való félelem, mélyen beleivódott a szovjet vezetés idegeibe. A nagytömegű rémhírek következtében a „fehér veszedelemtől- való félelem /a nyugati "vörös veszedelem" hisztériá­jához hasonlóan/ magával ragadta a párttagokat. Sok bolsevik számára - különösen a felkelés első napjaiban, amikor a helyzet zavaros volt és kevés volt a hiteles információ - Kronstadt bolsevikellenes összeesküvésként jelent meg. A fehér táborno­kok hosszú sora után - Kornyilov, Krasznov, Miller, Jigyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Wrangel - akiket az antant és az orosz ellenzék támogatott, Kozlovszkij tábornok az addigi gyakor­latnak látszott megfelelni. Amikor a felkelés hírei először jutottak el Pétervarra, Zinovjev veje felkeltette Victor Serge-t a Hotel Eastoriában. "Kronstadt a fehérek kezében van" mondta izgatott hangon. "Mindannyiunkat készültségbe helyez­tek".

A bolsevikoknak sejtelmük sem volt az Országos Központ Titkos Memorandumáról, különben fel kellett volna használniuk a felkelők elleni propaganda hadjáratukban. Nem tudtak a Kron­stadt ellátásával kapcsolatos tervekről, arról, hogy csapato­kat és felszerelést akarnak küldeni a felkelés megsegítésére. A szovjet ügynökök, mint láttuk, elfogták az eszer vezetők levelezését. Arról is tudtak, hogy Csernov segítséget aján­lott fel a felkelőknek. Továbbá a kadetok és októbristák pénzgyűjtő kampányáról nyíltan beszámolt az emigráns sajtó és Ceidler és Grimm finnországi tevékenységére is felfigyel­tek. Az, hogy a menekültekben Párizsban, Berlinben és Helsingforsban új remény ás izgalom ébredt, kétségtelenül növelte a sürgős cselekvés szükségességének érzését Moszkvában és Péterváron, és arra ösztökélte a kormányzatot, hogy a lázadás maradéktalan és határozott felszámolása mellett döntsön.

A jelek szerint az ellenforradalmi összeesküvés szovjet vádjai nem pusztán a felkelők elleni propaganda csinálmányai voltak, inkább arról volt szó, hogy a propagandát áthatotta a fehér újjáéledés kilátásaitól való őszinte félelem. Bár­hogy is volt, a bolsevikok minden lehetséges úton-módon igye­keztek lejáratni Kronstadtot az emberek szemében. Különösen a felkelés hadseregre gyakorolt hatásától tartottak. Ha a szovjet csapatokat be kell vetni a lázadás leverésére, akkor ez azt veszélyes ellenforradalmi mozgalom színében tünteti fel. Így Kozlovszkijt a polgárháború fehér tábornokaihoz kapcsolták és "új Jugyenyicsnek" nevezték, aki baltikumi közeledésével Pétervárat fenyegeti. Egy külön röpiratban, amit a Vörös Hadsereg katonái számára készítettek, azzal vádolták a felkelőket, hogy megkísérlik megszakíttatni a lengyelekkel Rigában folytatott béketárgya­lásokat; de Kronstadt miatt, mondták a katonáknak, leszerel­hetik és hazaengedhetik őket.

A felkelés továbbá, mondták, "egy Oroszországon belüli zűrzavar kiváltására irányuló nagy terv része, ami nemzetközi helyzetének meggyengítését célozza". A fehérek nemcsak annak érdekében szőttek összeesküvést, hogy egy új lengyel intervencióra teremtsenek lehetőséget, hanem azért is, hogy szabotálják a Nyugattal megindult új enyhülési folyamatot. Egyik legfőbb céljuk az volt, hogy megakadályoz­zák az amerikai politikának a szovjetekkel való megállapodás felé történő irányváltoztatását. Az új republikánus elnök /Harding/, a bolsevik sajtó szerint helyre akarta állítani a kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal, mely túlzott reményeket erősítette egy amerikai vállalkozó, W.B. Vanderlip látogatása, akit Lenin befolyásos washingtoni kapcsolatokkal rendelkező gazdag üzletembernek tartott. Lev Kamenyev ehhez hasonlóan arra figyelmeztette a X. Kongresszust, hogy az el­lenforradalmárok célja a britekkel kötendő küszöbönálló ke­reskedelmi szerződés felborítása. Mint Leonyid Kraszin, a londoni szovjet küldött kijelentette, "bizonyos baljós érdekek hatnak a tárgyalások hátráltatása és ha lehetséges, félbeszakítása irányába". Kraszin azonban meg volt győződve arról, hogy Kronstadt sorsa ugyanaz lesz, mit az összes korábbi fehér összeesküvésnek: "Amikor visszaemlékszenek arra, hogy a szovjet kormány milyen nehézségekkel nézett szembe az elmúlt három év alatt, akkor ez a kronstadti ügy lényegtelen. És a szokásos módon kell elbánni vele." A bolsevikokat leginkább az foglalkoztatta, hogy az emigránsok el voltak szánva arra, hogy hatalmukba kerítik Kronstadtot és a szárazföldi partraszállás támaszpontjává teszik. Ez nem jelentett volna kevesebbet, mint a polgárháború újrakezdését, amit, tekintettel az ország általános kimerültségére, a szov­jet rendszer nem lett volna képes túlélni. Amitől a hatóságok féltek, az más szavakkal nem maga a felkelés volt, hanem az, amire vezethetett. Az igazi veszély, mondta Lenin a X. Kong­resszus nyitó ülésén, az, hogy Kronstadt egy fehér restaurá­ció "lépcsőfokául, létrájául, hídfőállásául" szolgálhat. Elsősorban ebben az értelemben tekintették Lenin és társai ellenforradalmároknak a tengerészeket. "Mutasd meg, hogy ki támogat", mondták a jelek szerint "és megmondjuk, hogy te ki vagy". Magukról a tengerészekről nem a nép gonosz ellen­ségeiként, hanem csökönyös testvérekként beszéltek, akiket éppannyira kell szánni, mint elítélni. "Addig vártunk, amíg csak lehetett", mondta Trockij a felkelést leverő csapatok díszszemléjén", hogy vak elvtársaink saját szemükkel lássák, hova vezet a lázadás". Buharin hasonló módon beszélt a Komintern harmadik kongresszusán: "Vannak, akik azt mondják, hogy a kronstadti felkelés fehér felkelés volt? Nem. Eszméink ér­dekében, feladataink érdekében kényszerültünk arra, hogy le­verjük megtévedt testvéreink felkelését. A kronstadti tengerészeket nem tekintettük ellenségeinknek. Igaz testvérként, húsunkból és vérünkből való testvérként szerettük őket."

Az Oroszországban lévő külföldi kommunisták számára, mint amilyen Victor Serge és André Morizet volt, az ilyen kijelen­tések rendkívül zavarba ejtőek voltak. Mivel az a hit vezette őket, hogy Kronstadt pusztán a polgárháború bolsevikellenes mozgalmak megismétlődését jelenti, "meglepettek és zavarodot­tak voltak" attól, hogy a szovjet vezetők körében nyomát sem találták annak a maliciának, amit a fehér légiók és a velük együttműködők iránt éreztek; Beszélgetéseikre inkább a "ro­konszenvező tartózkodás" volt jellemző, ami a látogatók szá­mára elárulta a párt zavart lelkiismeretét. A kívülállók is felismerték azonban bolsevik elvtársaik dilemmáját: a hata­lom megtartásának és forradalmi ideáljaik megőrzésének dilem­máját. Hosszasa lelkiismereti tusakodás és "kimondhatatlan gyötrődés" után Serge a kommunisták oldalára állt a fel­keléssel szemben, még akkor is, ha Kronstadtnak - mondta - a maga szempontjából igaza is van - még ha a hatalmat meg­kaparintani akarók hulláma által elözönlött párt kevés bizal­mat is kelt az emberekben. Ha a bolsevik diktatúra elbukik, érvelt, akkor csak kis lépés hiányzik a zűrzavarhoz, az ál­talános parasztfelkeléshez, a régi típusú pugacsovscsinához, a kommunisták lemészárlásához, a steril és idejétmúlt politikai elképzelésekkel rendelkező emigránsok visszatéréséhez és végül egy sokkal inkább proletárellenes, mint burzsoáellenes másik diktatúrához. Serge mégis megfo­gadta, hogy személy szerint nem fog fegyvert az éhező munkások és tengerészek ellen, akik türelmük végére értek, mondotta.

xxx

Végül fegyvereket használtak a felkelők elnyomására. De vajon valóban szükség volt erő alkalmazására? Mennyire komolyan törekedtek a bolsevikok békés megállapodásra fegyvereik be­vetése előtt? Saját beszámolóik szerint mindent elkövettek a vérontás elkerülésére, de a tények azt mutatják, hogy nem so­kat tettek. A felkelés első hetében valóban sok felhívást intéztek a felkelők értelmére igyekezve hatni; március l-én, mint tudjuk. Kalinyin és Kuzmin Kronstadtba ment bé­kéltetőként és beszéltek a Horgony téri szabadtéri gyűlésen, Kuzmin pedig másnap is beszélt a Kultúra Házában. De nem aján­lottak olyan engedményeket, mint amilyeneket például a Péter­váron sztrájkoló munkásoknak tettek. Bár a helyzet fájdalma­san türelemért és megbékélésért kiáltott, az erre való szán­dék feltűnően hiányzott a két hivatalnok beszédéből. Fellé­pésük olyan kihívó, harcias, merev, hangvételük pedig olyan fenyegető volt, hogy az csak fokozhatta a tengerészek amúgy is meglévő izgatottságát. A hatóságok alapállása kezdettől fogva nem utalt komoly tárgyalási szándékra, hanem inkább ultimá­tum jellegű volt: vagy észhez tértek, vagy szenvedjétek el a következményeket.

Ez szerencsétlen, sőt tragikus dolog volt, mivel komoly esélyek voltak arra, hogy a felkelők egy rokonszenvesebb és rugalmasabb megközelítésre komolyan reagálnak. De a bolsevi­kok történelmük egyik legsúlyosabb válságával szembekerülve nem hajlottak a kompromisszumra. Idegeik pattanásig feszül­tek. Féltek attól, hogy a lengyelek, az emigránsok, az antant egy új intervenció támadó ékévé válik és hogy előfordulhat, hogy Kronstadt is ilyen szerepet visz majd; féltek, hogy a lázadás átterjed a más elégedetlenségtől forrongó és a már több körzetben parasztfelkelések lángjában álló szárazföldre; féltek, hogy elveszítik a politikai hatalmat, amit anarchia és fehér restauráció követ. Ilyen körülmények között a felke­lőkkel folytatott tárgyalások túlságosan kockázatosnak tűntek. Bármiféle habozás, a gyengeség bármiféle jele a kihívással és felforgatással szembekerülve tekintélyük általános megsem­misüléséhez vezethet. A hatalom megragadásának és három, vé­res konfliktusokkal teli éven át történő megtartása után most áldozzák fel mindezt a forrófejű és fegyelmezetlen tengerészek miatt? Lehetőségük lenne arra, hogy kivárjanak és abban re­ménykedjenek, hogy a felkelés magától kifullad? Az idő nem nekik dolgozott. Nem kellett már sok idő az olvadás megindu­lásához. A felkelő Izvesztyija március 15-i szá­mából megtudhatjuk, hogy a hó Kronstadt város utcáin már kez­dett latyakká válni. Hetek kérdése csupán és a Finn-öböl jege elolvad, és ezzel lehetetlenné válik az erőd elleni gyalogos támadás. A kronstadti kikötő jegébe fagyott hadihajók akcióképessé válnak. Továbbá még ha Finnország ki is tart amellett, hogy nem enged át hatá­rain semmiféle szállítmányt, akkor is lehetővé válik Kronstadt készletekkel és erősítéssel történő ellátása a tengeren ke­resztül. Mindezt megakadályozandó, ismerték fel a bolsevikok, gyorsan kell cselekedniük. Melyik kormány tűrné hosszabb ideig, stratégiai jelentőségű haditengerészeti támaszpontján a fel­kelést, azon a támaszpontján, amit ellenségei egy új invázió ugródeszkájává akarnak tenni? "Vártunk, ameddig lehetett”, mondta Trockij nem sokkal a levert felkelés után, "de szembekerültünk azzal a veszéllyel, hogy a jég elolvad és rá­kényszerültünk arra, hogy... végrehajtsuk a támadást.""

xxx

A hatóságokat foglalkoztató fő problémák közül minden bizonnyal kettő mindegyiknél fontosabb volt: hogy a felkelés átterjedhet a szárazföldre és hogy a hadsereg és a haditenge­részet más egységeinél is lázadást válthat ki. E félelmeket nagyban fokozták az Oranienbaumban március 2-án történt események. Azon a délutánon küldöttek érkeztek a jégen ke­resztül a Petropavlovszk határozat másolatai­val, amit Péterváron és néhány szomszédos városban terjesz­tettek. Oranienbaumban az Első Haditengerészeti Repülőraj legénysége gyűlést tartott klubjában, egyhangúlag elfogadta a határozatot, és Kronstadt példáját követve megválasztotta saját Forradalmi Bizottságát. Nem sokkal ezután ismét össze-gyűltek egy közeli hangárban és megválasztottak egy háromtagú küldöttséget azzal a céllal, hogy keljen át a jégen és léte­sítsen közvetlen kapcsolatot a kronstadtiakkal. Az éjszaka közepén - nyilvánvalóan azt követően, hogy a repülőraj kül­döttei megérkeztek a mozgalomhoz csatlakozási ajánlatukkal – a kronstadti Forradalmi Bizottság egy 250 főből álló csapa­tot indított útnak Oranienbaumba, akiket azonban géppuskatűz fogadott és kényszerített visszavonulásra. A Légi raj három küldöttét letartóztatta a Cseka, amikor megpróbáltak, visszatérni állomáshelyükre. Időközben az oranienbaumi hely-őrség komisszárja, tudomást szerezve a készülő zendülésről, felhívta Zinovjev Védelmi Bizottságát és sürgős erősítést kért. Valamennyi oranienbaumi kommunistát felfegyverezték és a fej­adagok háromszorosát osztották ki az elégedetlenség lecsilla­pítására, ami érezhetően javított az élelmezési helyzeten. Március 3-án délután 5 órakor egy páncélvonat kurszant egységekkel és három légvédelmi üteg érkezett Pétervárról. A Repülőraj laktanyáját gyorsan körülzárták és a bennlévőket letartóztatták. Néhány órával később, gyors kihallgatások után 45 embert agyonlőttek, köztük a Vörös Haditengerészeti Repülő-zászlóalj parancsnokát és az újonnan alakult Forradalmi Bizott­ság elnökét és titkárát.

Az oranienbaumi zendülés leverése jelentette az első nagyobb csapást a kronstadti vezetők számára. Bízva abban, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre, s így a bolsevikok köve­teléseik teljesítésére kényszerülnek, nem indítottak támadást, csak kis erőt küldtek Oranienbaumba siralmas eredménnyel. /Az oranienbaumi felkelők így ugyanilyen naivak voltak, nem téve erőfeszítést arra, hogy felfegyverezzék magukat, és hogy átvegyék az ellenőrzést saját támaszpontjuk felett/. De, ha a Repülőraj attitűdje valaminek jelzése lett volna, akkor Oranienbaum - mint Kozlovszkij és kollégái vallották - valószínűleg csak kis ellenállással találkozott volna. Azután a felkelők Pétervárra vonultak volna a lakosságot a kormány elleni felkelésre bátorítandó. A tengereszek sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat szigetbástyájukon, mint akárhol a szárazföldön a gyalogos katona szokatlan szerepében. Attól félve, hogy számuk nem elegendő egy támadáshoz, inkább azt vá­lasztották, hogy látszólag bevehetetlen erődjükbe vegyék be magukat, fegyvereket állítsanak fel minden irányban, és kivár­ják, amíg a kormány elfogadja feltételeiket.

Ettől kezdve minden olyan javaslat, hogy vegyék át a kez­deményezést, süket fülekre talált. Amikor a "katonai szakér-tők" azt javasolták, hogy tüzérségi tűzzel törjék fel a jeget Kotlin szigete körül azért, hogy sebezhetetlenné tegyék gya­logsági támadásokkal szemben, a Forradalmi Bizottság azt vá­laszolta, hogy nincs elég lövedék ahhoz, és hogy a víz amúgyis nagyon rövid időn belül újra befagyna. Így a felkelés ideje alatt nem történt kísérlet az erőd körül-árkolására vagy a jég fogságába szorult hadihajók kiszabadítá­sára, bár kívülállók szerint tenni kellett volna ennek érdeké­ben valamit. Ehhez hasonlóan amikor a szakértők azt ajánlották, hogy emel­jenek barikádokat a város keleti részének utcáiban a könnyen támadható Pétervári Kapu környékén /ez előrelátó javaslat volt, mit kiderült/, a Forradalmi Bizottság kitartott amellett, hogy hiányoznak az emberek és kevés anyag áll rendelkezésre egy ilyen feladathoz, égy mindkettőből sok állt rendelkezésükre. Kozlovszkij később az együttműködés elutasítását a tengerész­tisztekkel és magasabb hatalmakkal szembeni velük született ellenszenvvel magyarázta. Makacsságukon és fegyelmezetlenségü­kön gúnyolódva felpanaszolta, hogy a felkelésre nem kellett vol­na addig sort keríteni, amíg az enyhe idő meg nem olvasztja a Finn-öböl jegét. A tengerészek amiatti türelmetlensége, hogy minél előbb lerázzák nyakukról a kommunista igát, mondta, eredményezte az éretlen felkelés kitörését.

Időközben a felkelés kevés sikert ért el a szárazföld lángra gyújtásában. Csak néhány helyen - nevezetesen Oranienbaumban, Peterhofban és Péterváron - jöttek létre olyan szakadár mozgalmak, amelyek hajlandóak voltak elkötelezni magukat a felkelés ügye mellett. De a kommunisták az egész területen riadókészültségben álltak és minden egyes esetben lecsaptak ott, ahol zendülésre került sor. Péterváron például egy kronstadti küldöttség megpróbálta a maga oldalára állítani a Truvor /más források szerint a Jermak/ jégtörő legénységét, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kiszabadítsák, a Szevasztopol és a Petropavlovszk hadihajókat, és egy gyalogos támadást megakadályozandó körülárkolják a Kotlin-szigetet, valamint valószínűleg azért is, hogy ellátó utat nyissanak nyugat felé. De a bolsevik csapatok azonnal a hajón termettek, és őrizetbe vették a kronstadtiakat és a velük rokonszenvezőket. Ezenkívül Kronstadtnak nem sikerült kiterjesztenie a felkelést. Kétszáz embert küldtek a Pétervári terület városaiba a Petropavlovszk-határozat terjesztése céljából, akik közül alig maroknyian kerülték el a letartóztatást; a röpiratokat vivő tengerészek egészen a délen fekvő Dno-ig jutottak, a Pétervár és Vityebszk közötti vonalon fekvő vasúti csomópontig. A felkelők a telefont is megkísérelték felhasz­nálni arra, hogy elmagyarázzák álláspontjukat Pétervárnak és Krasznaja Gorkának, de erőfeszítéseik nem vezettek eredményre. A hatóságok másfelől telefonon felhívták a Forradalmi Bizott­ságot és nyíltan megkísérelték meggyőzni azt helyzete remény­telenségéről. Ugyanakkor a Kronstadtban lévő lojális kommu­nisták a nyílt vonalakat arra, hogy beszámoljanak a felkelők lőszerellátásának, élelmiszerellátásánál: helyzetéről és erköl­csi tartásukról.

Ezután a felkelők alapvetően védekező stratégiát alkalmaz­tak, azt a stratégiát, amiről úgy gondoltak, hogy lehetővé te­szi számukra a kitartást az olvadásig, ami helyzetüket sérthe­tetlenné teszi. Közben a sziget ügyeinek irányításába és a véde­lem megerősítésébe fogtak. Reménykedtek abban, hogy a Kormány közli velük feltételeit, de nem zárták ki egy fegyveres roham lehetőségét sem. "Bármely pillanatban", figyelmeztetett az Ideiglenes Forradalmi Bizottság március 4-én, "várhatjuk a kom­munisták támadását, aminek célja Kronstadt meghódítása és újra hatalmuk alá vetésünk, éhezésre, fagyoskodásra és szenvedésre kárhoztatásunk." Az első héten azonban a felkelés inkább az idegek, mint a fegyverek csatája volt.

Miért várt a kormány olyan sokáig a támadás megindítása előtt? A halogatás oka a jelek szerint egyszerre volt a megfe­lelő hadi előkészületekhez szükséges idő biztosítása és a bé­kés megállapodás megszületésének reménye. Március első napjai­ban a bolsevikok siettek megerősíteni a régi fővárost és a környező területek stratégiailag fontos pontjait, különösen Krasznaja Gorkát, Oranienbaumot és A Karéliai-félszigeten lévő Liszü Nosz-t és Szesztroretszket. Pétervár és a szomszédos váro­sok valamennyi kommunista párttagját mozgósították és felfegyverezték. Március ötödikére egy körülbelül négyezer fős, az ifjúkommunisták és a helyi szakszervezetek önkénteseiből álló milícia állt készenlétben. Emellett kurszant-ok ez­reit csoportosították ét a környező területekről és az olyan távoli városokból is, mint Moszkva, Orel és Nyizsnij Novgorod, továbbá különleges Cseka egységeket /Vohr/ és útelzáró osztagokat vezényeltek a felkelés elleni szolgálatra. Alapos ellenőrzéseket tartottak a Pétervárról Kronstadt irányában fekvő állomások felé tartó vonatokon, hogy mindenféle kapcso­latot megakadályozzanak a felkelőkkel. Az oranienbaumi elve­télt felkelés /és az 1919. évi Krasznaja Gorkai bolsevikelle­nes zendülés emléke/ hatására megerősítették e helyőrségeket és személyes ellenőrző körutakat tettek a zendülés csirájában való elfojtása érdekében.

Péterváron, bár a sztrájkok és tüntetések befejeződtek, pánikkal határos borúlátás uralkodott. Az egyik március eleji reggelen, amikor Victor Serge elhagyta a Hotel Astoriát, egy öreg cselédet látott, aki sok csomagot cipelve költözködött. "Hova cipekedik ilyen korán reggel, nagymama?" kérdezte. "Zűr­zavart szimatolok a városban", válaszolta. "El akarják vágni valamennyiőtök nyakát, szegény kicsikéim, újra meg akarnak kaparintani mindent." A zsidók elleni fenyegető fellépés egyre általánosabbá vált. A város sok gyára és üzeme bezárta kapuit az újonnan kitört zavargásokról szóló rémhírek miatt. Március 3-án az akkor már az egész tartományra kiterjedő teljhatalommal felruhá­zott Pétervári Védelmi Bizottság szigorú intézkedéseket ho­zott a további zavargások megakadályozása érdekében. A város hatalmas helyőrséggé vált, minden negyedében csapatok járőröztek. Figyelmeztető feliratok jelentek meg a falakon arra em­lékeztetve,a polgárokat, hogy minden csoportosulást szétosz­latnak és az ellenállókat a helyszínen agyonlövik. Napközben az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, záróra este kilenc­kor volt, megszűnt az éjszakai élet.

A Pétervári Szovjet elnökeként, pártvezetőként és a Védelmi Bizottság elnökeként hármas szerepet betöltő Zinovjev teljes mértékben felhasználta a kezében összpontosuló hatal­mat. A válságos helyzetben mindvégig hatékonyan és gyorsan cselekedett, jelét sem mutatva habozásnak vagy pánikra való hajlamosságnak, amiről pedig híres volt. Március 4-én a szovjetet rendkívüli ülésre hívta össze, melynek napirendjén Kronstadt volt a fő téma. A Szovjet rendes tagjain kívül más intézmények - a szakszervezetek, a gyári bizottságok, a ka­tonai egységek, az ifjúsági szervezetek - képviselőit is meg­hívták, hogy vegyenek részt az ülésen. Alekszander Berkman és Emma Goldman , a kormánnyal ekkor még baráti viszonyban álló anarchista vezetők jelen voltak és eleven képet festettek az ülésről, amit a korabeli sajtóbeszámolókból néhány részlettel ki lehet egészíteni.

Az ülés elejétől végéig viharos volt. Zinovjev és Kali­nyin a felkelést fehérgárdista összeesküvésnek minősítette, amit a mensevikek, az eszerek és az antant titkosszolgálatai segítenek, mire egy, a frontról érkezett Arzenál gyári mun­kás felállt és védelmébe vette a felkelőket. Ujjával Zinovjev-re mutatva ezt kiáltotta: Az önök és az önök pártjának durva közömbössége az, ami sztrájkra késztetett minket és ami fel­ébresztette a Forradalomban velünk vállvetve együtt harcoló tengerész testvéreink rokonszenvét, önök nagyon jól tudják, hogy semmi más bűnt nem követtek el. Tudatosan rágalmazzák őket és szólítanak fel elpusztításukra. "Az ellenforradalmár, áruló, és mensevik bandita kiáltások - írja Emma Goldman - őrültek házává változtatták az ülést, de a munkás a helyén maradt és hangja túlharsogta a zajt: Alig három éve, hogy Lenint, Trockijt, Zinovjevet és mindannyiunkat német kémnek bélyegezték. Mi, munkások és tengerészek siettünk az önök segítségére és mentettük meg önöket a Kerenszkij Kormánytól. Óvakodjanak attól, hogy hasonló sorsra jussanak!\"

Ekkor egy kronstadti tengerész kelt a szónok védelmére. Kijelentette, hogy elvtársai forradalmi szelleme semmit sem változott. Készek utolsó csepp vérükig védelmezni a forradal­mat. Azután elkezdte felolvasni a Petropavlovszk-határozatot és a gyűlés, mondja Goldman, kiáltozások és zűr­zavar poklává vált. Zinovjev e zűrzavar közepette válaszolva Kronstadt azonnali halálra ítélését követelte. Számos küldött tiltakozására egy olyan határozatot fogadtak el, amiben fel­szólítják a tengerészeket, hogy térjenek észre és állítsák helyre a kronstadti Szovjet hatalmát. Ha vér folyik, jelentet­te ki a határozat, az a kronstadtiak lelkén fog száradni. "Döntsetek azonnal. Vagy velünk vagytok a közös ellenséggel szemben, vagy az ellenforradalmárokkal együtt nincs kegyelem számotokra."

Azt várták, hogy Trockij, válságos időkben a nehéz hely­zeteket legtehetségesebben megoldó vezető is részt vesz az ülésen, de nem érkezett meg időben. A felelés kitörése Nyugat--Szibériában, a széleskörű parasztzavargások színhelyén talál­ta. A hírekről értesülve azonnal visszatért Moszkvába megbe­széléseket folytatni Leninnel, azután északra, Pétervárra ro­hant, ahova március 4-én vagy 5-én érkezett meg. Első csele­kedete egy /március 5-én nyilvánosságra hozott/ éles hangú ul­timátum megfogalmazása volt, ami azonnal és feltétel nélküli megadásra szólította fel a felkelő tengerészeket:

A Munkás- és Paraszt Kormány elrendelte, hogy Kronstadt és a lázadó hajók azonnal vessék magukat alá a Szovjet-köztársaság hatalmának. Ezért megparancsolom mindazoknak, akik kezet emeltek a szocialista szülőföldre, hogy azonnal tegyék le a fegyvert. A letartóztatott komisszárokat és kormányzati képviselőket azonnal engedjék szabadon. A makacsul kitartókat lefegyverezzük és átadjuk a szovjet hatóságoknak. Csak a magukat feltétel nélkül megadók számíthatnak a Szovjet Köztársaság kegyelmére. Ezzel egy időben parancsokat adok ki a zendülés leverésének és a zendülők fegyveres erővel történő megsemmisítésének elő­készítésére. A békés lakosságnak okozott szenvedésért a felelősség teljes egészében az ellenforradalmi zendülőket fogja terhelni. Ez az utolsó figyelmeztetés.

Ha ez a fegyveres összetűzés elkerülésére tett őszinte kísérlet volt, akkor nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve. Nem volt tekintettel a tengerészek hangulatára, s csak minden eddiginél erősebbé tehette elszántságukat, hogy kitartsanak mind­addig, amíg sor nem kerül reformokra. "Az, hogy Trockij volt kénytelen ilyen szavakat intézni a tengerészekhez/, jegyezte meg életrajzírója, Deutscher, "a történelem másik ironikus fintora. Ez az ő Kronstadtja volt, Kronstadt, amit a forra­dalom büszkeségének és dicsőgégének nevezett. Hányszor nem fordult meg a haditengerészeti támaszponton 1917 forradalmi napjai óta! Hányszor nem emelték vállukra a tengerészek és ünnepelték vezetőjüket és barátjukat! Milyen elszántan követ­ték a Tauriai Palotához, Kretszkij-beli börtönéhez, a Volga-menti Kazany falaihoz, mindig megfogadva tanácsát, mindig szinte vakon követve parancsait! Mennyi aggodalmában osztoz­tak, mennyi súlyos veszélyt éltek át vele együtt!" De változ­tak az idők és az Ideiglenes Forradalmi Bizottság Trockij ul­timátumára a maga figyelmeztetésével válaszolt: "A munkásfor­radalom kilencedik hulláma /vagyis a viharos tenger legmaga­sabb hulláma/ útjára indult és lesöpri Szovjet-Oroszország arcáról korruptságukkal együtt az összes hitvány rágalmazót és önkényurat - és az ön tanácsára, Trockij úr nem lesz szük­ség."

Ugyanezen a napon a Pétervári Védelmi Bizottság egy önálló röplapot adott ki és dobott le repülőgépről Kronstadt felett. Nyelvezete, ha lehet, még Trockij ultimátumánál is provokatívabb volt. Az eszerek és a mensevikek mögött, olvasható benne, a fehér tisztek mutogatják körmeiket. A felkelés igazi vezetője, Kozlovszkij tábornok és segítőtársai, Burszker kapitány, Kosztrominov, Sirmanovszkij és más fehérgárdis­ták, akik becsapnak benneteket a demokrácia és a szabadság ígéretével. Valójában a cárizmus visszaállításáért, egy új Viren /a kronstadti haditengerészeti támaszpont parancsnoka 1917 februári meggyilkolásáig/ nyakatokra ültetéséért harcol­nak. Az, hogy Pétervár, Szibéria és Ukrajna mellettetek áll, arcátlan hazugság. Az igazság az, hogy minden oldalról körül vagytok véve, helyzetetek reménytelen. A röpirat profetikus figyelmeztetéssel fejeződött be: az utolsó pillanatban a Kozlovszkijok és Petricsenkók cserbenhagynak benneteket és Finnországba menekülnek. Mit fogtok akkor tenni? Nem hallot­tatok arról, hogy mi történt Wrangel embereivel, akik nyomorul­tul éhen haltak? Ugyanez a sors vár rátok, ha 24 órán belül meg nem adjátok magatokat. Ha így tesztek, megbocsátunk; de, ha ellenálltok "lelődözünk benneteket, mint a foglyokat".

Bár azt a fenyegetést, hogy lelődözik őket "mint a fog­lyokat", gyakran Trockijnak tulajdonítják, de az igazi szerző Zinovjev Védelmi Bizottsága. A tengerészeket düh töltötte el. Trockij és Zinovjev vált a fő gazemberré és mindannak szimbó­lumává, ami a szovjetrendszerben rosszindulatú és gyűlöletes volt. /Lenin, aki az adott pillanatban háttérben maradt, a következő hétig nem váltotta ki Kronstadt haragját, és még utána sem gyűlölték úgy, mint két kollégáját./ A felháborodás csúcspontjára csapott, amikor a pétervári hatóságok parancsot adtak a kronstadtiak hozzátartozóinak túszként történő letartóztatására. A túszszedés rendszerét Trockij vezette be a pol­gárháború idején a "katonai szakértők", a volt cári tisztekkel szembeni figyelmeztetésként, akik esetében tartani lehetett attól, hogy elárulják a parancsnokságuk alatt álló vörös erő­ket. "A köpönyegforgatók tudják meg" olvasható Trockij 1918. szeptember 30-i parancsában, "hogy egyúttal saját családtag­jaikat - apáikat, anyáikat, leány- és fiútestvéreiket, felesé­geiket és gyermekeiket is elárulják." Kronstadt esetében azonban a túszszedést nem Trockij határozta el, ahogy ezt sok beszámoló mondja, hanem a Pétervári Védelmi Bizottság Trockij városba érkezését megelőzően. A Védelmi Bi­zottság a március másodikán a matrózok által bebörtönzött há­rom kommunista hivatalnok azonnali szabadon engedését követel­te: "Ha lefogott elvtársainknak csak egy haja szála is meggörbül, akkor azért a túszok fejükkel fognak felelni." A bejelentést március 5-én tették, ugyanazon a napon, amikor a kormány ultimátumét a felkelőkhöz intézte. Március 7-én a kronstadti Izvesztyija a túszok huszonnégy órán belül szabadon bocsátásának követelésével válaszolt: "A kron­stadti helyőrség kijelenti, hogy a kommunisták teljes szabad­ságot élveznek és családtagjaik teljes biztonságban vannak. A Pétervári Szovjet példáját itt nem fogjuk követni, mivel az ilyen módszereket a lehető legaljasabbaknak és leggonoszabbaknak tartjuk, még ha a kétségbeesett düh diktálta is ezeket. A történelem sosem volt még ilyesminek szemtanúja." E felhívásnak azonban semmi eredménye nem volt.

Közben Alekszander Berkman és Emma Goldman tudomást sze­rezve a bolsevik ultimátumról, elhatározták, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a vérontás megakadályozására. Március 5-én két elvtársukkal együtt levelet küldtek Zinovjevnek javasolva, hogy egy pártatlan bizottságot alakítsanak, aminek feladata a közvetítés a vitában. A bizottságnak, amely öt tagból állna, kettő közülük anarchista, Kronstadtba kellene mennie és meg kellene próbálnia békés megállapodást kidolgozni. Az éhség és a hideg, mondta a levél, összekapcsolódott azzal, hogy a szen­vedések végét nem lehetett látni, s ez vezetett a tengerészek nyílt tiltakozására, de az igazi ellenforradalmárok megpróbál­hatják kihasználni a helyzetet, hacsak haladéktalanul nem ta­lálnak megoldást - nem fegyverekkel, hanem baráti megállapodás­sal. Az erőszak csak ronthat a helyzeten és csak a fehérek ügyét szolgálhatja. Ugyanakkor a tény, hogy a munkás- és pa­raszt kormány erőt alkalmaz munkások és parasztok ellen, mé­lyen demoralizáló hatással lesz a nemzetközi forradalmi moz­galomra.

Jó esély van arra, hogy egy ilyen békülékeny lépés, azt követően, hogy a tengerészeknek nem sikerült támogatásra lelniük a szárazföldön, csillapíthatja dühüket és megelőzheti a bekövetkező tragédiát. Bár Berkman felhívása megválaszolatlan maradt, másnap, március 6-án a Pétervári Szovjet táviratot küldött a Forradalmi Bizottságnak megkérdezve, hogy egy, a Szovjet párttagokból és párton kívüliekből álló, küldöttsége ellátogathat-e Kronstadtba a helyzet megismerése végett. Az anarchisták hatására vagy sem, de ez volt az első konstruktív és békülékeny lépés a bolsevikok részéről a felkelés kitörése óta. Sajnos ezt vissza kellett utasítani. A feleségeiket és gyerekeiket letartóztató kormánnyal szembeni keserűségtől el­telve, a felkelők azt válaszolták, hogy "nem bízunk párton kívüli képviselőik párton kívüliségében". Ehelyett az köve­telték, hogy Pétervár népe küldjön párton kívüli munkásokat, katonákat és tengerészeket, akiket kronstadti megfigyelők je­lenlétében választanak meg, és a küldöttség tagjainak maximá­lisan 15 százaléka legyen a Pétervári Szovjet által megválasz­tott kommunista küldött. Váratlanul és makacsul ezt válaszolva lényegileg visszautasí­tották a javaslatot. Ezt követően a kormány nem tett kísérletet arra, hogy megállapodásra jusson a felkelőkkel.

xxx

Március 7-én lejárt az idő. A következő napon újabb 24 órával meghosszabbították március 5-i 24 órás ultimátum úgy telt el, hogy egyik oldal sem engedett. És a kormány most kész volt fegyvert használni. Az ultimátum ideje alatt emberek és felszerelés áradt Pétervárra és a szomszédos erődítményekbe. Naponta újabb és újabb kurszant és Cseka egységek, valamint az ország különböző területeiről kivont megbízható vörös csapatok érkeztek. Ráadásul sok kiváló "katonai szak­értőt" és vörös parancsnokot felkértek arra, hogy készítsenek támadási tervet. Március 5-én M.N. Tuhacsevszkij, a tehetsé­ges és fiatal kora ellenőre tapasztalt tiszt került a Hetedik Hadsereg és a Pétervári Katonai Körzetben állomásozó többi csa­pat élére fölváltva D.N. Avrovot, akinek Zinovjev Védelmi Bi­zottságában is örökölte helyét. A penzai kormányzóságban élő nemesi családban született Tuhacsevszkij a birodalmi kadet iskolában tanult és az I. Világháború idején a cári hadsereg hadnagya volt. Az októberi forradalom után hűségéről biztosí­totta a bolsevikokat, és a polgárháború legkiemelkedőbb kato­nai vezetőjévé vált. 1920-ban az északi lengyel fronton har­coló vörös egységek parancsnoka volt, és majdnem sikerült elfog­lalnia Varsót azt megelőzően, hogy Pilsudski marsall vissza­verte volna a támadást.

Tuhacsevszkij ekkor eddigi pályafutásának legnehezebb feladatával került szembe. A Hetedik Hadsereg a polgárháború idején mindvégig a pétervári övezetben állomásozott /megaka­dályozva Jugyenyics előnyomulását/ és ekkor "leszerelési han­gulat" uralkodott benne. A harcokat befejezve az emberek haza akartak menni. Túlnyomó részük paraszti származású volt, és a vidéken uralkodó elége­detlenséget osztva kevés bírálni valót találtak a felkelők prog­ramjában - Kronstadt jelszavai rokonszenvet keltettek bennük. Emellett a pétervári munkástüntetések is hatással voltak mo­ráljukra. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen embereket saját test­véreik, a forradalom "büszkesége és dicsősége" ellen harcba kül­deni hatalmas kockázatot jelent. Megtagadhatják, hogy lőjenek a felkelőkre, sőt át is állhatnak oldalukra. Így Tuhacsevszkijnek arra kellett törekednie, hogy megerősítse szellemüket, és mindent megtegyen jó élelmezésük érdekében. De a roham során elsősorban a katonai tisztiiskolásokra, a Cseka különleges egy­ségeire és más területekről összegyűjtött kommunista egységek­re kellett támaszkodnia.

Időközben Kronstadt felkészült a támadásra. Egy stratégiai. szempontból kulcsfontosságú helyen hatalmas helyőrséggel és komoly védelmi erővel büszkélkedhetett. A felkelők közé körül­belül 13.000 tengerész és katona tartozott, akikhez valószínűleg körülbelül további 2.000 embert toboroztak a polgári lakosságból. A Kotlin-sziget körül számos erőd és tüzérségi állás volt, amelyek többsége a tizenkilencedik század végén épült E.I. Totleben, egy kiváló orosz katonai mérnök tervei alapján. Az északi oldalon ott voltak Totleben ás Krasznoarmejev erődjei, és a Karéliai-félsziget felé kiépített hét erőd­ből álló lánc. Délre a Péter, a Pál, a Konstantin és a Sándor erődök, valamint két kisebb erőd helyezkedett el. Valamennyi üteg és erőd megfelelően fel volt szerelve és nehézgéppuskák­kal volt ellátva. A tulajdonképpeni várost vastag falak vették körül, és számos géppuskaállás védelmezte. Mindent összevéve Kronstadt 135 ágyúval és 68 löveggel rendelkezett az erődökben és hajókon. Mind a Petropavlovszk, mind a Szevasztopol egy tucat 12 inches és tizenhat 120 milliméteres löveggel volt felszerelve. Az I. Világháború előestéjén épített hajók teljesen korszerűek voltak és a Bi­rodalmi Orosz Hadiflottában az első cirkálok voltak. A Petropaviovszk 1919-ben komolyan megsérült egy brit torpedótalálat következtében, de a sérülést kijavították és a hajón minden berendezés tökéletesen működött. A kikötő vizében egymás mellé fagyva azonban nyilvánvalóan nem lehet­tek olyan eredményesek, mint egyébként. Az őket körülvevő jég már összetöredezett, de még nem volt elég terület a manővere­zéshez és a nagy hajók komoly mértékben akadályozták egymást a tüzelésben. Mindazonáltal ágyúi messze felülmúlták Krasznaja Gorka, a legerősebb szárazföldi erőd tűzerejét. Az utóbbi 12 inches lövegei közül csak négy volt teljesen rendben, mivel az 1919. júniusi zendülés során keletkezett sérüléseket még nem javították ki teljesen. Az erőd tüzérségének többi része nem volt elég nagy űrtartalmú ahhoz, hogy fenyegethesse a tá­voli Kronstadtot. Így egy tüzérségi párbaj esetén, mint arra a Titkos Memorandum szerzője rámutatott, Krasznaja Gorka nem jelentett veszélyt a szigeterődre és annak hajóira, amelyek huszonnégy 12 inches és tizenkét 11, valamint öt 10 inches mű­ködőképes löveggel voltak felszerelve. A Petropavlovszk és a Szevasztopol mellett a kronstadti kikötőben és javításra várva a dokkokban nyolc további hadihajó is állt, köztük egy csatahajó és három nehézcirkáló, nem is beszélve a tizenöt ágyúnaszádról és a húsz vontatóha­jóról. De mivel nem állt rendelkezésükre jégtörő, ezért ezek a hajók mozgásképtelenek voltak.

Az erőd legyőzése ezért nem volt könnyű feladat. Kiváló védelmi adottságai mellett Kronstadt számára előnyt jelentett az a széles jégmező is, ami elválasztott a szárazföldi bolse­vik erődöktől. Az öböl partján déli irányban öt mérföldre volt Oranienbaum és tizenkét mérföldre Krasznaja Gorka, észak felé, a Karéliai-félszigeten pedig hét mérföldnyire Liszü Nosz és tizenegy mérföldnyire Szesztrotetszk. Egy-egy támadó had­seregnek riasztó kiterjedésű nyílt jégmezőn kellett áthaladni az acél és betonbunkerek védelmezte tüzérség és géppuskák gyilkos tüzének védtelenül kitéve. Ez a rémítő kilátás mind­ennél jobban ásta alá - a hadviselt vagy a védőkkel rokon­szenvező - kommunista erők morálját, amit a Finn-öböl mentén gyűjtöttek össze, és amely támadási parancsra várt.

Mégis, annak ellenére, hogy az erőd látszólag sérthetet­len volt, sok komoly gyengesége is volt. Többek között a lő­szerkészletek nem voltak elegendőek ismétlődő ostromok elhárítására; a védők hiányt szenvedtek meleg ruhákban és téli láb­belikben; és az általános üzemanyaghiány következtében a PetropavlovszkSzevasztopol-nak pedig egyáltalán nem volt üzem­anyaga. Ami még ennél is nyomasztóbb volt, az élelmiszerkészletek gyorsan fogytak. Bár a lakosságnak volt némi maga termesz­tette burgonyája, de a konzerv- és lóhúskészletek nagyon sze­gényesek voltak. Nem volt liszt és csak kismennyiségű és rosszminőségű kenyérkészlet volt a városban, ami napi fél fontos fejadag esetén /megalapozott becslések szerint/ is legfeljebb két hétre volt elegendő. Az egyetlen dolog, ami nagy mennyiségű volt: az a szenvedés, amit mindkét oldalnak el kellett szenvednie a felkelés során. mindössze 300 tonna üzemanyaggal rendelkezett /40 tonna volt az átlagos fogyasztása naponta/, a

A katonai hadműveletek március 7-én kezdődtek. Este 6 óra 45 perckor a szetroretszki és liszü noszi kommunista ütegek tüzet nyitottak Kronstadtra. Az elsősorban a külső erődök el­len irányuló zárótűz célja az volt, hogy meggyengítse a fel­kelők védelmét egy gyalogos támadás esetére. Amikor az erődök válaszoltak, az ellenkező oldalról Krasznaja Gorka ütegei is tüzet nyitottak, amire a Szevasztopol 12 hüvelykes ágyúi válaszoltak. Minden ütegre kiterjedő tüzérségi párbaj zajlott. Péterváron Alekszander Berkman éppen a Nevszkij proszpekten kelt át, amikor meghallotta a távoli ágyúdörgést. Kronstadt ellen támadás zajlik! A hangok hatására az anarchis­ta vezető teljesen összetört, elveszítette a bolsevik rendszer­be vetett hitének utolsó morzsáit is. "A gyötrődés és az ágyú­zás napjai", jegyezte fel naplójában. "Szívem dermedt a két­ségbeeséstől; valami meghalt bennem. Az embereket meggörnyeszti a fájdalom. Mindenki attól fél, hogy elszólja magát. A ne­hézütegek lövedékei sivítanak a levegőben."

Március hetedike a dolgozó nők napjának évfordulója volt. A lövedékek robbanásának zaja közepette a kronstadti rádió üdvözletet küldött a világ dolgozó nőinek. A kommunistákat "a dolgozó nép ellenségeiként" támadva a felkelők felhívtak mindenfajta önkényuralom és despotizmus megsemmisítésére. "Hamarosan bevégezhetitek az erőszak és elnyomás minden for­mája alóli felszabadításotokat. Örökké éljenek a szabad for­radalmi dolgozó nők! Örökké éljen a világméretű társadalmi forradalom!"

A tüzérségi párbaj nem tartott sokáig; a hóesés és a sűrű köd nullára csökkentette a látótávolságot és mindkét ol­dalon elhallgattatta az ütegeket. Mindazonáltal a Forra­dalmi Bizottság felháborodását fejezte ki. Az első lövések eldördültek, jelentette ki a kronstadti Izvesztyija másnap reggel, de el fogjuk süllyeszteni a bolsevikok közelgő "kalózhajóit". "Minden hatalmat a szovjeteknek! El a ke­zekkel ettől a hatalomtól, el a szabadság ügyéért a fehérgár­distákkal, a földesurakkal és a burzsoáziával vívott harcban elesettek vérétől befröcskölt kezekkel!"

Tuhacsevszkij terveinek megfelelően a tüzérségi tüzet egy erőd elleni rohamkísérlet követte. A szárazföld északi és déli részéről a kommunista erők által végrehajtott támadásra más­nap hajnalban, napfelkelte előtt került sor. Tuhacsevszkij csapatai a vakító hóviharban a jégen át törtek előre fehér kö­penyekben, hogy beleolvadjanak a Finn-öböl jegét borító hó fehér hátterébe. Az első vonalban a tisztiiskolások egységei haladtak, utánuk pedig a Vörös Hadsereg sorkatonai egységei haladtak, végül a sort a Cseka géppuskás osztagai zárták be, hogy megakadályozzák a gyávaságot és a dezertálást. A védők készen álltak és vártak. Ahogy a csapatok közeledtek, gyil­kos tüzérségi és géppuskatűzzel találták magukat szembe, amit a sziget körüli erődökből és ütegállásokból irányítottak rájuk. Sok robbanó lövedék felszakította a jégpáncélt, hullámsírba temetve a támadókat. Kezdetét vette a szörnyű testvérgyilkos­ság, írta Serge. Miután az öböl első áldozatai elestek, a vörös katonák közül sokan, beleértve a peterhofi kurszant egységet is, a felkelőket kezdte hibáztatni. Mások nem voltak hajlandók előrenyomulni a nyomukban haladó géppuskás osztagok fenyege­tésére sem, amelyek parancsot kaptak, hogy tüzeljenek a megingókra. Az északi csoport komisszárja azt jelentette, hogy csapatai delegációt akarnak Kronstadtba küldeni, hogy tájé­kozódjanak a felkelők követeléseiről. Az éjszaka folyamán a jelek szerint a bolsevik katonák már kis számban irodalmat is cseréltek a védőkkel.

Végülis a támadó csapatoknak csak egy töredéke érte el a leg­távolabbi erődöket, de a tűz azokat is visszavonulásra kényszerítette.

A napkeltével a hóvihar csillapult és láthatóvá tette a minden oldalon holttestek borította jégmezőt. A látási viszo­nyok megjavulásával a kommunista ütegek újra lőni kezdték a erődöt, míg Kronstadt nehéztüzérsége viszonozta tüzüket szét­rombolva az Oranienbaum és Peterhof közötti vasútvonal egy szakaszát és felgyújtva több épületet. A szovjet gyalogság próbaképpen végrehajtott rohama semmiféle eredménnyel nem járt. A délután folyamán kommunista repülőgépek átrepültek az öböl felett és bombázták Kronstadt erődítményeit. Ez volt az első légitámadás a szigeten Jugyenyics 1919. évi baltikumi támadása óta. Bár a nap folyamán a támadások kisebb-nagyobb gyakorisággal tovább folytatódtak, nem okoztak komolyabb kárt. Délután 6 óra körül egy bomba a városon belül ért földet, megrongálva egy házat és könnyebben megsebesítve egy tizenhárom éves kisfiút. A felkelés egész ideje alatt a bolsevik légitámadások sosem voltak igazán hatásosak a nehéz zárótűznek és a rossz látási viszonyoknak köszönhetően.

A március 8-i tüzérségi párbaj hevessége csökkenni kez­dett, amikor a Pétervári Szovjet győzelemittasan bejelentette, hogy a felkelők már "teljes vereséget szenvedtek". Lenin, aki ugyanezen a napon beszédet mondott a moszkvai X. Kongresszus nyitó ülésén, ugyanilyen bizakodó volt az ügy kimenetelét il­letően. "Még nem kaptam meg a legutolsó híreket Kronstadtból", mondta, "de nincs kétségem, hogy ezt a felkelést, ami mögött a fehér gárda ismerős figurái állnak, az elkövetkező néhány na­pon, sőt néhány órán belül fel fogjuk számolni." Ezek a kijelentések, mint kiderült, elsietettek voltak. A már­cius 8-i roham a legteljesebb kudarcnak bizonyult. A kommunisták több száz embert veszítettek anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozták volna Kronstadt védőinek. Sietségükben, hogy minél előbb elfojtsák a felkelést, nem elég­séges erőt - körülbelül 20.000 embert - vonultattak fel és nem készítették elő megfelelően a hatalmas erődítmény elleni rohamot. A kiválasztott csapatok megbízhatósága a döntő pilla­natban megingott, részben azért, mert az emberek vonakodtak a hozzájuk hasonló tengerészekre és katonákra lőni, de leg­főképpen azért, mert féltek a nyílt jégre menni minden védelem nélkül, kitéve magukat Kronstadt lövegeinek és erődjei pusz­tító kereszttüzének.

Este egy bolsevikokból álló csoport közeledett Kronstadthoz délről parlamenterként. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság két tagja, Versihin és Kupolov, lóháton kiment találkozni ve­lük. Egy bolsevik párttag kurszantSzevasztopol matróza felszólította a küldöttséget a zsidó és kommunista elnyomók elleni közös harcra és szabad szovjetek formájában igazi forradalmi hatalom megválasztására hívott fel. Bárhogy is volt, Versihint a helyszínen letartóztatták, de Kupolovnak vágtában sikerült biztonságba jutnia. szerint Versihin, a

A felkelőket felháborította ez az árulás, de a düh érzé­sét mérsékelte az elesett bolsevik katonák iránti részvét. Egy "Tudja meg az egész világ" című szerkesztőségi cikkben a Forradalmi Bizottság keserűen Trockij "marsallt" vádolta a vérontás miatt. A további erőszak elkerülése végett a bizottság ismét azt javasolta, hogy küldjenek egy párton kívüliekből ál­ló küldöttséget Kronstadtba, hogy ismerkedjenek meg mozgalmuk igazi tényeivel. "Tudják meg az egész világ munkásai, hogy mi, a szovjethatalom védelmezői a társadalmi forradalomért harco­lunk. Győzni fogunk, vagy maguk alá temetnek Kronstadt romjai a dolgozó tömegek ügyéért folytatott harcunk közben. A világ dol­gozói lesznek bíráim. Az ártatlanok vére visszahull a kommunis­ta fanatikusok, a hatalom megszállottjai fejére, örökké éljen a szovjetek hatalmai"

 

5.

A kronstadti program

A kronstadti felkelés alig két hétig tartott. Mégis, e rövid idő alatt egy forradalmi közösség jól körvonalazódott típusa jött létre az Ideiglenes Forradalmi Bizottság vezeté­sével, amelynek tagjai, miközben nem rendelkeztek hosszútávú stratégiai elképzelésekkel, rendkívüli improvizációs és önszervezési képességeket mutattak fel. A bizottság, mint láttuk, március 2-án alakult meg a Kultúra Házában a konferencia öt­tagú elnökségéből. Hamarosan világossá vált azonban, hogy a város és a helyőrség igazgatásának és védelmének kézbentar­tásához nagyobb testület szükséges. Így azután március 4-én este, a kronstadti gyárak és katonai egységek mintegy 200 küldötte - valószínűleg ugyanazok a küldöttek, akik két nappal korábban a Kultúra Házában gyűléseztek - munka után összegyűltek a Helyőrségi Klubban és "Győzelem vagy halál!" kiáltások közepette megválasztották a kibővített forradalmi Bizottság 15 tagját.

Kronstadt polgári és katonai ügyei intézésének megkönnyí­tése érdekében az új bizottság a Petropavlovszk hadihajóról a városban lévő Népek Házába tette át a székhelyét. Petricsenkó, a bizottság elnöke munkáját segítendő Jakovenkót és Arhipovot megválasztották alelnököknek, Kilgaszt pedig titkárnak. A Bi­zottság többi tagja egyes területekért felet: Valk és Romanyenkó a polgári ügyeket intézte, Pavlov az igazságügyi, Bajkov /aki egyébként az erődépítéshez szükséges szállítási ügyeket intézett korábban/ a szállítási, Tukin az élelmiszerellátási, Perepelkin pedig az agitációs és propagandaügyi teendőket lát­ta el.

A Petropavlovszk-határozat értelmében eltörölték a differenciált élelmiszer fejadagok rendszerét. Külön adagokat csak a kórházak és a gyermekotthonok számára biztosítottak, továbbá orvosi rendelkezésre a betegek kaphat­tak pótadagot. Kronstadtban az élelmiszert e körön kívül a ki­bocsátott élelmiszerjegyek alapján egyenlően osztották el. Az elosztást két intézménye, a Gorkomunna és a Gorprodkom végez­te a Forradalmi Bizottság közvetlen ellenőrzése mellett. Az el­osztóhelyekről az Ideiglenes Forradalmi Bizottság napilapjában, az Izvesztyijá-ban időről-időre tájékoztatták a lakosságot. A Bizottság a Petropavlovszk rádióadóját is igénybe vette, hogy a város lakosságát tájékoztassa, és hogy a külvilággal a kapcsolatot tartsa.

A felkelés első napján éjjel 11 órától kijárási tilalmat vezettek be, és a városon belüli és kívüli közlekedést szigorú ellenőrzés alá vonták. Az iskolák további intézkedésig beszün­tették a tanítást. Ugyanakkor a Forradalmi Bizottság egy sor Kronstadt politikai struktúráját befolyásoló rendelkezést adott ki. A Petropavlovszk -határozat 7. pontja értel­mében megszüntették az erőd politikai osztályát és új oktatá­si programot vezettek be a Helyőrségi Klubban. A helyi Mun­kás- és Paraszt Felügyelet helyére egy szakszervezeti küldöt­tekből álló bizottság került, gyaníthatóan azzal a szándékkal, hogy mintegy modellül szolgáljon a Petropavlovszk-határozat 14. pontjában körülírt "vándorló ellenőrző hivatal" megteremtéséhez. Emellett minden közintézményben, szakszerve­zetben, üzemben és katonai egységnél forradalmi trojkát vá­lasztottak - kommunista tagok nélkül -, amelyek feladata a Forradalmi Bizottság rendelkezéseinek végrehajtása volt.

A felkelés alatt végig működött a Forradalmi Bizottság mellett a március 2-án a Kultúra Házában összegyűlt küldöttek konferenciája; tengerész, katona és munkás tagjainak száma ket­tő- és háromszáz között ingadozott. A konferencia március 4-én a Forradalmi Bizottság kibővítése végett ült össze, majd már­cius 8-án és 11-én is ülést tartott azzal a céllal, hogy új kronstadti Szakszervezeti Tanácsot hozzon létre, amelyben már nem érvényesült a kommunista párt túlsúlya és ellenőrzése. Na­pirendjén azonban, egyáltalán nem meglepő módon, első helyen a védelem, az élelmiszer- és üzemanyag ellátás kérdései szere­peltek. Az egyik vezető szerint a konferencia Kronstadt sajátos formájú parlamentje volt, de inkább egyfajta átmeneti szovjet­nek, a felkelők által megteremteni akart "szabad szovjetek" prototípusának kell tekintenünk.

Kronstadt népességének legharcosabb elemei, a tengerészek jelentették a konferencia tevékenységének hajtóerejét. Szerve­zési, tervezési és propagandaügyekben a kékingesek már a kezdet kezdetén magukhoz ragadták a kezdeményezést és a mozgalom rövid története során mindvégig vezető szerepet játszottak. Az Ideig­lenes forradalmi Bizottságnak egyetlen katona tagja sem volt /tiszt még kevésbé és a munkások és polgári alkalmazottak ki­sebbséget alkottak a bizottságban. De ha a tengerészek ét is vették a vezetést, a kronstadti helyőrség - az erőd körül ál­lomásozó "speciális egységek" és a Vörös Hadsereg egységei - hamarosan felsorakozott mögéjük és a munkájuk miatt a tengeré­szekkel mindig szoros kapcsolatban és valószínűleg mindig is befolyásuk alatt álló városi lakosság aktívan támogatta őket. Egy rövid időszaktól eltekintve Kronstadtban senki sem volt közömbös, vagy elkeseredett. Egy, a felkelés csúcspontján a szigetre látogató finn újságírót meghökkentett a lakosság "lelkesedése", céljaiba és küldetésébe vetett szilárd hite.

Kronstadt hangulata, mint ezt sokan megjegyezték, az 1917-es év féktelen és lázas izgatottságához képest hátrányo­san változott meg. A magukat "kommünároknak" nevező tengerészek számára 1917 volt az Aranykor és a forradalom szellemének továbbélését kí­vánták, amikor megszűntek a fegyelem korlátai és amikor eszmé­nyeiket még nem szennyezték be a hatalom exigenciái. Négy évvel korábban, amikor a bolsevikok mellé álltak, úgy gondolták, hogy céljaik közösek: a bolsevikok minden megnyilvánulásukban a szélsőbaloldali forradalmároknak, egy olyan tömegfelelés apostolainak tűntek, amely megszünteti az erőszakot és a jog­talanságot és a szabad szovjetek munkásköztársaságához vezet. "A szocializmus" jelentette ki november 7-én maga Lenin, "nem teremthető meg utasításokkal. Szellemétől idegen a bürokrati­kus-állami automatizmus; a szocializmus eleven, alkotó erő - a néptömegek alkotása". A következő hónapokban azonban egy központosított diktatúra kialakulásának szemtanúiként a tengerészek úgy érezték, hogy elárulták őket. Úgy érezték: egy új kiváltságos elit feladta azokat a demokratikus elveket, amikért harcol­tak. A polgárháború idején lojálisak maradtak a bolsevikokhoz, de el voltak szánva arra, hogy a forradalmát visszavezetik a helyes útra. És ahogy elmúlt a fehér veszély, felkeltek, hogy valóra váltsák Október ígéreteit.

Politikai mozgalomként a kronstadti felkelés kiábrándult forradalmárok kísérlete volt arra, hogy megsemmisítsék a kom­munista diktatúra "uralmának"kísértetét" - ahogy a lázadó Izvesztyija írta - és helyreállítsák a szovjetek hatalmát. Történetileg a szovjet a faluközösségre, a helyi önkormányzat hagyományos orosz intézményére vezethető vissza. Mint Emma Goldman mondta, nem egyéb, mint "a régi orosz mir, fejlet­tebb és sokkal forradalmibb formában. Olyan mélyen gyökere­zett a népben, olyan természetesen nőtt ki az orosz talajba., mint a virágok a földből". Lenin szemében azonban a párt ellenőrzésétől mentes szabad szovjet tabu volt. Ösztönösen elutasította a nép spontán cse­lekvését. Attól tartott, hogy a helyi demokrácia szervei hidat alkothatnak a reakció felé, vagy gazdasági és társadalmi káosz­hoz vezethetnek. Ennek ellenére, amikor eljött a forradalom és mindenütt létrejöttek a helyi szovjetek, felismerte, milyen erőt jelentenek a régi rend megsemmisítésében, és hogy a hata­lom megszerzésének kiváló eszközei. A "Minden hatalmat a szovjeteknek!" a párt egyik kulcs-jelszavává vált. Az októberi puccsot kővetően azonban Lenin visszatért eredeti centralisztikus elgondolásához forradalmi diktatúrát erőszakolva az anarchisztikus és fegyelmezetlen tömegekre. És bár a szovjet­rendszert továbbra is a Marx által megjósolt "proletárdikta­túra" kormányzati formájának, egy új és magasabb rendű kormány­zati formának tekintették, a szovjetek egyre inkább pártellen­őrzés alá kerültek, olyannyira, hogy 1921-re már az egyre izmosodó bürokrácia "Fejbólintó Jánosaivá" váltak.

A forradalom ilyen eltorzulása volt az, ami ellen a ten­gerészek felkeléssel tiltakoztak. Mint láttuk, a "munkásköz­társaság" népi eszménye és a "proletárdiktatúra", vagyis való­jában a bolsevikok diktatúrájának eszméje került szembe egy­mással. Egyetlen párt kizárólagos uralmának modelljével szem­behelyezkedve meg akarták törni a hatalom kommunista monopó­liumát a munkások és parasztok számára szólás, sajtó és egye­sülési szabadságot biztosítva és új szovjet-választásokat tart­va. A tengerészek, mint Berkman megjegyzi, a szovjetrendszer legállhatatosabb hívei voltak, csatakiáltásuk ugyanaz volt, mint az 1917-es bolsevik jelszó: "Minden hatalmat a szovje­teknek!"De a bolsevikokkal ellentétben szabad és megkötöttségektől men­tes szovjeteket akartak, amelyekben az összes baloldali szervezet - az eszer, a mensevik, az anarchista, a maximalista cso­portok - képviselőinek helyük van, és amelyek a nép tényleges törekvéseit fejezik ki. Így a lázadó Izvesztyija fejlécén megfogalmazott mottó új elemet tartalmazott: "A pár­tok helyett minden hatalmat a szovjeteknek!" "ügyünk igaz ügy" jelentette ki a Petropavlovszk rádiója március 6-án. "A szovjetek hatalmát akarjuk, nem padig a pártokét, a munkások szabadon választott képviseleti testületé­nek hatalmát. A kommunista párt kezébe kaparintotta és manipulál­ta a szovjeteket, amelyek süketek maradtak minden követelésünk­kel és igényünkkel szemben: az egyetlen válasz, amit valaha is kaptunk, a golyó volt."

De ha a felkelők szabad szovjetek megalakítását követel­ték is, egyáltalán nem voltak demokraták abban az értelemben, hogy mindenki számára egyenlő jogokat és szabadságokat akartak volna biztosítani. Az általuk elítélt bolsevikokhoz hasonlóan szigorú osztályattitűddel viszonyultak az orosz társadalomhoz. Amikor szabadságról beszéltek, akkor a munkások és parasztok szabadságára gondoltak, nem pedig a földesurak vagy a közép­osztályok szabadságára. Ténylegesen ezt értették a "munkásköz­társaság" követelése alatt - a dolgozó tömegek általános aka­ratának gyakorlását a korábbi elnyomó és kizsákmányoló osz­tályok felett. Programjukban nem volt helye a nyugat-európai típusú liberális parlamentnek és szimbolikus jelentőségű tény, hogy 1918 januárjában a kronstadti tengerészek vezetésével verték szét az Alkotmányozó Gyűlést. A tengerészek három évvel később is ellenezték a Gyűlés vagy bármilyen hasonló intézmény létrehozását. Szemükben egy országos parlamentben szükségképpen egy új kiváltságok kisebbség hatalma testesülne meg, ha nem is annak a kisebbségnek a hatalma, amit a forradalom félresöpört. Elvetették a képviseleti kormányzatot és a szabad szovjetekben megtestesülő, a nép akaratát kifejező közvetlen tömegdemokrácia megteremtését követelték. "A szovjet és nem az Alkotmányozó Gyűlés a dolgozók védőbástyája" fogalmazta meg ezt az Ideiglenes Forradalmi Bizottság orgánuma. A felkelők számára a parlament és a szovjetrendszer a kormány­zás egymással összeegyeztethetetlen két formáját jelentette: az első a burzsoázia, a második pedig a dolgozók hatalmáéi tes­tesítette meg. De attól is féltek, hogy egy új parlament nem lenne egyéb, mint a bolsevikok újabb eszköze az abszolút hata­lom megszerzéséért folytatott hasban. Kronstadt eleste után agy szovjet újságíró megkérdezte a túlélők egy csoportjától, hogy miért nem követelték az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását. "A pártlista a kommunistákat jelenti" /A raz­spiszki - znacsit kommunyisztü"/, válaszolta a csoport egyik tagja savanyú mosollyal. Amit akarunk - mondta - az a munkások és parasztok valóságos önigazgatása, amit csak a szovjetekben keresztül lehet megvalósítani.

Gazdasági tartalmát tekintve a kronstadti program a hadi­kommunizmus megszüntetésére irányult. A parasztok és munkások elszántsága fogalmazódott meg benne, hogy félresöprik azt a kényszeren alapuló politikát, amit közel három éven át rájuk erőszakoltak. A kronstadtiak /a régi orosz gyakorlatét követ­ve/ a kormányt - és egyedül a kormányt - tették felelőssé az országos sújtó minden bajért. Csak kismértékben tekintették felelősnek a kialakult helyzetért a polgárháború okozta káoszt és pusztítást, az egymással harcoló hadseregek kártevését, az antant intervencióját és blokádját, az üzemanyag és nyers­anyag hiányát vagy az élelmezési nehézségeket és a járványokat. Minden nehézségért és szenvedését a bolsevik rendszert vádolták: "A kommunista uralom egész Oroszországban példátlan nyomorra, éhínségre, fűtőanyag hiányra és más alapvető cikkek hiányára vezetett. A gyárakat és az üzemeket bezárták, a vasúti közlekedés megszűnt. A vidéket teljesen kifosztották. Nincs kenyerünk, marhánk és földművelő eszközünk. A munkások fáznak és éheznek. A parasztok és a városok lakói elveszítették remé­nyüket, hogy megjavíthatják életüket. Minden egyes nappal közelebb jutunk a pusztuláshoz. A kommunista árulók mindezért titeket hibáztatnak."

A tengerészek, miként a parasztok is, akik közül többségük jött, hevesen támadták a bolsevik rendszer "új rabszolgaságát", mindenekelőtt azt, hogy az élelmiszert fegyveres különítmények gyűjtik be. "Igaza volt annak a parasztnak" jelentette ki a kronstadti Izvesztyija, "aki ezt mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán: Minden nagyszerű - a föld a miénk, de a gabo­na a tietek, a víz a mienk, de a halak a tietek, az erdő a mienk, de a fák a tietek.\" A kormány fosztogatásaival szembeszegülő falusiakat, tette hozzá a lap, "kulákoknak" és "a nép ellenségeinek" bélyegezték, bármilyen nagy szegénységben vagy nyomorban is éltek. Az Izvesztyija el­kobzásáért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeket kaptak. A csere csodálatos rendszere ez egy munkásállamban - golyó és szurony a kenyérért." továbbá elítélte a legjobb földeken működő állami gazdaságok létesítését, nemcsak azért, mert így megfosztják a parasztokat jogos tulajdonuktól, de azért is, mert ezek ugyanúgy bérmunkát alkalmaznak, mint a cári rendszer idején. Ez, mondták a felkelők, a forradalom szellemét sérti, amely a "bérrabszolgaság" és a kizsákmányolás minden formájá­nak eltörlését tűzte ki célul. Az Izvesztyija ki­állt a parasztok azon joga mellett, hogy saját erőikkel és sa­ját hasznukra kisgazdasági művelést folytassanak. Az állami gaz­daságok lényegileg nem egyebek, mint "az új földbirtokos" - az állam - birtokai. Ezt kapták a parasztok a bolsevik szo­cializmusától újonnan birtokukba vett földjeik szabad haszná­lata helyett. A gabona elrekvirálásáért, a marhák és lovak

Az ipari termelés területén a felkelők jogot követeltek arra, hogy a munkások és a kistermelők ellenőrizhessék a ter­melést és élvezhessék munkájuk gyümölcsét. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem "munkásellenőrzést" akartak bevezetni. A helyi üzemi bizottságoknak a termelés felett gyakorolt pusz­ta ellenőrző tevékenysége álláspontjuk szerint nem megfelelő és hatékony megoldás: nem megfelelő, mert ahelyett, hogy a munkások irányítanák a gyárat, a kulcspozíciókban meghagyja a korábbi managereket, szakembereket; és nem hatékony, mert nem biztosítja a tevékenység többi üzemmel szükséges összehan­golását. Elutasították az ipar nacionalizálását is, ahol a termelés állami ellenőrzését kinevezett vezetők és szakemberek látják el. "A munkásellenőrzés viszonyai között dezorganizálódott termelést", jelentette ki a kronstadti Izvesztyija "a bolsevikok érvként használták fel ahhoz, hogy a gyárakat és üzemeket nacionalizálják. A tőkés rabszolgájá­ból a munkás az állami vállalatok rabszolgájává vált". Ugyan­akkor a szakszervezetek "központosított kommunista építménnyé" váltak, tevékenységük haszontalan papírmunkára korlá­tozódott ahelyett/ hogy a gyárakat irányítanák és segítenék a munkások tanulttá és műveltté válását. Csak új választások alakíthatják át a szakszervezeteket a munkások "legszélesebb értelemben felfogott" szabad "önigazgató" intézményeivé. A bérmunkát nem alkalmazó kisiparosok számára is a legteljesebb szabadságot kell biztosítani. "A forradalmi Kronstadt", je­lentette ki az Ideiglenes Bizottság "egy másfajta szocializ­musért, a munkások Szovjetköztársaságáért harcol, ahol a ter­melő a maga ura és ahol termékét belátása szerint használja fel".

A felkelés egyik döntő jellegzetessége a kommunista uralomból való kiábrándulás volt. A kommunisták, írta a lázadó Izvesztyija, csak a hatalom elvesztésétől félnek, és így "minden eszközt megengedhetőnek tartanak - a rágalma­zást, az erőszakot, a hazugságot, a gyilkosságot, a felkelők családtagjainak túszul ejtését". A forradalmi önmaga karikatúrájává, a munkásokat és a parasz­tokat alávetetté teszik, az országot némaságra kényszeríti a párt és a titkosrendőrség, a börtönöket nem ellenforradalmárok­kal, hanem munkásokkal és értelmiségiekkel zsúfolták tele. "A régi rendszer helyére" panaszolta az Izvesztyija, "az önkény, az arcátlanság, a kedvezés, a lopás és a spe­kuláció új rendszere lépett, olyan szörnyű rendszer, amelyben minden darab kenyérért, minden gombért a felsőbbséghez kell fordulni, olyan rendszer, ahol az embereknek még saját maguk­hoz sincs közük, ahol nem rendelkeznek saját munkájukkal, a szolgaság és lealacsonyítás rendszere... Szovjet-Oroszország összorosz koncentrációs táborrá vált."

Mi tehát a teendő? Hogyan vezethető vissza a forradalom az eredeti útra? Március 8-ig, az első bolsevik rohamig a felkelők hittek a békés reformok lehetőségében, ügyük jogos­ságában meggyőződve bíztak abban, hogy az egész ország támogat­ni fogja őket - mindenekelőtt Pétervár -, és így a kormány nagy politikai és gazdasági engedményekre kényszerül. A kommu­nista támadás azonban új szakaszt nyitott a felkelés történe­tében. Véget vetett a tárgyalások és a megegyezés lehetőségé­nek. Mindkét oldal számára az erőszak maradt az egyetlen eszköz. Március 8-án a tengerészek új jelszót fogalmaztak meg: Oroszország valamennyi népéhez fordultak felhívásukkal, hogy csatlakozzanak hozzájuk az 1917 februárjában és októberé­ben megkezdett munkát helyettesítő "harmadik forradalom" megvívásában: "A munkások és parasztok elszántan menetelnek elő­re az utón, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést burzsoá rendszerével és a kommunista pártot Csekájával és állam­kapitalizmusával, aminek hóhérai már a dolgozó tömegek nyakára tették a hurkot és halállal fenyegetik 5ket... Itt Kronstadtban letettük a harmadik forradalom alapkövét, széttörve a dolgozó tömegeket fogva tartó utolsó béklyót is, és széles új utat nyitva a szocialista alkotás előtt."

xxx

Mind a nyugati, mind a szovjet történészek ismételten kísérletet tesznek arra, hogy a kronstadti programot egyik vagy másik bolsevikellenes baloldali párthoz kössék. Mennyire van létjogosultsága az ilyen kísérleteknek? A felkelők követe­léseinek bizonyos pontjai valóban megfelelnek a baloldali po­litikai ellenzék egyes elgondolásainak. A mensevikek, a szociálforradalmárok és az anarchisták valamennyien tiltakoztak a bolsevik hatalmi monopólium és a hadikommunizmus rendszere ellen. Valamennyien szabad szovjeteket és szabad szakszerveze­teket követeltek, polgári szabadságjogokat a munkások és pa­rasztok számára, a terror megfékezését és a letartóztatott szocialisták és anarchisták szabadon bocsátását. Koalíciós kormányzást követeltek, amiben valamennyi szocialista párt képviseltetve van, ahogy az eszerek és a mensevikek 1917 ok­tóbere előtt tagjai is voltak a kormánynak - amihez az egyik bolsevik csoport támogatást nyújtott: "Kijelentjük, hogy a szovjet valamennyi párt szocialista kormánya kell, hogy le­gyen. Kijelentjük, hogy amellett csak egyetlen más út léte­zik: a tisztán bolsevik kormány politikai terror eszközeivel való megőrzése. Ezt nem fogadhatjuk és nem is fogadjuk el. Látjuk, hogy ez... a felelőtlenség rendszeréhez és a forrada­lom és az ország elpusztításához vezetne".

A felkelők és a szociálforradalmárok elgondolásaiban volt egy fontos közös vonás: a parasztok és a kistermelők szükség­leteinek mindenek feletti szem előtt tartása és a nagyüzemi termelés bonyolult viszonyainak ezzel összhangban álló teljes figyelmen kívül hagyása. Másfelől azonban a felkelők vissza­utasították az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívásának eszer követelését, és nem fogadták el a tekintélyes eszer vezető, Viktor Csernov felajánlotta segítséget sem. Ebből a tényből már nyilvánvaló, hogy az eszereknek nem volt különö­sebben jelentős befolyásuk a felkelő mozgalmon belül. A mensevikekkel ugyanez volt a helyzet. A mensevikek a szovjetek 1905-ös megszületésétől kezdve e rendszer mellett álltak és a munkások, katonák és tengerészek nem pátbeli hovatartozás alapján létrehozott konferenciájának kronstadti gondolata a mensevik vezető, Akszelrod hasonló javaslatára emlékeztet, amely elméleti alapot szolgáltatott az eredeti pétervári szov­jet megalakításához. Ennek ellenére a mensevikek befolyása so­sem volt számottevő Kronstadtban, a szélsőbaloldal e hagyományos erősségében. A városban és a kikötőkben dolgozó munkások és iparosok között számos aktív mensevik párttag volt /a Forradalmi Bizottság két tagját, a munkás Valkot és Romanyenkót a szovjet források menseviknek minősítik/, de a kronstadti prog­ram viszonylag kis figyelmet fordít az ipari proletariátust érintő kérdésekre. Emellett - a felkelés legfőbb bázisát je­lentő - tengerészek között a mensevikek száma elhanyagolható nagyságú volt. Azt is meg kell jegyezni, hogy a felkelés idején a pétervári és a külföldi mensevik vezetők nem értettek egyet azzal, hogy a bolsevikokat fegyverrel kell eltávolítani.

Ezzel ellentétben az erődben az anarchisták befolyása mindig is rendkívül erős volt, és gyakran vádolják őket azzal, hogy ők inspirálták a felkelést. Azonban jórészt ez sem felel meg a valóságnak. Először is a legjelentősebb kronstadti anar­chisták ebben az időben már eltűntek a színről: Anatolij Zseleznyakovot, az Alkotmányozó Gyűlést szétverő fiatal tenge­részt egy fehérek elleni hadművelet során megölték. J.Sz. Blejkman, a népszerű 1917-es Horgony téri szónok néhány hónappal a felkelés előtt meghalt, elvtársa, Jefim Jarcsuk pe­dig, aki a forradalom idején vezető alakja volt a kronstadti szovjetnek, ebben az időben Moszkvában volt, s amikor éppen nem volt letartóztatásban, akkor is a Cseka szigorú ellenőrzése alatt állt. Jarcsuk Kronstadt történetéről Írott munkájá­ban kijelenti, hogy 1921-ben az anarchisták nem játszottak jelentős szerepet és a korszaknak nincs más anarchista forrása. A polgárháborúban elesettek és az 1920 elején végrehajtott tisztogatásoknak áldozatul esett anarchisták listáján Zseleznyakovon, Jarcsukon és Blejkmanon kívül nem szerepel más kronstadti. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak csak egy tagja /Perelkin/ állt valaha is kapcsolatban az anarchistákkal és 6 is csak közvetett módon. Emellett a mozgalom lapja is összesen egyszer tesz említést az anarchistákról, amikor nyilvánosságra hozta a Petropavlovszk-határozat szövegét, amely "szó­lás és sajtószabadságot" követelt "a munkások, a parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok számára".

De a Kronstadtban 1917-ben uralkodó anarchista szellem nem szűnt meg. Perepelkin, még ha az egyetlen ismert anarchista szimpatizáns is volt csupán a felkelés vezetői között, de a Petropavlovszk-határozat társszerzőjeként és az agitációs- és propagandaügyek irányítójaként kedvező helyzetben volt ahhoz, hogy a libertariánus eszméket propagálja. A mozgalom kulcsjelszavainak többsége - "Szabad szovjeteket!", "harmadik forradalom", "Le a komisszárokráciával!" - anarchis­ta jelszó volt a polgárháború idején és a "A pártok helyett minden hatalmat a szovjeteknek!" is anarchista harci jelszó volt. Másfelől azonban az anarchisták többsége mindenféle "hatalomnak" ellene volt és a tengerészek, a maguk részéről, sosem követelték az állam teljes eltörlését, amely a különféle anarchista platformok központi eleme volt.

Ezzel együtt azonban az oroszországi anarchisták büszkék voltak a felkelésre. Kronstadtot "második Párizsi Kommünként" üdvözölték és dühösen támadták a kormányt azért, mert csapato­kat küldött a felkelők ellen. A felkelés tetőpontján anarchis­ta röplap jelent meg Pétervár utcáin: bírálta a lakosságot azért, mert hátat fordít a felkelőknek és hallgat, amikor ál­landóan tüzérségi tűz hallatszik a Finn-öböl felől. A tenge­részek értetek, Pétervár népéért harcolnak, jelentette ki a röplap. Le kell ráznotok magatokról az apátiát és csatlakoz­notok kell a kommunista diktatúra elleni harchoz, amit az anar­chista társadalom megszületése követ. Közben más anarchisták, így Berkman és Goldman, közvetíteni igyekeztek a konfliktusban a vérontás elkerülése érdekében.

Röviden: a felkelést nem egyetlen párt vagy csoport inspirál­ta, vagy vezette. Résztvevői különféle áramlatokhoz tartozó radikálisok - eszerek, mensevikek, anarchisták, kommunista párttag - voltak, akik nem rendelkeztek rendszerezett ideológiával, sem kidolgozott akciótervük nem volt. A különféle forradalmi áramlatok elemeit egyesítő hitvallásuk körvonalazatlan és képlékeny volt, nem koherens és konstruktív prog­ram, inkább a sérelmek felsorolása, hangos tiltakozás az elnyo­más és a terror ellen. Konkrét javaslatok helyett, mindenek­előtt az ipari és mezőgazdasági ügyeket illetően, a felkelők inkább azt részesítették előnyben, arait Kropotkin a szabadon választott szovjetek tevékenységében megnyilvánuló "alkotó népi szellemnek" nevezett.

Ideológiák leginkább egyfajta népi anarchizmusként írha­tó le, aminek mélyén a "föld és szabadság" és a "népakarat" régi narodnyik programja ismerhető fel, a lazán összekapcsoló­dó közösségek föderációjának régi álma, ahol a parasztok és munkások harmonikusan együttműködnek egymással az alulról szerveződő legteljesebb gazdasági és politikai szabadságban. A lázadókkal legszorosabb hasonlóságot vérmérsékletben és szemléletben az eszer maximalisták mutattak, akiknek kicsiny ultramilitáns csoportja kivált a szociálforradalmár pártból és a forradalmi spektrumban a baloldali eszerek és az anar­chisták között helyezkedett el, mindkét csoport ideológiájá­ból átvéve bizonyos elemeket. A lázadó Izvesztyijában közzétett kronstadti program szinte minden fontosabb pont­ja összecsengett a maximalisták elgondolásaival, ami megerő­síti azt a szovjet álláspontot, hogy az újság szerkesztője /név szerint Lamanov/ maximalista volt. A maximalisták a totális forradalom programját hirdették meg. Ellenezték az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását és ehelyett a szabadon választott szovjeteken alapuló és a közpon­ti államhatalmat minimalizáló "munkás szovjetköztársaság" mel­lett szálltak síkra. Politikai szempontból céljaik azonosak voltak a kronstadtiakéval, és "A pártok helyett minden hatal­mat a szovjeteknek" jelszó eredetileg maximalista harci kiál­tás volt.

A gazdasági ügyeket illetően a hasonlóságok nem kevésbé feltűnőek. A mezőgazdaság területén a maximalisták támadták a gabonabegyűjtés rendszerét és az állami gazdaságok létesítését/ és követelték, hogy a földet adják a parasztok megkötöttségek­től mentes használatába. Az ipar területén elutasították a tő­kés szakemberek feletti munkásellenőrzést és "a termelés tár­sadalmi megszervezése és a dolgozók képviselői általi szisz­tematikus irányítása" mellett léptek fel. A felkelőkhöz ha­sonlóan ezen a maximalisták sem a gyárak nacionalizálását és az állami irányítás centralizált rendszerét értették, éppen ellenkezőleg, ismételten arra figyelmeztettek, hogy a centra­lizáció közvetlenül "bürokratizmushoz" vezet, a munkásokat a hatalmas személytelen gépezet csavarjává teszi. "Nem állami irányítás és munkásellenőrzés, hanem munkásigazgatás és álla­mi ellenőrzés", ez volt a mottójuk, ahol is a kormánynak a tervezés és az összehangolás feladatait kell megoldania. Röviden: lényegileg a termelőeszközöknek az azt használók birtokába adásáról volt szó. Minden maximalista jelszónak ez volt a lényege: "Minden föld a munkásoké", "Minden gyár a munkásoké", "Minden falat kenyér és minden termék a dolgozó­ké".

xxx

Így a felkelés lényegét tekintve népi anarchista jellegű volt a résztvevők nyelvezetéből és elgondolásaiból következően. Kronstadtban a propagandát olyan emberek irányították, akiknek érzelmei és kifejezései közel álltak a parasztok és munkások érzelmeihez. Egyszerű jelszavaik és jelmondataik olyan elemeket tartalmaztak, amelyek általában a népre voltak jellemzőek. A felkelés agitátorai a marxista zsargontól és az idegen hangzá­sú kifejezésektől teljesen mentes hazai nyelvet használtak /mint ezt egy riporter később megjegyezte/. A "proletariátus" kifejezést mellőzve egy olyan társadalom megteremtésére hívtak fel - teljes mértékben a narodnyikokra jellemző módon -, ahol a "dolgozók"- parasztok, a munkások és a "dolgozó értelmiség" - játszanak vezető szerepet. "Szocialista" forradalom helyett inkább "társadalmi forradalomról" beszéltek, az osztálykonf­liktusokat nem a szó szűk értelmében, az ipari munkásság és a burzsoázia ellentéteként fogták fel, hanem hagyományos narodnyik értelemben, ami szerint a dolgozó tömegek egésze áll szem­ben mindazokkal, akik nyomorba döntik és kizsákmányolják, e körbe sorolva a földesurak és a tőkések mellett a politikuso­kat és a bürokratákat is. Szemléletükben csak kevés helye volt a nyugati ideológiáknak, a marxizmusnak és a liberalizmusnak. A parlamentáris kormányzással szembeni ellenszenvük mélyén a narodnyik és anarchista örökségben gyökerezett: Herzen, Lavrov és Bakunyin korrupt és idegen intézményként vetette el a par­lamentet, olyan "szócséplő" gyülekezetnek tekintette, amely a felső— és a középosztályok érdekeit védelmezi a megtagadottak és kirekesztettek követeléseivel szemben, akik szá­mára az üdvözülés útja a hagyományos orosz közösségeken alapuló helyi önkormányzat.

A kronstadtiak között továbbá erős volt a szláv naciona­lizmus szelleme, ami, tekintettel túlnyomórészt paraszti szár­mazásukra, egyáltalán nem meglepő. Bár internacionalistának tekintették magukat, nem mutattak különösebb érdeklődést a vi­lág forradalmi mozgalmai iránt. Elsősorban az orosz nép és annak sorsa foglalkoztatta őket, fő témájuk, a "harmadik for­radalom" pedig erősen hasonlít a XIX. századi "harmadik Róma" messianisztikus doktrínájához: "Az autokrácia eltűnik. Az Alkotmányozó Gyűlés a kárhozat világába távozik. A komisszárokrácia elporlad. Elérkezik a dolgozók igazi hatalmának, a szov­jetek hatalmának kora." Ugyanakkor viszont a szülőföldhöz való paraszti ragaszkodásnak furcsán elegyedett az európai forradalmi hagyományok elemei­vel, amit jól példáz a Horgony téren tartott temetési szertar­tás, ahol a Tengerész Székesegyházban az ortodox egyház bú­csúztatta az elesett felkelőket a "Marseillaise" befejező soraival. De nemcsak a résztvevők vallásosságában és társadalmi hitvallá­sában volt tetten érhető a narodnyik eszmevilág, de a felkelés ideológiai szerkezetén vörös fonálként végighúzódó tradicio­nális népi mítoszokban is.

Az egyik ilyen, mélyen a paraszti lélekben gyökerező mítosz volt, hogy a központosított állam az orosz társadalomra ráerőszakolt mesterséges test, a népre nehezedő idegen elem, amely a szenvedésekért felelős. A kormány és tisztviselői irán­ti széleskörű gyűlölet mélyen az orosz történelemben gyökerezik, a XVII. és XVIII. századi kozák- és parasztfelkelésekig nyú­lik vissza. Sztyenka Razin és Pugacsov szemében az uralkodó réteg nem tartozott az orosz néphez, a narod-hoz, hanem egy attól elkülönült, a parasztok vérét szívó parazita osztály. Ez maniheánus vízió volt, amelyben az egyszerű népben testet öltött isteni erő harcol az államban és annak hivatalnokaiban megtestesülő gonosz erők ellen. A kronstadti tengerészek e primitív lázadók közvetlen leszármazottai voltak, a bürokrati­kus despotizmus elleni spontán lázadás /buntarsztvo/ tradíciójának örökösei. Ugyanúgy készek voltak a "komisszárok" és a "bürokraták" elleni harcra, ahogy Razin és Pugacsov is a "bojárok és a hivatalnok" ellen fordult. A nemesség gonosz tettei az új uralkodó réteg, a kommunista párt gonosz tettei­vé váltak, s nekik tulajdonították a népet ért összes megpró­báltatást - az éhínségtől és a polgárháborútól kezdve a szol­gaságig és a kizsákmányolásig.

Az állami hivatalnokoktól való elidegenedettség e régi keletű érzése tömören fejeződik ki a nem sokkal a jégen ke­resztül megindított első bolsevik roham kezdete előtt megjelent szerkesztőségi cikk címében: "Mi és ők". Ugyanez fejeződött ki a "komisszárokrácia" kifejezésben, a tengerészek szovjet rendszerre vonatkozó kedvenc minősítő jelzőjében: "Lenin azt mondta: "A kommunizmus szovjethatalom plusz elektrifikáció". De a nép tudja, hogy a kommunizmus bolsevik formá­ja komisszárokrácia plusz sortüzek." A bolsevik hivatalnoki réteget haszonlesők új kiváltságos kasztjának tekintették, akik magasabb fizetéseket élveznek, nagyobb élelmiszeradagokat kapnak és melegebb lakásokban él­nek, mint a nép többi része. A párthivatalnokokat ismételten azzal vádolták, hogy a forradalom gyümölcseit ők élvezik, és hogy a szolgaság új formáját erőszakolják rá Oroszország "tes­tére és lelkére". "Ilyen a szocializmus ragyogó királysága, amit a kommunista párt diktatúrája hoz el nekünk"panaszolta a lázadó Izvesztyija utolsó száma. "Eljutottunk a szovjet funkcionáriusok államszocializmusához, akik nyíltan a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításainak megfelelően döntenek. Az "Aki nem dolgozik, az ne is egyék" jelszavát az új "szovjet" rend a "Mindent a komisszá­roknak!" jelszavává változtatta. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára csak a szomorú és szüntelen munka marad börtönviszonyok között."

Nem meglepő, hogy Kronstadt haragja főleg Zinovjevre és Trockijra összpontosult, akik "puha karosszékeikben üldögélnek a cári palota kivilágított szobáiban és azzal foglalkoznak, hogy hogyan tudják a legjobban a felkelők vérét kiontani". Zinovjev Pétervár pártvezetőjeként vonta magára a tengerészek dühét azzal, hogy leverte a sztrájkoló munkásokat és túszul ejtette családtagjaikat. De a felkelők szemében a bete noire Trockij volt. Hadügyi népbiztosként és a Forradalmi Haditanács elnökeként Trockij volt a felelős a március 5-i durvahangú ultimátumért és az ezt három nappal később követő támadás megindításáért. A jelzők egész arzenálját aggatták rá: "Trockij marsall vérmezője", "Trepov reinkarnációja", "Maijuta Szkuratov... a kommunista opriscsina feje", "Oroszország rossz szelleme", aki "ragadozóként csap le hős városunkra", a "munkások vérében térdig gázoló" önkény­uralom szörnyetege, "Figyelj Trockij" jelentette ki a kronstadti Izvesztyija március 9-én "a Harmadik For­radalom vezetői megvédik a szovjetek hatalmát a komisszárok mocskolódásaitól".

A lázadók a népi hagyományokhoz hűen éles választóvona­lat húztak egyfelől Trockij és Zinovjev, másfelől Lenin – az áruló bojárok és a cár között, aki elől eltitkolják a nép szenvedését. Az orosz alsó osztályok hagyományosan nem az uralkodó ellen fordították dühüket, akit felkent atyjuknak tekintettek, hanem rossz és számító tanácsadói ellen, akik szemükben mindazt megtestesítették, amit rossznak és káros­nak tartottak. Nem a távoli uralkodó volt az, aki elnyomta a szegényeket: "Isten a mennyországban van" terjedt a régi mondás, "a cár pedig még nálánál is magasabban". A csúcson ülő földesurak és hivatalnokok a parasztok és a városlakók sanyarú sorsának okozói, nyomorban és alávetettségben tart­ják őket.

Érdekes, hogy Lenin kronstadti felkelés során tanúsított magatartása alátámasztotta ezt az elképzelést. Az első héten, amikor Trockij és Zinovjev Pétervárra ment, fenyegető nyilat­kozatokat adott ki és előkészítette a felkelők elleni táma­dást, Lenin Moszkvában maradt és csak azzal vett részt az események alakításában, hogy március 2-án aláírta a Kozlovszkijt és állítólagos bűntársait törvényen kívül helyező rendele­tet. Nevét egyszer sem említette a kronstadti újság, amely jellegzetes nyelvezetével szorgalmasan támadta Trockij és Zinovjev "csendőrségét" azért, hogy "eltitkolja az igazságot" a nép elől. Március 8-án azonban, a X. Pártkongresszus nyitó ülésén Lenin kilépett a háttérből és a fehérgárdista táborno­kok és a népesség kispolgári elemei aknamunkájának bélyegezve elítélte a felkelést. E beszéde után bírálta őt első ízben Kronstadt Forradalmi Bizottsága. A parasztok és a munkások, mondta a lázadó Izvesztyija, "sosem hittek Trockij és Zinovjev szavának", de nem várták, hogy Lenin követi "ál-szenteskedésüket". Az Izvesztyijában megjelent poéma "Lenin cárnak" nevezi és a lap ott, ahol eddig "a véreskezű Trockij és társai"-ról írt, most "Lenin, Trockij és társai vállalkozásáról" beszélt.

Lenint azonban még ekkor is bizonyos mértékű rokonszenv­vel szemlélték, aminek társai esetében nyoma sem volt. Az Izvesztyija március 14-i száma szerint Lenin a szakszervezeti kérdésről folyó vita során ezt mondta társai­nak: "Halálra untat mindez. Ha nem volnék beteg, mindenről lemondanék és elmenekülnék, mindegy, hogy hova". "De", teszi hozzá az Izvesztyija,"Lenint nem engedik elme­nekülni csapatai. Foglyuk, és arra kényszerítik, hogy ugyan­azokat a rágalmakat szórja ránk, amiket ők". Itt a legtisztább formában jelenik meg a jő cár és az őt cse­lekedni nem engedő áruló bojárok régi legendája. Lenin előtt továbbra is mint atyjuk előtt tisztelegtek. Ezzel össz­hangban, amikor a kronstadti hivatalokban a fal felé fordították Trockij és a többi bolsevik vezető arcképét, Leniné érintetlenül maradt. Ez az attitűd tovább élt a felkelés vérbefojtása után is. Egy finnországi internálótáborban Jakovenkó, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elnökhelyettese éles különbséget tett Lenin és kollégái között. A szakállas, magas és erős test­alkatú tengerész, Jakovenkó, az Októberi Forradalomban a bol­sevikok oldalán harcolt és felháborodott azon, hogy a párt elárulta eszményeit és ígéreteit. Dühtől vörös arccal hevesen szidalmazta a "gyilkos Trockijt" és a "gazember Zinovjevet". "Tisztelem Lenint" mondta. "De Trockij és Zinovjev magukkal rántották. Szeretném saját kezemmel megfojtani mindkettő­jüket".

Elsősorban Trockij volt a hadikommunizmusnak, mindannak eleven szimbóluma, ami ellen a tengerészek felkeltek. Neve összekapcsolódott a központosítással és a militarizálással, a vasfegyelemmel és a parancsolgatással. A szakszervezeti kér­désben kemény és dogmatikus álláspontot foglalt el Lenin tak­tikus és békülékeny álláspontjával szemben. Nem tekintette a parasztságot forradalmi erőnek, míg Lenin mindig elismer­te, hogy a vidéki népességgel való együttműködés lényegi je­lentőségű, ha a hatalmat meg akarják szerezni és tartani, s ezt az attitűdöt ortodox kortársai a narodnyik örökség tovább­élésének tekintették. Trockij türelmetlen, lángoló és fölé­nyes volt, amit Lenin híres "Végrendeletében" úgy jellemzett, hogy "túlságosan elveti a sulykot magabiztosságánál fogva". Lenint nagyra becsülték egyszerű életvitele és igénytelensége miatt.

Lenin emellett a Volga mellől, a paraszti Oroszország szívéből származó nagyorosz volt. Igénytelen, feltűnést ke­rülő, szerény külseje miatt Oroszország egyszerű gyermekének tűnt, aki osztozik a nép gondjaiban, és akihez baj esetén nyugodtak lehet fordulni. Trockij és Zinovjev ezzel szemben zsidó származású volt, és elsősorban a kommunista mozgalom Internacionalista szárnyához kötelezték el magukat, nem pedig Oroszországhoz. És Trockij, a kronstadti Forradalmi Bizottság szerint, felelős volt azért, hogy a polgárháború idején sok ezer "nem Trockij nemzetiségéhez tartozó" ártatlan embert megöltek. Bár a felkelők tagadták, hogy antiszemita előítéleteik lenné­nek, nem kérdéses, hogy a zsidóellenes érzelmek erősek voltak a Balti-tengerészekben, akiknek többsége Ukrajnából, és a nyuga­ti határvidékről származott, ami az oroszországi antiszemitiz­mus klasszikus területe. E terület parasztjai és munkásai szá­mára a nehézségek és szenvedések idején a zsidók voltak a szokásos bűnbakok. Hagyományos kötődésük szülőföldjükhöz emellett ellenérzéseket ébresztett bennük a köztük lévő "ide­gen" elemek iránt és amikor a forradalom elűzte a földesura­kat és a tőkéseket, akkor ellenséges érzelmeik a kommunisták­ra és a zsidókra összpontosultak, akiket hajlamosak voltak egymással azonosítani.

A tengerészek mellesleg jól ismerték Trockij és Zinovjev zsidó származását, ha máshonnan nem is, de a polgárháború idején folytatott fehér propagandából, amely megkísérelte a kommunizmust zsidó összeesküvésnek feltüntetni. "Bronstein /Trockij/, Apfelbaum /Zinovjev/, Rosenfeld /Kamenyev/, Stein-berg - és velük együtt a többiek Izrael hű fiai" jelenti ki egy fehér röpirat azzal vádolva a zsidó bolsevikokat, hogy a világ feletti uralomra törnek. Az, hogy az ilyen és ehhez hasonló fantazmagóriák széles kör­ben jártak szájról-szájra a Balti Flottában, kiderül a kronstadti felkelés idején a pétervári haditengerészeti támasz­ponton szolgáló egyik matróz visszaemlékezéséből. Egy különösen éles hangú bekezdésben a bolsevik rendszert az "első zsidó köztársaságként" támadja, és ismét megjelenik az orosz néphitben kiemelt szerepet játszó "gonosz bojár" mítosz, amikor a zsidókat új "kiváltságos osztálynak", a "szov­jethercegek" osztályának bélyegzi. A szerző mérge javát Trockij és Zinovjev /vagy Bronstein és Apfelbaum, ahogy gyak­ran utal rájuk/ számára tartja fenn, a kormány Kronstadtnak küldött ultimátumát "a zsidó Trockij ultimátumának" nevezve. Ezekben az érzésekben, erősíti meg ő is, társai közül sokan osztoztak, akik meg voltak győződve arról, hogy nem az orosz parasztok és munkások, hanem a zsidók a forradalom eredményei­nek tényleges haszonélvezői: a vezető állásokat a kommunista pártban és a szovjetállamban zsidók töltik be; minden kormány­hivatalba betelepedtek, mindenekelőtt az Élelmezésügyi Nép-biztosságra, arra törekedve, hogy zsidó társaik ne éhezzenek; és még az útellenőrző osztagok - a gyűlölt intézmény - pa­rancsnokai is szinte mindig zsidók voltak, miközben a legény­ség 90 százaléka igazi oroszokból állt. Az ilyen hiedelmek ál­talánosak voltak nemcsak Kronstadtban, de péterváron is, ha nem is azonos mértékben. Ennek tanúbizonysága Versihinnek, a Forradalmi Bizottság tagjának kijelentése, amit március 8-án tett az egyik szovjet egységnél, araikor a jégen át tár­gyalni ment a bolsevik csapatokhoz: "Elég volt hurrázásotok­ból, csatlakozzatok hozzánk és üssük a zsidókat. Átkozott uralmuk az oka a munkások és a parasztok szenvedéseinek."

xxx

Bár a felkelők gyűlölték a kommunista hivatalnokok ural­mát, nem viseltettek ellenséges érzelmekkel a párt egyszerű tagjai vagy a kommunizmus, mint olyan eszményeivel szemben. Igaz, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság több tagja keserűen beszélt Finnországban adott interjújában a "népet jogától megfosztó" kommunistákról. De ellenséges érzelmeiket a felkelés véres eltiprása okozta, és beszéd közben a pártvezetésre gondoltak, nem az egyszerű párttagokra. A felkelők közül sokan, így Petricsenko és Kilgaszt, a Forradalmi Bizottság elnöke és titkára is, korábban kommu­nisták voltak, akik úgy érezték, hogy eszményeiket meggyaláz­ták és akik arra törekedtek, hogy eredeti tisztaságukba állítsák vissza ezeket. Gondolkodásukra jellemző egy tenge­rész, akkor még a párt tagja, kijelentése, hogy Oroszországot rémisztő ingovánnyá" tette "a kommunista bürokraták egy kis köre, amely magát kommunistának álcázva köztársaságunkban kényelmes fészket épít magának".

A bolsevik hierarchia elleni gyűlöletük ellenére a tenge­részek sosem akarták feloszlatni a pártot vagy kizárni az orosz kormányból és a társadalomból. "A Szovjeteket kommu­nisták nélkül a szovjet és nem-szovjet szerzők visszatérő kijelentései ellenére nem kronstadti jelszó volt. Létezett Ilyen jelszó: a polgárháború alatt e jelszóval mentek harcba a szibériai parasztcsapatok, és Mahno partizánjai is ehhez ha­sonlót fogalmaztak meg: "A szovjetekért de a kommunisták el­len". De a tengerészek sosem fogadták el ezeket a jelszavakat. Ez nem egyéb legendánál, ami a jelek szerint az emigráns kadét vezetőtől, Miljukovtól származik, aki Párizsban a felkelők Követeléseit a "Szovjeteket a bolsevikok helyett" /Szovjetü vmeszto bolsevikov/ és a "Le a bolsevikokkal, éljenek a szovjetek" jelszavakkal jellemezte. A tengerészek, írta, a hatalmat a fennálló egypárti diktatúra helyett a szocialista és párton kívüli radikálisok koalíciója kezébe akarták letenni, s e hatalmat a kommunistákat so­raikban nem tűrő szovjeteken keresztül gyakorolnák. Egy ilyen berendezkedés, mondja, megnyitná az utat országos szin­ten az Alkotmányozó Gyűlés ismételt felállítása előtt. Ez azonban távol van a kronstadti program pontos leírásától, amely nyíltan elutasítja az Alkotmányozó Gyűlést és a többi baloldali politikai szervezetek mellett a bolsevikoknak is helyet biztosít a szovjetekben. Igaz, a gyakorlatban a kommu­nisták ki voltak zárva a helyi revtrojkák-ból, de a küldöttek választott konferenciájának munkájában részt vet­tek, s ez a testület állt a legközelebb Kronstadtban a szabad szovjetek álmának megvalósításához.

A felkelők célja továbbá nem a kommunizmus teljes megsem­misítése volt, hanem megreformálása, megtisztítása a polgár­háború idején a mozgalomban eluralkodott diktatórikus és bü­rokratikus tendenciáktól. Ebből a szempontból Kronstadt a párton belüli ellenzéki mozgalmakhoz - a "flotta-ellenzékhez", a Demokratikus centralistákhoz és a Munkásellenzékhez - hasonlított, hozzájuk hasonlóan ítélte meg a jelenségeket és hasonló volt baloldali idealista személete is. A "flotta--ellenzékhez" hasonlóan, amelyhez sokan tartoztak a kronstadti tengerészek közül is, a felkelők elutasították a politikai tisztek keménykezű és önkényes módszereit. A Demokratikus centralistákhoz hasonlóan szembehelyezkedtek a bolsevik ve­zetés egyre növekvő authoritarianizmusával és a párt és a szovjetek "demokratizálása" mellett szálltak síkra. Végül, akárcsak a Munkásellenzék, a kronstadtiak is tiltakoztak a munka "militarizálása", a gyárakban bevezetett egyszemélyi vezetés és vasfegyelem, a szakszervezetek alávetése és a "burzsoá specialisták" hatalmi posztokra való visszatérése ellen. Végül, miként az összes ellenzéki csoport, a kron­stadtiak is sajnálkoztak a párt fokozódó elszigetelődése miatt és támadták a bolsevik vezetőket amiatt, hogy megsértik a for­radalom lényegi szellemét - a hatalom és a célszerűség oltárán feláldozzák a forradalom demokratikus és egalitariánus eszmé­nyeit.

Ezek a párhuzamok, bár léteznek, nem vezetnek messzire. Először is, míg a felkelők a parasztság érdekeit tartották szem előtt, mind a Munkásellenzék, mind a Demokratikus centralisták csoportja gyári munkásokból és értelmiségiekből álló, a paraszt­ság szükségleteinek kevés figyelmet szentelő városi csoport volt. Ami ennél sokkal fontosabb, ezek a csoportok meg akar­ták őrizni a bolsevik hatalmi monopóliumot, és készek voltak terroreszközöket használni minden szükségesnek ítélt esetben. Követeléseik megálltak a párton belüli reform határánál, és sosem szálltak síkra amellett, hogy a politikai hatalmat meg­osszák más szocialista csoportokkal. Mégis a saját és a kronstadti program közötti hasonlóságok zavarba ejtették az ellen­zék vezetőit és értetlenül megtagadták az együttműködést az erődbeliekkel. Ez különösen a Munkásellenzék esetében igaz, amelynek szónokai, Sljapnyikov és Kollontaj, a X. Pártkong­resszuson dühösen tagadták, hogy bármiféle közük is lenne a felkeléshez és azt, Lenin nyitóülésen mondott beszédét vissz­hangozva, a "kispolgári anarchista spontaneitás" befolyására vezették vissza. Egy kérdésre Kollontaj kijelentette, hogy a Munkásellenzék tagjai ott voltak az első frontra menő és a lázadókkal harcba bocsátkozó önkéntesek között. Egy harmadik vezető, Jurij Lutinov a felkelés idején Berlinben tartózkodott egy szovjet kereskedelmi küldöttség helyettes ve­zetőjeként. Egy nyilatkozatában támadta a felkelőket és meg­ismételte a hivatalos történetet a mensevik és eszer ellenfor­radalmárok segítette fehér összeesküvésről. Ha a kormány kés­lekedik fegyveres erőt alkalmazni a lázadás leverésére, akkor annak csak a város polgári lakosságának sorsa miatti aggodalom lehet az oka, de a "kronstadti kaland felszámolására nagyon rövid időn belül sor kerül".

Közben Kronstadtban a helyi kommunista szervezeteket is megfertőzte az ellenzéki vírus. A felkelés, mint Trockij is elismerte, "nem kis számú bolsevikot gyűjtött soraiba", néhányat a megtorlástól való félelem vezetett, de a többség őszintén rokonszenvezett a felkelők programjával. Pontosabban szólva, Trockij becslése szerint a kronstadti kommunisták 30 száza­léka aktívan részt vett a felkelésben, 40 százaléka pedig "semleges álláspontot" foglalt el. Ez természetesen már csak a vége volt annak a nagy kiválási hullámnak, aminek eredményeként 1920 szeptembere és 1921 márciusa között a párttagok száma 4 ezerről 2 ezerre csökkent, ami drámai módon mutatja azt a lázadó szellemet, amely a pol­gárháború végén eluralkodott. A felkelés során az, ami még megmaradt a kronstadti pártszervezetből, gyorsan darabjaira hullott: körülbelül 500 párttag kilépett, nem beszélve a 3OO tagjelöltről, míg a pártban maradók egyikük tanúsága szerint teljesen demoralizálódtak és a felkelés hatására teljesen elbizonytalanodtak.

Az egyre növekvő elégedetlenséget jól tükrözi a pártból kilépők hosszú listája, amit a Kronstadti Izvesztyija napról-napra nyilvánosságra hozott. Egyedül két szám­ban is több, mint 200 név szerepel az újság lapjain. E kilé­pések fő oka a március 7-ről 8-ra virradó éjjel végrehajtott bolsevik támadás volt. "Iszonyodom a gondolattól", írta egy kronstadti tanárnő az első tüzérségi támadás után, "hogy bűn­társnak érezhetem magam ártatlan áldozatok vérének kiontásában. Úgy érzem, nem hihetek többé abban, ami e vad tettel megszégyenítette önmagát. Ezért az első lövés eldördülésétől kezdve nem tekintem magam a kommunista párt tagjelöltjé­nek." Ezután a szárazföldről az erődre irányuló tűz erősödésével párhuzamosan egyre növekedett Kronstadtban a pártból kilépők száma. A lázadó Izvesztyija lapjain mindennap helyi kommunista csoportoktól érkező leveleket tettek közzé, amelyek elítélték a kormányt az erőszak alkalmazása miatt és felhatalmazták a Forradalmi Bizottságot ellenintézkedések meg­tételére. Azok, akik nyíltan bejelentették kilépésüket a párt­ból, nem adták fel kommunista meggyőződésüket, de elítélték a pártvezetőket azért, mert a kommunista eszményeket saját érde­keik miatt eltorzították. Egy kronstadti tanító például elítélte a karrieristák pártba áramlását, akik "bemocskolták a kommunizmus gyönyörű eszményét". Egy másik levél a kronstadti helyőrség vörös parancsnokától, az 1870-es években lezajlott híres "193-ak perében" száműze­tésre ítélt egyik narodnyik fiától érkezett. "Kezdem felismer­ni, hogy a kommunista párt politikája" írta "olyan zsákutcába vezeti az országot, ahonnan nincs kiút. A párt bürokratizálódik— Nem hallgat a tömegekre, akikre rá akarja kényszeríte­ni akaratát... Csak a szólásszabadság és az ország újjáépí­tésében a megváltoztatott választási eljárás eszközével biztosított nagyobb részvételi lehetőség rázhatja fel országunkat a letargiából... Mostantól kezdve nem tekintem magam az orosz kommunista párt tagjának. Teljes egészében egyetértek a március 1-én tartott városi gyűlés határozatával és erőmet és képessé­geimet a Forradalmi Bizottság rendelkezésére bocsátom".

A felkelés idején a kronstadti kommunista szervezet nem fejtett ki komoly ellenállást. Március 2-án a párthűek egy körülbelül 200 főből álló csoportja összegyűlt a pártfőiskola épületében és felfegyverkezett, hogy szembeszálljon a felke­lőkkel, de hamarosan úgy döntött, hogy a helyzet reménytelen és a jégen át Krasznaja Gorkába menekült. A kezdeti időszakban más párthoz hű emberek is a szárazföldre távoztak vagy a sziget körüli erődökbe mentek és megkísérel­ték az ottlévőket a felkelők ellen fordítani. Közben a Forra­dalmi Bizottság őrizetbe kezdte venni a fő bolsevik vezetőket. Elsőként a Kultúra Házában március másodiki konferencián - Kuzmint, a flotta komisszárját, Vasziljevet, a működését be­szüntetett szovjet elnökét és Korsunovot, a kronstadti hadi­tengerészeti egység komisszárját tartóztatták le. A következő napon E.J. Batiszt, a Pubalt vezetőjét fogta le egy felkelő őrjárat, miközben a jégen át Port Totlebenbe igyeke­zett. A később börtönbe vetettek között volt Dr. L.A. Bergman, a ve­terán kronstadti bolsevik, a területi párbizottság titkára.

Sok hivatalnok úgy kerülte el a letartóztatást, hogy együttműködött a felkelőkkel. Március 2-án három helyi bolse­vik - Iljin, az élelmezésügyi komisszár, F. Pervushin, a szov­jet korábbi vezetője és A. Kabanov, a Kronstadti Szakszerveze­ti Tanács elnöke - megalakította az "Orosz Kommunista Párt Kronstadti Szervezetének Ideiglenes Irodáját". Az Iroda március 4-én nyilatkozatot adott ki, amiben elismerte az új szovjet választások szükségességét és felhívta a kronstadti kommunistákat, hogy folytassák munkájukat és hajtsák végre a Forradalmi Bizottság utasításait. Figyelmeztettek továbbá arra, hogy az antant ügynökök "rémhírei" ellen fel kell lép­ni, akik azt terjesztik, hogy a kommunisták a felkelés leve­résére készülődnek, vagy hogy a felkelők kommunistákat lőttek agyon. Mint kiderült, Iljin együttműködése csupán csel volt: időt akart nyerni addig, amíg segítséget tud szerezni a szárazföld­ről. Titokban telefonon beszámolt a kronstadti élelmezési helyzetről feletteseinek Krasznaja Gorkában, Hamarosan lelep­leződött, letartóztatták és Irodája feloszlott, mivel senki nem hallgatott rá a felkelés hátralévő napjaiban.

Mindent összevéve mintegy 300 kommunistát tartóztattak le a felkelés alatt, többségükben helyi hivatalnokokat, to­vábbá néhány szökni akaró vagy más okokból a Forradalmi Bi­zottság által veszélyesnek ítélt személyt. Bár ez nem jelen­téktelen szám, mindössze a kronstadti párttagok egyötödét képviseli, ami azt jelenti, hogy a párttagok többsége szabad maradt és bántatlanságot élvezett akkor is, amikor a hatóságok Oranienbaumban kivégeztek negyvenöt tengerészt, és túszként fogságba vetették a kronstadtiak hozzátartozóit. Ez, miközben felszította a felkelők dühét, felvetette bennük a fogolycsere gondolatát is. Bárhogy történt is, a kronstadtiak a felkelés egész ideje alatt humánusan bántak letartóztatott ellenségeik­kel. A 300 bolsevik fogolynak semmiféle bántódása nem esett: nem végezték ki, nem kínozták meg és nem ütötték meg őket. A felkelés nem a fehérek ellen irányult, akiket a tengerészek szenvedélyesen gyűlöltek, és a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül kivégeztek volna, hanem forradalmár társaik ellen, akik­nek eszményeivel egyetértettek és csupán az általuk folytatott gyakorlatot akarták megreformálni. Kérdés azonban, hogy milyen sors várt volna Trockijra és Zinovjevre, ha a felkelők kezébe kerülnek.

Mindenesetre még a legnépszerűtlenebb hivatalnok is sértetlenül került ki a fogságból. Kuzmin beszámolói, hogy a letar­tóztatottakkal brutálisan bántak és hogy meztelenül kényszerült megszökni kivégzése elől, teljes egészükben hazugságok. Victor Serge összetalálkozott vele a felkelés után a Szmolnijban, és a sértetlen és egészséges Kuzmin bevallotta neki, hogy az ilyen történetek "túlzások", és hogy vele és elvtársaival tisztessé­gesen bántak. Iljenkóval ugyanígy nem történt semmi, bár Petricsenkót feldühítette álnokságával. És amikor a Forradalmi Bizottság tudomást szerzett arról, hogy a kommunisták hozzátartozói bojkottálják a munkát, intették az embereket a bosszúálló viselkedéstől: "A kommunistákat, gyalá­zatos tetteik ellenére, csak elszigeteljük a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjukkal ne akadályozzák forradal­mi munkánkat."

Ennek ellenére a foglyok sorsa komolyan foglalkoztatta a bolsevik kormányt. Az első letartóztatási hullámra válaszul a hatóságok túszokat szedtek és figyelmeztettek arra, hogy a kommunisták bántalmazása súlyos következményekkel járna. A foglyok, tanúságuk szerint, mindvégig rettegtek attól, hogy agyonlövik őket. Helyzetük nem romlott akkor sem, amikor 50 kommunista megkísérelt a Karéliai-szoroson át kitörni az erődből és elfog­ták őket. Egy másik alkalommal a kormányhoz hű bolsevikok egy csoportja fényjelzéseket adott a szárazföldnek és világítórakétákat lőtt fel éjszaka. Ennek eredményeként, különösen már­cius 8-a után, a felkelők szigorúbban kezdtek bánni a soraik­ban lévő bolsevikokkal. Március 10-én minden kommunista pa­rancsot kapott, hogy adja le fegyverét és világítóeszközeit. Ezt követően a Forradalmi Bizottság felszólította a lakossá­got, hogy keresse az ellenségnek jelzéseket küldő árulókat. "A helyszínen szolgáltassatok igazságot", írta az Iz­vesztyija "tárgyalás nélkül, a helyzet diktálta törvények szerint". Kisebb összetűzésekre került sor, például amikor két párttagot élelmiszer rejtegetéssel vádoltak meg, és március 11-én a küldöttek konferenciáján közölték, hogy 280 pár cipőt vettek el a bolsevik foglyoktól a jégen lévő állásokat tartó védők részére és cserébe háncsszandálokat adtak. "Na­gyon helyes! A kabátjukat is el kell venni", kiáltozták a kül­döttek, És nyilvánvalóan ez is történt, mert az egyik fogoly később tett tanúvallomása szerint kabátjaikat és cipőiket elkobozták.

xxx

"Felkelésünk a bolsevik elnyomás elleni elemi erejű til­takozó mozgalom, a nép akarata testesül meg benne." Petricsenkó így jellemezte egy amerikai újságírónak Finnországban adott nyilatkozatában a márciusi felkelést. Egyetlen mondattal ragadta meg a felkelés szellemiségét, mi­vel Kronstadt megkülönböztető sajátossága a spontaneitás volt, az a sajátosság, amely a kérdéses időszak parasztfelkeléseit és munkászavargásait egyaránt jellemezte. Mindezeket egyetlen jelenségnek tekintve e mozgalmak a tömegek lázadását jelentet­ték Razin és Pugacsov szellemében, és Kronstadtban a tengeré­szek játszották a kozákok és a sztrelecek szerepét, akikben a szervezett despotizmus elleni örökölt emésztő düh égett. Ugyanez a hagyomány jelent meg 1921-ben is, amely a klasszi­kus "vak és könyörtelen orosz lázadás" új kiadása volt, ahogy Puskin jellemezte a XVIII. század pugacsovsináját. Az anarchisták, a maximalisták és a többi szélsőbaloldali számára végre elérkezett a "társadalmi forra­dalom". A bolsevikok mellé álltak, akiknek jelszavai, melyek közül többet a szindikalistáktól és az eszerektől vettek át, összhangban álltak törekvéseikkel. "Földet a parasztoknak! Le az Ideiglenes Kormánnyal! Munkásellenőrzést a gyárakban!" Forradalmi programként az inkább narodnyik, mint marxista program volt, és erősen hatott az oroszokban szunnyadó népi anarchista ösztönökre.

Októbert követően azonban Lenin és pártja hatalmát kon­szolidálni és az országot a társadalmi káoszból kivezetni akarva megkísérelte az alulról kiinduló forradalmat centra­lizálni és autoriter csatornákba terelni. Törekvési szemben-álltak a parasztok és a munkásosztály vágyaival, akik számá­ra a forradalom a centralizáció és az autoritarianizmus taga­dása volt. A nép egyértelműen helyi kezdeményezésen és önren­delkezésen alapuló decentralizált társadalmat kívánt. Az ala­csonyabb osztályok örök álma volt, hogy a kormány és szervei magukra hagyják őket. Ez és nem más volt az oka annak, hogy a parasztok különbséget tettek a nemességet eltörlő és nekik földet adó "bolsevikok" és az állami gazdaságokat létesítő és a falvakba élelmiszerbegyűjtő csapatokat küldő "kommunisták" között. 1917-ben a bolsevikok egy népi anarchista millenium el­jövetelét ígérték, de hatalomra kerülve visszatértek eredeti centralisztikus axiómáikhoz.

Általában véve az orosz forradalmi tradíción belül két alapvetően egymással szembenálló áramlat található. Az egyik a Lenin és pártja által képviselt centralista áramlat volt, amely a régi rend helyére forradalmi diktatúrát akart állítani, a másik pedig, amit az anarchisták és az eszerek képviseltek, a decentralizált önrendelkezést, az erős központi hatalom hiányát és a nép demokratikus ösztöneire támaszkodó társa­dalmat célul tűző áramlat. Kronstadt, paraszti partikularizmushoz és a spontán lázadás szelleméhez kötődésével, nyilvánvalóan a második áramlathoz tartozott. A centrali­zált despotizmus valamennyi formájával szembenálló tengerészek szembefordultak korábbi bolsevik szövetségeseikkel és az államszocializmus elitista híveivel. Ténylegesen annak taga­dásáig is elmentek, hogy a bolsevik program egyáltalán szocia­lizmusnak tekinthető. A felkelők számára, mint előttük Baku­nyin számára is, a - legalább az alsó osztályok számára biz­tosított - személyes szabadság és önrendelkezés nélküli szo­cializmus nem egyéb, mint az önkényuralom új formája, amely sok szempontból rosszabb, mint az, amit felváltott.

A szemléletmódok e különbsége jelenti az 1921. márciusi konfliktus gyökerét. A bolsevizmus lényegi jellemzője a tö­megek spontaneitásának elutasítása. Lenin meggyőződése szerint a munkások és a parasztok, ha saját elképzeléseiket valósít­ják meg, megelégszenek részleges reformokkal, vagy ami ennél rosszabb, a reakció áldozataivá válnak. Ezért azután a töme­geket "kívülről" kell vezetnie egy elszánt forradalmi élcsa­patnak. Politikai filozófiájának ez volt alaptétele és ezt alkalmazta a kronstadti helyzetre is. Gondosan elemeznünk kell, mondta, a X. Pártkongresszuson, az esemény politikai és gazdasági tanulságait. "Mit jelent ez az esemény? A politikai hatalom átmenetelét a bolsevikok kezéből a vegyes elemek olyan meghatározatlan konglomerátumának vagy szövetségének a kezébe, amely látszólag csak egy kicsit jobboldalibb a bol­sevikoknál, sőt az is lehet, hogy baloldalibb, mint a bolse­vikok - ennyire határozatlan a politikai csoportosulásoknak az az összessége, amely Kronstadtban megkísérelte magához ra­gadni a hatalmat." Bár a felkelést fehérgárdista összeeskü­vésre vezette vissza, pontosan felmérte valódi jelentősé­gét. A mozgalom, mondta, a "kispolgári-anarchista spontanei­tás" ellenforradalma volt, vagyis az adott pillanatban a pa­rasztok és a munkások körében egyaránt uralkodó elégedetlen­séghez kapcsolódó tömegfelkelés. Ennyiben sokkal veszélyesebb a bolsevizmus fennmaradása szempontjából, mint Gyenyikin, Kolcsak és Jugyenyics erői együttvéve.

Lenin mindennél jobban félt egy új pugacsovscsina kitörésétől. Félt attól, hogy az eddig a bolsevi­kokat segítő népi anarchista beállítottság ellenük fordul. Különösen az a tény tette veszélyessé a tengerészeket a fehé­rekkel szemben, hogy a szovjetek nevében keltek fel. A láza­dók, mint Victor Serge megjegyezte, a forradalom testéhez és lelkéhez tartoztak. A nép szenvedéseinek és akaratának adtak hangot és minden más ellenzéki mozgalomnál elevenebben hatottak ezért a bolsevik vezetés lelkiismeretére. Lenin megértette a felkelés mögötti indulatokat. Ugyanolyan módon támadta "kispolgári" és "fél-anarchista" jellegét, ahogy egy negyedszázaddal korábban a közösségek és a kézműves szövetkezetek idejét múlt korát visszasíró narodnyik álmokat támadta. Az ilyen látomások nem voltak összeegyeztethetőek a bolsevikok alapállásával, nem­csak primitívek és hatástalanok, de reakciósak és életképte­lenek is voltak a XX. században, ahol a centralizált ipar és a centralizált ipari gépezet mindenütt győzedelmesen nyomul előre.

Ez az oka, hogy Lenin számára miért jelentett nagyobb kockázatot Kronstadt, mint a polgárháború fehér hadseregei. Olyan eszményt vallott magáénak, amely bár elérhetetlen, de összhangban állt az orosz alsó osztályok legmélyebb vágyai­val. Ha Kronstadt útján halad az ország, ismerte fel Lenin, akkor ez minden hatalom és összetartó erő végét jelenti, és az ország ezer apró darabra hull szét, bekövetkezik egy 1917-hez hasonló káosz és atomizáltság időszaka, ezúttal azonban már az új rend ellen irányul. Ezután az így kelet­kezett légüres teret egy másik központosított rendszer - mindegy, hogy jobb- vagy baloldali - tölti majd be, mivel Oroszország nem képes az anarchia állapotában megmaradni. Így Lenin számára világos volt a teendő: a felkelést bármi áron le kell verni, és Kronstadtban vissza kell állítani a bolsevik rendszert.

 

6.

A felkelés elfojtása

Március 9-én, egy nappal a lázadó erődítmény elleni elve­télt roham után Kamenyev, a bolsevik vezető beszédet mondott Moszkvában a X. Kongresszuson. A hadi helyzet Kronstadtban, mondta, "sokkal elhúzódóbbá" vált, mint azt bárki várta vol­na, így a zendülés felszámolására nem kerülhet sor "a köze­li órákban". Az első támadás korainak bizonyult. A hatóságok, igyekezve mi­nél előbb leszámolni a felkeléssel, mielőtt az külső segítséget kapna, vagy átterjedne a szárazföldre, elhamarkodottan cseleked­tek, hibákat követtek el az előkészületek során és nem elegen­dő mennyiségű csapatot és felszerelést vetettek be, ami azt eredményezte, hogy a rohamot visszaverték és a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek.

De az idő most még jobban sürget, cselekedni kell, mi­előtt a jég olvadásnak indulna. Így Tuhacsevszkij, a bolse­vik parancsnok, a korábbinál sokkal jelentősebb erőket össz­pontosítva egy második támadást készített elő. Tüzérséget és légierőt csoportosítottak át a hadműveleti térségbe. A Kotlin-szigettel szemben mindkét part­szakaszon gyorsan épületeket emeltek, amelyekben az ország minden részéről érkezett friss csapatokat szállásolták el. A március 8-i szörnyűségben szerepet játszó alacsony morál miatt az embereket különös gondossággal válogatták össze. Tisztiiskolások és ifjúkommunisták egész zászlóaljai érkeztek az olyan távoli városokból, mint Szmolenszk, Vityebszk, Rja-zany és Nyizsnij Novgorod, forradalmi hűségük jeléül az "Internacionálét" énekelve. Az önkéntes kommunista csapatok és a Cseka egységek aránya rendkívül magasra emelkedett az új támadó erőkön belül. Rá­adásul rendszerhű ezredeket hívtak északra Ukrajnából és a lengyel frontról, amiket kínai, tatár, baskír és lett csapa­tokkal erősítettek meg, és ezek tagjai sokkal kevésbé haboz­tak, mint a nagyoroszok, mikor a felkelőkre kellett lőniük. Mint egy megfigyelő rámutatott, a kommunisták és a nem-oroszok /inorodtcü/ harcoltak a nép ellen.

A Főparancsnoki Akadémiáról, olyan érett katonai vezetőket, mint Fedko, Urickij és Dübenkó, vezényeltek a roham irányítá­sának támogatására. Dübenko, aki korábban a Petropavlovszk legénységének szürke tagja, majd a forradalom idején kiemelkedő bolsevik vezető volt a flottánál, röpira­tot irt a "Régi kronstadti elvtársaknak" és felszólította a felkelőket, hogy tegyék le fegyvereiket. Ezzel egyidejűleg a kormány minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy csapatait meggyőzze arról, hogy a ten­gerészek ellenforradalmárok. A sajtó és a rádió rögeszmésen ismételgette, hogy a "Fehér Kronstadt" zendülői az emigrán­sok és antant szövetségeseik parancsára cselekszenek. "Át­kozottak legyenek a kronstadti árulók", volt az egyik péter­vári lap szalagcíme, "Kronstadt vörös lesz".

Közben feszült nyugalom ülte meg a régi fővárost. A vég­ső katonai előkészületek befejeződése előtt megakadályozandó új zavargások kitörését Zinovjev további engedményeket tett a lakosságnak, megígérve, többek között, hogy összehívják a párton kívüli munkások városi konferenciáját, és hogy meg­fékezik a párton és kormányzaton belüli "bürokratizmust". Moszkvában egyre többet foglalkoztak a felkelés ügyével. Már­cius 10-én Trockij a helyzetről szóló kegyetlen jelentéssel tért vissza, és előterjesztette a X. Kongresszus zárt ülésén. Az, hogy ezen az estén 300 küldött jelentkezett önként a front­ra, több, mint a résztvevők egyharmada és egy drámai intézke­dés jól mutatja, milyen súlyosnak tekintették a felkelést ki­törése után tíz nappal. Hűségüket bizonyítandó a Munkásellen­zék tagjai és a demokratikus centralisták az elsők között jelentkeztek. Az önkéntesek egyike, a demokratikus centralista, A.M. Rafail beszámolót hagyott maga után a küldöttének az erőd elleni vég­ső rohamban játszott szerepéről. Március 11-én megérkezve Pétervárra, gyorsan szétosztották őket a szárazföldön a Kronstadtól északra és délre összevont csapatok között. Rafail és csoportja Oranienbaumba ment, menetelés közben az"Internacionálé"-t énekelve. Bár közülük sokan részt vettek a harcokban is, fő feladatuk az volt, hogy emeljék a katonák harci szellemét, legyőzzék habozásukat a felkelőkre való tüzeléssel kapcsolatban, meg­győzve őket arról, hogy a forradalmat védelmezik ellenségei­vel szemben. Arra törekedtek továbbá, hogy csökkentsék a csa­patok félelmét a nyílt jégen védelem nélkül való előnyomulástól; a március 8-i összeomlás után az embereket félelemmel töltötte el annak lehetősége, hogy géppuska és ágyútűzbe kerülnek. A küldöttek másik feladata az volt, hogy megkísé­reljék a felkelőket harcuk feladására rávenni. "A szabad szov­jetek" jelentették ki egy Kronstadthoz intézett röpiratokban, valójában "a burzsoázia, a földesurak, a tábornokok, az admi­rálisok és nemesek, a hercegek és más paraziták" hatalmának helyreállítását jelentené; a jelszó csupán elködösíti azt, hogy "A kizsákmányoltak hatalmának, a szovjethatalomnak a megsemmi­sítéséről és a kapitalista kizsákmányolók hatalmának helyreállításáról" van szó. Így most választanotok kell: "vagy velünk a fehérgárdisták ellen, vagy a fehérgárdistákkal ellenünk". A küldöttek először csak kis sikert értek el. A kommunista csa­patok harci szelleme változatlanul alacsony volt, míg a védők szellemében, másfelől, nyoma sem volt a csüggedésnek. Az ügyek ilyen állásáért részben a szovjet katonai stratégia volt bűnös: a bolsevikok, a viborgi amerikai konzul meglepetésére, nem "tanultak a kis támadások eredménytelenségéből". Március 9-én újabb próbálkozásra került sor a jégen annak érde­kében, hogy meghátrálásra kényszerítse a védők megfigyelőit. Másnap a szovjet repülőgépek bombatámadást intéztek az erőd ellen, és az éj leszálltával a szárazföldi lövegek mindkét oldalról kíméletlen ágyútüzet zúdítottak a felkelt védőkre. Ezt 11-én kora reggel újabb inváziós kísérlet követte a déli partról, amit súlyos veszteségeket okozva visszavertek. A nap további része nyugalomban telt el, mivel vastag köd ülte meg az öbölt és lehetetlenné tette a további hadműveleteket. A lá­tási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy egy Oranienbaumból Pétervárra repülő szovjet pilóta tévedésből Kronstadtban szállt le. Hibáját felismerve újra beindította a motorokat és ágyútűz közepette felszállva biztonságban Pétervárra ért.

Az ismétlődő kudarcok ellenére a szovjet parancsnokok, elszánva magukat arra, hogy még a jég összetöredezése előtt leverik a zendülést, elutasították, hogy felfüggesszék az of­fenzívát addig, amíg jobban felkészülnek. Március 12-én megújult a légi-, és tüzérségi támadás, amely szünetekkel egész nap tar­tott, de csak kisebb károkat okozott. Egy emigráns forrás szerint egy bolsevik repülőgépet lelőtt a kronstadti zárótűz és az a Finn-öbölbe zuhant, s ez volt az egyetlen ilyen vesz­teség a felkelés alatt. A következő napon minden a korábbi napok gyakorlata szerint történt, a tüzérségi tüzet egy, a déli partról kiinduló tá­madás követte. A fehér ruhákba öltözött támadók azonban nem jutottak túl messze, mert az előretolt lázadó erődök kereszt­tüze visszavonulása kényszerítette őket. 14-én reggel a sötét­ség leple alatt friss bolsevik egységek nyomultak előre a tüzérségi és géppuskatűz viharában, kényszerültek visszavonul­ni halottakat és sebesülteket hagyva maguk után a jégen. Ez azonban az utolsó kis támadás volt. A következő 72 órában bár a légi- és tüzérségi bombázás folytatódott a korábbiakhoz hasonlóan, minden földi tevékenység szünetelt, ahogy a kommu­nisták minden erőfeszítésüket a felkelő erődítmény rohammal történő bevételének előkészítésére összpontosították.

xxx

Katonai kudarcaik csúcspontján a bolsevikoknak más komoly ne­hézségekkel kellett megküzdeniük. Jelentették például, hogy a Pétervártól délre fekvő Krasznoje Szelo vasúti munkásai nem voltak hajlandóak továbbítani a Kronstadt ellen küldött csapat­szállító vonatokat. Egy másik esetben a Moszkvából érkezett ifjúkommunisták megfigyelték, hogy vonatuk ismételten meg--megállt a Pétervárról Oranienbaumba vezető rövid úton, és bár a mozdony fűtőanyaga rossz volt, mégis szabotázsra gyanakodtak. Sokkal komolyabb incidensre került sor március 16-án a végső rohamot megelőző napon. Oraniembaumban a 27. Omszki Hadosz­tály, amely a polgárháború során kitüntette magát a fehérekkel szemben, zendülést kezdeményezett "menjünk Pétervárra és üs­sük a zsidókat" jelszóval. Az I.F. Fegyko, a Főparancsnoki Akadémia egyik szakértője vezetése alatt álló hü csapatok gyorsan elhagyták támaszpontjukat, körülzárták az omszki lá­zadók laktanyáit és letartóztatták a hangadókat. De a kiáb­rándulás vírusa jelen volt, és még a megbízható kurszánt-ok sem voltak védettek vele szemben: körülbelül ugyanabban az időpontban egy bolsevikellenes összeesküvést lepleztek le a peterhofi parancsnoki iskola növendékei között, többüket letartóztatták és fegyveres kísérettel Pétervárra szállították.

Mégis, az elégedetlenség e jelei ellenére a vörös erők harci szellemében nagymértékű javulás következett be a döntő támadást megelőző két nap során. A X. Kongresszus küldöttei hitelének nagymértékben meg kellett növekednie, hatalmas új fegyvert kaptak a kezükbe: március 15-én a Kongresszus Moszkvában megszavazta az erőszakos rekvirálás természetbeni adóval történő felváltását. Amikor Lenin az ülés előtt meg­hirdette az új programot, egy szibériai szónok kijelentette, hogy "csak mondani kell valamit erről a programról Szibériában és a paraszti rendbontások véget érnek." A fronton lévő küldöttek a hírekről tudomást szerezve sietve közölték azokat a csapatokkal. A hatás jellemző volt. Az egyik komisszár visszaemlékezése szerint azonnal "radikális változás állt be"a katonák hangulatában, akiknek többsége paraszt volt. Az engedmény a hadikommunizmus végének kezdetét jelentette, és a bejelentésnek döntő hatása volt a vörös erők végső küz­delem során tanúsított magatartására.

Körülbelül ugyanebben az időben a kronstadti hangulat­ban is változás állt be, de ellenkező előjellel. Március közepéig a felkelők harci kedve magas szintű volt a velük szembenálló erők nyomasztó túlsúlya ellenére is. "Ma van az autokrácia megdöntésének évfordulója és a komisszárokrácia bukásának előestéje", dicsekedett a kronstadti Izvesztyija március 12-én. A viborgi amerikai konzulátus futára, aki aznap tett látoga­tást az erődben, megjegyezte, hogy "magas szintű a fegyelem és jó a szellem a helyőrségben és a népesség kőében". Hasonló beszámolót küldött egy eszer levelező arról, hogy teljes a rend és a nyugalom a városban és az üzemekben változatlanul dolgoznak. "Hozzá kell kezdenünk Oroszország felszabadításához" mondta neki Petricsenko. "Pétervár lakosságát a mi oldalunkra akarjuk állítani... Kivívjuk a szovjetek igazi hatalmát." Kronstadtban még általános volt a hit, hogy ügye igazságos, és hogy a felkelés hamarosan átterjed a szárazföldre. Már­cius 11-én az Izvesztyija felhívást intézett Oroszország többi részéhez, hogy csatlakozzanak a bolsevik elnyomás elleni harchoz: "Kronstadt értetek harcol, az éhe­zőkért, a fagyoskodókért, a ruhátlanokért... Elvtársak, a kronstadtiak felemelték a felkelés zászlaját és bíznak abban, hogy a munkások és parasztok tízmilliói válaszolnak hívó szavukra. Nem lehet, hogy az itt hasadó hajnal ne hozzon ragyogó napot egész Oroszország és mindenekelőtt Pétervár számára".

Időközben a Forradalmi Bizottság a sziget megerősítésére törekedett a várható támadással szemben. A sötétedés utáni időszakra elsötétítési parancsot adtak ki, hogy megnehezítsék az ellenséges ágyúzást és bombázást. A heves bombázás ellené­re a károk nagyon csekélyek voltak; egy kívülről Kronstadtba érkezett látogató arról számolt be, hogy a védők szerint fisak 14 személyt öltek meg, és négyen sebesültek meg /két tengerész, egy katona és egy civil/. Március 12-én a lázadó Izvesztyija felhívta a figyelmet arra, hogy egy tizennégy éves fiú megsebesült egy erődön kívüli őrjárat tüzétől /senki sem állíthatta meg, magyarázta a lap, mivel apját, egy parasztot, a bolsevikok a múlt évben agyonlőttek falujában/.

De az ügyek rosszabbra fordultak. A várakozásokkal el­lentétben Pétervár semmi jelét nem mutatta annak, hogy csat­lakozni akarna a felkeléshez. A kronstadti Izvesz­tyija néhány példányát kiragasztották az üzemek falára, és egy alkalommal egy teherautó hajtott végig a város utcáin a felkelők röplapjait szórva. Március 7-én az Arzenál gyár munkásai jóváhagyták a kronstadti határozatot és delegátuso­kat küldtek más vállalatokhoz, hogy azok munkásait rávegyék egy, a felkelőket támogató általános sztrájkra. De ezek az erőfeszítések semmire nem vezettek és az engedmé­nyekkel lecsillapított és a csapatok jelenléte által megfélemlített város nyugodt maradt. A tengerészek elárultnak érez­ték magukat, s ez az érzés még sokáig élt bennük azt követően is, hogy mozgalmukat elfojtották. A menekültek Finnországban panaszkodtak amiatt, hogy úgy gondolták, hogy a pétervári munkások "tudják a dolgukat", és hogy a sztrájk forradalommá teljesedik ki. Az elfogott tengerészek, akiket Dan a börtön­ben kikérdezett, ehhez hasonlóan azzal vádolták a munkásokat, hogy eladták őket a kormánynak "egy tál lencséért".

Ténylegesen sehonnan sem várhattak segítséget. Kronstadt egyedül és elszigetelten maradt, kitéve a gyakori légitá­madásoknak és a szárazföldi lövegek ágyútüzének. A bolsevik rohamcsapatok éjszakai portyái miatt a védők nem sokat alhattak; és a hóviharban felkelő járőrök teljesítettek őrszolgá­latot a jégen félcipőben, mivel nem volt csizmájuk. Az üzem­anyagkészletek csökkentek, ezért a kronstadti Izvesz­tyija felhívást intézett az ostromlott lakossághoz, hogy takarékoskodjon az elektromos árammal. a lőszerkészletek is megfogyatkoztak. Március 11-én a védők parancsot kaptak, hogy ne tüzeljenek a kommunista repülőgépekre puskákkal és géppuskákkal, mert a hiábavaló lövöldözések csak a drága lőszert pocsékolják. Ugyanakkor a "katonai szakértők" amiatt panaszkodtak, hogy a tüzérség válogatás nélkül tüzel minden távoli és kétes célra. A megsebesült felkelők száma, bár ala­csony volt, de állandóan növekedett. A hónap közepe táján kimerültek a gyógyszer- és kötszerkészletek és a halálozási ráta erőteljesen növekedett. Március 14-én közös temetési ce­remóniát tartottak a Kronstadti Haditengerészeti Kórházban, és egy másik hasonló szertartásra került sor a Tengerész Katedrálisban 16-án. Ezen az estén a felkelők harci kedve nagymértékben csökkent, amikor egy 12 hüvelykes lövedék Krasznaja Gorkából eltalálta a Szevasztopol fedélze­tét megölve 14 tengerészt és 36-ot megsebesítve.

Ilyen körülmények között, - emlékezett vissza a Forradalmi Bizottság egyik tagja, - nehéz volt fenntartani a felkelés keltette kezdeti lelkesedést. Az ismételt támadások, az élelem és üzemanyaghiány, hidegben őrségben álmatlanul töltött hosszú éjszakák, írta Berkman, aláaknázta a felkelő erőd életerejét. A védők egyre növekvő aggodalommal várták a rohamot, amiről tudták, hogy eljön, és a feszültség és gyanakvás kezdte ki­kezdeni idegeiket. A legfontosabb kérdés Kronstadt ellátási helyzete volt, az a probléma, amit a Titkos Memorandum szer­zője már hetekkel a felkelés kirobbanása előtt látott. Mennyi ideig tudja a külvilágtól elvágott sziget 50.000 lakosát élelmezni? Az első hét végén a napi fél font kenyérből és egy ne­gyed konzervből álló fejadagot nem lehetett tovább fenntar­tani. Március 8-án mindenki kapott egy kis mennyiségű zabot az utolsó négy napra. Kilencedikén egy lisztből és szárított burgonyából készült negyed fontnyi fekete süteményt osztottak ki. A következő napon a kronstadti fémmunkások egyetértettek azzal, hogy konzerv lóhúsból álló különleges ellátmányukat a közösség rendelkezésére bocsássák. Ezeken kívül a felkelés egész ideje alatt csak egy doboz kondenzált tejet, egy hús­konzervet osztottak ki, valamint csak a gyerekeknek egy fél font vajat. Március 15-ére a liszt és a kenyér elfogyott, és csak kismennyiségű konzerv élelmiszer volt az erődben.

Az emberek éheztek, és mint a Pétervári Szovjet megjegyez­te, "az éhség gyakran az erődök kapitulációjának fő tényezője az emberek közötti háborúkban". Kronstadt reménye, hogy egyedül is ki tud tartani a jég olvadásáig, kihunyt és a felkelés vezetői kezdtek olyan mögöttes gondolatokkal foglalkozni, hogy külső segítséget kapnak. Csernovnak a felkelés első napjaiban tett ajánlatát udvariasan visszautasították. De Amikor 16-án megérkezett Vilién báró az Orosz Vöröskereszt nevében élelmet és gyógyszert felajánlva, ajánlatát hálásan fogadták.

xxx

Mint tudjuk, segítség azonban nem érkezett. Arra is már­cius 16-án került sor, hogy Tuhacsevszkij összevonta hadsere­gét a felkelő bástya elleni végső rohamra. Két támadó erő volt, a nagyobbik a Finn-öböl déli partján, a kisebbik pedig a Karéliai-félszigeten helyezkedett el. A kommunista erők létszámát 35.000 és 70.000 közöttire becsülték, akikkel szemben 15.000 védő állt jó fedezék mögött. A tényleges létszám valószínűleg 50.000 körül lehetett /ami kétszerese volt a március 8-i első roham során bevetett erők­nek; amelyből 35.000 tartozott a déli csoportba. A legjobb bolsevik parancsnokok álltak készen a roham vezetésére. Közülük sokan bizonyították hozzáértésüket a polgárháború idején, beleértve Fedkot és Dübenkot a Főparancsnoki Akadémiáról és Vitov Putnot, akit a lázadó 27. Omszki Hadosztály élére állítottak. A kormány mindazon vádja ellenére, hogy Kronstadt fehérgárdis­ta tábornokok műve, a volt cári tisztek sokkal kiemelkedőbb szerepet játszottak a támadó erőknél, mint a védők között. Az északi és a déli csoportok parancsnokai, E.Sz. Kazanszkij és A.I. Szegyjakin éppúgy, mint feletteseik, Tuhacsevszkij és Sz.Sz. Kamenyev /nem rokona a pártvezető L.B. Kamenyevnek/, mindannyian tisztként szolgáltak a cári hadseregben.

A közkatonák harci kedve a korábbinál sokkal jobb volt számszerű súlyuk nagymértékű növekedésének, tisztjeik kiváló képességeinek és a pártdelegátusok fáradhatatlan agitációjának köszönhetően. "Három éven át szenvedtünk az éhségtől, az üzemanyaghiánytól és ehhez hasonlóktól. És most ott ez az áru­lás. Elsöpörjük őket!" Ilyen volt a szovjet propagandagépezet hangvétele, és ez vá­laszra talált a katonák újonnan született elhatározásában, hogy egyszer s mindenkorra leverik a felkelést. A fehér köpe­nyekbe öltözött és téli csizmás embereket elegendő lőszerrel látták el, és külön ollókat kaptak, hogy elvágják a kronstadti erődítményeket és lőállásokat védő szögesdrótot. Minden egyes katona kétnapi kenyér- és konzerv-fejadagot kapott az esetle­ges ellátási nehézségek megelőzésére. Az északi csoport egyik parancsnoka azonban egyáltalán nem emelte a harci kedvet azzal a javaslatával, hogy emberei ne egyenek, mielőtt a csatába men­nek, mert a gyomorsérülés sokkal súlyosabb étkezés után.

Tuhacsevszkij terve az volt, hogy tüzérségi előkészítés után összpontosított gyalogos rohamot hajtanak végre három oldalról, az északi csoport a Kotlin-sziget északi része, a déli csoport pedig déli és keleti része ellen. Az ágyúzás már­cius 16-án délután 2 órakor kezdődött és egész nap tartott. A lövedékek Kronstadtban a temetőhöz közel hullottak le, ahol a halott védők tetemeit égették el. A felkelők kemény tűzzel válaszoltak erődjeikből és lövegállásaikból, valamint a kikö­tőben horgonyzó két hadihajóról. A tüzérségi párbaj során egy kommunista lövedék átszakította a Szevasztopol fedélzetét a hajóban csak kis kárt okozva, de megölt vagy meg­sebesített 50 tengerészt. A Petropavlovszk, hogy elkerülje ezt a sorsot, álcázó füstöt vont maga köré, de másnap telitalálatot kapott, ami megölt öt embert és meg­sebesített hetet. Az ágyútűz mellett még a légierőt is bevetették, hogy bombáz­za az erődöt, valamint a védők állásait. De a szárazföldi tüzérségi tűz és a légibombázás együttesen is csak kevés fizi­kai károsodást okozott és viszonylag kis számú áldozatot követelt a felkelők soraiban. Elsősorban lélektani hatást gyakorolt, tovább csökkentve a védők amúgy is alacsony harci kedvét.

Az éj leszálltával megszűnt a bombázás. Az előző hét ta­pasztalatai alapján a felkelők támadást vártak. Minden ember őrhelyén volt, bár sokaknak nem volt két-három napra való lő­szere. Hosszú időn át teljes csend volt, ahogy a kronstadti erődök és hajók fényszórói pásztázták a jeget a mozgás jelei után kutatva. Végül 17-én hajnali háromkor megkezdődött a tá­madás. A sötétség és az öbölt beborító ködfüggöny védelmében az északi csoport, amely túlnyomórészt a pétervári körzet tisztiiskolásaiból állt, elindult a két oszlopban Szesztroretszkből és Liszü Noszból, az egyik Totleben és Krasznoarmejec erődjei, a másik pedig a Kotlin-sziget és a karéliai partvidék között húzódó hét erőd ellen. Mindkét oszlop élén önként jelentkezett ütköző csapatok haladtak, hogy megtisztít­sák az utat a támadás előtt. Mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék a felfedeztetést. A beszédet megtiltották és a parancsokat suttogva továbbították. A kapcsolatot zseblámpa-jelzésekkel tartották egymással az előnyomuló egységek. Ezenkívül teljes volt a sötétség, és a dohányzást is megtil­tották.

Hajnali öt órakor a Liszü Noszból indult baloldali oszlop, amely 5 zászlóaljból állt, megpillantotta az 5. és 6. számú erődöt, a legkülső felkelő erődítményeket. Parancsra az embe­rek lehasaltak ás a jégen kúszva tették meg a hátralévő távol­ságot, miközben a jég felszínét borító víz áztatta ruhájukat. Elérték a szögesdrót akadályokat és elvágták a drótokat, amikor hirtelen fénybe borították őket a felkelők világító rakétái és fényszórói. A fény olyan erős volt, emlékezett vissza az egyik katonai, "hogy az éjszakát hirtelen fényes nappal vál­totta fel". A 6. számú erőd megadásra szólította fel őket. "A barátaitok vagyunk. A szovjethatalomért harcolunk. Nem lövünk rátok." E felhívást semmibe véve a kurszant-ok szuronyokkal és gránátokkal megrohamozták az erődöket, de visszavonulásra kényszerítették őket, miközben a gyilkos géppuskatűz komoly veszteségeket okozott soraikban. A tisztiiskolások "Hurrá" kiáltásokkal újra és újra megrohamozták az erődöket, végül megtörték a felkelők ellenállását, és heves harc után a két erőd elesett.

Reggelre a köd felszívódott és március 17-e ragyogó nap-sütéses nap volt. A fedezék nélkül maradt kommunisták táma­dást intéztek a megmaradt erődök ellen. Mindkét oldal fanatiku­sán harcolt, és súlyos veszteségeket szenvedett. A felkelők tüzérségének lövedékei felszaggatták a jeget, kis tavakat hozva létre, amely a támadó csapatok katonáinak sírjaivá vált. Az egyik kommunista zászlóaljból Sz.P. Urickij, egy Főpa­rancsnoki Akadémiáról érkezett parancsnok szerint csak tizennyolcan maradtak életben. De az ellenállást fokozatosan felőrölték és a délután közepére valamennyi számozott erődöt bevették, és a kurszant-ok Kronstadt város északkeleti faláig nyomultak előre. Közben a jobboldali hadoszlop, amely csak két századból állt, siker­telenül kísérletezett Totleben erődjének elfoglalásával. Kimerültségük ellenére a védők vad elszántsággal harcoltak, is­mételten visszaverte a támadásokat, miközben mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. A gyalogos rohammal szemben az erőd ágyúi használhatatlanokká váltak, de a felkelők gép­puskái és gránátjai súlyos veszteségeket okoztak. A tiszti­iskolások egy csoportja egy aknamezőre tévedt és sokuk vízbefulladt, amikor a robbanás széttördelte a jeget. Végül a támadók benyomultak az erődbe és a kézitusa egész nap folyt. Totleben erődjét végül csak 18-án hajnali 1 óra tájban sike­rült elfoglalni, amit a közeli Krasznoarmejev bevétele köve­tett.

Közben a déli csoport támadást intézett a város déli és keleti oldala ellen. 17-én hajnali 4-kor lehagyva Oranienbaumot, körülbelül egy órával az északi csoport indulása után, egy nagy erő, géppuskáit és könnyűtüzérségét magával vontat­va, három oszlopban nyomult előre a kronstadti katonai kikötő felé, míg egy negyedik oszlop a Pétervári kapu, a város leg­sebezhetőbb pontja ellen vonult. Még sötét volt, amikor a 79. Gyalogos Brigád előretolt egységei elérték a kikötőt vé­delmező géppuskafészkeket. A fényszórók világítottak, de a sötét és a köd elrejtette a csapatokat a védők szeme elől. A város déli végét elérve a kommunista rohamcsapatok gyorsan felszámolták néhány külső lövegállás legénységének ellenállását. Azután előrenyomulva a környező felkelő állások géppuskáinak és lövegeinek zárótüzébe kerültek. Az ágyúlövedékek és gránátok lyukakat ütöttek a jégbe, miközben a visszapattanó puskago­lyók hófelhőket vertek fel. E gyilkos golyózáporral szembe, kerülve a közelgő alakulatok rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot megpróbálva előrenyomulni. A hátvéd egységek buzdításai és fenyegetései is siettették őket. Nem meglepő azonban, hogy sokan pánikba estek és nem voltak hajlandóak továbbmenni. Amikor két katonát hatalmába kerített a félelem és menedéket kerestek egy, a jégbe fagyott csónak mögött, pa­rancsnokuk azonnal lelőtte őket, majd tovább vezette a többie­ket. A kérdés azonban eldőlt, amikor néhány tehergépkocsinyi fel­kelő érkezett erősítésként és ellentámadásba lendülve vissza­vonulásra kényszerítette a kommunistákat. A küzdelem során a 79. Brigád állományának több, mint fele elesett vagy megse­besült, beleértve a X. Kongresszus számos delegátusát is.

A város keleti részén a támadók szempontjából a helyzet sokkal bátorítóbb volt. Nem sokkal azelőtt, hogy kihajnalodott, a 32-es gyalogos Brigád a 95-ös és 96-os Gyalogos Ez­red támogatásával betört a Pétervári Kapu északi falán és utat nyitott a város belsejébe. Körülbelül ugyanebben az időben a Fegyko parancsnoksága alatt álló 187-es Gyalogos Brigád, élén a tisztiiskolások rohamezredével betörtek a kapun keresztül, nyomukban a 167-es és a 80-as brigáddal. Ekkorra a támadók már súlyos veszteségeket szenvedtek, de a falakon be­lülre jutva az egyik kortárs szavaival élve "ördögként har­coltak". Úgy tűnt, hogy minden ablakból és minden padlásról géppuskák és puskák tüzelnek rájuk. Hullottak a halottak és a sebesül­tek mindkét oldalon, ahogy a csata utcáról-utcára, házról.--házra haladt. De a felkelők még e testvérgyilkos vérengzés közepette, amikor az erődítmények többsége már elesett és a harc a városon belül folyt, sem bántották kommunista foglyai­kat. A Pétervári kapuhoz közel egy kormányegység megrohanta a börtönt, ahol elvtársaikat fogva tartották, betörték az abla­kokat, fegyvereket adtak be a bennlévőknek, akik kiszabadí­tották magukat, és azonnal csatlakoztak a harcolókhoz.

Egész nap szünet nélkül folyt a küzdelem. Számos beszámo­ló tanúsága szerint a kronstadti nők is részt vettek a harcokban, lőszert hordva a védőknek és a tűz alatt tartott utcákon keresztül a városi kórházban lévő elsősegélyhelyre hordva a sebesülteket. Délután 4 órakor a felkelők hirtelen ellentámadásba lendültek, ami visszavonulásra kényszerítette a bolsevikokat és azzal a veszéllyel fenyegette őket, hogy visszakényszerülnek a jégre. De e kritikus pillanatban megérkezett a 27-es Lovasezred és egy pétervári párttagokból álló önkéntes egység, és megállították a támadókat. Éppen mielőtt lenyugodott volna a nap, az oranienbaumi tüzérség megérkezett a városba és tüzet nyi­tott a felkelőkre, aminek pusztító hatása volt. A harc tombolása közepette mindkét oldalon sokan dőltek ki a sorból sebe­sülés, vagy kimerültség miatt. Az este folyamán az északi csoport kurszant-jai északkeletről is behatoltak a vá­rosba és hatalmukba kerítették az erőd főhadiszállását sok foglyot ejtve. Ezután egyesültek déli csoportbeli elvtársaik­kal, akik ekkor a Pétervári kaputól küzdöttek magukat előre a város középpontja felé. Éjféltájban a harc hevessége csökken­ni kezdett. Az utolsó erődök is egymás után estek el. A győze­lem már küszöbön állt.

Március 5-én, mielőtt annyi vér ömlött volna Kronstadtban, a Pétervári Védelmi Bizottság figyelmeztette a felkelő­ket, hogy hangadóik, a "Petricsenkók és Kozlovszkijok" sor­sukra hagyják majd őket és Finnországba menekülnek. Ez a jóslat most beteljesedett. Március 17-én este, amikor már nyilvánvalóan minden elveszett, a Forradalmi Bizottság tizenegy tagja /beleértve Petricsenkót is/ a jégen át Tyerijokiba menekült. /Valk, Pavlov és Perepelkin a csata során esett fogságba, míg Versihint, emlékezzünk rá, a március 8-i első roham idején fogták el a jégen./ Kozlovszkij, Szolovjanov és más, "a felkelőkkel együttműködő" katonai szak­értők ""ugyancsak elmenekültek. Röviddel éjfél előtt több, mint 800 menekült, beleértve a felkelés vezetőit is, elérte a finn partokat. Leginkább nekik kellett tartaniuk a letar­tóztatástól, s így elsőként hagyták el a szigetet, nem be­szélve most a Karéliai-félsziget oldalán lévő számozott erő­dök védőiről. Kétségtelen, hogy az azonnali kivégzéstől való félelem kulcsszerepet játszott kiürítési döntésükben. Bármi is volt indítékuk, menekülésük jelére a védők tömegének exodusa indult meg a Kotlin-szigetről és az azt övező erődökből. A kö­vetkező huszonnégy órában a menekülők hatalmas hulláma - túlnyomórészt tengerészek - kelt át a finn határon. Összes­ségében mintegy 800 000-ren menekültek el, ami a felkelők összlétszámának több, mint fele. Több, mint négyszáz lovat vittek magukkal és 2 500 használhatatlanná tett puskát szedtek össze a finn határőrök a parttól nem messze.

Meg kell jegyezni, hogy a tizenegy napon át tartó kommu­nista bombázás meglepően csekély károkat okozott Kronstadt védőinek soraiban. A visszavonuló tengerészek ellenszegülé­sük utolsó gesztusaként, eltávolították az erődökben lévő lövegek závárzatát és elpusztították a dinamókat, a fényszó­rókat, a géppuskákat és a többi felszerelést. Az északi erődökben alig néhány működőképes fegyver maradt, a kommunisták visszatérésének idejére. Március 17-én éjjel a Petropavlovszk és a Szevasztopol parancsnokai elrendelték a hajók felrobbantását, de a legénység, tudomást szerezve vezetőik meneküléséről nem volt hajlandó végrehajtani a parancsot. Ehelyett a helyszínen őrizetbe vették tisztjeiket és üzene­tet küldtek a szovjet parancsnokságnak, hogy készek megadni magukat. Éjjel 11 óra 50 perckor a kronstadti kommunista főhadiszállás győztes üzenetet küldhetett a Pétervári Védelmi Bizottságnak: "Az ellenforradalom fészkét a Petropavlovszkon és a Szevasztopolon felszámoltuk. A hatalom a szovjethatalommal rokonszenvezek kezében van. A Petropavlovszk és a Szevasztopol beszüntette a katonai tevékenységet. Sür­gető üzeneteket fogtunk, amelyek kérik, hogy állítsuk meg a finn határok felé menekülő tiszteket." Március 18-án a hajnali, órákban a kurszant – egységek elfoglalták a két cirkálót. Időközben néhány végsőkig kitartó csapat kivételével a felkelők még harcoló csoportjai is meg­adták magukat, úgyhogy 18-án délre az erődök és a hajók, va­lamint a város szinte egész területe a kormány kezébe került. Már csak a még mindig kitartó elszigetelt védő csoportok fel­számolási maradt hátra. A délután folyamán az ellenállás meg­szűnt, és Kronstadt ágyui elhallgattak.

A kronstadti csata kegyetlensége vetekedett a polgárháború legvéresebb epizódjaival. A veszteségek mindkét oldalon nagyon nagyok voltak, de a nyílt jégen át az erős fedezékben harcoló védőket támadni kénytelen kommunisták veszteségei jóval sú­lyosabbak voltak. A március 3. és 21. közötti időszakban a hivatalos jelentések szerint a pétervári kórházakba több, mint 4.000 sebesültet és légnyomásos katonát vettek fel, akik közül 527-en a kórházban meghaltak. Ezek az adatok termé­szetesen nem foglalják magukba azoknak a számát, akik a har­cok közben estek el. A csata után olyan sok holttest hevert a jégen, hogy a finn kormány arra kérte Moszkvát: gondoskodjék elszállításukról, mivel attól kell tartani, hogy az olvadással partra sodródnak és járványt okoznak. A hivatalos források a kommunista halottak számát hétszázra, a sebesülteket és légnyomástól sérülteket kettőezer ötszázra becsülik, de egy bolsevik résztvevő szerint ezek az adatok túl alacsonyak annak alapján, aminek a 6. számú erődnél szem­tanúja volt. Más források szerint a vörösök vesztesége körül­belül 25.000 halott volt és sebesültek. De Harold Quarton, a jól tájékozott viborgi konzul szerint a teljes szovjet vesz­teség 10.000 főre tehető, ami a halottak, sebesültek és el­tűntek együttes számát tekintve reális becslésnek tűnik. A X. Kongresszus küldöttei közül tizenöten vesztették életü­ket. A többi elesett bolsevikkal együtt március 24-én kato­nai tiszteletadással temették el őket Péterváron.

A veszteségek a felkelők oldalán jóval kisebbek voltak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevesen estek volna el. A hozzáférhető források nem megbízhatóak, de az egyik jelen­tés a halottak számát 600-ra, a sebesültekét 1000-nél több­re, a harcok során fogságba esettekét pedig mintegy 2.500-ra teszi. A halottak közül nem kevesen a harc végső szakaszának mészár­lása során estek áldozatul. Amikor a falakon belülre kerül­tek, a támadó csapatok vérengző orgiával álltak bosszút el­esett elvtársaikért. A roham során felszított gyűlölet mér­tékére jellemző, hogy az egyik katona sajnálkozott amiatt, ahogy a repülőgépek nem zúdítottak gépfegyvertüzet a jégen át Finnországba menekülő felkelőkre. Trockij, és főparancsnoka, Sz. Sz. Kamenyev beleegyezését adta ahhoz, hogy a fel­kelőkkel szemben vegyi fegyvereket alkalmazzanak, és ha Kronstadt ellenállása tovább tart, akkor a Katonai Vegyipa­ri Főiskola tisztiiskolásai által kidolgozott tüzérséggel és léggömbökkel végrehajtandó gáztámadás tervét is megvaló­sítják.

xxx

A felkelés leverésének hírei gyorsan terjedtek, külön­böző reakciókat keltve a különböző körökben. Nyugat-Európá­ban az orosz menekültek végtelenül lehangolttá váltak. Fáj­lalták, hogy nem sikerült segítséget küldeniük a felkelőknek és támadták Nagy-Britanniát, hogy a harcok kellős közepén aláírta a kereskedelmi szerződést a bolsevikokkal. Az egyik emigráns lap azonban nem esett kétségbe. "Kronstadt tanul­ságai" című vezércikkében kijelentette, hogy az Oroszorság felszabadításáért folyó harc mindaddig folytatódik, amíg a győzelmet ki nem vívják. Grimm professzor is azt írta egy kollégájának, hogy ha Péterváron egy új felkelés törne ki, akkor az csoportjukat nem érheti felkészületlenül.

Oroszországon belül a bolsevikok ujjongtak nehezen kivívott győzelmük miatt. De az ujjongás közepette sajnálkoztak "megtévedt tengerész elvtársaik" miatt. Osztoztak ezekben az érzésekben a külföldről érkezett kommunista látogatók is, akik továbbra is támogatták a rendszert, de bizonytalanság töltötte el őket az ott folyó gyakorlattal kapcsolatban; a bolsevik Oroszország, érveltek, minden fogyatékosságával együtt a történelem első szocialista országa, az első ország, ahol a földesurakat és a burzsoáziát megfosztották hatalmától. Ehhez képest az összes többi más megfontolásnak szemükben csak másodlagos jelentősége van. De sok külföldi kommunistát, mint amilyen Victor Serge is volt, mélyen megzavartak a tör­téntek. És az olyan anarchisták számára, mint Emma Goldman és Alekszander Berkman Kronstadt leverése kiábrándító hatás­sal volt. Március 17. éjszakáján, emlékeztetett Goldman me­moárjában, amikor az ágyúdörgés elhallgatott, a Pétervár fe­lett honoló csend sokkal félelmetesebb volt, mint a korábbi napok szüntelen ágyúzása. Az utolsó órákban Berkman "a bol­sevikokba vetett hitének utolsó szikráit is elveszítette" Pétervár utcáin kóborolva, miközben Goldman szállodájában "végtelen fáradtságot" érezve idegeiben, hitetlenkedve szen­vedett. Ahogy a sötétben ült, Pétervár "kísérteties holt­testnek" tűnt, Fekete köpeny borította be, miközben az utcai lámpák sárga fénye "fejét és lábát" világítja meg. Másnap reggel, március 18-án a pétervári újságok a Párizsi Kommün kitörésének ötvenedik évfordulójára emlékeztető szalagcímekkel jelentek meg. A zenekarok indulókat játszottak és kommunisták meneteltek az utcákon az "Internacionálé"-t éne­kelve. "Egykor számomra diadalmas hangjai" írta Goldman, "most az emberiség lángoló reményének gyászindulóját jelen­tették". /Berkman keserűen írta naplójába: "A győztesek az 1871. évi Kommün évfordulóját ünneplik Trockij és Zinovjev Thierset és Gallifet-et szidja a párizsi felkelők lemészárlásáért."

Kronstadtban időközben a bolsevikok hatalmas erőfeszíté­seket tettek, hogy a felkelés minden nyomát eltüntessék. Pavel Dübenkot nevezték ki az erőd parancsnokává és teljhatalommal ruházták fel azért, hogy megtisztítsa a várost a hivatalostól eltérő véleményektől és az illojális állás­pontoktól. A Kronstadti Szovjet helyett, amit újraélesztettek, egy Vasziljevből, Bergmanból és Gribovból, a három legmegbíz­hatóbb kronstadti bolsevik vezetőből álló revtrojka-t hoztak létre azzal a céllal, hogy segítse az uj parancsnokot. Március 18-án egy új lap, a Vörös Kronstadt jelent meg a városban. A Petropavlovszk és a Szevasztopol hadihajókat átkeresztelték Marat-ra és Párizsi Kommün-re, míg a Horgony tér a Forradalom tere nevet kapta. Azonnali tagrevíziót hajtottak végre a pártban, aminek során több, mint há­romszázötven párttagot zártak ki. "Sebészeti beavatkozást" - ahogy az egyik szerző nevezte - hajtottak végre a szovjet haditengerészetnél: a megbízhatatlan balti tengerészeket a Fekete-tengerre, a Kaszpi-tengerre, az Araira és a távolke­leti Amur Folyami Flottilához vezényelték, a közben vala­mennyi haditengerészeti egységet megtisztították az állí­tólagos Ivanmore-któl - összesen mintegy 15.000 embertől. A végső rohamban részt vett vörös katonákat is szétszórták az ország távoli vidékeire. Alig egy hónappal később vezető­jüket, Tuhacsevszkijt is Antonov partizánjai elleni büntető expedíció irányítására vezényelték a tambovi kerületbe.

Végül már csak Kronstadt túlélőinek sorsáról kell beszá­molnunk. Az elfogott felkelők egyikének ügyét sem tárgyalták nyilvánosan. A harcok során fogságba ejtett több, mint 2.000 személyből tizenhárma kiválasztottak, hogy a zendülés hang­adóiként in camera tárgyalják ügyüket. Az ellen­forradalmi összeesküvés tényének igazolásaként a szovjet sajtó nyomatékosan kiemelte társadalmi hátterüket: 5 nemesi születésű volt tengerésztiszt, egy korábban pap, hét pedig paraszti származású volt. Nevük ismeretlen: egyikük sem tartozott a Forradalmi Bizott­sághoz, aminek négy tagja - Valk, Pavlov, Perepelkin és Versihin - a kormány fogságában volt, s nem voltak a felke­lés során tanácsadó szerepet betöltő "katonai szakértők" sem. Mindenesetre a 13 "hangadó" ügyét március 20-án tárgyalták és valamennyiüket halálra ítélték.

A fogságba esettek közül a szóbeszéd szerint több százat azonnal agyonlőttek Kronstadtban. A többieket a Cseka száraz­földi börtönökbe szállította. A pétervári börtönök tömve vol­tak és a következő hónapok folyamán felkelők százait vitték el ezekből kis csoportokban és lőtték agyon őket. Közöttük volt Perepelkin, akivel Fjodor Dan találkozott a börtönud­varon. Kivégzése előtt részletes beszámolót készített a fel­kelésről, de ennek sorsáról Dan nem tudott semmit. Másokat koncentrációs táborokba küldtek, mint amilyen a híres Fehér tengeri Szolovkij börtön volt, ami soka szá­mára éhség, kimerültség és betegség okozta lassú halált je­lentett. Sok esetben a felkelők hozzátartozóira is hasonló sors várt. Kozlovszkij feleségét és két fiát, akiket március elején tú­szul ejtettek, koncentrációs táborba küldték, csak 11 éves kislánya kerülte el ezt a sorsot.

Mi történt a Finnországba menekült felkelőkkel? Több mint nyolcezren menekültek át a jégen, és menekülttáborokba zárták őket Tyerijokiban, Viborgban és Inoban. Szinte vala­mennyi tengerész és katona volt, csak nagyon kis számban vol­tak közötte civil férfiak, asszonyok és gyerekek. A Vöröskereszt látta el őket élelemmel és ruhaneművel. Sokan kaptak munkát útépítéseknél és más közmunkáknál. De az élet a táborokban nagyon sivár és nyomasztó volt, és a menekültek számára, akiknek kezdetben nem engedték meg, hogy találkozza­nak a helyi lakossággal, nagyon nehéz volt az alkalmazkodás. A finn kormány a Népszövetséghez fordult más országokba történő letelepítésük érdekében, míg a bolsevikok hazatoloncolásukat követelték fegyvereikkel együtt. Amnesztia ígéretére sokan visszatértek az országba, ahol letartóztatták és koncent­rációs táborokba szállították őket. Május és június folyamán csoportjait Dan börtönén utaztak át a kényszermunka és a köze­li halál felé.

Az egyre növekvő levertség és keserűség ellenére Petricsenkó továbbra is élvezte menekülttársai tiszteletét. Legnagyobb hibája az volt, mondták, hogy nem lövette agyon a kommunista vezetőket Kronstadtban. De ő is elismerte, amikor egy amerikai riporter meginterjúvolta Tyerijokiban, hogy a felkelés éretlen és rosszul szervezett volt. "Vereséget szenvedtünk", mondta, "de a mozgalom tovább él, mert magából a népből származik... Hozzám hasonló /milliók/ élnek Oroszországban, akik nem reakciós fehérek és nem gyilkos vörösök, és ezek el fogják pusztítani a bolsevikokat". Petricsenkó száműzetésbeli további életéről csak keveset tu­dunk. Egy, a kronstadti felkeléssel foglalkozó szovjet doku­mentum és visszaemlékezés gyűjtemény szerint a felkelés veze­tőjének egy oroszországi barátjának 1923. november 17-én írott leveléből az a szándéka derül ki, hogy elismerje hibáját és jelzi, hogy folyamodni akar hazatérési engedélyért. Kétséges azonban a levél szerzősége. Egy eszer lapban 1925 decemberében megjelent Petricsenkó cikk tanúsága szerint nem vizsgálta felül a felkelésben játszott szerepét, mely felkelést változatlanul a kommunista párt, vagy inkább annak vezetői dik­tatúrája elleni spontán felkelésnek tartja.

A polgárháború hivatalos szovjet története hibásan írja, hogy Petricsenkó hamarosan elhagyta Finnországot és Csehszlovákiában telepedett le. Valójában közel negyedszázadon át Finnországban maradt. Közvetlenül a vereséget követően, mint láttuk, kész volt együttműködni a nyugat-európai emigráns kö­rökkel, akikkel együtt bízott abban, hogy felszabadítják Oroszországot a bolsevik uralom alól. Később azonban egy szovjetbarát csoporthoz csatlakozott Finnországban. A II. Világháború idején összeütközésbe került a finn hatóságokkal, és 1945-ben hazatelepült Oroszországba, ahol azonnal letartóztatták. Egy börtöntáborban halt meg egy vagy két évvel később.

 

7.

Epilógus

Kronstadt elesett. A felkelők elszántan és bátran harcoltak. De esélyeik a sikerre kezdettől fogva csekélyek voltak. A felkelést, mint ezt maguk a vezetők is el­ismerték, rosszul időzítették és rosszul készítették elő. A tengerészeknek nem volt inváziós erejük, nem számíthattak külső segítségre sem, míg a polgárháborúban győztes bolsevi­kok szabadon összpontosíthatták fegyveres erőik legjavát elle­nük. A Finn-öböl jege még szilárd volt, ami lehetővé tette a kormány számára, hogy nagy erejű gyalogos támadást indíthasson az elszigetelt felkelő erőd ellen. A polgárháború szovjetelle­nes mozgalmaihoz képest Kronstadt kis jelentőségű ügy volt. Ha a bolsevikok meg tudták állítani Gyenyikint, Kolcsakot és Jigyenyicset, meghátrálásra tudták kényszeríteni Pilsudski légióit, akkor Kronstadt önmagában nem jelenthetett komoly ka­tonai fenyegetést.

Ami igazából megriasztotta a bolsevikokat, az annak lehe­tősége volt, hogy a felkelés egy általános szárazföldi felkelés elindítója vagy egy új intervenció támadó éke lehet. Az ország, jól tudták, a tömegfelkeléssel határos nyugtalanság állapotá­ban volt. Eddig elszigeteltségben tudták tartani ellenfelei­ket; de Kronstadt, bár kevesebben vettek részt az események­ben, mint mondjuk a szibériai vagy tambovi parasztfelkelések­ben, jól kiképzett személyi állománya miatt jelentős erőt kép­viselt és távoli területek helyett a Baltikumban helyezkedve el ugródeszkául szolgálhatott volna egy inváziós hadseregnek.

Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy a felkelés győzhetett volna. Az orosz emberek, bármennyire is nekikeseredtek, kime­rültek voltak a háború következtében és demoralizálódtak, és bár sok sérelmet kellett elviselniük a kormány részéről, még mindig jobban féltek egy fehér restaurációtól, mint a gyűlölt kommunistáktól. Továbbá a pétervári sztrájkok, amikbe a tenge­részek reményeiket vetették, már túljutottak csúcspontjukon. Ami a külső támogatást illeti, a nyugati hatalmak felhagytak az intervenciós politikával és lépéseket tettek a bolsevikokkal való megegyezés felé. A felkelés nem hiúsította meg az angol--szovjet kereskedelmi szerződés megkötését, amit a fehérek reméltek, és amitől a bolsevikok féltek; a megállapodást már­cius 16-án alig néhány órával a Kronstadt elleni végső támadás kezdete előtt írták alá Londonban. Ugyanezen a napon Moszkvában barátsági szerződést kötöttek Törökországgal. Kronstadt a len­gyelekkel folytatott tárgyalásokat sem akadályozta meg, mivel a lengyelek nem vágytak újabb harcot kezdeni régi ellenfelük­kel. A rigai szerződést március 18-án Írták alá, miközben a kommunista csapatok az ellenállás utolsó fészkeit számolták fel. Finnország is hátat fordított a felkelőknek és megakadá­lyozta, hogy bármiféle segélyszállítmány is keresztülhaladjon határain. Végül az orosz emigránsok is ugyanolyan megosztottak és tehetetlenek maradtak, mint amilyenek korábban voltak, és semmi esély nem volt az együttműködésre. Wrangel tábornok, aki­nek csapatait szétszórták és harci kedvét megtörték, nem volt olyan helyzetben, hogy segítséget nyújthatott volna; már csupán ahhoz is hónapokra lett volna szükség, hogy csapa­tait mozgósítsa és a Földközi-tengertől a Baltikumba szállít­sa. Egy második front megnyitása délen pedig szinte biztos ve­reséget jelentett volna.

A felkelők számára a siker egyetlen reményét a szárazföld elleni azonnali támadás jelentette. Ha megfogadják a "katonai szakértők" tanácsait és hídfőt építenek ki oranienbaumban, akkor jó esélyük lett volna arra, hogy a Vörös Hadsereg egységei és minden bizonnyal a polgári lakosok is, csatlakozzanak hozzájuk. Egy állam elleni felkelés, mint Alekszander Berkman megfigyel­te, előfeltételezi a kezdeményezés megragadását és az elszánt csapásmérést, nem engedve így időt a kormánynak arra, hogy összeszedje erőit. Ha elszigetelődik vagy kivár a felkelés, az a biztos vereséget jelenti. Ebből a szempontból, mint Berkman megjegyezte, Kronstadt megismételte a Párizsi Kommün végzetes hibáját: ahogy az utóbbi nem indított azonnal támadást Versailles ellen, míg Thiers kormánya szervezetlen volt, úgy Kronstadt sem indult Pétervár ellen, mielőtt a hatóságok fel­készültek volna a védelemre. 1908 márciusában Lenin egy, a Kommünről megemlékező cikkében hasonló észrevételt tett, amikor kijelentette, "a proletariá­tus túlzott nagylelkűsége: az ellenség megsemmisítése helyett igyekszik erkölcsileg hatni rá; semmibe vette a polgárháború­ban a tisztán katonai tevékenység fontosságát és ahelyett, hogy párizsi győzelmét Versailles elleni elszánt előnyomulással koronázta volna meg, elég időt engedett a versailles-i kor­mánynak arra, hogy összegyűjtse sötét erőit felkészülve a májusi véres hétre." Mintha az 1921-es kronstadti kommünről írta volna.

xxx

Nehéz így nem arra a következtetésre jutni, hogy csak idő kérdése volt, hogy a felkelőket leverjék, amit csak megrövidí­tett a szárazföldi invázió. Ez a megállapítás akkor is igaz lenne, ha ki tudtak volna tartani addig, amíg a jég elolvad és segítséget kapnak nyugatról. Nyílt vízzel védve és ellát­va élelemmel, gyógyszerekkel és lőszerrel, néhány héttel to­vább tarthattak volna ki, és súlyosabb veszteségeket okozhat­tak volna a bolsevikoknak, de előbb vagy később összeomlott volna a felkelés, ha nem is csupán a katonai nyomás következ­tében, akkor az erőnek és a gazdasági engedményeknek azon kombinációja következtében, ami megpecsételte a pétervári sztrájkmozgalom és a vidéki parasztfelkelések sorsát is. Az Új Gazdasági Politika mindenütt kifogta a szelet az elégedet­lenség vitorlájából, és ez alól Kronstadt sem volt kivétel.

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamilyen módon Kron­stadt volt a felelős a NEP-ért, bár minden bizonnyal meggyor­sította bevezetését. 1921 márciusára Leninnek már nem volt szüksége további érvekre ahhoz, hogy feladja a hadikommuniz­mus programját, ő és társai a polgárháború vége óta újraérté­kelték gazdaságpolitikájukat és már hetekkel a felkelés kirob­banása előtt megfogalmazták a NEP alapvető vonásait. 1920 de­cemberében, amikor a VIII. Szovjetkongresszuson az eszer és a mensevik küldöttek az élelmiszerrekvirálás eltörlésére és a természetbeni adó bevezetésére szólítottak fel, Lenin már fog­lalkozott e változtatások gondolatával. Több hét telt el azon­ban addig, amíg valamilyen tettekre is sor került. Végül a nyugtalanság terjedése meggyőzte arról, hogy a bolsevik uralom további léte forog kockán és a Poltibüró február 8-i ülésén, amelyen az agrárpolitika egész kérdéskörét áttekintették, ter­vezetet terjesztett elő a rekvirálás terményadóval történő felváltásáról és a parasztok jogáról, hogy miután eleget tet­tek az állammal szembeni kötelezettségeiknek, szabadon ren­delkezhessenek termékeikkel. Az ezt követ5 hetekben a terve­zetet széles körben vitatták a sajtóban. Február 24-én, öt nappal a kronstadti robbanás előtt, Lenin egy részletes ter­vezetet terjesztett a Központi Bizottság elé azzal a céllal, hogy vegyék fel a küszöbönálló X. Pártkongresszus napirend­jére.

De a felkelés jelentőségével tisztában volt a Moszkvában március 8-án megnyílt kongresszus. A népi ellenállás hevessé­gére rávilágítva a felkelés megerősítette azt az érzést, hogy haladéktalanul cselekedni kell, és hogy semmi kétségnek nincs helye az azonnali reformok szükségességével kapcsolatban. A párt látta az írást a falon. Valójában voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy a felkelésre sosem kerül sor, ha a NEP-et legalább egy hónappal azelőtt bevezették volna. Bárhogy is volt, általános volt az egyetértés, hogy a refor­mok nem tűrnek halasztást, különben a bolsevikokat kisöpri a hatalomból a népi düh növekvő hulláma. Kronstadt, mutatott rá Lenin, "mindennél jobban fényt vet a valóságos helyzetre". Lenin látta, hogy a zendülés nem elszigetelt véletlen, hanem a vidéki felkeléseket, az üzemi zavargásokat és a fegyveres erőkön belüli növekvő erjedést átfogó elégedetlenségi hulláin része. A hadikommunizmus gazdasági válsága, jelentette ki, "politikaivá: Kronstadttá" alakult át és a bolsevizmus jövő­je az egyensúlytól függ.

A X. Pártkongresszus, a bolsevizmus történetének legdrá­maibb kongresszusa, alapvető változást jelzett a szovjet po­litikában. - Lenin évekkel korábban a szocializmus oroszországi győzelmének két előfeltételét jelölte meg: a nyugati proletár-forradalmak támogatása és az orosz munkások és parasztok kö­zötti szövetség. 1921-re a feltételek egyike sem valósult meg. Ennek eredmé­nyeként Lenin arra kényszerült, hogy feladja álláspontját, miszerint az európai forradalmak támogatása nélkül a szocia­lizmusba való átmenet lehetetlen. Ebben rejlik lényegét te­kintve a "szocializmus egy országban" magva, mely doktrínát Sztálin fejlesztett ki néhány évvel később, és ami a forra­dalmi folyamat ütemének csökkenését hozta magával; külföldön a tőkés hatalmakhoz, belföldön pedig a parasztsághoz való al­kalmazkodást. A halaszthatatlan és mindennél fontosabb szükség a lázongó vidéki lakosság lecsendesítése volt. Ahogy Lenin a X. Kongresszuson kifejtette, "csak a parasztsággal kötött meg­állapodás mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban addig, amíg más országokban nem zajlik le a forradalom". Három évvel korábban, 1918 márciusában Lenin ehhez hasonló módon vonult vissza a nemzetközi fronton, araikor elutasította a Németország elleni "forradalmi háborút", és aláírta a breszt-litovszki békeszerződést. Most, annak érdekében, hogy "lélegzetvételnyi szünethez" jussanak, amit 1918-ban megtagad­tak a bolsevikoktól, Lenin a hadikommunizmust egy sokkal óva­tosabb és békülékenyebb belpolitikai programmal váltotta fel. "Ki kell elégítenünk a középparasztok gazdasági igényeit és be kell vezetnünk a szabad kereskedelmet", jelentette ki, "különben a világforradalom késlekedése következtében az orosz-országi proletárhatalom fenntartása lehetetlenné válik".

Így március 15-én a X. Pártkongresszus elfogadta azt, amit az egyik küldött /a marxista tudós D.B. Rjazanov/ "paraszti Bresztnek" nevezett. Az intézkedés, ami az Új Gazdasági Po­litika sarokkövét jelentette, a kényszeren alapuló élelmiszer begyűjtést terményadóval váltotta fel, és jogot adott a parasztoknak ahhoz, hogy terményfeleslegükkel szaba­don rendelkezzenek a szabadpiacon. Ez volt az első igazán ko­moly lépés a hadikommunizmusból a vegyes gazdaság felé vezető útón. Valerij Oszinszkijnak a VIII. Szovjetkongresszuson elő­terjesztett központilag irányított elosztásra vonatkozó el-képzelését feladták. A fegyveres útellenőrző osztagokat mind a vasútvonalakról, mind az utakról visszavonták, és a város és a falu közötti kereskedelem megélénkült. Emellett feloszlatták Trockij munkahadseregét, és a szakszervezetek bizonyos mértékű autonómiát kaptak, amibe beletartozott a jog saját hivatalno­kaik választására és arra, hogy szabadon megvitathassák a mun­kások érdekeire kiható valamennyi kérdést. Az ezt követő intéz­kedésekkel helyreállították a magán-kiskereskedelmet és a fogyasz­tói termelést, miközben az állam a gazdaság "meghatározó ágait" - a nehézipart, a külkereskedelmet, a szállítást és a kommu­nikációt - tartotta meg saját kezében. Minden egyes ilyen in­tézkedés koporsószög volt a tömegellenállás koporsójába, mi­közben új életre keltek az orosz városok és falvak. A pa­raszti lázongások néhány hónapig még tovább tartottak Tambovban, Szibériában és a Volga medencéjében, de a kurszánt-egységek és a Cseka csapatai - ugyanolyan, egységek, amilyeneket Kronstadt ellen használtak - a Szinre léptek és 1921 augusztusára a komolyabb ellenállás megszűnt.

Lenin számára a NEP nem csupán olyan átmeneti intézkedés volt, ami a rend helyreállításának és a bolsevik hatalom meg­szilárdításának idejére szólt. "Amíg a nagyüzemi termelés", mondta a X. Kongresszuson "új szerepet nem oszt a parasztság számára, addig biztosítanunk kell, hogy korlátozás nélkül gazdálkodjon." Lenin elismerte, hogy a kollektivizálás a tá­voli jövő kérdése, és hogy elidegenítené a paraszti tulajdont. Sok éven át foglalkoznunk kell vele, mondta "mivel a kisparaszt átalakítása, egész lelkialkatának és habitusának átfor­málása több generáció feladata". Ezzel az engedménnyel Lenin hallgatólagosan elismerte mensevik bírálói érvelésének jogosságát, akik 1917-ben óva intettek el­maradott agrár országuk szocialistává való átalakításának idő előtti megkísérlésétől. Az igazi marxisták, mondták, tudták, hogy az idő még nem jött el, hogy a kis létszámú proletariátus­sal és nagytömegű parasztsággal rendelkező Oroszországban hiányzanak a szocialista forradalom lényegi előfeltételei. Engels is azt írta, hogy semmi sem rosszabb egy éretlen for­radalomnál, aminek során egy szocialista párt jut hatalomra azt megelőzően, hogy az iparosodás és a demokrácia biztosítaná a fejlődéshez szükséges megfelelő feltételeket. A bolsevikok azonban kísérletet tettek arra, amit a történelmi materializ­mus doktrínája lehetetlennek minősít: szocialista forradalmat csinálni azelőtt, hogy ennek szükséges előfeltételei megterem­tődtek volna. Az Új Gazdasági Politika e hiányosságok pótlá­sára tett erőfeszítés volt. Mint Lenin előre látta, a NEP a gazdasági újjáéledés hosszú időszaka kellett legyen, a város és a falu közötti béke időszaka, ami alatt le kellett fektetni a szocialista társadalom alapjait.

xxx

A NEP-nek nagymértékben sikerült csökkentenie az orosz társadalom feszültségeit. De nem elégítette ki Kronstadt és a vele rokonszenvezők követeléseit. Bizonyos, hogy a gabonarekvirálás megszűnt, és hogy eltávolították az útakadályokat, a munkászászlóaljakat feloszlatták és a szakszervezeteknek bizto­sították az államtól való függetlenség bizonyos mértékét. De az állami gazdaságok érintetlenek maradtak, és a kapitalizmus részlegesen újjászületett az ipari szektorban. A proletárdemokrácia elveivel szemben emellett a régi igazgatók és szakem­berek továbbra is kezükben tartották a nagyüzemeket; a munkások továbbra is a "bérrabszolgaság" áldozatai maradtak, akiket a korábbiakhoz hasonlóan kizártak az irányító szerepből.

Természetesen a hadseregben sem éledt újjá a demokrácia. A hajóbizottságok választásának joga és a politikai biztosi intézmény megoldatlan kérdés maradt. Kronstadt után már nem volt kérdés a hatalom decentralizálása agy a katonai fegye­lem enyhítése a flottán belül. Éppen ellenkezőleg, Lenin azt javasolta, Trockijnak, hogy számolják fel a balti flottát, mivel a tengerészek megbízhatatlanok és a hadihajók harci ér­téke is kétséges. De Trockij meggyőzte kollégáit arról, hogy egy ilyen drasztikus lépés szükségtelen. A szovjet tengerésze­tet megtisztították minden más véleményen lévő elemtől, és teljesen újjászervezték, ifjúkommunistákkal töltve fel a hadi­tengerészeti tisztiiskolákat annak érdekében, hogy az elkövet­kező években hü vezetéssel rendelkezzenek. Ugyanakkor a fegyel­met megerősítették a Vörös Hadseregben, és a paraszti és munkás önkéntesekből felállítandó népi milícia tervét egyszer s min­denkorra feladták.

Ami még ennél is fontosabb, a felkelők egyetlen politikai követelését sem teljesítették. Ehelyett inkább a diktatórikus uralom erősödött. A NEP engedményei a valóságban nyíltan a bolsevik hatalmi monopólium megszilárdítását célozták. A X. Kongresszusra készített beszédvázlatában Lenin ezt je­gyezte fel: "Kronstadt tanulsága: a politikában - a párt so­rainak szorosabbra zárása és a párton belüli fegyelem erősítése, a mensevikekkel és a szociálforradalmárokkal szembeni küzdelem fokozása; a gazdaság területén - a középparasztság lehe­tő legnagyobb mértékű kielégítése". Ennek megfelelően a népi kezdeményezés béna, a szabad szovje­tek meghiúsult álom maradt. Az állam nem volt hajlandó hely­reállítani a Petropavlovszk-határozat által követelt szólás- sajtó- és gyülekezési szabadságot, és szaba­don engedni a politikai bűncselekmények elkövetésével vádolt szocialistákat és anarchistákat. Az újjáéledő szovjetek kormányzati koalíciójának bevezetése helyett szisztematikusan elnyomták a baloldali pártokat. Március 17-e éjszakáján szomo­rú egybeesésként a Kronstadti Forradalmi Bizottság Finnország­ba menekülésével, a lemondatott grúz mensevik kormány, Szovjet-Oroszország utolsó ilyen kormánya, nyugat-európai száműzetés­be ment Batumi Fekete-tengeri kikötőjéből. A polgárháború idején, amikor a fehérek minden oldalról szoron­gatták a bolsevikokat, a baloldali szovjetbarát pártoknak az állandó zaklatás és felügyelet viszonyai között bizonytalan létet engedtek. Kronstadt után még ezt sem tűrték tovább. A törvényes ellenzék minden igénye megszűnt 1921 májusában, amikor Lenin kijelentette, hogy a bolsevikokkal rivalizáló minden szocialista helye a fehérgárdisták mellett rácsok mö­gött vagy száműzetésben van. Az elnyomás új hulláma rontott neki a mensevikeknek, az eszereknek és az anarchistáknak, akiket a hatóságok a felkelésben való bűnrészességgel vádoltak. A szerencsésebbeknek engedélyez­ték, hogy külföldre távozzanak, de ezrek átadtak fenn a Cseka hálóján, és száműzték őket messze északra, Szibériába és Közép--Ázsiába. Az év végére a politikai ellenzék tevékeny marad­ványait elhallgattatták vagy a föld alá kényszerítették, és az egypárti uralom megszilárdítása teljessé vált. Így Kronstadt, a tekintélyelvű rendszerek elleni minden sikertelen fel­kelési kísérlethez hasonlóan, a céljával ellentétes eredményt ért el: a népi önkormányzat új korszaka helyett a kommunista diktatúra minden korábbinál nagyobb súllyal nehezedett az or­szágra.

A bolsevik uralom erősödése együtt járt a párton belüli megosztottság felszámolására irányuló törekvéssel. A "párt­demokráciának" nem kegyelmezve Lenin kijelentette, hogy a frakcióharcot azonnal fel kell számolni, ha a rendszer túl­éli a jelenlegi válságot. "Elérkezett az ideje annak", mondta a X. Kongresszuson "hogy véget vessünk az ellenzékiségnek, ami egyáltalán nem hiányzik senkinek; elegünk van az ellen­zékből." Lenin Kronstadtot az ellenzékiek megadásra kényszerítésére szolgáló furkósbotként használta utalva arra, hogy a pártpolitika elleni bírálatuk bátorította a felkelőket arra, hogy fegyvert fogjanak a kormány ellen. Álláspontja erős támogatásra talált hallgatói között, akik osz­tották félelmét attól, hogy egy tömegfelkelés kiveti őket a hatalomból. "Jelenleg", mondta az egyik szónok, "a párton be­lül három frakció létezik és e kongresszusnak meg kell monda­nia, hogy a továbbiakban eltűrünk-e ilyen helyzetet. Vélemé­nyem szerint nem mehetünk, e három frakcióval Kozlovszkij tá­bornok ellen és a pártkongresszusnak ezt ki kell mondania." A küldöttek készséggel engedtek a követelésnek. Egy éles hangú határozatban elítélték a Munkásellenzék programját, mint amely "szindikalista és anarchista elhajlás" a marxista hagyománytól. Egy, "A pártegységről" szóló másik határozatban Kronstadtot példaként idézték arra, hogy a belső vitákat hogyan tudják kihasználni az ellenforradalmi erők, és felszólítottak a pár­ton belüli összes frakció és csoport azonnali feloszlatására. Záróbekezdésében, amit közel három évig titokban tartottak, a Központi Bizottságot rendkívüli hatalommal ruházták fel, fel­jogosítva arra, hogy a párt soraiból kizárja a más véleményen lévőket. Nem sokkal ezután Lenin elrendelte a megtisztítást azért, hogy távol tartsa a megbízhatatlan elemeket. Nyár végére a tag­ságnak közel egynegyedét kizárták a pártból. Egy ilyen érzékeny libertariánus, mint Alekszander Berkman számára Kronstadt olyan kiábrándító tapasztalat volt, ami a bolsevik elmélet és gyakor­lat kritikus felülvizsgálatára vezette. A felkelés, legalábbis annak tragikus drámaisága, mégsem hatott másokra akkoriban döntő jelentőségű eseményként. Nem játszott főszerepet a lenini rendszer politikájának meghatározásában; a külügyek és belügyek terén tett engedmények felé mutató mozgás a polgárháború vége óta folyamatos volt. Fontossága inkább abban rejlik, hogy egy átfogó társadalmi válság - a hadikommunizmusról a NEP-re va­ló áttérés - szimbólumaként jelent meg, mely válságot a Komintern IV. Kongresszusén mondott beszédében a szovjet történelem legsúlyosabb válságának minősített. De mikor az idő múlása meghozta a sztálinista totalitarianizmus új korszakát, a felkelés új jelentőségre tett szert. "Az igaz­ság pillanatában" írta Emma Goldman 1938-ban a nagy tisztoga­tás tetőpontján "a Kronstadtban elfojtott hangok felerősödtek e tizenhét év alatt". "Milyen kár"- tette hozzá -, hogy "a ha­lál hallgatása gyakran sokkal hangosabb, mint az élők hang­ja". A moszkvai perek és a sztálinista terroruralom szemszögéből a felkelés sok szempontból az orosz forradalom története válaszútjának tűnik, a bürokratikus elnyomás győzelmét és a szocia­lizmus decentralizált és libertariánus formájának végső vere­ségét jelezve.

Nem arról van szó, hogy a szovjet totalitarianizmus Kronstadt leverésével kezdődött, vagy hogy ez már akkoriban is szükségszerű volt. "Gyakran mondják", jegyezte meg Victor Serge, "hogy a sztálinizmus gyökerei a bolsevizmus kezdetei­ig nyúlnak vissza." Ezt nem vitatom. Csakhogy a bolsevikok­ban sok más dolog - más dolgok egész tömege - is gyökerezett és azok, akik átélték az első győzelmes forradalom első évei­nek lelkesedését, azok sosem feledhették el azt. Vajon helyén­való-e egy élő embert a holttest halottszemléje során tett orvosi megállapítások alapján megítélni?" Más szavakkal, a húszas évek elején a szovjet társadalom számá­ra még számtalan más út is nyitva maradt. Még, ahogy Serge maga is hangsúlyozta, a bolsevik elméletben s gyakorlatban mindig is jelen volt egy nyíltan vállalt autoritariánus tö­rekvés. Lenin megrögzött elitizmusa, ragaszkodása a centra­lizált vezetéshez és a szigorú pártfegyelemhez, fellépése a polgári szabadságjogok ellen és a terror szentesítése - mind-ez mélyen rányomta bélyegét a kommunista párt és a szovjet ál­lam további fejlődésére. A polgárháború alatt Lenin e politikát a rendkívüli helyzet által kikényszerített rövidtávú intézke­désekként igyekezett igazolni. De a rendkívüli helyzet sosem szűnt meg, és időközben kiépült a jövőbeni totalitariánus rendszer apparátusa. Kronstadt vereségével és a baloldali el­lenzék felszámolásával a dolgozók demokráciájának utolsó való­ságos követelése is a történelembe süllyedt. Ezután a totalitarianizmus, ha nem is elkerülhetetlenné, de véglegessé vált.

1924-ben Lenin meghalt és a bolsevik vezetés heves ha­talmi harcokba bonyolódott. Három évvel később érte el ez a harc csúcspontját, amikor a Központi Bizottság a X. Kongresszus pártegységről szóló titkos záradékára hivatkozva Trockijt kizárta a pártból és nem sokkal később száműzte. Ironikus mó­don, amikor Trockij megfogalmazta saját ellenzéki álláspont­ját Sztálin önkényuralma és bürokratizmusa ellen, Kronstadt szellemét szembefordították vele a libertariánus szocialis­ták, akik emlékeztettek a felkelés leverésében játszott sze­repére. E bírálatokra válaszul Trockij megkísérelte kimutat­ni, hogy közvetlen módon nem vett részt az eseményekben. "Ténykérdés", írta 1938-ban, "hogy a legcsekélyebb mértékben sem vettem részt személyesen Kronstadt pacifikálásában és az ezt követő elnyomásban." Az események folyamán, jelentette ki, mindvégig Moszkvában maradt; Zinovjev intézte az ügyeket Péterváron és az elnyomás a Cseka műve volt, amit Dzerzsinszkij vezetett, aki senki részéről nem tűrt el semmiféle beavatkozást.

Bárhogy is történt, mondta, a felkelést le kellett ver­ni. Az idealisták mindig "túlzásokkal" vádolják a forradalma­kat, amelyek ténylegesen " a forradalmak igazi természetének kitörése, mely forradalmak maguk is a történelem túlzásai\". Kronstadt nem volt egyéb, mint "a kispolgárság fegyveres reakciója a társadalmi forradalom nehézségeire és a proletárdiktatúra szigorára". Ha a bolsevikok nem cselekszenek gyorsan, a felkelés elsöpörte volna őket és utat nyitott volna az ellen­forradalom áradása előtt. Vajon bírálói megtagadják a kormány­tól a jogot arra, hogy megvédje magát, vagy hogy megfegyelmezze saját fegyveres erejét? Eltűrhet-e egyetlen kormány is egy ka­tonai zendülést? Vajon harc nélkül át kellene engedni hatal­munkat? Amit a bolsevikok Kronstadtban tettek, volt Trockij végkövetkeztetése, "tragikus szükségszerűség" volt.

De bírálóit nem győzte meg. Minden bizonykodása ellenére Trockij, mint hadügyi népbiztos és mint a Forradalmi Hadita­nács elnöke általában felelős volt Kronstadt leveréséért. Valójában járt Péterváron, ahol kiadta a március 5-i ultimá­tumot; ellátogatott Oranienbaumba és Krasznaja Gorkába is, és nem kis szerepet játszott a kommunista katonai előkészüle­tek ellenőrzésében, ha nem is olyan döntő szerepet, mint Zinovjev és Tuhacsevszkij. Továbbá, mint Dwight MacDonald erre rá­mutatott, Trockij sosem válaszolt arra a vádra, hogy a bolse­vikok a felkeléssel szükségtelen brutalitással és engesztelhetetlenséggel bántak. Mennyire vették komolyan a békés meg­egyezésre tett kísérleteket? Ha igaz az, hogy a fehérek hasz­not hajthattak volna a párton belüli megosztottságból, akkor vajon a tömegnyomással szemben alkalmazott fojtó diktatúra veszélyei nem voltak-e ennél nagyobbak? Vajon egy sztálinista klikk könnyen át tudta volna venni egy olyan párt feletti ellenőrzést, amely nagyobb mértékű részvételt enged a tömegeknek és nagyobb szabadságot a baloldali ellenzéknek? Ehhez hasonlóan Anton Ciliga támadta azt a bolsevik állítást is, hogy ha Kronstadtot nem verik le, akkor átengedték volna a reakciónak. Ez lehetséges, mondta Ciliga, de az biztos, hogy a forradalmat elpusztították 1921-ben.

Végül a kronstadti győzők estek áldozatául annak a rend­szernek, amit segítettek megteremteni. Trockijt és Zinovjevet "a nép ellenségének" bélyegezték, akik szándékosan segítséget nyújtottak az ellenforradalomnak. A "Júdás Trockij" jelentette ki egy 1939-es szovjet röpirat, telezsúfolta Kronstadtot saját csatlósaival, beleértve a banditákat és a fehérgárdistákat is, miközben szándékosan elterelte a figyelmet erről a szakszer­vezeti kérdéssel. Egy másik sztálinista munka a felkelést Trockij "védencének, a Hetedik Hadsereg parancsnokának, Tuhacsevszkijnek" és a "régi trockistának, Raszkolnyikovnak", a Balti Flotta parancsnokának tulajdonította. Az árulókkal le­számolni a párt az "igazi leninistát és Sztálin közeli ba­rátját, Kliment Vorosilovot küldte /aki a kronstadti fronton csak kis szerepet játszott komisszárként/. A forradalom egymás után nyelte el gyermekeit. Zinovjevet, Tuhacsevszkijt és Dübenkót a nagy tisztogatás során agyon­lőtték; Trockijt Mexikóban meggyilkolta egy szovjet titkos-rendőr; Raszkolnyikov és Lasevics öngyilkosságot követett el. A Kronstadtba ment pártküldöttek közül sokan, mint Pjatakov, Zatonszkij és Bubnov Sztálin börtöneiben tűntek el. Kalinyin szinte az egyedüli túlélő, aki természetes halállal halt meg 1946-ban. De Kronstadt mártírjai tovább élnek, emléküket kegyelettel őrzik az emberek, mint a forradalom ártatlan gyer­mekeinek emlékét.

Paul Avrich: Kronstadt, 1921 Princeton University Press, Princeton, New Jersey 1970

A. Melléklet

Memorandum egy kronatadti felkelés szervezésének kérdéséről^*

Szigorúan bizalmas 1921

Olyan információk érkeznek, amelyek alapján okunk van fel­tételezni, hogy tavasszal felkelés tör ki Kronstadtban. Ha elő­készítése során külső támogatást is kap, számíthatunk a felke­lés teljes sikerére, amit a következő körülmények segítenek.

Jelenleg Kronstadt kikötőjében állomásozik a még ma is je­lentős katonai erőt képviselő Balti Flotta valamennyi csatahajó­ja. Ezzel összefüggésben Kronstadtban ma a legszámottevőbb erőt a flotta matrózai és a kronatadti erődben szolgálatot teljesítő tengerészek jelentik. Minden hatalom a kommunista tengerészek kis csoportja /a helyi Szovjet, a Cseka, a Forradalmi Törvény­szék, a komisszárok, a hajók pártszervestei stb./ kezében összpontosul. A helyőrség többi katonája és a város lakossága nem játszik jelentős szerepet. A tengerészek között a fennál­ló renddel szembeni elégedetlenség sok és tévedhetetlen jele figyelhető meg. A tengerészek valamennyien a felkelőkhöz csat­lakoznának, ha egy kis csoport gyors és határozott fellépéssel magához ragadná a hatalmat Kronstadtban. A tengerészek között már alakulóban van egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb akciók végrehajtására is.

A szovjet kormány pontos információval rendelkezik a ten­gerészek ellenséges érzületéről. A szovjet kormány erre tekintet­tel utolsó alkalommal csak egy heti élelmet küldött Kronstadtba, míg korábban egy hónapra elegendő élelmiszerkészleteket hajózott be. A tengerészek körében olyan erős a szovjet hatóságokkal szembeni ellenszenv, hogy kivezényelték a Vörös Hadsereg egy gyalogos ezredét a Finn-öböl jegén át Kronstadtba vezető utak védelmére. De a felkelés kitörése esetén ez az ezred nem lesz képes a tengerészekkel szemben komoly ellenállást kifejteni, mert ha a felkelést előkészítik, a tengerészek tudni fognak az ezred létéről.

A flotta és a kronstadti erődítmények megszerzése a felke­lés számára fölényt biztosit a Kotlin-szigettől távolabb elhe­lyezkedő erődítmények felett. Ezeknek az erődöknek a tüzérsége nem képes Kronstadtot lőni, míg a kronstadti tüzérség közvetle­nül ezekre az erődökre irányíthatja tüzét. /Az Obrucsev Erődben 1919 májusában kitört felkelést fél órával azután sikerült le­verni, hogy a kronstadti tüzérség lőni kezdte az állásokat./

A bolsevikok számára a felkelés kitörését követően azon­nal igenbe vehető egyetlen katonai támaszpont Krasznaja Gorkában van /az erőd a szárazföldön helyezkedik el a Finn-öböl déli partján/. De a krasznaja gorkai tüzérség ereje messze elmarad a kronstadti hajók és az erőd tüzérségének tűzerejétől. A Kronstadtban állomásozó hajókon legalább 32 tizenkét hüvelykes és 8 tíz hüvelykes ágyú van /nem beszélve a kisebb kaliberűekről, amelyek állapotáról nincs információ/; Krasznaja Gorkában csak 8 tizenkét hüvelykes és 4 nyolc hüvelykes ágyú van, a kisebb kaliberűek pedig nem veszélyesek Kronstadtra. Kiadásul a kronstadti, a krasznaja gorkai erődök és a flotta tüzérségének lőszerellátmányát a kronstadti raktárakban tárolják, így az a felkelők kezébe kerül. Ezért a bolsevikok nem tudják a kronstadti felkelést a krasznaja gorkai tüzérség se­gítségével elfojtani. Az ellenkezőjét kell feltételeznünk: egy Krasznaja Gorka és Kronstadt közötti tüzérségi párbajból az utóbbi kerülne ki győztesen /a Krasznaja Gorkában 1919 májusá­ban /júniusában/ kitört felkelést Kronstadt verte le négy órás tüzérségi tűz után, ami a krasznaja gorkai körzet valamennyi épületét elpusztította - a bolsevikok szándékosan nem lőtték a krasznaja gorkai ütegeket, hogy később is tudják használni azokat/.

A fentiekből világos, hogy kivételesen kedvezőek a körül­mények egy kronstadti felkelés sikeréhez: 1/ a felkelést ener­gikusan szervező összetartó csoport léte; 2/ a tengerészek között terjedő elégedetlenség; 3/ a Kronstadt közvetlen kör­nyezetére szorítkozó kis műveleti övezet, amely biztosítja a felkelés teljes sikerét; 4/ lehetőség arra, hogy a felkelést teljes titokban készítsék elő, ami Kronstadt Oroszországtól va­ló elszigeteltségéből és a tengerészek homogenitásából és szo­lidaritásából következik.

Ha a felkelés sikeres, a bolsevikok, mivel harcra fog­ható hadihajójuk nincs Kronstadton kívül, és mivel nincs le­hetőségük arra, hogy a szárazföldön a kronstadti ütegek elhall­gattatásához elegendő tűzerőt összpontosítsanak /különös tekin­tettel arra, hogy Krasznaja Gorka nem használható fel ilyen célra/, nem lesznek olyan helyzetben, hogy Kronatadtot tüzér­ségi tűzzel vagy összehangolt partraszállási hadművelettel magadásra bírják. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a Kronstadti Erőd és a flotta olyan nagyszámú partraszállás elleni fegyverzettel van felsze­relve, hogy áthatolhatatlan tüzet képes nyitni. A partraszál­láshoz először el kell hallgattatni ezt a tüzérséget, s ehhez a feladathoz a bolsevikok nem rendelkeznek elég erővel, tekin­tettel Kronstadt és a flotta partraszállók ellen harcolókat segítő nehéztüzérségére.

Mindezekre tekintettel a Kronstadtban a felkelést követően kialakuló katonai helyzetet teljes mértékben biztonságosnak kell tekintetnünk és a támaszpont képes lesz a szükséges ideig kitartani.

A belső életfeltételek a felkelést követően azonban vég­zetesek lesznek Kronstadt számára. A felkelést követően csak néhány napra elegendő élelmiszer lesz a városban. Ha Kronstadt nem látja el magát élelemmel közvetlenül a fordulat előtt, és ha nem biztosítják Kronstadt további ellátását, akkor az élelmiszerhiány miatt Kronstadt ismét a bolsevikok uralma alá kerül. Az orosz bolsevikellenes szervezetek nem elég erő­sek ennek az élelmezési problémának a megoldásához, és arra kényszerülnének, hogy a francia kormányhoz forduljanak segít­ségért.

Annak érdekében, hogy Kronstadt élelmiszerellátása köz­vetlenül a felkelés kitörése után biztosítva legyen, arra van szükség, hogy a kitűzött időpont előtt a balti-tengeri kikö­tőkben készen álljanak élelemmel megrakott szállítóhajók, hogy Kronstadtba hajózzanak.

Amellett, hogy az élelmiszerhiány következtében Kronstadt ismét behódolhat a bolsevikok előtt, fennáll annak a veszélye is, hogy a felkelők morálisan megtörnek, ami ugyancsak a bol­sevik uralom helyreállítását eredményezheti. Ez az erkölcsi összeomlás elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha a felkelő ten­gerészek nem kapnak kívülről, mindenekelőtt a Wrangel parancs­noksága alatt álló Orosz Hadseregtől biztosítékot arra, hogy rokonszenveznek velük és támogatják őket; és akkor is, ha a tengerészek úgy érzik, elszigeteltek Oroszország többi részé­től és lehetetlenségnek érzik, hogy a fejkelés továbbterjedve megsemmisítse a szovjethatalmat magában Oroszországban.

Erre tekintettel rendkívül kívánatos lenne, ha a felke­lés kitörése után a lehető legrövidebb időn belül francia hadihajók érkeznének Kronstadtba a francia segítség jelenlé­tét szimbolizálandó. Az ilyen egységek kiválasztása során ki­emelt fontossága van a jelenleg Bizertában állomásozó fekete-tengeri Flottának, mert a Balti Flotta tengerészeinek segít­ségére siető fekete-tengeri tengerészek megérkezése hatalmas lelkesedést keltene az előbbiek között.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem számíthatunk normá­lis hatalmi szervezet működésére Kronstadton, különösen a for­dulatot kővető első napokban nem, és ezzel kapcsolatban a Wrangel tábornok parancsnoksága alatt álló Orosz Hadsereg vagy flotta megérkezése rendkívül jó hatással lehet, amennyi­ben Kronstadtban minden hatalom automatikusan az itt harcoló tisztek kezébe kerülne.

Továbbá ha feltételezzük, hogy a szovjethatalom megsem­misítését célzó katonai hadműveletek Kronstadtból Oroszország­ba tevődnek át, úgy ez a körülmény is sürgetővé teszi a Wrangel tábornok vezette fegyveres erők jelenlétét. Ezzel kapcsolatban szükséges utalni arra, hogy az ilyen hadműveletekhez – vagy az ilyen hadműveletekkel való fenyegetéshez - sebezhetetlen támaszpontként szolgálhat Kronstadt. A Kronstadtból kiinduló hadműveletek legközelebbi célja a védtelen Petrográd kell, hogy legyen, aminek bevétele azt jelenti, hogy a bolsevikok el­leni csatát félig már megnyertük.

Ha azonban a Kronstadtból kiinduló Szovjet-Oroszország elleni hadműveletek megkezdése a közeljövőben különböző okok miatt nem kívánatos, akkor az a tény, hogy a francia főparancs­noksággal együttműködő bolsevikellenes orosz csapatokkal megerő­sített ük, hatalmas jelentőségű lehet Európa katonai és politikai helyzetének alakulása szempontjából az év tavaszán.

Tudomásul kell vennünk azonban azt is, hogy ha a felkelés, kezdeti sikerek után, akár Kronstadt nem megfelelő élelmiszer-ellátottsága, akár a balti tengerészek demoralizálódása, akár pedig az erkölcsi és katonai támogatás hiánya miatt elbukik, az így kialakult helyzetben a szovjethatalom nemhogy gyengébb, hanem erősebb lesz, mint korábban volt és ellenségei hitelüket veszítik.

A fentiekre tekintettel az orosz bolsevikellenes szerveze­tek kitartanak azon álláspontjuk mellett, hogy nem segítik a kronstadti felkelést, ha nem kapnak a francia kormánytól kielé­gítő biztosítékot arra nézve, hogy megteszik a szükséges lépé­seket, különös tekintettel a következőkre: 1/ kötelezi magát arra, hogy anyagi támogatást biztosit a felkelés előkészítésé­hez, aminek kedvező kimeneteléhez egészen csekély összegre, körülbelül 200 ezer frankra van szükség; 2/ kötelezettséget vállal arra, hogy Kronstadtot a fordulat végrehajtása után is támogatja; 3/ lépéseket tesz Kronstadt élelmiszerrel való el­látása érdekében és biztosítja, hogy az első élelmiszerszállítmány közvetlenül a fordulat végrehajtása után megérkezzék Kronstadtba; 4/ kijelenti, hogy egyetért azzal, hogy a fel­kelés után Kronstadtba francia hadihajók és Wrangel tábornok fegyveres erőinek szárazföldi és tengerészeti egységei érkez­zenek.

A fentiekkel kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról, hogy ha a francia Főparancsnokság és az orosz bolsevikellenes szervezetek nem vesznek részt a felkelés előkészítésében és irányításában, a felkelés Kronstadtban akkor is kitör, de a siker rövid időszaka után szükségképpen elbukik. Az utóbbi esetben a szovjethatalom tekintélye nagymértékben megerősö­dik és ellenségei egy nagyon ritka alkalmat - valószínűleg soha vissza nem térő alkalmat - szalasztanak el arra, hogy hatalmukba kerítsék Kronstadtot és súlyos csapást mérjenek a bolsevizmusra, amit nem képes viszonozni.

Ha a francia kormány elvben egyetért a fentiekben kö­zöltekkel, akkor kívánatos lenne kijelölnie egy személyt,: akivel a felkelés szervezői e kérdésben részletesen megálla­podhatnának, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos informá­ciókat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozá­sához szükséges pénzalapokról.

B. melléklet

Amiért harcolunk^*

Az Októberi Forradalom győzelme után a munkásosztály azt remélte, sikerül kivívnia felszabadulását. De az eredmény az emberi személyiség minden korábbinál kíméletlenebb szolgaság­ba vetése volt. Az uralkodó rendőri és csendőri erői a kommu­nista bitorlók kezébe kerültek, akik ahelyett, hogy szabadsá­got adtak volna a népnek, beléoltották az emberekbe az állandó félelmet attól, hogy a Cseka kínzókamráiba kerülhetnek, amely­nek rémségei messze felülmúlták a cári rendszer csendőrsége által elkövetett rémtetteket. A Cseka opricsnyik-jainak szuronyai, golyói - íme ezt vívta ki Szovjet-oroszország munkássága annyi harc és szenvedés után. A munkásállam dicső címe­rét - a sarlót és a kalapácsot - a kommunista hatalmasságok szuronnyal és rácsos ablakkal cserélték fel annak érdekében, hogy biztosítva legyen a kommunista komisszárok és funkcioná­riusok nyugodt élete és hivatali előmenetele.

De a legdicstelenebb és legbűnösebb az az erkölcsi szolgalelkűség, amit a kommunisták bevezettek: a munkások legbel­ső világába is behatoltak és rákényszerítették őket arra, hogy kommunista módon gondolkodjanak. A bürokratizált szakszervezetek segítségével a munkásokat odaláncolták munkahelyeikhez, oly módon, hogy a munka nem öröm forrásává, hanem a rabszol­gaság új formájává vált. A spontán lázadásokban kifejeződő paraszti tiltakozásra és sztrájkokra kényszerítő körülmények között élő munkások megmozdulásaira tömeges kivégzésekkel és vérfürdőkkel válaszoltak, melyeken még a cári generálisok sem tudtak túltenni. A munkások Oroszországa, ahol először emel­ték fel a munka felszabadításának vörös zászlaját, azoknak vé­rében fürdik, akik életüket áldozták a kommunista uralom di­csőségéért. Ebbe a vértengerbe fojtják a kommunisták a munká­sok forradalmának összes nagy és fényes ígéretét és jelsza­vát. Az egyre határozottabban körvonalazódó kép azt mutatja, hogy az orosz kommunista párt annak ellenére, hogy ilyen szín­ben szeretné feltüntetni magát, nem a munkások védelmezője. A munkások érdekei idegenek számára. A hatalmat kezébe ragadva egyedül annak elvesztésétől fél, és nem riad vissza semmiféle eszköztől: a rágalmazástól, az erőszaktól, a megtévesztéstől, a gyilkosságtól és attól, hogy a felkelők családjain bosszút álljon.

Vége szakadt a munkások sok szenvedést elviselő türelmé­nek. A földet itt is, ott is az elnyomás és erőszak elleni felkelés tüze borítja lángba. Terjed a munkások sztrájkmozgalma, de a bolsevik ohrana ügynökei nem alszanak és minden eszközt igénybe vesznek azért, hogy útját állják az elkerül­hetetlenül bekövetkező harmadik forradalomnak és megakadá­lyozzák kitörését. De eljön a forradalom és maguk a munkások hajtják majd végre. A kommunizmus generálisai tudják, hogy ma­ga a nép kelt fel, mert látja, hogy elárulták a szocializmus eszméit. Tudva, hogy nem menekülhetnek a munkások haragja elöl, még megpróbálják opricsnyikjaik segítségével börtönnel, sor-tüzekkel és más atrocitásokkal megfélemlíteni a felkelőket. De a kommunista diktatúra igája alatt élni borzalmasabb, mint meghalni.

A felkelő dolgozó nép megérti, hogy nincs a kommunisták elleni harc és az általuk bevezetett új szolgaság elfogadása között középút. Az úton végig kell menni. A kormány látszó­lag engedményeket tett: a petrográdi tartományban elvezényel­ték az utakat lezáró különítményeket, ás tízmillió aranyru­belt fordítottak külföldi élelmiszer-vásárlásokra. De nem en­gedhetjük, hogy becsapjanak, mert emögött is az úr, a diktá­tor vaskeze rejtőzik, akinek szándéka az, hogy ezerszeresen fizessen vissza minden engedményért, amint ismét megszilár­dul a hatalma.

Nem, nincs középút. Győzelem, vagy halál! Vörös Kronstadt, a jobb- és baloldali ellenforradalmárok ostora példát mutat, Újra forradalmi lépést tett. Felemelte a háromszáz éves monarchia nyomdokaiba lépő kommunista uralom három éves el­nyomása ellen a lázadás zászlaját. Kronstadtban tették le a harmadik forradalom alapelvét, leverték a munkás tömegeket szorító bilincseket, és utat nyitottak a szocialista alkotó­képesség számára.

Ez az új forradalom felrázza a Kelet- és a Nyugat mun­kásait is, példát mutatva, a bürokratikus kommunista "kreati­vitással" szembenálló új szocialista építésre. A külföldi munkástömegek saját szemükkel fogják látni, hogy amit ez idáig a munkások és a parasztok létrehoztak, az nem volt a szo­cializmus. Egyetlen lövés egyetlen csepp vér nélkül tették meg az első lépést. A munkásoknak nincs szükségük vérontásra. Csak önvédelemből használnak fegyvert. A kommunisták gyalázatos és felháborító tettei ellenére megelégszünk azzal, hogy elszigeteljük őket a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjuk ne akadályozza forradalmi munkánkat.

A munkások és a parasztok állhatatosan menetelnek előre, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést polgári rendszeré­vel, és a kommunista pártot Csekájával és államkapitalizmusá­val, amely már a munkás tömegek nyakára tette a kötelet, és azzal fenyegetőzik, hogy megfojtja őket. A mostani felkelés végre lehetőséget teremt a munkások számára, hogy létrehoz­zák szabadon választott szovjetjeiket, amelyek a párt rájuk gyakorolt nyomásától mentesen működhetnek, és hogy a bürokratizálódott szakszervezeteket a munkások, a parasztok, és a dolgozó értelmiség szabad szövetségeivé alakítsák át. Végre széthullik a kommunista autokrácia rendőri klubja.

C. Melléklet

Szocializmus idézőjelben^*

Az Októberi Forradalomban a tengerészek és vöröskatonák, a munkások és parasztok vérüket ontották a szovjetek hatalmá­ért, a munkásköztársaság megteremtéséért. A kommunista párt nem sok figyelmet szentelt a tömegek vágyainak. Olyan csábító jelszavakat írtak zászlajukra, amelyek vonzották a munkáso­kat, saját táborukba vezették őket és megígérték nekik, hogy a szocializmus ragyogó birodalmába vezetik őket, amihez csak a bolsevikok ismerik az odavezető utat.

A munkásokat és a parasztokat természetesen határtalan öröm fogta el. "Végre múltbeli legendává válik a földesurak és a tőkések igája alatti szolgaság" gondolták. Úgy tűnt, el­érkezett a földeken, a gyárakban és az üzemekben végzett sza­bad munka ideje. Úgy tűnt, hogy minden hatalom a dolgozók ke­zébe kerül.

A vonzó propaganda a párt soraiba vezette a munkások gyermekeit, ahol szigorú fegyelem várt rájuk. Ezután a kommu­nisták, elég erősnek érezve magukat, kiűzték a hatalomból a tőlük eltérő szocialista áramlatok híveit, majd magukat a munkásokat és a parasztokat is eltávolították az állam hajó­jából, miközben továbbra is nevükben uralkodtak az országban. Hatalmuk biztosítása érdekében a kommunisták megteremtették a komisszárok önkényuralmát Szovjet-Oroszország polgárainak teste és lelke felett. Minden érv és a dolgozók akarata ellenére hozzákezdtek a munka szabadsága helyett szolgaságot je­lentő államszocializmus felépítéséhez.

A "munkásellenőrzés" viszonyai között szétzilálódott gyárakat és üzleteket ezután nacionalizálták a bolsevikok. A tőkések szolgáiból az állami vállalatok szolgáivá váltak a munkások. Hamarosan már ez sem volt elegendő, ezért tervbe vették a munkagyorsítási rendszer - a Taylor-rendszer - beve­zetését. Az egész dolgozó parasztságot a nép ellenségének nyilvánították, és azonosították a kuláksággal. A kommunisták nagy energiával vetették magukat a parasztok tönkretételébe, az állami gazdaságok - új földbirtokos, az állam gazdaságai­nak rendszerének - megteremtésébe. Ezt kapták a parasztok a bolsevikok szocializmusától újonnan megszerzett földjeik sza­bad használata helyett. Az elrekvirált gabonáért és az elkob­zott állatokért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeit kapták. A csere finom rendszere ez a munkásállamban - a kenyérért cse­rébe golyók és szuronyok!

A polgárok élete reménytelenül egyhangúvá és monotonná vált. Mindenki a hatóságok által megszabott időbeosztáshoz köteles tartani magát. Az egyén személyiségének és a szabad munkás életnek a szabad fejlődése helyett rendkívüli és pél­da nélküli szolgaság rendszere jött létre. Minden önálló gon­dolatot, a bűnös hatóságok tetteinek minden jogos bírálatát börtönbüntetéssel és nem ritkán kivégzéssel torolnak meg. Egy "szocialista társadalomban" az emberi méltóságot semmi-bevevő főbüntetés kezd gyakorivá válni.

Íme, ilyen a szocializmus ragyogó birodalma, amit a kom­munista párt diktatúrája elhozott nekünk. Államszocializmust kaptunk a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításait engedelmesen végrehajtó szovjet funkcionáriusok szov­jetjeivel. Az "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" jelszavát ezek az új "szovjetek" a "Mindent a komisszároknak!" jelszavává torzították. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára nem maradt más, mint az egyhangú és állandó munka.

A helyzet tűrhetetlenné vált és a forradalmi Kronstadt megtette az első lépést, hogy letörje e börtön lakatját. Egy másfajta szocializmusért, a dolgozók szovjet köztársaságáért harcol, ahol a termelők maguk urai és ahol megtermelt termé­keikkel maguk rendelkeznek.

Annotált Bibliográfia

Archívumok

Archive of Russian and East European History and Culture, Co­lumbia University. Az Orosz Országos Bizottság iratanyagában található a felkelés szervezésé­ről Kronstadtban szóló Titkos Memorandum /"Dokladnyija zapiszka po vaproszu ob organyizaclji vossztanyija v Kronstadtye"/ és más, az emigráns köröknek a felkelés ide­jén folytatott tevékenységére vonatkozó iratok. Emellett a Columbia Archives otthont ad számos, Oroszországban akkoriban élő kortárstól származó Kronstadttal kapcsolatos visszaemlékezésnek és dokumentumnak. Ezek közül a leg­fontosabbak: G. A. Cseremsanszkij, "Kronstadtszkoe vossztanyije, 28. fevralja-18 marta 1921"; D. Daragany és N. Zsiguljev, "Kronstadszkoje vossztanyije 1921 g."; "K vasszpominanyijam matrosza szluzsbü 1914 goda"; "Hod szabütyij v Petrogragye va vramja Kronstadtszkava vosszta­nyija" , 1921. március; és "O raszkrütom v Petrogragye zagovorov protyiv Szovjetszkoj vlasztyi", A Veccseka Elnök­sége, 1921. augusztus 29.

The Hoover Institution on War, Revolution, and Peace, Stanford University. M.N. Giers., V.A. Maklakov, E.K. Miller tábornok és P.N. Wrangel báró sok fontos irata ta­lálható itt. A következő különösképpen fontosak: /l/ Giers Archives, D.D. Grimm professzor levele M.N. Giers-nek 1921. március 15. és 31.; G.F. Ceidler professzor le­vele az Orosz Vöröskereszt elnökének, 1921. március 20; valamint Sz.M. Petricsenko és mások levelei Grimm pro­fesszornak és Wrangel tábornoknak, 1921. május 31. /2/ Miller Archives: "Kak nacsalosz vossztanyije v Kronstadtye", 1921. március 12. /3/ A Hoover Library általá­nos gyűjteményében: "Intervju sz oslenami Vremennava Re-volucionnava Komityeta /sz matroszami "Petropavlovszka" Jakovenko, Karpenko i Arhipovüm"; "Pricsiny, pavoü, tye-csenyije i ocenyka Kronstadszkih szabütyij"; és "Szvedenyija iz Petrograda ot aprelja: Kronstadt i otgoloszki evo vosztanyija", 1921. április 12.

The National Archives of the United States, Washington, D.C. Számos, a tárgyba vágó dokumentum található in: State Department, Records Relating to Internal Affairs of Russia and the Soviet Union, 1910-1929. File Number 861.00, különösen Harold B. Quarton, a viborgi amerikai konzul jól tájékozott jelentései. Ezek közül a legfigyelemre-méltóbbak a következők: /l/ két jelentés 1921. április 23-i kelettel az Államtitkárságnak: "Analysis of Foreign Assistance Rendered to the Cronstadt Revolution" és "Cause, Progress and Results of Cronstadt Events" /861.00/ 8619/; és /2/ Edmond Stratton Finnországban élő ameri­kai újságíró interjúja Petricsenkóval, 1921. március 19. in: Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 9. /861.00/8470/.

The Trotsky Archives, Harvard University. Ezek sajnos csak egyetlen, közvet­lenül a felkeléssel kapcsolatos darabot tartalmaznak: Trockij Leninnek 1921. március 15-én kelt üzenetét /T 647/ a "Kronstadttal kapcsolatos rémhírek" eloszlatásának szükségességéről. Számos első kézből származó jelentés található azonban itt a korszak parasztfelke­léseiről.

A fentiek mellett D.D. Grimm professzor Párizsban található, magánkézben lévő iratai is igen értékesek, különösen az emigránsok felkelés ideje alatti és azt követő tevékeny­ségéről.

Könyvek, brossurák és cikkek

Abramovitch, Raphael R. The Soviet Revolution, 1917-1939, New York, 1962. Egy vezető mensevik hasznos tanulmánya.

Alexander, Hunter. "The Kronstadt Revolt of 1921 and Stefan Petricsenko" Ukrainian Quarterly, XXIII, Ősz 1967, 255-263.

Antonovscsina, Tambov, 1923. Az antonov mozgalommal kapcsolatos cikkek és anyagok értékes gyűjteménye.

Anweiler, Oskar. Die Ratebewegung in Russland, 1905-1921. Leiden, 1958. A szovjetekkel foglalkozó úttörő tanulmány.

Avrich, Paul. "The Bolshevik Revolution and Workers Control in Russian Industry." Slavic Review, XXII. 1963. március, 47-63.

Avrich, Paul. The Russian Anarchists, Princenton,1967.

Balabanoff, Angelica. Impressions o f Lenin. Ann Arbor, 1964.

Balabanoff, Angelica. My Life as a Rebel. New York, 1938. A Kom­munista Internacionálé első titkárának visszaemlékezései.

Baltyiszkije morjaki v padgatovke i provegyenyij Velikoj Oktyjabrszkoj szocialiszt i -csekszkoj revolucij. Ed. P.N. Mordvi-nov, Moszkva, 1957.

Baltyijszkij flot v Oktyjabrsz­koj revoluciji i grazsdanszkoj vojnye. Ed. A.K. Drezen. Leningrád, 1932.

Barmine, Alexander. One Who Survived. New York, 1945.

Berkman, Alexander. The "Anti-Climax". Berlin, 1925. Berkman naplójának, a The Bolshevik Myth-nek befejező fejezete.

Berkman, Alexander. The Bolshevik Myth/Dairy, 1920-1922/. New York, 1925. Egy, a kronstadti felkelés idején Péterváron tartózkodó jól tájékozott anarchistának a visszaemlékezései.

Berkman, Alexander. The Kronstadt Rebellion, Berlin. 1922. Rövid, de lényegre törő beszámoló a felkelésről anarchista szemszögből.

Bogdanov, A.V. Moriaki-baltyijszkü v 1917 g . Moszkva, 1955.

Bogdanov, M.A. Razgrom zapadnoszibirszkava kulacsko-eszerovszkava mjatyezsa 1921 g. Tiumen, 1961.

Boldin, P.I. "Menyseviki v Kronstadtszkom mjatyezse", Krasznaja Latopisz, 1931. 3. szám, 5-31. pp.

Browder, R.P. és A.F. Kerensky, szerk. The Russian Provisional Government, 1917. 3. kötet, Staníord, 1961.

Bunyan, James. The Origin of Forced Labor in the Sovlet State, 1917-1921:Documents and Mate­rials. Baltimore, 1967.

Carr, Edwrad Hallett. The Bolshevik Revolution, 1917-1923. 3. kötet, New York, 1951-1953. Kronstadtról ugyan keveset mond, de a forra­dalmi korszak alatti bolsevik elmélet és gyakorlat mo­numentális foglalata.

Carroll, E. Malcom. Soviet Communism and Western Opinion, 1919-1921. Chapel Hill, 1965.

Chamberlin, William Henry. The Russian Revolution, 1917-1921. 2. kötet, New York, 1935. A forradalom kiemelkedő jelentőségű történeti írása, amely értékeit még eredeti megjelenése után több, mint harminc évvel is őrzi.

Ciliga, Anton. The Kronstadt Revolt. London, 1942. Rövid, de átfogó elemzés.

Cohn, Norman. Warrant for Genocide. London, 1967.

Crossman, Richard, szerk. The God That Fai­led. New York, 195O.

Dallin, David and Boris Nicolaevsky. Forced Labor in Soviet Russia. New Haven, 1947.

Dan. F.I. Dva goda szkitanyij /1919-1921/. Berlin. 1922. A felkelés idején Péterváron bebörtönzött vezető mensevik fontos visszaemlékezése.

Daniels, Robert. V. The Conscienceof the Revolution:Communist Opposition in Soviet Russia. Cambridge, Mads., 1960. A kommunista párton belüli ellenzéki mozgal­makkal foglalkozó fontos tanulmány.

Daniels, Robert. V. "The Kronstadt Revolt of 1921: A Study in the Dynymics of Revolution." American Slavic and East European Review, X. December 1951., 241-254. pp. Hasznos cikk.

Degras, Jane, szerk. The Communist Inter­national, 1919-1943. 3. kötet, London, 1956-1965.

Gyeszjatyij szjezd RKP/b/, mart 1921 goda. Moszkva, 1963. A felkelés idején Moszkvában ülésező drámai X. Pártkongresszus jegyzőkönyve.

Deutscher, Isaac. The Prophet Armed: Trotsky 1879-1921. New York, 1954. A klasszikus háromkötetes életrajz első kötete.

Deutscher, Isaac. Soviet Trade Unions. London. 1950. Az 1920-1921-ben zajlott szakszervezeti vi­ta rövid, de alapos tárgyalása.

Dewar, Margaret. Labour Policy in the USSR, 1917-1928. London, 1956.

Dukes, Paul. Red Dusk and the Morrow, New York, 1922.

Dukes, Paul. The Story of "ST 25". London, 1938.

Dybenko, P.E. Iz nyedr carszkovo flota velikomu Oktyabrju, Moszkva, 1928.

Erickson, John. The Soviet High Command. London, 1962. A szovjet fegyveres erők fejlődésével fog­lalkozó kiemelkedő fontosságú tanulmány.

Fainsod, Merle. Smolensk under Soviet Rule. Cambridge, Mass., 1958.

Fedeli, Ugo. Dalia insurrezione dei contadini in Ucraina alla rivolta di Cronstadt. Milánó, 1950.

Fischer, Louis. The Soviets in World Affairs. 2. kötet, Princeton, 1951.

Fischer, Harold H. The Famine in Soviet Russia, 1919-1923. New York, 1927.

Flerovskij, I.P. Bolsevisztszkij Kronstadt v 1917 godu/ po licsnüm vaszpominanyijam/, Leningrád, 1957.

Flerovskij, I.P. "Julijszkij polityecsiszkij urók", Proletarszkaja Revolucija, 1926., 7. szám, 57-89.pp.

Flerovskij, I.P. "Mjatyezs mobil izovánnüh matroszov v Petyerburge 14 oktyjabrja 1918. g. /Proletarszkaja Revoljucija, 1926. 8. szám 218-237. pp. Az 1921-es zendülés és előzményének megvilágító erejű bemutatása.

Genkina, E.B. Parehod Szovjetszkovo gaszudartsztva k novoj ekono-micseszkoj po1ityike /1921-1922/ Moszkva, 1954.

Genkina, E.B. "V.I. Lenin i perehod k novoj ekonomicseszkoj politylke", Vaproszü Isztoriji, 1964, 5. szám, 3-27. pp.

Goldman, Emma. Living My Life. New York, 1934. Egy híres anarchista közismert önéletírása a kronstadti felkeléssel kapcsolatos eleven benyomásokkal.

Goldman, Emma. Trotsky Protest Too Much. Glasgow, 1938. Válasz Trockljnak Kronstadttal kapcsolatban.

Golinkov, D.L. "Razgrom ocsagov vnutrennyej kontrrevoluciji v Szovjetszkoj Rossziji", Vaproszü Isztoriji, 1968., 1. szám, 133.-149. pp.

Gonyenyija na anarhizm v Szov­jetszkoj Rossziji, Berlin, 1922.

Grazsdanszkaja Vajna, 19 18-1921, 3. kötet, Moszkva. 1928-1930. I. kötetben közli Sz. Urickij, egy bolsevik katonai vezető cikkét a Kronstadt elleni rohamról, amihez jó katonai térképet csatoltak.

Great Britain, Documents on British Foreign Policy,1919- 1939. I. Sorozat, XII, London, 1962.

Jarcsuk, E.Kronstadt v russzkoj revoljuciji, New York. Anarchista beszámoló Kronstadtról.

Íz isztoriji Vszerosszijszkoj csrezvücsajnoj komisziji, 1917-1921 gg. Szbornyik dokumentov. Moszkva, 1938.

Kak tambovszkije kresztyjanyije borjatazja za szvabodu, hely nélkül, 1921. A tambovi parasztfelkelésről írott eszer brossura.

Katkov, Geroge. "The Kronstadt Rising", St.Antonys Papers. No. 6., London, 1959. 9-74. pp. Úttörö tanulmány.

Kogan, F. Kronstadt v 1905-1906 gg. Moszkva, 1926.

Kolbin, I.N. "Kronstadt ot fevrakja do kornyilovsxkih dnyej", Krasznaja Letopisz, 1927., 2. szám, 134-161. pp.

Kolbin, I.N. Kronstadt v 1917 godu. Moszkva, 1932.

Kollontaj, Alexandra. The WorkersOpposition in Russia. Chicago, 1921.

Korablev, Revoljucionnüje vossztanyija na Baltylkev 1905-1906 g g. Leningrád, 1956.

Kornatovszki j, N.A., szerk. Kronstadtszkij mjatyezs: szbornyik sztatyej, vasszpominanyiji dokumentov. Leningrád, 1931. A felkeléssel kapcsolatos visszaemlé­kezések és dokumentumok alapgyűjteménye.

Krisztman, L.N. Gerojicseszkij period velikoj russzkoj revoluciji, második kiadás, Moszkva, 1926. Alapos tanulmány a hadi-kommunizmusról.

Kronstadt:kratkij putyev ogyitye1. szerk. I.P. Vinokurov et al. Leningrád, 1963.

"Kronstadtszkoje vossztanyije, 1906 g."Krasznyij Arhiv, 1936. 4. szám, 91-116. pp.

Kronstadtszkoje vossztanyije, 1921-1956. Berlin, 1956. Kevés a tudományos értéke.

Kuzmin, M. Kronstadtszkij mjatyezs, Leningrád, 1931. Népszerű történeti munka, aminek kevés a haszna a szakemberek számára.

Kuznyecov, V. Iz vaszoominanyiji politrabotnyika. Moszkva, 1930.

Lazarevics, "Kronstadtszkoje vossztanyi­je". Borba, 1921. 1-2. szám, 3-8.pp. Hasznos eszer szemszögű elemzés.

Lenin, V.I. Polnoje szobranyije szo-csinyenyij i. Ötödik kiadás, 55. kötet, Moszk­va, 1958-1965.

Lencner, L.A. Kronstadt v 1905-1906 gg .;vaszpominanyija. Moszkva, 1956.

Leonidov, O. Likvidacija Kronstadsztkava mjatyezsa /mart 1921 g./ Moszkva 1939. Sztálinista értekezés.

Lidell Hart, B.H., szark. The Red A r m y. New York, 1956.

Lukomszkij, A.S. Voszpominanyija. két kötet, Berlin, 1922.

Lurje M.L. (szerk.) "Kronstadtszkije marjaki v julszkom vüsztupenyiji 1917 goda", Krasznaja Letopisz, 1932., 3. szám, 76-105. pp.

Lurje M.L. (szerk.) "Kronstadtszkij mjatyezs 1921 goda v Szovjetszkoj i beloj lityerature i pecsati", Krasznaja Leto­pisz, 1931. 2. szám, 225-24O. pp. Hasznos bitJiog-ráfiai áttekintés.

Lurje M.L. (szerk.) "Ocenyka Kronstadtszkovo mjatyezsa v praizvegyenyijah V.I. Lenyina", Krasznaja Letopisz, 1931., 3. szám, 166-175. pp. Lenin megállapításai a felkeléssel kapcsolatban.

Macdonald, Dwight. "Kronstadt Again", The New In­ternational, 1939. október, 315-316. pp.

Macdonald, Dwight. "Once More: Kronstadt", The New International, 1938. július, 212-214. pp. Éles hangú válasz Trockijnak.

Mahno, N.I. "Pamjatyi Kronstadtszkovo vossztanyija", Gyelo Truda, 1926. 10. szám, 3-4. pp.

Maximoff, G.P. The Guillotine at Work. Chicago, 1940.

Medvegyev, V.K. "Kronstadt v ijulszkije dnyi 1917 goda", Isztoricaeazkije Zapiszki, XLII, 1953., 262-265. pp.

Mett, Ida. La Commune de Cronstadt: Crépuscule sanglant des Soviets. Paris, 1949. Rövid, de jóltájékozott és érzékeny történeti munka anarchista szemszögből. Jelentéktelen mértékben rövidített angol nyelvű fordí­tása: The Kronstadt Commune, London, 1967. Solidarity Press kiadása

Miljukov, P.N. Russia Today and Tomorrow. New York, 1922.

Morizet, André. Chez Lénine et Trotski, Moszkva 1921. Párizs, 1922.

Nyesztrojev G. Makszimalizm i bolsevizm. Moszkva, 1919.

Nyikulin. L.V. Tuhacsevszkij , Moszkva, 1964.

"Obrazovanyije szevero-zabadnava Pravityelsztva", Arhiv russzkoj revoljuciji, I. 1922., 295-308. pp.

Oktyabrszkij szkval /Marjaki Baltyijszkava flota v 1917 godu/. Szerk. P.F. Kugyelli és I.V. Jegorov, Leningrád, 1927.

Oszinszkij, N. /V.V. Obolenszkij/. Gaszudarsztven-noje ragulirovanyije kreszty-jansztkava hazjasztva, Moszkva, 1920.

Parvilahti, Unto. Berias Gardens: A Slave Laborers Experiences in the Soviet Utopia. New York, 1960.

Pearce, Brian. "1921 and All That." Labour Review, V, 1960. október-november, 84-92. pp.

Petras, V.V."Morjaki Baltyiszkava flota v borbe za pabjedu Oktyjabrja, Leningrád, 1966.

Petricsenko, S.M. "O pricsinah Kronstadtszkava vassztanyija", Znamja Borbü, 14-15. szám, 1925 december - 1926 január, 4-8. pp.

Petricsenko, S.M. Pravda o Kronstadtszkih szobütyij ah, h.n. 1921. Ez a két írás fontos beszá­moló a felkelésről fő vezetője tollából.

Petrov-Skitaletz, E.The Kronstadt Thesis for a Free Russian Government. New York, 1964.

Poljakov, Ju. A. Perehod k nyepu i Szovjetszkoje kresztyjansztvo, Moszkva, 1967. Sok információt tartalmazó munka az orosz parasztságról a felkelés idején.

Pollack, Emanuel. The Kronstadt Rebellion. New York, 1959. Nagymértékben támaszkodik Berkmanra és egy-két más munkára.

Pravda o Kronstadte, Prága, 1921. A legfon­tosabb forrás, ami a felkelők napilapjának valamennyi számát tartalmazza.

Protokovitch, S.N. The Economic Condition of Soviet Russia. London, 1924.

Puhov, A.Sz. Baltyijszkij flot na zasitye Petrograda/1919 g./, Moszk­va, 1958.

Puhov, A.Sz. Kronstadtszkij mjatyezs v 1921 g. Leningrád, 1931. A legjobb szovjet beszámoló. Ettől némileg eltérő tartalommal sorozat formájában megjelent in: Krasznaja Letopisz, 1930-1931-es évfolyam

Puhov, G.Sz. Kak váruszlálszja Petrograda, Moszkva, 1933.

Rabinovics, Sz.E. "Gyelegátü 10-bo szjezda RKP/b/ pad Kronstadtom v 1921 godu", Krasznaja Letopisz, 1931, 2. szám, 22-55. pp.

Rabota eszerov zagranyicej. Moszkva, 1922. A felkelők számára segélyalapot gyűjtő külföldön élő eszerek leveleit tartalmazza.

Rafail, M.A. Kronstadtszkij mjatyezs /Iz dnyevnyika politraboti-k a/, h.n. /Harkov/, 1921. A X. Pártkongresszus küldöt­tének visszaemlékezései, aki önkéntesként harcolt a kronstadti fronton.

Raszkolnyikov, F.F. /Iljin/. Kronstadt i Pi­tyer v 1917 godu, Moszkva, 1925.

Rotyin, I.P. Sztranica isztoriji partiji, Moszkva, 1958.

Schapiro, Leonard. The Communist Party of the Soviet Union. New York, 1960. A legjobb általános párttörténet.

Schapiro, Leonard. The Origin of the Communist Autocracy. Cambridge, Mass., 1956. Kiemelkedő fontosságú munka a felkelés rövid elemzésével.

Scheuer, Georg. Von Lenin bis . . . ? Die Geschichte einer Konterrevo1ution. Bécs, 1954.

Serge, Victor. Memoirs of a Revolutionary,1901-1941. Fordította és szerkesztette Peter Sedgwick. London, 1963. A felkelés rokonszenvező bírálójának visszaemlékezései.

Serge, Victor. "Once More: Kronatadt", The New International, 1938. július, 211-212. pp.

Serge, Victor. "Reply to Trotsky", The New International, 1939. február, 53-54. pp.

Shalov, A.V. "Isztoricseszkij ocserk krepostyi Kronstadt" Kronstadt, 1904. Részletes beszámoló Kron-stadt korai történetéről.

Singleton, Seth. "The Tambov Revolt /1920-1921/." Slavic Review, XXV. 1966. szeptember 497-512. pp.

Slepkov, A. Kronstadtszkij mjatyezs. Moszkva, 1923.

Smith, C. Jay. Finland and the Russian Revolutlon, 1917-1922. Athén, Ga. 1958.

Szofinov. P.G. Isztoricseszkij povorot /perehod k novoj ekonomicseszkoj politike/, Moszkva, 1964.

Sojuz S-R Makszimalisztov. O rabocsem kont­role. Moszkva, 198.

Sojuz S-R Makszimalisztov. Trudovaja szoveckaja respublika, Moszkva, 1918.

Steinberg, I.N. Als ich Volkskommissar war. München, 1929.

Steinberg, I.N. In the Workshop of the Revo1ution . New York, 1953.

Sukhanov, N.N. The Russian Revolution, 1917. Trans. and ed. Joel Carmichael. New York, 1955.

Todoroszkij, A.I. Marsal Tuhacsevazkij, Moszkva, 1963.

Trifonov, I. Ja. Klasszü i klasszovaja borba v SZSZSZR v nacsale nyepa /1921-1923 gg./ l. kötet: Borba sz váruzsennoj kilatszkoj kontrrevoljucijej, Leningrád, 1964. Az 1920-1922. évi parasztfelkelésekről szóló bibliografikus tanulmány.

Trockij, L.D. "Escse ob uszmirenyij Kronstadta", Bjulletin Oppoziciji, 1938. október 10. Angol fordítása: "More on the Suppression of Kronstadt", The New International, 1938. augusztus, 249-250. pp.

Trockij, L.D. Kak váruzhalasz revoljucija, 3. kötet, in5, Moszkva, 1923-1925.

Trockij, L.D. The Revolution Betrayed. New York, 1937.

Trockij, L.D. "Sumiha vakrug Kronstadta", Bjulletin Oppoziciji, 1938. május-június, 22-26. pp. Angol for­dítása: "Hue and Cry over Cronstadt", The New International, 1983. április, 103-106. pp. Ez és a korábbi írás tartalmazza Trockij védekezését a kronstadti ügyben játszott szerepével kapcsolatban.

Trockij, L.D. Stalin:An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.

Ceidler, G. O sznabzsenyij i Petyerburga, Viborg, 1921.

Tuhacsevszkij, M.N. "Borba sz kontrrovoljucionnümi vassztanyi-jami", Vojna i Revoljucija, 1926. 8. szám. 3-15. pp. Az Antonov-mozgalom felszámolásáról.

Vargyin, I.Revoljucija i mensevizm, Moszkva, 1925.

Vognye revoljáciji, szerk. L. Gurviscs, Moszkva, 1933.

Vajennüje vossztanyija v Baltyi-ka v 1905-1906 g g . szerk. A. K. Drezen, Moszkva, 1933.

Voline /V.H. Eikhenbaum/.La Révolutlon inconnue /1917-1921/. Párizs, 1943. Érde­kes részt tartalmaz a felkelésről anarchista szemszögből.

Voronyevszkij, V. és N. Henrikszon, Kronstadtszkaja kréposzty-kljucs Lenyingradu. Leningrád, 1926

Vorosilov, K.E. "Iz isztoriji podavlenyija Kronstadtszkava mjatyeazsa", Vojenno-Isztoricseszkij Zsurnal, 1961, 3. szám, 15-35. pp.

Vasz moj vszeroszijszkij szjezd szovjetov rabocsih, kresztyjanszkih, krasznoarmejszkiji kazacsih gyeputatov. Sztyenograficseszkij atcsot /22-29 gyekabrja 1920 goda/. Moszkva, 1921.

White, D. Fedetoff. The Growth of the Red Army. Princeton. 1944. Az Orosz Birodalmi Haditengeré­szet volt tisztjének értékes munkája. Jó beszámoló talál­ható benne a felkelés katonai oldaláról.

Wollenberg, Erich. The Red Army, London 1938.

Wrangel, P.N. The Memoirs of General Wrangel. London, 1930.

Wright, John. G. The Truth About Kronstadt. New York, 1938. Trockij követőjének a bolsevikok védelmé­ben írott munkája.

Za 5 let, 1917-1922: szbornyik C.K.R.K.P. Moszkva, 1922.

Zsukovcsikov, K. Razgrom Kronstadtszkava kontrrevoljucionnava mjatyezsa v 1921 godu. Leningrád, 1941. Sztálnista be­számoló.

Zyubelevics, Ju. Kronstadt: Vaszpominanyi-ja revoljucionyerki 1906 god. Kronstadt, i.n.

Korabeli újságok és folyóiratok

Daily Herald, London.

LEcho de Paris.

Golosz Rossziji, Berlin.

Izvesztyija Vremennava Revolju-cionnava Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcev i Rabocsih gor. Kronstadta. Kronstadt Izvesztyija Petrogradszkava Szovjeta Rabocsih i Krasznoarmejszkih Gyeputatov, Pétervár

Izvesztyija VCIK, Moszkva

Krasznaja Gazjeta, Pétervár

Makszimaliszt, Moszkva

Le Matin, Párizs

Narodnoje Gyelo, Reval.

New York Times

New York Tribüne

Novaja Russzkaja Zsizny, Helsingfors.

Novüj Mir, Berlin

Obscseje Gyelo, Párizs

Petrogradszkaja Pravda, Pétervár

Poszlednyije Novosztyi, Párizs

Pravda, Moszkva,

Revoljucionnaja Rosszija, Prága

Ru1y, Berlin

Szocialiszticseszkij Vesztnyik, Berlin

The Times, London

Vajennoje Tnanyije, Moszkva

Volja Rossziji, Prága

 

FERRER VÉRTANÚSÁGA

 

1909. október 13-án a barcelonai Montjuch erõd lövészárkában kivégezték Francisco Ferrer y Guardia spanyol nevelõt és szabadgondolkodót. A hamis tárgyalást követõen, melynek során semmiféle szilárd bizonyítékot nem hoztak fel ellene, egy katonai bíróság bûnösnek találta õt népfelkelésre való lázításban. A felkelést a kormányerõk egyetlen hét - a "Gyászos Hét" - alatt leverték. A szocialista iskolák alapítójának, Ferrernek kivégzése nemzetközi felháborodást váltott ki. Radikális körökön kívül kevéssé ismert alakja egy csapásra az érdeklõdés központjába került. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán tiltakozó gyûléseket és tüntetéseket tartottak. Számos európai városban az õ nevére kereszteltek újra utcákat, emlékének pedig szobrokat állítottak. A legfontosabb azonban az volt, hogy a példája nyomán fellángoló, a libertariánus oktatást célul kitûzõ mozgalom gyorsan terjedt az egész világon.

Ki volt hát Ferrer? Miért lett nemzetközi mártír? Anarchista volt-e vagy sem? Társadalmi lázadásra tanított-e iskolája? Részese volt-e a király meggyilkolására szõtt összeesküvésnek? Hetven év múltán neve máig vita tárgya. Továbbra sem könnyû elválasztani a tényeket a fantázia szüleményeitõl, az igazságot a hazugságoktól és félhazugságoktól. Mégis eleget tudunk Ferrerrõl és munkásságáról ahhoz, hogy megértsük, neve miért forrott egybe a modern nevelés fogalmával, és - ebbõl következõen - a spanyol hatóságoknak miért kellett megszabadulniuk tõle.

Francisco Ferrer Y Guardia

Francisco Ferrer 1859. január 10-én született egy Barcelonához közeli farmon; fiának kivégzésekor anyja még ugyanott élt. Noha szülei hithû katolikusok voltak, egyik nagybátyja szabadgondolkodó, elsõ munkaadója pedig - egy gabonakereskedõ - harcos ateista volt. A lázadás szelleme, úgy tûnik, Ferrer vérében volt. Független jellemû fiatalemberré nõtt, erõszakosan egyházellenes nézetekkel és az összeesküvõ kalandok iránti hajlammal. 1882-re szabadkõmûvessé és radikális republikánussá lett, a párizsi számûzetésben élõ Manuel Ruíz Zorilla* követõjévé. Mint a Barcelona és a francia határ közötti vasútvonalon szolgálatot teljesítõ kalauznak, Ferrernek módjában állt, hogy Ruíz futárjaként tevékenykedjen, illetve, hogy politikai menekülteknek a határon való átjuttatásában segítsen. 1885-ben maga is részt vett egy kudarcba fulladt köztársasági felkelésben, és Franciaországban kényszerült menedéket keresni.

A következõ tizenhat évet Ferrer és családja Párizsban töltötte. Három leánygyermek apjaként spanyoltanítással és megrendelésre történõ boreladással kereste kenyerét. Egyidejûleg fizetés nélküli titkárként szolgált Ruíz mellett, annak 1895-ben bekövetkezett haláláig. Különbözõ radikális ügyekbõl vette ki részét: szenvedélyesen védelmezte Dreyfust, és küldöttként jelen volt a II. Internacionálé 1896-os, Londonban megrendezett kongresszusán. Párizsi évei alatt megerõsödött egész életén át tartó ellenérzése az egyházzal szemben. Mint racionalista körök tevékeny tagja, tanított a Nagy Keleti Páholy szabadkõmûves iskolájában, 1897-ben pedig ott volt a Prágában sorra kerülõ Nemzetközi Szabadgondolkodó Kongresszuson.

E tevékenységei során Ferrer sok emberrel került kapcsolatba, és új eszmék hatásának volt kitéve. "Tanult, elmélyedt és fejlõdött" - ahogy Emma Goldman megjegyezte. Ruíz halála következtében függetlenné válva, a radikális republikanizmustól a szélsõbaloldalhoz pártolt. Az anarchista irodalom tanulmányozása, illetve az anarchista klubok gyakori látogatása olyan kiemelkedõ francia anarchistákkal hozta ismeretségbe, mint Louise Michel, Elisée Reclus és Sebastian Faure, valamint Charles Malato és Jean Grave, akikkel szoros barátságot kötött. Kapcsolatban állt számûzetésben élõ spanyol anarchistákkal is, mindenekelõtt Anselmo Lorenzóval és Fernando Tarrida del Mármollal. Személyes tulajdonságaik hatása alatt és eszméik vonzásában kezdte magát elvtársuknak tekinteni. Az 1890-es évek végére kialakította "az egyén intézményes korlátoktól mentes szuverinitásán" alapuló filozófiáját.

Ferrer mint tanár, különleges érdeklõdést tanúsított az oktatás iránt, mely kérdés mind anarchista, mind racionalista körökben heves vita tárgyát képezte. 1900-ban Jean Grave, a Les Temps Nouveaux szerkesztõje közzétett egy széles körben olvasott kiadványt, amelyben szembeállította egymással a "burzsoá" és a "libertariánus" oktatást. Ehhez hasonló mûvek egész áradata jelent meg nyomtatásban. Ferrer kielégíthetetlen étvágyat mutatott az effajta irodalom iránt. Képzeletét ezen felül rabul ejtette Paul Robin* cempuis-i iskolája, amely saját Esarela Modernájának modelljévé vált.

Robint, a libertariánus oktatás mozgalmának egyik fõ úttörõjét 1890 decemberében nevezték ki a Párizshoz közeli Cempuis-ben mûködõ Prévost Árvaház igazgatójává. Tizennégy éven át töltötte be ezt a feladatkört, és ez idõ alatt lefektette egy fiúkat és lányokat egyaránt szolgáló "integrális" oktatás alapjait, melynek célja a tanulók szellemi és fizikai képességeinek kényszerítéstõl mentes légkörben való fejlesztése volt. "Hitt abban" - mondta róla a Cempuis-be elzarándokló Emma Goldman -, "hogy bármekkora szerepet játsszon is az öröklõdés, vannak egyéb, hasonlóan jelentõs, ha nem jelentõsebb tényezõk, amelyek képesek megszüntetni vagy a minimálisra csökkenteni az úgynevezett elsõ okot. Megfelelõ gazdasági és társadalmi környezet, a természet levegõje és szabadsága, egészséges testmozgás, szeretet és megértés, és mindenekfölött a gyermek szükségleteinek mély átérzése - mindezek el fogják tüntetni az öntudatlan gyermekiségre sütött kegyetlen, igazságtalan és bûnös bélyeget." Szokásostól eltérõ nevelési módszerei, illetve más, radikális tevékenységei miatt (egyik franciaországi úttörõje volt a születésszabályozás bevezetését célzó mozgalomnak is) Robin a konzervatív kritikusok - világiak és egyháziak egyaránt - céltáblájává vált. Végül is, 1894-ben elmozdították pozíciójából. Az ok, miként Benjamin Tucker fanyar hangnemben írta, az volt, hogy "nem volt hajlandó azt tanítani az árváknak, hogy Franciaország nagyobb, mint a világ, vagy hogy Isten nagyobb, mint az ember".

Robin azonban maradandó példát nyújtott. A cempuis-beli iskola távozása után is folytatta mûködését; 1897-ben pedig két tanítványa, Manuel Gedalvés és Emile Janvion megalakították a "Liga a Libertariánus Oktatásért" elnevezésû szervezetet, amely egy, a robini kísérlet irányvonalát követõ párizsi iskola beindítását tûzte ki célul. A Libertariánus Iskola, ahogyan nevezni szándékozták, és amelyet olyan kiváló szellemek támogattak, mint Jean Grave, Louise Michel és Elisée Reclus, valamint Kropotkin és Tolsztoj, egy aktív, a szabadban folyó oktatást kívánt nyújtani, szemben az elsõsorban könyvekbõl történõ tanítással. A Liga Szabadság az oktatás révén címû kiadványa szerint "a tudományokat és az irodalmat egyidejûleg, gyakorlati szemléltetéssel fogják tanítani, akár még az olvasás elsajátítása elõtt. A gyerekek szemtõl szembe kerülnek majd a Természettel, és evégbõl kirándulásokat tesznek a szabadba és az állatkertekbe."

Tolsztoj személyes segítségét ajánlotta fel a tervhez. "Iskolában, tanítással kezdtem társadalmi tevékenységemet - írta a Les Temps Nouveaux-nak -, "és most, negyven évvel késõbb még erõsebb az a meggyõzõdésem, hogy csakis a képzés, a szabad képzés révén szabadulhatunk meg valaha is a dolgok jelenlegi, szörnyû rendszerétõl és helyettesíthetjük azt egy racionális szervezõdéssel." Anyagi források hiányában azonban az iskola nem nyílhatott meg. Csak egy nyári iskolát hozhattak létre, amely mindössze egy évszakon át mûködött.

Noha Ferrer kétségkívül sohasem látogatott Cempuis-be, tudjuk, hogy találkozott és levelezésben állott Paul Robinnal, és hogy annak eszméi nagy hatást tettek rá. Aktív tagja lett ezenfelül a Robin alapította Emberi Megújulás Ligájának.

Az új évszázad kezdetén Ferrer álmodozni kezdett egy olyan, a cempuis-belihez hasonló libertariánus iskola alapításáról Spanyolországban, amelyben az oktatás racionális elveken nyugodna, és amelyben mindkét nemû gyermekek szabadságban és harmóniában tanulhatnának. "Szándékomban áll - írta barátjának, José Pratnak - egy olyan, egyenjogúságra épülõ iskola létrehozása, amelynek az lesz a célja, hogy számûzzön az elmébõl mindent, ami az embereket elválasztja, a tulajdon, a haza és a család téves eszméit, hogy ezáltal megteremtse a szabadságot és jólétet, amelyre mindenki vágyik és amelyet senki nem ért meg teljesen."

Ferrer álma hamarosan valósággá vált. 1900 márciusában ugyanis hatalmas összegû pénzt - közel egymillió frankot - örökölt Ernestine Meuniétõl, egy középkorú francia hölgytõl, akinek annak idején spanyolórákat adott. Meunié konvencionális világnézetû nõ volt egészen addig, mígnem Ferrernek, a nagy meggyõzõerõvel bíró tanárnak sikerült õt saját nézetének hívévé tennie, olyannyira, hogy halálakor a hölgy vagyonának felét hagyta rá. A váratlanul jött örökség lehetõvé tette Ferrer számára, hogy visszatérjen Spanyolországba és Barcelonában megalapítsa a Modern Iskolát.

Szabadság az oktatásban

Ferrer 1901-ben, tizenhat évi franciaországi számûzetés után tért vissza Bercelonába. Széles körû nyugtalanság idõszaka volt ez, olyan pillanat, melyben - az Egyesült Államokkal folytatott háborúban elszenvedett vereség, illetve a spanyol birodalom még megmaradt területeinek csaknem teljes elvesztése következtében - nagyszámú értelmiségi vitatta és kritizálta a spanyolországi állapotokat. Az oktatás a leginkább elhanyagolt területek közé tartozott. A társadalom minden eleme érezte az oktatási reform égetõ szükségességét. Spanyol népességének kétharmada nem tudott írni-olvasni. Az ország negyvenötezer városából csak tizenötezerben mûködött nyilvános iskola; és a legtöbb iskola, lett légyen az akár világi, akár egyházi, alig-alig felelt meg céljának felszereltségének és a tanárok képesítésének tekintetében. A tanárokat megeskették a katolikus dogma fenntartására, és a községi papok és kerületi felügyelõk ellenõrzése alatt állottak.

Az 1890-es évek Spanyolországban az oktatás, az ipar és a kormányzás régi rendje ellen támadó hullám emelkedését hozták. Az ország különbözõ pontjain fellángolt a világi oktatás megteremtéséért folyó spontán mozgalom, melyben radikálisok és liberálisok a tudomány, történelem és szociológia új eszméinek a tananyagba való beépítésére tettek erõfeszítéseket. Az 1898-as vereség után a nemzeti megújhodás vágya új közönséget teremtett ezen reformerek számára, és kiélesedtek a viták az írástudatlan tömegek legcélszerûbb oktatásának kérdésében.

Ferrer aktív résztvevõjévé vált ezen vitáknak. Az egyházzal, illetve annak az oktatás fölötti uralmával szemben érzett mélységes gyûlöletébõl kiindulva egy olyan racionális iskolát követelt, amelyben a diákok nem a katolikus dogmák fojtogató szorításában, hanem szabadon, kötelezettség nélkül szervezhették meg saját tanulmányaikat. Ferrer, mint láttuk, azon európai nevelõk egyik örököse volt, akik a dolgozó rétegek analfabetizmusának megszüntetését és felvilágosodását tûzték ki célul. Spanyolországban a racionalista oktatás hagyománya egyrészt a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben megjelenõ republikánus és fourier-ista iskolákig, másrészt pedig a hetvenes és nyolcvanas években létrehozott nagyszámú anarchista és szekularista iskoláig vezethetõ vissza, melyek valójában egytõl egyig kisegítõ megoldásként, a kormányoppozíció akarata ellenére szervezõdtek. Noha az elsõ lehetett, aki vállalkozását "Modern Iskolá"-nak (Escuela Moderna) nevezte, Ferrer nemcsak Paul Robin, hanem Elias Puig katalóniai és José Sanchez andalúziai iskoláinak nyomdokait is követte, amelyek már korábban reagáltak a spanyol munkások független világi iskolák iránti igényére.

Ami pedagógiai elméleteit illeti, Ferrer nagymértékben támaszkodott mind az elõfutárokra, mind a kortársakra Rousseau-tól, Pestalozzitól és Fröbeltõl* Kropotkinig, Tolsztojig és Robinig. Közvetlenül kapcsolódott azon nevelési hagyományhoz, amely, a XVIII. század racionalizmusában és a XIX. század romanticizmusában gyökerezve, magában foglalt bizonyos hangsúlyáthelyezõdést az oktatásról a tanulás folyamatára, a magolásra és memoralizálásra épülõ tanításról a példa és tapasztalás általi tanításra, s a képzésrõl mint az életre való elõkészítésrõl a képzésre mint magára az életre. A "szabadság az oktatásban" jelszavával ez a hagyomány meg kívánta szüntetni a konvencionális tanterem formalitását és fegyelmét, a korlátokat és rendszabályokat, amelyek elfojtják az egyén fejlõdését, és az oktatást elválasztják a játéktól. Egyaránt szándékozta fejleszteni a szellemet és a testet, a készségeket és a tudást csakúgy, mint a mûveltséget. Elítélve a dogmákat és babonákat, a hangsúlyt a józan észre, megfigyelésre és tudományosságra, illetve a függetlenségre, autonómiára és önbizalomra helyezte. A kényszer- és tekintélyelvûség ellenében a gyermek méltóságát és jogait hangoztatta, szeretetre, melegségre és gyengédségre ösztönzött a behódoltatással és parancsolgatással szemben. Szótárának kulcsszavai közé a "szabadság", "spontaneitás", "kreativitás", "egyéniség" és "önmegvalósítás" fogalmai tartoztak.

A libertariánus oktatás hirdetõi a hagyományos iskolát egy "szabad" iskolával kívánták felváltani - egy vallási, politikai uralomtól, a hatalom bármilyen formájától szabaddá tett iskolával. Ferrer és elõdei számára az egyház jelentette a nép felvilágosításának legnagyobb akadályát. Úgy tartották, hogy a gyermekeknek szabadgondolkodó és nem vallásos légkörben, "racionális" képzésben kell részesülniük. Miként Bakunyin kijelentette, az oktatásnak "nem a hiten, hanem teljes mértékben az értelem tudományos fejlesztésén kell alapulnia; nem a jámborságon és engedelmességen, hanem a személyes méltóság és függetlenség fejlesztésén; a feltétlen igazság és igazságosság kultuszán; és mindenekfölött a humanitás iránti tiszteleten, melynek mindenhonnan ki kell szorítania az istenimádatot". Az iskoláknak, teszi hozzá Bakunyin, meg kell szabadulniuk "az örökös és abszolút szolgaságba döntõ Isten e fikciójától". Harcos ateistaként Ferrer hasonlóképpen gondolkodott. A képzésnek, írta, vallásellenesnek kell lennie, mivel "a tudomány bebizonyította, hogy a teremtéstörténet csupán mítosz és isteni legenda". Ferrer célja Emma Goldman szavaival élve az volt, hogy "megszabadítsa a gyerekeket a babonaságtól és bigottságtól, a dogmák és a tekintélyelv sötétségétõl". Ferrer azonban az állami oktatást éppoly ártalmasnak látta, mint az egyházit. Hiszen az állam és az egyház egyformán igyekeztek távol tartani az új eszméket, amelyek aláaknázhatták a fennálló rendet. "Az uralmon lévõk mindig is vigyáztak arra, hogy kezükben tartsák az emberek tanítását" - jelentette ki. "Mindenki másnál jobban tudják, hogy hatalmuk csaknem teljesen az iskolára épül, és ezért ragaszkodnak monopóliumuk megtartásához."

Ferrer ezen kijelentéseiben a William Godwin utáni idõk szabadgondolkodóinak nézetei visszhangoznak. Godwin Vizsgálódás a politikai igazságosság körében címû, 1793-ban írott mûvét tekintik az állam elleni elsõ, modern értelemben vett anarchista támadásnak.* Felfogása szerint a hatalom által irányított oktatás a politikai ellenõrzés eszközévé vált azáltal, hogy akadályozza "a tudomány és felvilágosodás haladását", mialatt igyekszik "minden elmét egy modell szerint formálni". A nyilvános iskolákat olyan fegyvernek látta, melyet az állam sokkal inkább arra használ, hogy polgárainak akaratát és jellemét alakítsa, illetve hogy a gyermekeket formálhatóvá és engedelmessé tegye, mintsem arra, hogy ösztönözze a független ítéletalkotást és a hatalommal szembeni kritikai magatartást. "Alaptermészeténél fogva az államhatalom szembeszegül az egyéni értelem fejlõdésével - írta. - Mielõtt egy ilyen hatalmas gépezetet egy ilyen kétséges ügynök irányítása alá helyezünk, illik alaposan megfontolnunk, mit is cselekszünk valójában. Az államhatalom nem fogja elmulasztani, hogy azt saját erejének növelésére és intézményeinek fenntartására fordítsa."

Godwinhoz hasonlóan, az iskola Ferrer számára sem volt más, mint "az uralkodás egy eszköze a hatalmon lévõ osztály kezében". Az állam lojális polgárok kitermelésére használta az iskolákat; az egyház arra, hogy hívõ közösségi tagok, a gyárosok pedig, hogy engedelmes munkások álljanak rendelkezésükre. Akik az oktatás ügyében felelõsek, "sohasem az egyén felemelését, hanem szolgaságba döntését akarták". Ferrer hitt abban, hogy az emberek felszabadítása nem valósítható meg addig, amíg tudatlanságban tartják õket. A központi probléma tehát az volt, hogy megtörjék az egyház és az állam oktatás fölötti egyeduralmát, és egy olyan iskolarendszert hozzanak mûködésbe, amelyben "a gyerekek szabadon, mindenféle dogmatikus védnökségnek való alávetettségtõl mentesen fognak fejlõdni". Amire szükség van, hangoztatta, az "olyan iskolák létrehozása, melyekben, amennyire csak lehetséges, a szabadság szelleme fog uralkodni, ami, úgy érezzük, át fogja hatni a jövõ egész oktatását".

A "szabadság az oktatásban" egyaránt jelentette a tanár, illetve az egyház és az állam hatalmától való szabadságot. A fennálló rendszerben, érvelt Ferrer, a tanár csupán az uralkodó osztályok ügynöke, akinek az a feladata, hogy megtanítson "a bennünket irányító társadalmi dogmák szerint engedelmeskedni, hinni és gondolkodni". Akár a katona vagy a rendõr, "a tanár mindig is elõírt, kényszerített és erõszakot használt; az igazi tanár azonban az az ember, aki nem kényszeríti a gyerekekre a saját gondolatait és akaratát, hanem alkalmazkodik azok egyéni képességeihez".

A Godwinhoz és Bakunyinhoz hasonló gondolkodók szerint az oktatás csak libertariánus környezetben virágozhat. Élesen szembeszállva a kaszárnyaszellemû hagyomány módszerével, amely a leckének a kikérdezés és büntetés kombinációja általi besulykolására épült, a képzést inkább spontán folyamatnak tekintették, semmint olyan valaminek, amit rá kell erõszakolni a gyermekre. A gépies elsajátítás, a memorizálás és a begyakorlás - a konvencionális oktatás e legfontosabb alkotóelemei - elpusztítják a képzelõerõt és gátolják a gyerekek természetes fejlõdését. Az akkori rendszer, amelyben elnyomták az eredetiséget és egyéniséget, ahol a középszerûséget és megalkuvást jutalmazták, ahol a gyerekeknek azt tanították, mit higgyenek, és nem azt, hogyan gondolkodjanak - egy ilyen rendszer még a legrugalmasabb diákban is elapaszthatta a kreativitás és kezdeményezõkészség minden forrását.

Az igazi tanár feladata következésképp az, hogy ösztönözze az önképzést, hogy engedje a gyerekeket a maguk útján fejlõdni, nem pedig az, hogy egy elõre meghatározott oktatási programot kényszerítsen rájuk. Nem szabad agyonnyomnia a diákokat a formális képzés súlyával. A hangsúlynak sokkal inkább a rögtönzésre és kísérletezésre kell helyezõdnie. A merev programokat, a tanterveket és az órarendeket számûzni kell a tantermek falai közül, és az oktatásnak oly módon kell folynia, hogy a lehetõ legkisebb beavatkozást jelentse a diák szabadságába. Hiszen ha a gyermeket nem kényszerítik a tanulásra, akkor saját kíváncsisága fogja az õt érdeklõ tárgyak felé fordítani, miáltal képzése természetesebb és kellemesebb, tartósabb és értelmesebb lesz.

Ez volt tehát Ferrer és elõdei hitvallása. Mindez radikális szakítást jelentett a régi formulával, amely gépiesen, a szigorú fegyelem légkörében megtanult tényeknek az emlékezetbe való besulykolását írta elõ. Elméletük elemei azonban a késõ XVIII. századig vezethetõk vissza. John Locke* már 1693-ban támadta "az oktatás ortodox módszereit", melyeket mint "a gyermekek emlékezetének szabályokkal és elvekkel történõ megterhelését" jellemzett. Locke szerint a tanár igazi feladata az, hogy "kedvet és hajlamot ébresszen a gyermekekben a megtanulásra ajánlott dolgok iránt, melyek le fogják kötni szorgalmukat és buzgalmukat". Amennyire csak lehetséges, javasolta, a diákoknak meg kell kapniuk azt a szabadságot, hogy saját képességeiket fejleszthessék, és hogy a saját maguk által kiválasztott területeken dolgozhassanak.

Híres regényében, az 1762-ben megjelent Émile-ben, Rousseau egy hasonló képzési módszert fejtett ki, amely lehetõvé tenné, hogy a diákok saját hajlamaikat kövessék. Godwin volt azonban az, aki minden korábbi gondolkodót túlszárnyalva szabadította ki a gyermeket a hatalom béklyójából, és helyezte õt a tanulási folyamat középpontjába. Godwin határozottan elutasította a kényszer eszközeit alkalmazó oktatás gondolatát. "Az ember olyan teremtmény, aki szeret önmaga cselekedni, és az ilyen cselekedetében mérhetetlenül több szilárd egészség és erély található, mint az olyanokban, melyekre egy az övétõl idegen akarat kényszeríti" - írta A Vizsgálódásban, korának a képzéssel foglalkozó, talán leghaladóbb értekezésében. Ahelyett tehát, hogy olyan dolgok megtanulására kényszerítené a gyermeket, melyeket az nem hajlandó vagy nem képes megérteni, a tanárnak meg kell próbálnia segítve, bátorítva és a lehetõ legnagyobb cselekvési függetlenséget biztosítva a gyermek érdeklõdését megnyernie. "Minden emberformájú teremtménytõl - állította - csakis akkor várható el, hogy bármely dolgot megtanuljon, ha õ maga óhajtja azt, és ha valamilyen elképzeléssel bír annak hasznossága és értéke felõl."

Godwin és Rousseau gondolatait a XIX. században egy egész sor, azonos nézeteket osztó híres és ismeretlen gondolkodó vette át, illetve fejlesztette tovább. Pestalozzi és Fröbel, Fourier és Owen, Proudhon és Stirner, Bakunyin és Spencer, Kropotkin és Tolsztoj - mind azt vallották, hogy a hagyományos oktatás gátolja a gyermek spontán fejlõdését, akadályozza gyarapodását és elaljasítja jellemét. Valamennyien egyetértettek abban, hogy a szabadság kell az oktatás alapköve legyen; hogy a képzés az önfejlesztés folyamata, amely inkább kibontakozás mint befogadás, egy olyan eszköz, mely a pártatlan gyermeki szellemet táplálni, nem pedig formálni és elnyomni hivatott. Azt tartották, hogy a diákoknak maguknak kell eldönteniük, mit és hogyan tanulnak; hogy a tanár feladata nem más, mint szabad teret engedni számukra, erõsíteni önbizalmukat és függetlenségüket. Írásaik egyik kedvelt metaforája volt az egyedül a természet táplálta, növekvõ, kifejlõdõ és virágba boruló fa vagy virág képe.

Fröbel, az óvodai rendszer neves megalapítója, óvott attól, hogy a gyermeket egy darab, mások által kívánt formába önthetõ viaszként kezeljék. Az ember nevelése címû mûvében olyan tanítási módszerért szállt síkra amely "nem irányításra és beavatkozásra épül", hanem "az örök törvénnyel összhangban minden emberi lényt belülrõl jövõ, öntevékeny és szabad fejlõdésre késztet". A hasonló beállítottságú Fourier a gyermek személyiségének minden vonatkozásában teljes és szabad kifejlõdését szorgalmazta, az "abszolút szabadságot" nélkülözhetetlennek tartva az egyéni gyarapodás és boldogság szempontjából.[24] Stirner pedig, az individualizmus német apostola, akinek Az egyetlen és tulajdona címû mûvét minden idõk legforradalmibb könyvének nevezték, "szabadságot hozó, nem pedig behódoláshoz vezetõ oktatást" követelt. Véleménye szerint az, hogy a tanár tények vagy meggyõzõdések átadójaként szerepel, egyfajta úr-szolga viszonyt teremtett, melyben "a szabadságot nem engedik szóhoz jutni". Az oktatás célja, hangoztatta, nem "hasznos polgárok", hanem autonómiával, függetlenséggel és önállósággal rendelkezõ "szabad emberek" kitermelése.

Proudhon, Bakunyin és Kropotkin hasonló szellemben ostorozták a hagyományos nevelés terméketlenségét, amely, Kropotkin szavaival élve "felszínességhez, a dolgok papagájszerû ismételgetéséhez, szolgalelkûséghez és az elme eltompulásához" vezet. Tolsztoj iskolája Jasznaja Poljanában egy alternatív rendszert nyújtott. Tolsztoj itt megpróbálta a gyakorlatba átültetni a korábbi libertariánus teoretikusok által hirdetett módszereket. Mikor 1861-es nyugat-európai útja során iskolákat látogatott meg, nem látott mást, mint "merev fegyelmet, a kezdeményezõkészség teljes hiányát, állandó csendet és engedelmességet követelõ tanárokat, akik nem engedték a diákoknak, hogy azok kritizáljanak". Tolsztoj elutasította ezt a "kényszerítõ szerkezetet"; a tanulást olyan kreatív és felszabadító folyamatnak látta, amely a páratlan gyermeki szellem gyarapítására hivatott, nem pedig arra, hogy a tanár elõzetes nézeteinek megfelelõ formába öntse azt. Úgy vélte, a tanár szerepe nem az, hogy bevéssen és beneveljen, hanem hogy sugalmazzon és bátorítson, hogy figyeljen és helyesbítsen. Pestalozzihoz és Fröbelhez, Godwinhoz és Stirnerhez hasonlóan, a diákokat õ is az önálló gondolkodásra és cselekvésre kívánta ösztönözni. Egyfajta "öntudatlan tanulást" szorgalmazott, egy olyan természetes folyamatot, melyben a gyermek nincs is tudatában annak, hogy tanítják. Az oktatást szerinte minden vonatkozásban a diák felszabadulásának szolgálatába kell állítani. "El kell érnünk, hogy a tanításnak csupán egyetlen ismérve legyen: a szabadság!" - írta Jasznaja Poljana címû pedagógiai szemléjében. Hiszen az oktatás egyetlen és teljes célja a "gyermek szabadsága".

A libertariánusok a nevelés talán elsõ olyan teoretikusai voltak, akik védték a gyermekek jogait: alapvetõen a felnõttekkel egyenlõnek tekintették õket, olyan embereknek, akik éppúgy igénylik a szabadságot és méltóságot. "A gyermek - írta Bakunyin 1866-ban - nem tekinthetõ sem szülei, sem a társadalom tulajdonának. Saját maga ura és jövõbeli szabadságának megteremtõje." Következésképpen, a gyermeket nem szabad lenézni mint alacsonyabb rendû lényeket, hanem tisztelettel kell kezelni õket - nem mint "teremtményeket", hanem mint "teremtõket", ahogyan Stirner fogalmazta.

Ez a magatartás az emberi természet alapvetõ jóságába vetett és minden libertariánus gondolkodó által osztott hitbõl fakadt. Az eredendõ bûn tanát elutasítva azt hangoztatták, hogy a gyermek ártatlan a születés pillanatában, és hogy a rossz romlott környezetben, az elnyomó intézményekben gyökerezik. "Világrajöttünkkor sem erényt, sem bûnt nem hozunk magunkkal - írta Godwin, tehát - a gyermekben lakozó rossz mindig tanult dolog." Az e tételbõl kiinduló libertariánus oktatás így döntõ jelentõségûvé vált. Hiszen ha a gyermek jellemét a környezet alakítja, akkor nem utolsósorban az iskolának kell olyan feltételeket biztosítania számára, melyek között nemesebb tulajdonságai bontakozhatnak ki. Más szavakkal: az oktatásnak szeretetre és szabadságra, nem pedig zsarnokságra és félelemre kell épülnie. "Nincs a világon annál szánalmasabb - mondta Godwin -, mint amilyen a minden pillantástól megrémülõ, a tanár szeszélyeit szorongó bizonytalansággal figyelõ gyermek." Összhangban e filozófiával, a libertariánus iskolákban türelmet és jóindulatot tanúsítottak a diákokkal szemben. Elõtérbe helyezték az önfegyelmet, a tanárok figyelmét pedig felhívták arra, hogy legyenek kedvesek és figyelmesek, hogy mondjanak le - miként Godwin írta - "a kemény hangnemrõl és a parancsoló modorról". Ugyanezen az alapon törölték el a jutalmazást és a büntetést, az önkényes szabályokat, és szüntették meg az osztályzás és vizsgáztatás rendszerét, amely alakoskodáshoz és képmutatáshoz vezethet vagy irigységérzetet kelthet a diákok között. A gyerekeknek, vélték, félelmek nélkül, a versengés és rivalizálás nyomásától mentesen kell tanulniuk. New Harmonyban* például átvették Pestalozzi azon nézetét, mely szerint "a tanár és diák közti érintkezést, az iskolai fegyelmet pedig különösképpen a szeretetnek kell megalapoznia és ellenõriznie". Jasznaja Poljanában hasonló volt a helyzet. A diákok oda ültek, ahova kedvük tartotta - a padra, az asztalra, az ablakpárkányra vagy akár a padlóra -, és teljesen szabadon jöttek-mentek. A megjelenés nem volt kötelezõ. Csak azok jöttek, akik valóban akartak tanulni. A "tanórák" annyi ideig tartottak, amíg a diákok érdeklõdése bírta, és ha nem volt kedvük dolgozni, senki nem kényszerítette õket. Nem kaptak otthon bemagolandó leckéket, sem elõre elkészítendõ írásbeli feladatokat, nem volt bizonyítvány és osztályzat, nem voltak meglepetésszerû feleltetések vagy más vizsgák, amelyektõl rettegniük kellett volna.

"Meg vagyok gyõzõdve arról - mondta Tolsztoj -, hogy az iskolának nem áll jogában és nem is kellene sem jutalmaznia, sem büntetnie; hogy egy iskola irányításának és rendje fenntartásának legjobb módja: teljes szabadságot adni a diákoknak, hogy legjobb tudásuk szerint tanuljanak és rendezzék vitáikat."

A szabad iskolában ezenfelül a zajt a dolgok természetes rendjéhez tartozónak tekintették. Minden, a gyermek túláradó impulzusainak korlátozására irányuló kísérlet csak boldogtalanságot és frusztrációt eredményezhetett. Godwin, aki felismerte, hogy a hangoskodó megnyilvánulás gyakran puszta energialevezetés, bírálta az olyan tanárokat, akik elõnyben részesítik "a szolidságot, a tompaságot, az engedelmességet, a saját akarattal és belátással nem rendelkezõ ifjakat". A bizonyos fokú rendetlenséget az iskolában Stirner is elkerülhetetlennek látta. Úgy gondolta, hogy a diákoknál tapasztalható makacsság és nehezen kezelhetõség csupán "az akarat természetes erejének" kifejezõdései, melyek elõl a megszokotthoz ragaszkodó tanárok "az autoritás kényelmes bástyájába" húzódnak.

Az ideális iskolában, írta Godwin, "nem maradnak a színen olyan szereplõk, mint tanár és diák. A fiú, akárcsak a férfi, azért tanul, mert úgy kíván tenni. A saját maga által kidolgozott, illetve a másoktól átvéve saját magáévá tett terv szerint halad. Függetlenségre és egyenlõségre vall minden." Ha tisztelettel bánik vele, a tanár személyes kapcsolatot alakíthat ki a gyerekkel, egy bizalmasságra és kölcsönösségre épülõ kapcsolatot, amelyben a tanár éppoly sokat tanulhat a diáktól, mint a diák a tanártól. "Az osztályterem kicsiny világában a tanárnak és a diáknak nem a zsarnok és a szolga szerepét kell magára vállalnia; a gyermek természetes méltósága és õszintesége értékes tényezõk, amelyeket nem szabad megrontani."

Azzal, hogy a tanárt elmozdították fölérendeltségi helyzetébõl, hogy sokkal inkább a diák óhaját, mintsem a tanár akaratát tették a tanulás fõ elemévé, Godwin és követõi valóban forradalmi szakítást vittek véghez az oktatási módszer területén. Herbert Read ragadta meg ennek lényegét, amikor azt írta, hogy a tanárnak "elsõsorban embernek, nem pedig pedagógusnak; inkább barátnak, mint úrnak vagy úrnõnek; egy végtelenül türelmes társnak" kell lennie. Ez azonban nem könnyen elsajátítható szerep. Gyakran a tanár személyisége, erkölcsi tulajdonságai számítanak a legtöbbet. Ez volt a helyzet Tolsztoj esetében. Egészen különleges kapcsolatot alakított ki Jasznaja Poljana-beli iskolájának gyerekeivel, akik Lev Nyikolajevicsnek hívták õt, míg õ viszonzásképpen a keresztnevükön szólította õket. Legkedvesebb tanítványa, Fegyka, ötven év távlatából visszatekintve így emlékezett gyermekkorának napjaira: "Ott voltam én, a tízéves iskolásfiú és ott volt a fiatal, vidám Lev Nyikolajevics; látom magam, ahogyan lesiklom a meredek dombról, ahogy kergetõzöm Lev Nyikolajeviccsel, ahogy hóval borítom be õt, ahogy erdõn-mezõn sétálunk, aztán a teraszon beszélgetünk, meséket mondva a varázslókról... Életem e ragyogó, boldog napjainak emléke soha nem múlt el, és nem is fog sohasem. A Lev Nyikolajevics iránti szeretet, amely akkor égett bennem, ma is lelkemben lobog, és megfényesíti életemet."

Ilyen volt az az oktatás, amelyrõl a libertariánusok álmodtak, és amelyet James Guillaume, Bakunyin svájci tanítványa, a következõképpen foglal össze: "Nem lesznek többé olyan, a pedagógusok által önkényesen irányított iskolák, melyekben a gyerekek türelmetlenül várják a szabadulásuk pillanatát, hogy odakint végre egy kis szabadságot élvezhessenek. Az új közösségekben a gyerekek tökéletesen szabadok lesznek. Maguk fogják megszervezni játékaikat, beszélgetéseiket, maguk fognak rendszert adni munkájuknak, dönteni vitáikban stb. Könnyen hozzá fognak szokni a közösségi élethez, a felelõsséghez, a kölcsönös bizalom és segítség gondolatához. A tanárt, akit maguk választanak, hogy órákat adjon nekik, nem fogják többé zsarnokként gyûlölni, hanem barátjuknak tekintik és örömmel figyelnek majd rá."

A libertariánus képzés teoretikusai számára az egyéniség - ellentétben az alkalmazkodással és azonosulással - pozitív jellemvonást jelentett. Godwin és követõi úgy gondolták, a gyerekek túlságosan is különböznek ahhoz, hogy elõre elkészített formákba szorítsák õket. A különbözõséget ezenfelül alapvetõnek látták a szabadság evolúciója szempontjából. Ebbõl következõen a jó tanárnak segítve kell szolgálnia az egyes diák egyedülálló személyiségét és ösztönöznie rejtett képességeinek kibontakozását. "A nevelõ számára - állította Pestalozzi - a gyermek egyénisége szent kell hogy legyen." Az oktatást, mondta Fröbel, hozzá kell igazítani az egyes diákok "természetéhez és szükségleteihez".

Ugyanakkor azonban, a libertariánus oktatás hívei felismerték, hogy a gyermekek sok közös vonással rendelkeznek. Piaget és Erikson* elméleteit elõrevetítve állították azt, hogy az egyszerûtõl az összetettig a fejlõdésnek természetes szintjei vannak, melyeket minden gyereknek végig kell járnia, tekintet nélkül az egyéni különbségekre. Mi több, ezeket a szinteket nem szabad megbontani vagy megkerülni, máskülönben a gyermek frusztrálttá és boldogtalanná válik. Ez annyit jelentett, hogy különbözõ ismereteket különbözõ életszakaszokban kell elsajátítani. Ha követik ezt az elvet - hangzott az érvelés -, úgy az oktatás élvezhetõ és hatékony lesz.

A fejlõdés szintjeinek szempontjából az olvasás kérdése elsõdleges fontosságú volt. Mindenáron el akarták kerülni, hogy a gyerekeket túl korán olvasmányokkal terheljék. Véleményük - Godwin kivételével - e ponton megegyezett. Rousseau - hangoztatván, hogy az oktatást a konkrét tapasztalással kell összekötni - a könyveket a gyerekkor átkának tekintette. Osztották ezt a nézetet tanítványai is, akik közül néhányan úgy érveltek, hogy - a megértés problémáitól teljes egészében eltekintve - a fiatal gyermekek szeme nem megfelelõen fejlett az olvasás jelentette fizikai megerõltetéshez. A könyvekbõl történõ tanítás helyett tehát a diákoknak természeti környezetben folyó, aktív oktatásban kell részesülniük és saját tevékenységük és megfigyelésük révén tanulniuk. Rousseau Émile-je, a felszabadult diák prototípusa, közvetlen kapcsolatba került a világgal, mikor erdei séták során tanulta a földrajzot, mezei munkavégzéssel a mezõgazdaságot és így tovább. Tizenéves koráig nem tanították olvasni.

Rousseau nyomdokain járva a XIX. század libertariánusai visszarettentek az élet intellektualizálódásától, és az oktatás alapjának inkább a tevékenységet, mint a szóbeliséget tekintették. Pestalozzi szerint "az elsõ szabály: mindig a dolgok révén, nem pedig a szavakkal kell tanítani". A tevékenység és alkalmazás általi tanulással a gyerekek a gyakorlati és a konkrét közvetlen tapasztalatából nyernék tudásukat. Miként Kropotkin érvel: "Arra kényszerítvén gyermekeinket, hogy valós dolgokat pusztán írásbeli ismertetések alapján tanuljanak ahelyett, hogy õk maguk csinálják ezeket a dolgokat, a legértékesebb idõ elpazarlására kényszerítjük õket; csírájában pusztítjuk el a független gondolkodást; és nagyon ritkán sikerül valódi ismeretet nyújtanunk arról, amit tanítunk."

Mindez nem azt jelenti, hogy az anarchisták és a libertariánusok megvetették volna a könyveket. Épp ellenkezõleg, mély tisztelettel viseltettek a nyomtatott szó, az irodalom, a történelem és a tudomány iránt. A XIX. század, illetve XX. század számos szabad iskolájában foglalkoztak a gyerekek a nyomtatás, valamint a könyvkötés mesterségével, és élvezték a jól felszerelt könyvtár örömeit. A kérdés a beütemezésre és az elsõdlegességre vonatkozott. Milyen korban kell az olvasást tanítani? És milyen mértékben kell kihangsúlyozni az olvasást? Amit elutasítottak, az a korai, a túl korai olvastatás volt, amely figyelmen kívül hagyja a fizikai késztetéseket. Pestalozzi, Fourier és Owen szerint az olvasás megkezdését a tizedik életévre kell halasztani. A hangsúlyt addig olyan tevékenységre kell helyezni, mint a fafaragás, a rajzolás és a szövés, melyek segítségével szellemi ismeretek és a kézügyesség egyaránt elsajátíthatók.

Az olyan "integrális" oktatás gondolata, amely mûvelné mind a szellemi, mind a fizikai készségeket, és fejlesztené a gyermek személyiségének minden oldalát, Fourier-tól látszik származni, a francia "utópista" szocialistától, akinek elméletei erõsen hatottak az anarchista mozgalomra. Fourier-t követve, a francia anarchista Proudhon a fizikai és szellemi képzés olyan kombinációja mellett állt ki, melynek elemei egyszerre erõsítenék és egészítenék ki egymást. "Munka és tanulás - írta -, amelyeket olyan sokáig és olyan ostoba módon különválasztottak, most végre egymás oldalán fognak kibontakozni. Ahelyett, hogy szûk, specializált területekre korlátozódna, a szakmai képzés a különbözõfajta munkák sokféleségét fogja magában foglalni, ami egészében véve biztosítani fogja azt, hogy minden diák sokoldalú munkássá váljék." "Ezzel a módszerrel - állította Proudhon - "egy emberré kovácsolódik az ipari munkás, a cselekvés embere és az értelmiségi".

Proudhon után ugyanezt a gondolatot átvette számos radikális gondolkodó - szocialisták és anarchisták egyaránt. A tõke (1867) elsõ kötetében Marx az "integrális képzést" mint "a teljes emberi lények létrehozásának módját" követelte. 1869-ben Bakunyin úgyszintén egy "teljes integrális képzésért" szállt síkra, amely mindkét nemû gyermekeket felkészítené "a munkával és gondolkodással kitöltött életre, hogy mindannyian egész és integrált egyéniségekké váljanak". Paul Robin, akinek Ferrerre tett hatását már említettük, ugyanebben az évben publikált egy tanulmányt Az integrális képzésrõl címmel, kifejtve azokat az elképzeléseket, melyeket késõbb Cempuis-ben próbált a gyakorlatba ültetni. 1876-ban pedig, Bakunyin halálának évében, tanítványa, James Guillaume írta azt, hogy "a gyermekek képzésének integrálttá kell válnia, azaz egyidejûleg kell fejleszteni a fizikai és szellemi képességeket és változtatnia a gyermeket egész emberré".

Proudhon és Bakunyin hatása alatt az 1871-es Párizsi Kommün vezetõi megkísérelték az "integrális" oktatás beindítását, hogy megfékezzék a nagyipar és a munkamegosztás elõretörésének következtében kialakult túlszakosodást. Rövid élete alatt a Kommün számos oktatási kísérletet kezdeményezett - ipari tudományok iskoláit, mûhelyiskolákat, iskolákat árvák, illetve nõk számára -, minek eredményeképpen, a Kommün oktatási biztosa szerint, "megfelelõen kirajzolódtak egy egyenlõségre törekvõ oktatás fõ vonalai ahhoz, hogy az eszme terjedni kezdjen". És valóban terjedt, átjárta a Nemzetközi Munkásszövetség (a híres I. Internacionálé)* sorait. Az Internacionálé spanyol tagozata már 1870-es barcelonai kongresszusán elfogadott egy, az "integrális oktatás" (ensenanza integral) vezetését követelõ határozatot. A gondolat a késõbbiekben is visszatérõ témaként szerepelt anarchista pamfletekben, folyóiratokban és kiáltványokban, az 1872-ben Zaragozában megrendezett II. Spanyolországi Munkáskongresszus pedig már egy továbbfejlesztett változata mellett foglalt állást.

És ez nem volt minden. 1898-ban Jean Grave Temps Nouveaux-jában jelent meg nyomtatásban a Nemzetközi Kiáltvány az "Integrális Képzés"-rõl, melyet Tolsztoj, Kropotkin, Louise Michel, Charles Malato és maga Grave írtak alá.[43] A következõ évben Kropotkin tovább népszerûsítette a gondolatot Földek, üzemek és mûhelyek címû híres könyvében, amely, mint alcíme hirdette, "mezõgazdasággal kombinált ipart és kétkezi munkával kombinált szellemi munkát" követelt. Akárcsak Fourier és Proudhon, Kropotkin is véget kívánt vetni a szellemi és kétkezi munka, illetve a földeken és az üzemekben végzett munka egyénre szabott elkülönülésének. Lelki szemei elõtt egy teljes mértékben "integrált" társadalom képe jelent meg, "amelyben minden egyén egyaránt végez fizikai és szellemi munkát; amelyben minden egészséges emberi lény munkás, és amelyben minden munkás egyaránt dolgozik a földeken és az ipari mûhelyben". Hogyan lehetett ezt megvalósítani? A megoldás - írta Kropotkin Ferrernek - az "integrális képzésben" rejlik, "azaz egy olyan oktatásban, amely a kéznek a fán, kövön és fémen való gyakoroltatása révén az értelemhez szól, és fejleszti azt". Ily módon, állította Kropotkin, el fogjuk érni "a szellemi és fizikai munka Fourier és az Internacionálé által meghirdetett egybeolvadását".

A libertariánusok tehát nagyra értékelték a képzés szerepét - ugyanakkor azonban mély gyanakvással szemlélték a filozófiai és szociológiai rendszereket, illetve az ezeket kiagyaló értelmiségieket. Különösen Bakunyin támadta a teoretikusokat és rendszerépítõket, akik, miközben jogot formáltak a magasabb rendû bölcsesség birtoklására, véleménye szerint feláldozták az igazi életet holmi tudálékos elvonatkoztatások oltárán. Úgy tartotta, hogy az élet nem redukálható szabályok halmazára, és hogy az ilyen irányú erõfeszítések zsarnoksághoz fognak vezetni. Néhány anarchista - köztük Bakunyin is - egészen addig az érvelésig ment, miszerint az értelmiség egy olyan különleges fajta, amely semmiféle közösséget nem vállal a kétkezi munkásokkal, hanem megpróbálja õket magasröptû elméletekkel hitegetni, azzal a céllal, hogy önmagát juttassa hatalomhoz. A dolgozóknak, figyelmeztettek az anarchisták, nem szabad megbízniuk a "hivatásos forradalmárokban", akiket különleges tudásuk és képzettségük elszakít a tömegek életétõl, és akik a régi igát egy újjal válthatják fel, a "szakavatottak" despotikus oligarchiáját hozva az arisztokraták és tõkések helyébe. Bakunyin mindenki másnál jobban intett az értelmiségiek "új osztályának" felemelkedésétõl, mely osztály tudatlanságban tartaná a tömegeket, hogy uralkodhasson felettük.

Bakunyin mindazonáltal nem utasította el a szaktudás minden formáját. "Ha csizmákról van szó - mondta -, a cipész véleményét fogadom el; házak, csatornák vagy vasutak esetében az építészét és a mérnökét veszem figyelembe." Ennek ellenére mindenkinek, beleértve az építészt és a mérnököt is, éppúgy kell dolgoznia a két kezével, mint az értelmével. Mert azok, akik nem veszik ki részüket a fizikai munkából, az ipari és mezõgazdasági dolgozók munkájából élõ parazitákká válnak. Ez különösképpen igaz az egyházi emberek, hivatalnokok, jogászok és a nem termelõ ingatlantulajdonosok esetében, akik a szegények nyomorúsága révén tartják fenn magukat. Ha másért nem is, az anarchisták ez okból mindenképpen támogatták az olyan integrális képzést, amely hangsúlyozza a gyakorlati ismeretek elsajátítását, és a tevékenységet az elmélet, a mesterségbeli tudást a tudományosság fölé helyezi.

Ez a fajta értelmiségellenesség vörös szálként húzódik végig a libertariánus hagyományon. Gerard Winstanley, a "digger"-eknek nevezett akkor radikális csoport vezetõje, már a puritán forradalom idején hangsúlyozta a fizikai munka megosztásának - mint az igazságos társadalom alapjának - szükségességét. Az ilyen társadalomban, állította, nem lesz hely a dologtalanok és élõsködõk számára. Mindenki saját két kezével fog dolgozni, "és nem lesznek majd olyan gyerekek, akiket csak könyvek tanulmányozóivá vagy a tudóskodásnak nevezett másik elfoglaltság ûzõivé képeznek, miként ez a monarchia uralmában történik. Mert az ilyenek tétlenségben töltik idejüket, fortélyokat kiagyalva, hogy munkálkodó testvéreik uraivá léptessék elõ magukat, ami pedig a világ minden bajának forrása." Fourier szintén úgy vélte, hogy a jövõ iskoláiban meg kell szûnnie a csak könyvekbõl oktatott, és bármiféle mesterségre vagy szakmára képtelen hivatásos tudósok osztálya kitermelésének: "Nem fog kísérlet történni arra, hogy, mint a jelenlegi oktatási módszerek esetében, koravén kis tudósokat teremtsenek, értelmiségi iskolakezdõket, akiket hatéves koruktól fogva tudományos finomságokba avatnak be."

Sõt mit több, az oktatást, miként Bakunyin hangoztatta, ki kell szakítani a vagyonos osztályok monopóliumából és mindenki számára egyformán elérhetõvé kell tenni. "Lehet-e teljes a munkások emancipációja - kérdezte -, amíg a tömegek képzése elmarad a polgárságétól, illetve amíg egyáltalán létezhet egy olyan osztály, bármekkora legyen is, amely származásánál fogva élvezheti egy színvonalasabb és alaposabb oktatás elõjogát?" Akárcsak a tõke - mondta Bakunyin -, a tanulás is meg kell szûnjön a kevesek örökrésze lenni; ehelyett minden ember örökrészévé kell válnia. "Mindenkinek dolgoznia kell - állította -, és mindenkinek képzésben kell részesülnie, hogy ne legyenek se munkások, se tudósok, csakis emberek."

Végezetül: a libertariánus felfogás szerint a tanulás folyamatos, véget nem érõ folyamat, amely a bölcsõtõl a sírig tart. A libertariánus iskolákban a felnõttoktatás mindig fontos helyet foglalt el, a szülõk és gyermekek pedig egyaránt aktívan részt vállaltak a napi irányításban. Az iskolát valóban modelljeként tekintették annak, ami az emberi kapcsolatok terén kívánatos. Felépítésében és mûködésében, a résztvevõk egymással szemben tanúsított magatartásában ízelítõjét adta a libertariánus jövõnek - annak, hogy milyenné válhat az élet, ha egyszer megszûnnek a hatalom szabta korlátok. Néhányak számára ez a lázadás eszközét is jelentette, a társadalmi alapok - a tudatlanság, a dogmatizmus és a konvenció béklyóinak eltávolítása által történõ - megváltoztatásának eszközét. Központi célja azonban a gyermek felszabadítása volt. A többi ebbõl következhetett.

A barcelonai Escuela Moderna

Ha a libertariánus oktatás alapelvei nem is Ferrertõl származnak, mindenesetre õ volt az, aki meghonosította ezeket Barcelonában, a spanyolországi anarchizmus fõ erõdjében. Ferrer nem volt teoretikus, új eszmék kigondolója és nem volt karizmatikus személyiség sem, noha tiszteletben állott mind az anarchista, mind a szabadgondolkodói mozgalmakhoz tartozó kollégái elõtt. Egyszerû, közvetlen, szerény ember volt, aki soha nem színlelt értelmi felsõbbrendûséget, s akinek számára saját megjelenése tökéletesen közömbös volt. Hangja nem volt magával ragadó, õ maga egy közepes szónok - mégis, amikor beszélt, közönsége figyelmesen hallgatta, nyilvánvaló õszinteségétõl megnyerve. "Ferrer óriási hatást tett rám - emlékezett vissza a német anarchista Rudolf Rocker, aki 1909-ben Londonban találkozott vele. - Minden szavából õszinteség áradt. Nem pózolt. Melegség volt körülötte." Ferrer ezenfelül "határozott tehetséggel" rendelkezett a szervezés iránt, munkájához pedig mérhetetlen energiakészlet, és a késõbb nevével fémjelzett oktatási rendszer iránti szenvedélyes odaadás párosult. Elsõsorban ilyen értelemben számított a libertariánus oktatás úttörõjének, és vált annak kiemelkedõ, fontos alakjává.

Meunié öröksége lehetõvé tette Ferrer számára, hogy biztos anyagi alapokon állva fogjon bele oktatási kísérletébe. Miután megfelelõ helyiséget talált a Calle de la Cortesen, 1901. szeptember 8-án egy harminc diákból álló osztállyal megnyitotta az Escuela Modernát. A diákokat, a tizennyolc fiút és tizenkét lányt, három csoportra osztották. Az iskolában mûhely és laboratórium állt, emellett jól el volt látva térképekkel, táblázatokkal és más oktatási segédeszközökkel. A képzés nem volt ingyenes, a tandíj összege azonban az egyes családok anyagi körülményeinek megfelelõen változott. Mivel Ferrer elgondolása mind a munkás-, mind a középosztálybeli szülõk számára vonzónak tûnt, az iskola a társadalmi helyzet tekintetében éppúgy koedukált volt, mint a diákok nemét illetõen. A beiratkozottak száma állandóan nõtt; az elsõ év végén még csak hetven fiú és lány tanult az iskolában, 1904-ben száztizennégyen, 1905-ben már százhuszonhatan voltak. A szám még mindig emelkedõben volt, amikor 1906-ban a hatóságok bezáratták az iskolát.

Fennállásának öt éve során az Escuela Moderna megkísérelte a gyakorlatba ültetni az elõzõekben vázolt oktatási elveket: a természetes környezetben zajló tevékeny tanulást, a fizikai és szellemi képességek egyenlõ mértékben való fejlesztését, a gyermek jogainak és méltóságának elismerését, a tanár és diák közti viszony kölcsönösségét, a gyermekek és szülõk részvételét az iskola irányításában. Elõdeihez hasonlóan Ferrernek is határozott szándéka volt, hogy megszabadítsa a gyermeket azon elértéktelenítõ hatástól, melyeket a formális tanterem jelent rendre és fegyelemre vonatkozó megkötéseivel, merev és gyakran képtelen tanmenetével, behódoltató kényszerével, és az eredetiség, illetve függetlenség megtagadásával. "Meg vagyok gyõzõdve arról - jelentette ki -, hogy a kényszer a nem ismerésbõl fakad, és hogy a nevére valóban méltó tanár a gyermek spontán reakciói révén fog eredményeket elérni; a gyermek révén, akinek vágyait meg fogja tanulni kiismerni, és akinek kibontakozását a beteljesülés minden lehetséges örömét nyújtva fogja megpróbálni elõsegíteni."

A hagyományos oktatás dogmái ellenében Ferrer egy józan észre, tudományra és tapasztalatra alapuló rendszert állított fel: "Csak a puszta igazságot fogom tanítani nekik. Egyetlen dogmát sem fogok a fejükbe verni. A valóság egyetlen darabkáját sem fogom titokban tartani elõttük. Nem arra fogom tanítani õket, hogy mit gondoljanak, hanem hogy hogyan gondolkozzanak." "Ezenfelül - írta - az oktatás egész értékét a gyermek fizikai, értelmi és erkölcsi adottságainak tiszteletben tartása adja. A képzés nem méltó a névre, amíg nem szabadul meg mindenféle dogmatizmustól, amíg nem bízza a gyermekre saját erõinek irányítását és nem elégszik meg azzal, hogy ezeket megnyilvánulásaikban erõsítse." Ferrer elvetette azt a módszert, hogy a gyerekeket megfélemlítéssel vagy díjakért, illetve osztályzatokért folyó versengéssel motiválja. Pszichológiailag károsnak tartotta az egyéni megkülönböztetést, mivel ez inkább csaláshoz, mint õszinteséghez vezet a gyerekek között. A jutalmazás és büntetés tehát nem volt megengedett az Escuela Modernában. Nem voltak vizsgák és osztályzatok sem, melyek "felfuvalkodottá teszik a hízelgõ »kitûnõ« minõsítést elérõ gyermeket, a »jó« címmel ruháznak fel másokat, és megint másokat az alkalmatlanság vagy sikertelenség tudatával boldogtalanná tesznek." A vizsga, vélte Ferrer, "kínszenvedést" jelent a diák számára, és semmiképpen nem mozdítja elõ képzését.

Ferrer ezenfelül egyértelmû elsõbbséget biztosított a gyakorlati ismeretek elsajátításának az elméleti tudással szemben. A gyermeket "természetes környezetbe" kívánta helyezni, ahol élettel teli benyomások helyettesítik "az unalmas és fárasztó könyvolvasást". Úgy vélte, nem nevezhetõ igazán képzettnek az, aki tudását másodkézbõl szerzi. Az Escuela Moderna-beli tanórák ennek megfelelõen gyakran üzem- vagy laboratóriumlátogatásból álltak, melynek során megmutatták és elmagyarázták a dolgokat; máskor múzeumba mentek, ahol mûalkotásokat láthattak, vagy egy parkba, vagy a hegyekbe, vagy a tengerhez, ahol a földrajzi viszonyokat tanulmányozták, növénytani mintapéldányokat gyûjtöttek, illetve egyéni megfigyeléseket végeztek.

Röviden Ferrer azt a fajta iskolát teremtette meg, amelyet franciaországi kollégái elgondoltak; egy olyan iskolát hozott létre, melyben a diákokat nem vetették alá rendszabályoknak, hanem megengedték nekik, hogy szabadon jöjjenek-menjenek, és maguk tervezzék és szervezzék saját munkájukat. Az Escuela Moderna azonban több volt, mint egy nappali iskola gyermekek számára. Ferrer a tanulást véget nem érõ folyamatként fogta fel. Így hát a szülõket nem csupán arra biztatták, hogy közvetlenül kapcsolódjanak bele az iskola irányításába, hanem arra is, hogy vegyenek részt az esti és a vasárnap délutáni elõadásokon, melyeket neves tudósok tartottak olyan témákról, mint a higiénia, a fiziológia, a földrajz és a természettudomány. Ezek a nagyközönség számára nyilvános és sok "tanulni vágyó munkás" által látogatott elõadások a második tanév során rendszeres esti tanfolyamokká nõtték ki magukat. Sikerük arra indította Ferrert, hogy megbeszéléseket folytasson a Barcelonai Egyetem professzoraival egy az Escuela Modernához hasonló népfõiskola létrehozásának lehetõségérõl. A magasabb szintû oktatást, mondta, amely akkoriban "a kevesek elõjoga" volt, "ingyenes formában ismét ki kell terjeszteni a széles rétegekre, hiszen minden emberi lénynek joga van a tudásra, az ismereteknek pedig, melyeket minden korban és országban a megfigyelõk és a munkások termelnek ki, nem volna szabad egyetlen osztályra korlátozódniuk".

Harminc évvel korábban Bakunyin olyan felnõttiskolát követelt, ahol "nem lesznek sem diákok, sem oktatók; ahova szabadon fognak eljönni az emberek, hogy, ha kedvük tartja, szabad oktatásban részesüljenek; ahol ezek a tapasztalatokban gazdag emberek sok mindenre meg fogják tanítani professzoraikat, akik pedig az õ hiányzó ismereteiket fogják pótolni". Ferrer kétségkívül ismerte ezeket a kitételeket. Még közvetlenebbül befolyásolta azonban õt a francia példa, az Universités Populaires hálózata, mely a századfordulón nyílt meg Párizsban, elnyerte a tudomány minden területén mûködõ tudósok támogatását, akik nagyszámú, többségben munkások alkotta hallgatóság elõtt tartották elõadásaikat. 1902-re az Universités Populaires mozgalma kiterjedt egész Franciaországra; egyedül Párizsban negyvenhét ilyen egyetem mûködött, további negyvennyolc a külvárosokban és ugyanennyi vidéken. Hasonló intézmények nyíltak Belgiumban és Olaszországban is, míg Spanyolországban az I. Internacionálé anarchistái már az ezernyolcszázhetvenes években alapítottak kulturális központokat a munkások számára, és ezt késõbb a szabadgondolkodók és a radikális köztársaságiak folytatták.

A vasárnapi és az esti elõadásokon túlmenõen azonban Ferrer felnõttegyeteme nem valósult meg. Az Escuela Moderna épületében ezzel szemben ténylegesen beindult egy a libertariánus tanárok képzését célul kitûzõ racionalista iskola. Ugyanebben az épületben Ferrer egy radikális kiadóvállalatot is alapított, amely a megjelentetett mûvek állandó áradatával minden korosztály számára kínált olvasnivalót. Mert noha Ferrer elítélte a kizárólag könyvek útján történõ tanulást, az olvasást önmagában nem ellenezte; e tényrõl tanúskodik kiadói vállalkozása. Amikor hozzáfogott az Escuela Moderna megszervezéséhez, hiába kutatott megfelelõ anyagok után - az iskola megnyitásának idejére még egyetlen kötetet sem tudott választani a könyvtár számára. Hogy ezt a hiányosságot orvosolja, munkába állított egy modern nyomdai berendezést, fordítói gárdát toborzott, és együttmûködésre nyert meg néhányat Európa legnevesebb gondolkodói közül, hogy közremûködjenek egy olyan tankönyvsorozat elkészítésében, amely felölelné a legújabb tudományos eredményeket, de amely egyúttal a kevésbé képzett elme számára is érthetõ nyelven szólna.

Több mint negyven ilyen tankönyv jelent meg: tömör, piros kötésû kötetek, a számtan és nyelvtan alapjaitól, népszerû természet- és társadalomtudományi bevezetéseken át a földrajzzal, szociológiával és antropológiával foglalkozó komoly értekezésekig. Megtalálhatók voltak emellett olyan gyûjtemények is, melyek a vallás mitológiájáról, "a hazafisággal összekapcsolt igazságtalanságoktól, a háború borzalmaitól és a hódítás bûnérõl" szóló írásokat tartalmaztak. A spanyol hatóságok nagyfokú rosszallással szemlélték ezeket a többségükben franciából fordított, és véleményük szerint a fennálló kulturális és politikai rend aláaknázására irányuló mûveket. Íme, néhány a címek közül: Nicolas Estévanez: A spanyol történelem áttekintése; Clémence Jacquinet: Az egyetemes történelem kézikönyve; Odón de Buen: Természetföldrajz; Georges Engerrand: Az emberiség kezdetei; Charles Letourneau: Etnikai pszichológia; Elisée Reclus: Az ember és a Föld (rövidített kiadás); Léon Martin: A szegénység oka és orvoslása; Charles Malato: Társadalmi osztályok.

A gyerekeknek szóló olvasmányok között Jean Grave Novo kalandjai címû utópisztikus tündérmeséje volt a legnépszerûbb, amelyben az író - hogy Ferrer leírását idézzük - "a boldogabb jövõt ötletesen és drámaian állítja szembe a jelen rend rút valóságával". A kiadó mindezek mellett megjelentetett különbözõ oktatási anyagokat is, illetve egy haviszemlét Boletín de la Escuela Moderna címmel, amely az iskola hivatalos orgánumaként szolgált, és cikkeket közölt Ferrertõl, Kropotkintól, Tolsztojtól, Robintól és más, neves libertariánus íróktól.

Ferrer nemcsak oktatási intézménynek tekintette az Escuela Modernát, hanem a propaganda és agitáció központjának, a forradalmi tevékenység gyakorlóterének is. Filozófiájának alapvezetése volt az a hit, hogy az oktatás feladata nem más, mint az egyén kibontakoztatása révén szellemileg, erkölcsileg és fizikailag felkészíteni õt a jövõ libertariánus társadalmának építésére. Saját szavait idézve: "Nem habozunk kijelenteni, hogy olyan embereket akarunk, akik folyamatosan fejlõdni fognak; olyan embereket, akik képesek állandóan lerombolni és megújítani környezetüket és megújítani önmagukat; olyan embereket, akik mindig hajlanak a jobb dolgok felé, akik az új eszmék diadalát állítják, és akik azon fáradoznak, hogy másoknak is az övékhez hasonló élet jusson osztályrészül."

Más szavakkal, az iskola egyidejûleg volt az önfejlesztés és a társadalmi megújulás eszköze. Ferrer hitt abban, hogy a forradalomnak ezen eszköz birtokában diadalmaskodnia kell "elõször az egyének szintjén, és végül az egész társadalomban". Mindaddig pedig a fennálló rezsim libertariánus alternatívájaként fog szolgálni; a következõ évezred csírájaként, a szabadság szigeteként az önkényuralom társadalmában, követendõ modellt nyújtva mások számára. A szakszervezeteknek megfelelõ, a társadalmi átalakulás eszközeként mûködõ iskolájával Ferrer voltaképpen a szindikalizmus elveit ültette át az oktatás gyakorlatába. (A Világ Ipari Munkásai ((IWW)) ezt úgy jellemezték volna, mint "az új társadalom építése a régi kagylóhéjában".) Ferrer ezenfelül azt remélte, hogy a racionális oktatás nemcsak a spanyol gyerekek, de minden ország gyermekei felszabadításának eszközeként fog szolgálni. Arról álmodozott, hogy Spanyolország fog az élen járni, és példáját követni fogja az egész világ.

Az Escuela Modernában igyekeztek elérni azt, hogy a diákok azonosuljanak az aktívan hirdetett újszerû társadalmi értékekkel. Az "erkölcsi" nevelés csakugyan mindig is célja volt a libertariánus pedagógiának, a fizikai és szellemi képzés kiteljesítése érdekében. Ahogy Bakunyin írta: "Józan ész, igazság, igazságosság, embertársaink iránti tisztelet, a mások méltóságától elválaszthatatlan személyes méltóságérzet, a személyes szabadság és mások szabadságának szeretete, a meggyõzõdés, hogy a munka a jogok alapja és feltétele - e tényezõknek kell minden nyilvános oktatás alapelveinek lenniük... Minden erkölcsi nevelés lényege: a gyermekekbe nevelni a humanitás tiszteletét; így fognak jó emberekké válni."

Az Escuela Modernában ennek megfelelõen arra tanították a gyerekeket, hogy higgyenek a szabadságban, az egyenlõségben és a társadalmi igazságosságban. Lelkük megtelt a testvériség és a közös munkálkodás eszményeivel, a leigázottak és elnyomottak iránti együttérzéssel. Megtanulták, hogy a háború bûn az emberiség ellen, hogy a tõkés rendszer maga a rossz, hogy a hatalom szolgaságba dönt, hogy az emberi fejlõdés nem lehetséges szabadság nélkül. "A racionalista oktatás célja az kell legyen - írta Ferrer -, hogy megmutassa a gyermekeknek: a zsarnokság és szolgaság mindaddig létezni fog, míg az egyik ember a másiktól függ." E felfogással összhangban, az Escuela Modernában használt tankönyvek - az Anarchista etika Kropotkintól, Charles Malato Háborúja, Jean Grave Egy szabad világa és Az élet ünnepe Anselmo Lorenzótól - hangsúlyozottan a tõkések, az állami hivatalnokok és a hadsereg ellen irányultak. Tanították ezenfelül az eszperantót is mint nemzetközi nyelvet, pártolva a különbözõ nemzetek közötti szolidaritást. A leckéket a hazafiság, a babonaság és a kizsákmányolás, illetve az ezek eredményezte szenvedés példáival illusztrálták. Egy kémiai üzemben tett látogatást követõen Anselmo Lorenzo tartott elõadást a kapitalizmus problémáiról. A diákok dolgozatai (melyekbõl a Boletín de la Escuela Modernában szemelvények jelentek meg) többnyire a vallási és gazdasági elnyomás témáival foglalkoztak.

Ferrer azonban elutasított minden személyes kapcsolatot az anarchista mozgalommal, kijelentvén, hogy teljes egészében megtagadja korábbi, az erõszakba és a forradalomba vetett hitét. Az Escuela Moderna megnyitása alkalmából mondott beszédében saját szerepének politikamentességét hangsúlyozta: "Nem vagyok szónok, sem propagandista, sem harcos. Tanár vagyok; a gyerekeket szeretem mindenekfölött. Azt hiszem, megértem õket. A szabadság ügyéhez való hozzájárulásom gyanánt egy olyan új generációt akarok nevelni, amely kész megfelelni az új korszaknak." Valójában azonban vitán felül áll Ferrer anarchista indíttatása. Nem illik rá annak az angol történésznek a jellemzése, aki szerint "inkább rousseau-i idealista, mint forradalmár" volt. De nem volt tolsztoji pacifista sem, amint néhány védelmezõje állította, és az sem igaz, hogy "feladta a harcos anarchizmus minden eszméjét azért, hogy a tanításnak szentelje magát". Egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig jelentõs részt vállalt anarchista ügyekben és tevékenységekben. Anarchista könyveket adott ki, anarchista folyóiratokat finanszírozott és anarchista vállalkozások egész sorának nyújtott anyagi támogatást Franciaországban, más országokban és Spanyolországban egyaránt. Az Escuela Moderna megszervezésében és irányításában szorosan együttmûködött a barcelonai anarchista mozgalommal. José Prat, a Natura címû anarchista folyóirat szerkesztõje, az iskola ügyintézõje volt. A veterán anarchista Anselmo Lorenzo, Ferrer egyik legközelebbi munkatársa, az iskolában adott elõ és fordítóként dolgozott a kiadónál. De rajtuk kívül más helybéli anarchisták és szimpatizánsok is töltöttek be hasonló feladatköröket.

Ferrer ezenfelül bizalmas viszonyban állt anarchista vezetõkkel egész Európában, többek között Kropotkinnal, Reclus-vel és Malatestával, akik tanácsokat adtak neki és közremûködtek publikációiban. Mivel különösképpen vonzották a század elején gyors ütemben kibontakozó anarchoszindikalizmus tanai, Ferrer a katalán forradalmi munkásmozgalom megszervezésének és a közvetlen akció propagálásának szentelte magát. 1901 és 1903 között megjelentetett egy La huelga General (Az általános sztrájk) címû szindikalista folyóiratot, melyet a spanyol kormány betiltott. Röviden tehát egy "férfiasan lázadó harcos" volt, nem pedig "a tankönyvek és falusi olvasókönyvek gyáva alakja". Valójában, ahogy látni fogjuk, akár a spanyol király elleni terrorista összeesküvés résztvevõje is lehetett volna.

Ezek voltak tehát az Escuela Moderna fõbb sajátossága. Aktív és sokrétû vállalkozás volt: gyermekiskola, felnõttoktatási központ, radikális kiadó és a munkások forradalomra való felkészítésének központja. Ez a sokoldalúság Ferrer irányítói tehetségérõl tanúskodik. Csak egy módszeresen dolgozó szervezõ érhetett el ilyen sokat ilyen rövid idõ alatt - ahogy Emma Goldman megjegyezte. Ferrer majdnem egy évtizeden át volt a barcelonai libertariánus oktatási mozgalom meghatározó egyénisége. Kísérlete nemcsak a munkások között talált helyeslésre, de a középosztálybeli liberálisok körében is, akikre nagy hatást tett nézeteinek egyházellenessége, illetve az a tény, hogy a vasárnapi elõadásokat köztiszteletben álló értelmiségi személyiségek vállalták el.

1905 októberében Ferrer megnyitott egy, az Escuela Modernához tartozó újabb oktatási intézményt Villanueva y Gettrúban, egy közeli textilipari központban; a megnyitó ünnepségen a Barcelonai Egyetem rektora elnökölt. Tankönyveit és oktatási módszereit más iskolák is átvették, miáltal hatása érezhetõvé vált Sevillában és Malagában, Tarragonában és Córdobában csakúgy, mint kisebb falvakban és városokban. 1905 végére egyedül Barcelonában tizennégy Ferrer-féle iskola mûködött, és további harmincnégy volt Katalóniában, Valenciában és Andalúziában. Ezek - bár szerényebb keretek között és felszereltséggel - az Escuela Moderna mintájára szervezõdtek: libertariánus oktatást kínáltak mindkét nemû gyermekek számára, illetve felnõtt-tanfolyamokat indítottak, melyeken a munkásembereket olvasásra és a vallás és militarizmus tagadására tanították.

Ferrer emellett radikális republikánus vezetõnek is segített pártközpontjaikban tanfolyamokat szervezni, melyekhez kiadója tankönyveket és más anyagokat biztosított. Ezeket az anyagokat használták a Szabadgondolkodók Ligája által a század elsõ éveiben megnyitott világi iskolákban is. Barcelona tartomány ilyen iskoláinak száma végül is túllépte a százhúszat, írásra, olvasásra tanítva a felnõtteket és racionális oktatást nyújtva a gyerekeknek. A mozgalom 1906. április 12-én, Nagypénteken érte el a csúcspontját, amikor is Ferrer ezerhétszáz gyerek élén tüntetett a világi oktatás mellett. Kevesebb mint két hónap múltán az egész építmény összeomlott a kormány elnyomásának súlya alatt.

A tett propagandája

1906-ban öt éve annak, hogy Ferrer hazatért a számûzetésbõl. Ez idõ alatt a spanyol hatóságok egyre növekvõ nyugtalansággal figyelték tevékenységét. Hatása igen gyorsan terjedt. Tekintélyes vagyona, illetve a szervezés iránti tehetsége a fennálló rend hatalmas ellenségévé tették õt. A status quo védelmezõi számára Ferrer veszélyes felforgató erõt jelentett, kihívást az elfogadott társadalmi és vallási nézetekkel szemben. Miként egy madridi újság írta, ellensége volt "a társadalom minden alapjának: Vallásnak, Családnak, Tulajdonnak, Tekintélynek és Hadseregnek".

Mint anarchista és hajdani republikánus összeesküvõ, Ferrer kihívta maga ellen a hatalmon lévõk olthatatlan gyûlöletét; az Escuela Modernában és a hozzá hasonló iskolákban ezek csupán a forradalmi tanok terjesztésének ürügyét, a lázadás és erõszak hálózatát látták. És mivel Ferrer egyaránt volt anarchista és szabadgondolkodó, így az egyház is engesztelhetetlen ellenségességgel viszonyult a dogmáit kétségbe vonó, és az oktatás feletti egyeduralmát fenyegetõ iskolához. (Ahogyan Emma Goldman írta, Ferrer "az egyház legsebezhetõbb pontjára mert lesújtani". A katolikus hierarchia ítélete szerint iskolája "az ateizmus bölcsõje", "a sátánnal kötött szövetség" volt, "rosszabb egy bordélyháznál".

Teljességgel érthetõ volt, hogy egy vallás-, kormány- és hadseregellenes nézeteket tanító iskola magára vonta a konzervatív körök gyûlöletét. A koedukáció, az iskola e nyilvánvaló sajátossága ráadásul mélyen gyökerezõ társadalmi és vallási elõítéleteket ébresztett. Ferrer így rövid idõn belül gonosz szörnyeteggé vált az uralmon lévõk szemében, akik féltek befolyása további terjedésétõl. Az állam számára veszélyes forradalmár volt, az egyház számára pedig szentségtörõ és eretnek. Mindkét hatalomnak feltett szándéka volt, hogy megszabaduljon tõle.

Az Escuela Moderna megnyitásával Ferrer pusztulásra ítélt ember lett. Rendõrségi megfigyelés alá került. Házát átkutatták - de próbálkozásuk, hogy valamilyen összeesküvés gyanújába keverjék, eredménytelen maradt. Híresztelésekkel, gyanúsítgatásokkal és rágalmazásokkal igyekeztek lerontani személyének és nézeteinek hitelét. Szerencsejátékosnak és pénzügyi spekulánsnak, élvhajhásznak és "szabad szerelem" hívének írták le. Nõkhöz fûzõdõ kapcsolatait - tudniillik, hogy elvált feleségétõl, Teresa Sanmartítól, azután összeállt Leopoldine Bonnard-ral, Meunié társalkodónõjével, majd szerelmes lett Soledad Villafrancába, az Escuela Moderna egy tanárnõjébe - példájaként emlegették annak, amire a gyerekeket iskolájában tanítják.

1906 tavaszán, hat héttel a nagypénteki felvonulás után, a hatóságoknak majdnem sikerült eltávolítaniuk Ferrert. Egy évvel azelõtt (1905. május 31-ének éjjelén) történt, hogy a párizsi látogatáson tartózkodó és éppen az Operából hazatérõ XIII. Alfonso hintójára két bombát dobtak. Csak az egyik robbant fel, megsebesítve tizenkét bámészkodót és megrongálva számos jármûvet. A király azonban sértetlen maradt. Pontosan egy évvel késõbb, 1906. május 31-én, Madridban, Alfonso és menyasszonya az esküvõjük után palotájukba tértek vissza, amikor valaki ismét bombát dobott kocsijukra. Bár a nézelõdõk közül huszonnégyen meghaltak, és további százheten megsebesültek, a királyi pár sérülés nélkül megúszta.

A merénylõ a fiatal anarchista, a huszonöt éves Mateo Morral volt, egy, a Sabadell nevû ipari városban élõ vagyonos textilgyáros fia. A tanult, számos idegen nyelven beszélõ fiatalember az Escuela Moderna kiadójánál dolgozott, és 1903 óta barátságban állt Ferrerrel. Morral, számos más anarchistával együtt, valószínûleg már az elsõ kísérletben is részt vett, akkor azonban nem tartóztatták le. A második merénylet után újra sikerült elmenekülnie, de két nappal késõbb egy Madridhoz közeli vasútállomáson elõször lelõtte az õt felfedezõ rendõrök egyikét, majd, hogy ne tudják elfogni, véget vetett saját életének is.

Morral tettét a hatóságok ürügynek találták arra, hogy megszabaduljanak Ferrertõl. 1905. június 4-én letartóztatták; azzal vádolták, hogy mint a merénylet tervezõje, õ vette rá Morralt annak elkövetésére. Egy évig tartották börtönben, mialatt az ügyész ellene szóló bizonyítékok után kutatott. A tárgyaláson végül is bizonyíték hiányában felmentették, bár a rendõrség továbbra is meg volt gyõzõdve bûnrészessége felõl.

Az Escuela Moderna már nem volt ilyen szerencsés. Morralnak a merényletben játszott szerepe csak megerõsítette a kormány azon meggyõzõdését, hogy az iskola nem más, mint egy bombagyártó üzem. 1906. július 15-én tehát erõszakkal bezáratták - az egyházi és konzervatív körök nagy örömére, melyek már régóta a felforgatás fészkét látták benne. A spanyol nemzetgyûlésen hat konzervatív képviselõ javasolta minden világi és anarchista iskola bezáratását, beleérve az Escuela Moderna társintézményeit is; indítványuk azonban nem járt sikerrel. Mint egy jobboldali újság fogalmazta, "ezek a bûnök mindaddig folytatódni fognak, amíg Spanyolországban fennmarad az olvasás, tanítás és gondolkodás szabadsága, amelybõl mindezen társadalomellenes szörnyûségek származnak".

Valóban részese volt Ferrer a király elleni támadásnak? Õ maga természetesen ártatlanságát hangoztatta, tagadta, hogy bármiféle kapcsolat fûzte volna a forradalmi összeesküvésekhez. Ezt az állítását alátámasztják Emma Goldman szavai: "Egész Spanyolország tudta, hogy Ferrer ellenezte a politikai erõszak alkalmazását, hogy erõszak ellenében szilárdan hitte és hirdette a modern oktatást." Szabadon bocsátásának egyik fõ oka az az anarchista és racionalista csoportok által indított nemzetközi kampány volt, melyben Ferrert mint az újabb Spanyol Inkvizíció áldozatát tüntették fel.

Mások eltérõ véleményen vannak. Joaquin Romero Maura, az Oxfordi Egyetem történésze szerint valójában Ferrer "állt az 1905-ös és 1906-os akciók hátterében", õ biztosította a robbanóeszközöket és a pénzt, ami lehetõvé tette az általános felkelésre szóló jeladásnak tervezett összeesküvést. Maura a francia rendõrség és a spanyol külügyminisztérium archívumaiban talált dokumentumokra alapozza következtetéseit, alátámasztva ezeket más anyagokkal, köztük spanyol tisztségviselõk személyes irataival is. Mindezek az anyagok és más, azóta elveszett vagy megsemmisült dokumentumok Ferrer letartóztatása és tárgyalása idején azonban nem voltak elegendõek ahhoz, hogy kapcsolatba hozzák õt az összesküvéssel. Mi több, a Maura feltárta bizonyítékok messzemenõen közvetett jellegûek. Köztudott, hogy az általa szó szerint elfogadott rendõrségi akták hemzsegnek a megalapozatlan besúgásoktól és teljesen képtelen állításoktól, ami egyrészt az informátorok személyes bosszúszomjából fakad, másrészt pedig a rendõrségi ügynökök azon hajlandóságából, hogy minden zugban összeesküvésre bukkanjanak - ha csak azért is, hogy megmutassák, milyen hatásosan képesek fellépni ezek ellen.

1905-öt és 1906-ot megelõzõen a spanyol rendõrség legalább két ízben próbálta - sikertelenül - Ferrert gyilkossági kísérlet gyanújába keverni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy semmi köze nem volt az 1905-ös és 1906-os merényletekhez. Hiszen, noha ezt többször tagadta, mégiscsak harcos anarchista volt, a "közvetlen akció" híve, aki nem riadt vissza a kényszerû erõszaktól. Fiatalkorában erõs és soha ki nem elégített hajlamot mutatott az összeesküvõi kalandok iránt. Döntõ bizonyítékok feltárására nem lévén lehetõség, Ferrernek a Morral-ügyben játszott szerepe nyitott kérdés kell maradjon.

Ferrert 1907. június 12-én engedték szabadon. Július 22-én európai körútra indult Franciaországba, Belgiumba és Angliába, melynek során elõadásokat tartott az oktatásról, régi barátokat látogatott meg és új ismeretségeket kötött. Barcelonába való szeptemberi visszaérkezése után, noha az Escuela Moderna újramegnyitásában megakadályozták, újból életre hívta racionalista kiadóvállalatát; új tankönyvek, röpiratok és a libertariánus irodalom klasszikusainak fordításai jelentek meg. Ezzel egyidejûleg támogatta a Solidaridad Obrera elnevezésû új, szindikalista munkásszövetséget, anyagi segítséget nyújtva a szervezet 1907-ben beindult azonos nevû lapjának.

A következõ évben Ferrer, akit nem ingatott meg a hivatalos zaklatás, kampányba kezdett, hogy a libertáriánus oktatás ügyét egész Európában elõmozdítsa. 1908 áprilisában Párizsban megalapította a Nemzetközi Liga a Gyermekek Racionális Oktatásáért nevû szervezetet, melynek elnöke õ maga volt, tagjai pedig szabadgondolkodók, radikálisok és reformerek. Anatole France kapta a tiszteletbeli elnök címet, mellette pedig egy nemzetközi bizottság mûködött, a következõ személyek részvételével: Ernst Hackel Jénából, William Headford Surreybõl, Lorenzo Portet Liverpoolból, Charles Malato Párizsból, Sebastian Faure Ramboullet-bõl és Ferdinand Domela Nieuwenhuis Amszterdamból. Úgyszintén a Liga tagjai között volt Maurice Maeterlinck író, akinek darabjait gyakran adták elõ a libertariánus iskolák diákjai. A Liga Ferrer által szerkesztett lapja, a LEcole Renovée 1908. április 15-én jelent meg elõször Brüsszelben (kilenc hónappal késõbb Párizsba helyezte át székhelyét). Komoly pedagógiai szemle volt, amely cikkeket közölt Kropotkintól, Paul Robintõl, James Guillaume-tól, Tarrida del Mármoltól és magától Ferrertõl. A Liga két másik folyóiratot is támogatott, mégpedig a római La Scuola Laicát és a barcelonai El Boletin de la Escuela Modernát, melyek, a LEcole Renovée-vel együtt, a kapcsolatfenntartás eszközeként szolgáltak egész Európa haladó szellemû nevelõi és értelmiségei számára.

A LEcole Renovée elsõ számában jelent meg a Liga hivatalos programja, A gyermekek racionális oktatása. A "semleges" képzést mítosznak kiáltva ki, a program nyíltan vállalta az elfogultságot: "Nincs okunk itt az iskolában titkolni azt a tényt, hogy a gyermekekben szívesen ébresztenénk vágyat egy olyan társadalom iránt, melyben nincs erõszak, nincs hierarchia, nincs semmiféle kiváltság." A szöveg mindazonáltal úgy folytatódik, hogy "nincs jogunk ezt az eszményt a gyermekekre kényszeríteni", legfeljebb felkelteni igazságérzetét, ami ösztönözni fogja õt arra, hogy az ember felszabadulásáért munkálkodjon. A liga Párizsi Csoportja által közzétett második kiáltvány a korabeli parancsuralmi iskolákat ostorozta, melyekben a diákoknak "órákon át tilos megmozdulniuk, melyekben figyelmen kívül hagyják a képzés olyan csodálatos, természetes tényezõit, mint a séta, a múzeumok és az emberi tevékenység életképei." Semmit sem tettek, fûzi hozzá a kiáltvány, "annak érdekében, hogy a gyermeket képessé tegyék a megtanított dolgok befogadására, vagy hogy felfedjék a gyermek hajlamát és lehetõségeit. Az eszmény: úgy tölteni meg az agyat, ahogyan az ember gabonával tölt meg egy zsákot."

Újságjai és kiáltványai révén, valamint végrehajtó bizottsága tekintélyének köszönhetõen a Liga hamarosan egy aktív többnemzetiségû tagságot tudhatott magáénak, amely egész Európában elterjesztette nézeteit. Mûködésének elsõ évében, Ferrer kivégzéséig, a Liga többek között Amszterdamban, Brüsszelben és Milánóban adott lendületet libertariánus iskolák megalakításához, melyek a helyi feltételekhez igazodva vették át az Escuela Moderna módszereit. A Liga emellett számos korábban létrehozott szabad iskola együttmûködését is megnyerte, ezek között volt Sébastian Faure La Ruche-e (A kaptár) és Madeleine Vernet LAvenir Socialja (A társadalmi jövõ), mindkettõ Párizs közelében. Az 1904-ben megnyílt, és az egyik leghíresebb ilyen jellegû kísérletté vált La Ruche egy színvonalon állt Robin cempuis-i iskolájával és Ferrer Escuela Modernájával. "Senki nem látta még át teljesen, mennyi szeretet, kedvesség és nemeslelkûség lakozik a gyermeki lélekben" - mondta Faure az 1907-ben iskolájában ellátogató Emma Goldmannak. "Mi lehet nagyobb jutalom azok számára, akik életüket az emberpalánta növekedése õrzésének szentelik, annál, mint látni, hogyan bontja ki szirmait és fejlõdik igaz egyéniséggé?"

A gyászos hét

1909 augusztusában a Nemzetközi Liga a Gyermekek Racionális Oktatásáért vezéregyéniségét veszítette el, amikor Ferrert Barcelonában letartóztatták. Az elõzõ hónapban zavargások törtek ki, mikor a spanyol hadsereg behívta tartalékosait, hogy a Marokkóban dúló sikertelen gyarmati háborúban harcoljanak. Ez túl sok volt annak a népnek, melynek már épp elég szenvedést okozott a korrupt és elnyomó hatalom, és amelyben még frissen éltek az 1898-as háború szörnyûségei. A háborúellenes gyûlések és tüntetések a július 26-i általános sztrájkban csúcsosodtak ki, melyre a Solidaridad Obrera szövetség szólított fel. Másnap egész Katalóniában kihirdették a statáriumot. Ez váltotta ki az úgynevezett Gyászos Hetet, melynek során az általános sztrájk nyílt felkelésbe csapott át. A gyújtogatások és utcai harcok emberéletek százait követelték Barcelonában és a közeli városokban, mielõtt a kormányerõknek sikerült elfojtaniuk a lázadást. A tömeges letartóztatásokat kínzások, deportálások és kivégzések követték. A legnevesebb áldozat Ferrer volt.

1909. augusztus 31-én tartóztatták le; azzal vádolták, hogy a felkelés "értelmi szerzõje és vezetõje" volt. Ez kétségkívül nem igaz, még akkor sem, ha nem is volt teljesen ártatlan, mint védelmezõi állították. Minden megbízható beszámoló szerint a felkelés spontán megmozdulás volt, nem pedig egy "anarchista összeesküvés" része. Miként Anselmo Lorenzo július 31-én Tarridának írta: "Ami itt folyik, az nem más, mint megtévesztés. Barcelonában egy társadalmi forradalom tört ki, és a nép kezdeményezte. Senki nem uszította az embereket. Senki nem vezette õket. Sem a liberálisok, sem a katalán nacionalisták, sem a republikánusok, sem a szocialisták, sem az anarchisták."

Kevés kétség fér ahhoz, hogy Ferrer, mint sokan mások, aktív részese volt a lázadásnak. Szerepe azonban, úgy tûnik, igen csekély volt. Az október 9-i katonai bírósági tárgyaláson semmi nem került napvilágra, ami azt igazolta volna, hogy õ szervezte vagy irányította volna a felkelést. Õ maga határozottan tagadta az ellene felhozott vádakat. "A rendõrségi vizsgálóbírónak bemutatott összes bizonyíték csupán egy sor hazugság és rágalmazó gyanúsítgatás" - írta egy barátjának. A felforgató szándékainak igazolására elõbányászott régi írásaitól eltekintve, a bizonyítékok fõként politikai ellenfeleitõl származtak, míg azokat, akik mellette tanúskodhattak volna, nem engedték megjelenni. A kormány, ahogy Voltairine de Cleyre írta, megtett mindent, ami hatalmában állt, hogy megmutassa: Ferrer "hitt az erõszakban, az erõszak elveit hirdette, erõszakos tetteket követett el, és a tömeget is széles körû erõszak alkalmazására biztatta".

A hamis tárgyalás végén Ferrert bûnösnek mondták ki és golyó általi halálra ítélték. Nem volt ez más, mint a justizmord egy esete, a hatóságok elõre kitervelt próbálkozása, hogy megszabaduljanak egyik legzavaróbb ellenfelüktõl, aki nyolc éven át állandó bosszúságot okozott neki. "Ha tényleg szervezõje lett volna is a lázadásnak - írta Emma Goldman -, "ha harcolt volna a barikádokon, ha száz bombát robbantott volna, Ferrer még úgy sem jelentett volna akkora veszélyt a katolikus egyház és a despotizmus számára, mint a fegyelem és a korlátok elutasításával." Annyiban tartották a felkelésért erkölcsileg - ha nem is ténylegesen - felelõsnek, amennyiben energiáit és eszközeit a fennálló értékek aláásására fordította. 1906-ban nem sikerült rábizonyítaniuk a királyellenes összeesküvés vádját - ezt a hibát most mindenesetre helyrehozták. Ferrer ez alkalommal nem menekülhetett.

A halálos ítéletet 1909. október 13-án hajtották végre. Ferrer ötvenéves volt, élete virágjában, mikor a Montjuich erõd árkához vezették; tizenkét évvel korábban ez a hely anarchisták tömeges kínzásának és kivégzésének volt színtere. Ferrernek a kivégzõosztaghoz intézett utolsó szavai állítólag a következõk voltak: "Célozzatok jól, barátaim. Titeket nem terhel felelõsség. Ártatlan vagyok. Sokáig éljen a Modern Iskola!"

Ferrer kivégzése, csakúgy, mint Saccoé és Vanzettié két évtizeddel késõbb, szerte a világon viharos tiltakozást váltott ki. Európában, Amerikában sõt Ázsiában is gyûlések százait tartották, hogy elítéljék azt, amit az igazságszolgáltatással való gyalázatos visszaélésnek tekintettek. Tüntetésekre került sor Londonban, Rómában, Berlinben, Bécsben, Amszterdamban, Brüsszelben, Genovában és sok más városban. Párizsban tizenötezres tömeg rohanta meg a spanyol nagykövetséget, Milánóban pedig anarchisták egy csoportja fekete zászlót tûzött ki a székesegyház csúcsára. De nemcsak anarchisták tiltakoztak, hanem a liberális társadalom minden rétegének tagjai is, akik számára Ferrer a szabadgondolkodás mártírja volt, aki a reakciós állammal szövetkezõ bosszúvágyó klerikalizmus juttatott halálra. Felháborodásuknak olyan ismert személyiségek adtak hangot, mint Maeterlinck, Gorkij, Jaures és Anatole France. Nagy-Britanniában George Bernard Shaw, H. G. Wells és Arthur Conan Doyle együtt tiltakozott Kropotkinnal, Malatestával és Tarridával.

Ferrer voltaképpen kivégzése révén lett - Paul Robin vagy Sébastian Faure elõtt - a libertariánus oktatás mozgalmának legnevesebb képviselõje. Viszonylag ismeretlen pedagógusból egy csapásra egyetemes figurává vált mint a papok uralta Spanyolország áldozata, akit, akárcsak Szókratészt, az ifjúság erkölcseinek megrontásáért és az elfogadott konvenciók kétségbevonásáért ítélték halálra. 1910 augusztusában belga szabadgondolkodók küldöttsége elõtt egy Ferrer emlékének állított márványtáblát lepleztek le Brüsszel fõterén. Hasonló emlékmûveket avattak Olaszországban és Franciaországban, ahol utcákat és tereket neveztek el róla. Az elsõ, tiszteletére állított szobrot 1911. november 5-én leplezték le a brüsszeli Szent Katalin Téren; a szobor egy meztelen férfialakot ábrázolt, kezében fáklyát tartva, mint a népbutítás és a reakció felett diadalmaskodó felvilágosodás jelképét. Az 1925-ben a németek által ledöntött szobrot 1926-ban a nemzetközi szabadgondolkodó mozgalom állította helyre.

Ferrer vértanúsága széles körû érdeklõdést keltett oktatási nézetei iránt. Írásait számos nyelvre lefordították, és valóságos áradata jelent meg az életével és munkásságával foglalkozó mûveknek. A racionalista oktatásért küzdõ mozgalom Spanyolországból és Nyugat-Európából kiterjedt az egész világra. Brazíliában és Argentínában, Lengyelországban és Csehszlovákiában, Kínában és Japánban a barcelonai modellt követõ iskolák nyíltak, melyek Ferrer nevét viselték, és az õ oktatásra vonatkozó elképzeléseit vették át. Az 1919-es bajorországi forradalom alatt Gustav Landauer, aki korábban már lefordította németre Ferrer mûveit, kidolgozott egy, a ferreri módszerekre épülõ oktatási programot. Az 1917-1921-ig tartó orosz forradalom alatt pedig Mahno, az anarchista vezetõ tervezte egy Ferrer-féle iskola létrehozását Ukrajnában, mígnem a bolsevikok szétszórták mozgalmát. A Ferrer halála és a második világháború közötti három évtizedben Modern Iskolát alapítottak Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban, Svájcban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Argentínában, Brazíliában, Mexikóban, Kínában és Japánban. A legszélesebb körû Ferrer-mozgalom azonban az Egyesült Államokban alakult ki, ahol több mint ötven éven át fennmaradt.